Eltelt egy néhány nap az új évből, és végre-valahára alábbhagyott az őrület: a népszerű vélekedés, amely szerint az elmúlt év volt a valaha volt legborzalmasabb év a világon. Egyik végeláthatatlan listát és érv-sorozatot követte a másik, olyan gyakorisággal, hogy a végére már kezdtem kifejezetten szégyellni magam – merthogy nekem 2016 egyáltalán nem volt rossz év. Sőt.

Alapvetően persze berzenkedem hevesen az évértékeléstől. Egyrészt azért, mert teljesen egyértelmű, hogy a keltezésbe bevezetett új szám semmit sem jelent, nem töri meg az élet kontinuitását, nem teszi érvénytelenné a korábbi történéseket, nem jelent újrakezdést. Másrészt azért, mert a sznob, aki vagyok, erősen tiltakozik az ellen, hogy olyasmit csináljon, amit mindenki más. Harmadrészt pedig a kartondobozok természete miatt.

Egy év olyan, mint egy nagy kartondoboz. Az ember dobálja bele a dolgokat minden nap: könyveket, eseményeket, tárgyakat. Aztán az év végén, amikor értékel, akkor megpróbál belenyúlni, és kutakodni a rendetlenségben, elszántan keres valamit, amit kiemelhet, amit megnézegethet minden oldalról, és amiről megállapíthatja, hogy na, ezért megérte. Aztán szépen rendet lehet tenni, hogy minden jól legyen, és vidáman megyünk tovább. De az én dobozaimmal túl gyakran fordul elő, hogy mikor beletúrok, valami szúrósba, valami élesbe, valami veszélyesbe kapok, és akkor aztán hamar feladom, hogy bármi jót is találjak ebben a káoszban. Fogom tehát a kozmikus ragasztószalagot, jó alaposan leragasztom, aztán felteszem a dobozt mindenestül a polcra a padláson az összes többi mellé, és nagyon bízom benne, hogy semmi sem fog orvul kimászni belőle, és hogy ezzel az egésszel egyszer és mindenkorra végeztem, és minden korábbi tapasztalatom ellenére remélem, hogy talán majd jövőre, talán most majd sikerül jobban, okosabban, ügyesebben, céltudatosabban.

Ez egyszer azonban kicsit másként van. Nem volt ez az év fantasztikus. Se borzalmas. Se hibátlan. Se tragikus. Se diadalmas. Se kétségbeejtő. Csak egyszerűen, bármilyen ostobán és banálisan hangozzék is… oké. Nem egyszerűen az év volt oké, hanem nekem is oké, hogy ez az év ilyen volt.

Értelemszerűen adja magát a kérdés, hogy mi a csoda az az oké. Mit jelent a gyakorlatban, mit jelent valójában. A kérdésre magam sem ismerem a választ, de megpróbálok a nyomába eredni. Összeszedem mindazt, amit tudok – nem őrülten részletesen, nem mintha olyan sok mindent tudnék amúgy – és meglátjuk, rájövök-e valamire. Velem lehet tartani.

Egyrészt harmincéves lettem. Ami részint ijesztő, főleg, hogyha eszembe is jut, mert amúgy, úgy rendszerint, nem szokott. Csak ha valaki megkérdezi. Ami nem történik olyan nagyon gyakran. Arra számítottam, hogy majd nyomasztani fog, hogy majd soknak érzem, de nem. Mivel az időm legnagyobb részét iskolában töltöm, ahhoz is hozzászoktam már, hogy a legtöbben érezhetően fiatalabbak nálam, ebben viszont nem sokat számít, hogy pont mennyivel. Az meg, hogy időnként fáj a térdem, félek, hogy nem pont éltes koromnak tudható be. Másfelől az igaz, hogy egy kicsit bosszant, amikor állandóan letegeznek a boltban, sőt, amikor én magázok, akkor is visszategeznek, úgyhogy lehet, hogy mégiscsak öregszem. Ahogy persze az is lehet, hogy valóban tahóság letegezni egy felnőttet, aki magáz.

Alapvetően nem tulajdonítok nagy jelentőséget a számoknak, az ilyen számoknak épp úgy nem, mint az évszámnak. De mégis, tele az internet olyan bölcsességekkel, hogy így és így változik meg az életed, mikor harminc leszel (meg persze olyanokkal is, hogy harminc fölött az embernek eszébe se jusson tornacipőt, csíkos zoknit vagy mintás pólót felvenni, meg ilyenek.) És természetesen ezek jelentős része (a zárójeleseknek meg az egésze) baromság. De abban meg, úgy találom, hogy mégis van valami, hogy egyes dolgok megváltoznak addigra (és nem hirtelen, varázsütésre, pont akkor) mire az ember harminc lesz. Néha hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ilyenkorra már tényleg elmúlik a kamaszkor. És javarészt az a késztetés is, hogy meg akarjak felelni idegen emberek elvárásainak. Vagy hogy olyanokkal akarjak barátkozni, akik nem akarnak velem barátkozni, vagy olyanokkal töltsek időt, akikkel igazából nem szeretnék időt tölteni. Vagy hogy olyasmit csináljak, amit valójában nem akarok csinálni, csak olyan jó lenne, ha akarnám. És ez, meg kell, hogy mondjam, jelentősen könnyebbé teszi az életet, noha a ciklikus magányosságon nem enyhít sokat.

És ha már magány: az év elején támadt bennem egy macska alakú űr. Egy olyan űr, aminek ugyan elkezdett már behegedni a szegélye, de még közel sincs olyan állapotban, hogy lehessen fogni csak úgy egy macska alakú holmit, és befoltozni vele. Az életnek ellenben van az a szokása, hogy relatíve ritkán veszi figyelembe, hogy az ember mire áll készen és mire nem. Így utólag sem tudom megmondani, mi mást tehettem volna: amikor felbukkant a két kiscica az iskolában, pont ahogy mindenki más, én is egyszerűen örültem, hogy de jó, cuki cicák. Aztán pár nap múlva már világos volt, hogy ezeknek nincs anyjuk, és éhesek, aztán további néhány nap után már csak egy volt a kettő helyett, és akkor, pont ellenkezőleg, mint mindenki más, úgy döntöttem, hogy az ügyben valamit tenni kell. Az internátusban állatot tartani  nagyon szigorúan tilos (nem mintha meg tudtam volna fogni), és egyébként sem az ösztöndíjas kelet-európai cserediák lesz az, aki ilyesmit megenged magának.  Ilyenkor mégis, mit lehet csinálni?

Nem olyan fontosak a részletek, talán majd egyszer máskor megírom, külön bejegyzésben, ahogy az is lehet, hogy nem. A lényeg egyszerűen annyi, hogy nem álltam készen arra, hogy még egy macska – ráadásul ezúttal egy kicsi, fiatal, magatehetetlen macska – az orrom előtt pusztuljon el. Úgyhogy hosszas kérdezősködés következett, macskamentők, levelezés, telefonálgatás, három hónap amíg mindannyiszor úgy vettem macskaeledelt, hogy biztosan éreztem, hogy ez már az utolsó doboz lesz. És természetesen, mivel svédekről van szó, akikre nem jellemző, hogy bármit is elkapkodnának, vagy éppen hogy döntéseket hoznának, december közepén még mindig nem volt megoldás, pedig a kis fenevad már átvészelt két hét havazást is a szabad ég alatt. Amikor úgy tűnt, nagyon reménytelenre fordulnak a dolgok, elkezdtem utánajárni, hogyan lehet egy macskát Svédországból Magyarországra költöztetni (nem egyszerű), és erősen reménykedtem, hogy erre nem kell végül, hogy sor kerüljön.

És végül – tényleg végül, három nappal hazaköltözés előtt – sikerült befogni és átmeneti macskaotthonba szállítani. Ez az ő esetében azt is jelenti, hogy ott maradhat, amíg örökbe nem fogadják, tehát meg van oldva a kis élete. Nem volt zökkenőmentes a folyamat, se logisztikailag, se érzelmileg, de ahogy a macskaotthonos néni elmagyarázta, ezzel az akcióval hozzávetőleg 10-15 évet sikerült vásárolni ennek a kis dögnek. A kis dögnek, akit egyszer nem simogattam meg, akivel a kommunikációnk kimerült abban, hogy ugyan várta tőlem a kaját, de ha túl közel mentem hozzá (a kajával) akkor fújt és elszaladt, de néha, nagyon néha halandó volt rám nézni. A kis dögnek, akit mindenki nemes egyszerűséggel úgy emlegetett, mint “din katt”, dacára annak, hogy nem. Nem egészen. Nem pontosan. Noha egy kicsit persze meg mégis. Annyira, amennyire el bírtam viselni, hogy most éppen legyen macskám. És azt hiszem, Parker kedvéért örültem a leginkább, hogy sikerült megmenteni egy ostoba kis cicaéletet. Elérni valami valóságosat.

Mert a valósággal bizony elveszettem kicsit a kapcsolatomat az elmúlt időszakban. Itt volt ez az egész egyetemi dolog, hogy állítólag van egy diplomám, és ez, pont mint a korom, olyasmi, amiről hajlamos vagyok elfeledkezni. Amikor csak valamiért felmerül, hogy legmagasabb iskolai végzettsége, akkor rutinból ikszelném be,  aztán hirtelen észbe kapok, és rájövök, hogy ja nem is. Tényleg. Hogy valahol a szobámban kallódik egy diploma, bár most pontosan nem tudnám megmondani, hogy hol, mert a fiókba a többi bizonyítvány közé nem fért be, de az biztos, hogy létezik. És az enyém. És igazi.

Nehéz az ilyesmit elhinni is, megszokni is. Négy éven át az volt a normális, hogy egyetemre járok, a félév során érdekes diskurzusokba kerülök órákon és órákon kívül, aztán a félév végén a vizsgaidőszakban irreleváns baromságokat préselek be a rövidtávú memóriámba egészen a számonkérés napjáig, hajszálpontosan addig, amíg kifelé jövet be nem csukom a hátam mögött az ajtót. Igazából nem volt ez különösebben kellemetlen életmód, meg voltam vele békélve – és most ennek a végére kaptam egy papírt, ami elvileg mindebből a másodikkal foglalkozik, az elsőt meg még csak meg sem említi, és azt mondja a külvilág, hogy ennek van értéke. Ami vicces. Meg jól reprezentálja, hogy szokás szerint – épp, mint az elmúlt év tragikusan borzalmasnak minősítése kapcsán – a világ meg én, mint általában, nem vagyunk éppen azonos hullámhosszon.

Úgy döntöttem tehát, hogy a diplomát nem az elmúlt négy év fizikai manifesztációjaként fogom fel, hanem a záróvizsgákénak. Rendkívül hasznos papír, valószínűleg lesz is még alkalom, hogy jól fog jönni életemben, de nem része az identitásomnak. Ezt annál is inkább megtehetem, mert a rendszer úgy van kitalálva, hogy senkit sem érdekel minősítés szempontjából, hogy mennyit dolgozott, mennyit tanult és mit teljesített az ember éveken át, csakis és kizárólag az számít, hogy két véletlenszerűen kijelölt napon az egésznek a legeslegvégén mit mutatott. Ami olyan mértékben abszurd, hogy nem is csoda, ha nem tudom ésszel felfogni.

Persze felfoghatatlanból is jutott bőven az elmúlt évben. A kategória bajnoka pedig vitathatatlanul az utolsó négy és fél hónap volt, az időszak, amit Svédországban töltöttem. Nem azért, mert külföldre költözni vagy bőkezű ösztöndíjat kapni, minden klasszsága mellett irreálisan valószerűtlen lenne. Ezek még simán beleférnek a valóság-képzetembe. A felfoghatatlan ott kezdődik, hogy valahogy végigcsináltam ezt az időszakot úgy, hogy körülöttem egy olyan nyelvet beszéltek (annak is egy bizarr dialektusát), és én is egy olyan nyelven beszéltem velük, amit előzőleg szűk három évig tanultam. És működött. Komolyan működött. Az elején természetesen jóval nagyobb hibaszázalékkal, mint a végén, de már az elején is működött. És ez az, ami a képzelet mindenféle határain kívülre esik.

Olyan mértékben mutat túl a felfogóképességemen, hogy mikor visszagondolok rá, akkor sem hiszem el. Hogy igazából hiába történt meg a valóságban, képtelen vagyok elképzelni. Hiába tudom, hogy szóltak hozzám és válaszoltam; hogy beszélgettünk, nemcsak felszínes hülyeségekről, hanem komoly dolgokról, fontos dolgokról is; hogy volt olyan, amikor egy-egy pillanatra feloldódtak a korlátok, és úgy gondoltam, ki tudom fejezni pontosan azt, amit szeretnék, és még különösebb megerőltetésbe sem került; hogy teljes értékű részese voltam a közösségnek; hogy képes voltam ugyanazokat a feladatokat megoldani, mint a bennszülöttek. Hogy képes vagyok túlélni svédül. Hiába tudom, hiába emlékszem, mert nem hiszem el magamnak: egyszerűen nem megy. Nem érződik valódinak, nem érződik ténylegesnek. Csak egy történet, semmi több.

Ebben persze vastagon benne van az is, hogy az egész kaland olyan volt, nemcsak a nagy vonalaiban, de egészen a legapróbb mindennapi epizódokig, hogy biztosan tudtam menet közben is, hogy ez nem az én életem. Az én életem, köszönöm szépen, otthon van, letakarva régi lepedővel, mint a bútorok a nyaralóban, hogy ne porosodjon, és ott várja, hogy visszatérjek hozzá. Ez valaki más élete. Azt hiszem, ezzel a trükkel próbálta az agyam megvédeni magát a rövidzárlattól: túl sok volt az ellentmondás aközött, amit tudok a világról, és amit napi szinten tapasztalok.

Akárhogy is, egy félévet ösztöndíjas nyelvtanuló voltam, az őszi szünetben végigutaztam Svédországot hosszában (és mint bármelyik svéd ember vagy csak svédül tanuló egyetemista bármikor megmondja: Svédország bizony hosszú ország), voltam a sarkkörön túl, beszéltem svédül mindenféle dialektusokat beszélő emberekkel,  és – bár ez elég hálátlanul hangzik, de mégis leírom – pont azáltal, hogy egy időre eltávolodtam a valóságomtól, kicsit kipihentem magam. Volt bennem egy olyan mérhetetlen fáradtság a mindentől, a világtól, az élettől, amit már észre se vettem, csak most, hogy hirtelen nincs. Nem tudom, tartós lesz-e a megkönnyebbülés, és ha esetleg igen, akkor mennyi idő múltán merülnek le újra az akkumulátoraim. De mostanában, az elmúlt napokban olyan dolgokhoz érzek magamban energiát és kedvet, amikhez évek óta nem, és gyanítom, hogy itt van összefüggés.

Hogy mik ezek a dolgok? Mindenféle. Van köztük, amit nem szeretnék megnevezni, mert bizalmas. Van, amit nem tudnék, mert nem öltött még teljesen formát. De ha a maradéktalan felsorolástól eltekintünk, meg tudok említeni például egyet: olyasmit, ami az évek során is fontos volt, és mindig jelentős részét képzete annak, aki vagyok. A szövegeket. Hogy olvassak. Hogy írjak. Hogy fordítsak.

Évek óta alig olvastam már, és hogyha ebből a kevésből azt is leszámítjuk, amit az egyetem miatt volt kötelező, akkor pláne gyászosabb a helyzet. És időm még éppenséggel lett is volna, ha nagyon összekapom magam, de erőm már nem volt hozzá, tökmindegy, mennyit kapkodok utána. Most megtehetem, és meg is teszem, hogy egész nap ágyban maradok egy könyvvel. És már el is felejtettem, hogy milyen jó is az. (Ahogy azt is majdnem elfelejtettem már, hogy milyen könnyű magyarul olvasni. Nem azért, mert svédül olyan nehéz lenne, most már az sem igazán nehéz. Csak magyarul… nagyon könnyű.)

Fontos persze a blog, de mikor írtam utoljára rendszeresen? Tavaly se írtam nagyon sokat, igaz, amit írtam, azzal javarészt elégedett vagyok. Ott volt a macskás bejegyzés, az időjárásos, a diplomaosztós, meg persze az, amelyik elmagyarázza a svéd dolgot (aminek, valljuk be, ideje volt már.) De ezek majdnem mind nagyon alapos, átgondolt, hosszú ideig érlelt és írt szövegek voltak. Hogy mikor írtam csak úgy, a magam örömére, nem blogot és nem dolgozatot, nem terv és vázlat szerint, egy bizonyos célt észben tartva, azt végképp ne firtassuk. De most van hozzá kedvem. Nem tudom, meddig tart, de most van. Szeretek leveleket írni, és néhány éve még leveleztem emberekkel. Aztán már ahhoz sem volt bennem erő, hogy végiggondoljam, mit írjak, hogy rendesen elmeséljek valamit. Hiányzik ez is. Hiányzik, ahogy hiányzik egyébként az is, hogy olyan blogbejegyzéseket is írjak, amiken nem kell egy hetet dolgozni, ami jó úgy, ahogy van, félkészen is, ahogy sikerült. Ami nem váltja meg a világot, nem magyaráz meg mindent. Nem tudom, tudok-e még ilyet. De van kedvem kipróbálni.

Azt akartam mondani még, hogy évek óta először fordítottam is, de ez nem pontosan igaz. De évek óta először fordítottam úgy, hogy relatíve normális késéssel elkészültem (most komolyan, két hét, nem másfél év vagy ilyesmi), és tudtam lelkesedni a szöveg iránt, tudtam élvezni, hogy mit csinálok. Most megint úgy érzem, hogy fordítani nem kényszerpálya, hogy egyszerűen muszáj ezt csinálnom, mert ez az egyetlen, amihez értek: most úgy érzem, hogy ez egy klassz dolog, egy jó munka, és olyasmi, amivel szeretek foglalkozni. Most megint úgy érzem, hogy fordítani is szeretek, nemcsak fordító lenni. Hogy szeretném kipróbálni magam svédesként is, hogy szeretnék megint könyveket csinálni. És erre bizony jó rádöbbenni akkor, amikor már egy ideje attól tartottam, hogy kiábrándultam belőle, hogy vége, hogy elmúlt.

Ezek a dolgok vannak. Kirámoltam a dobozomat, mindent kézbe vettem, mindent megnéztem, és mindent visszatettem, szépen, elrendezve. Vannak éles és hegyes dolgok az idén is, de vannak puha és strapabíró dolgok, amikbe bele lehet bugyolálni őket, hogy ne okozzanak sérülést a gyanútlanul matató kéznek. Itt van kéznél a kozmikus ragasztószalag, le lehet zárni ezt az egészet, és továbblépni, megindulni és menetelni a most már jócskán megkezdődött újévbe. A folyamat pont olyan, mint bármikor máskor, de a motiváció más mögötte: eddig azért ragasztottam le a dobozokat, azért próbáltam mindent végérvényesen eltenni a múltba, hogy nehogy utánam jöjjenek. Most azért ragasztom le a 2016 feliratú dobozomat, hogy nehogy kiessen belőle valami, ami jó lenne, ha megmaradna. Mert ez az év ilyen volt. Kezelhető. Felfoghatatlansága ellenére is befogadható. És most hirtelen nem szeretném már azt gondolni, hogy megszakadt a kontinuum, hogy az újév új kezdetet jelent, hogy most megpróbálhatom okosabban, ügyesebben határozottabban, fegyelmezettebben és jobban.

Ez az év egyszerűen oké volt. Tök oké. És az oké, az a nagy harci helyzet, hogy nekem most pontosan megteszi.