Azt gondoltam, hogy idén nyáron majd írok. Blogot is, mást is. Azt gondoltam, hogy olyan kis rövideket, csak olyan háromszáz-négyszáz szavasakat. Amikor valaminek szaladgálok egyet a felszínén, és megosztom a világgal, hogy mire jutottam mindenféle dolgokban. Fontosakban és nem olyan fontosakban, komolyan és komolytalanul, mikor hogy sikerül.

De valahogy nem sikerül. Részben biztos azért is, mert rozsdás vagyok. Részben talán azért is, mert elszoktam attól, hogy nekem kelljen kitalálni témákat. De leginkább valószínűleg azért, mert mindenképp valami jót akarok, valami frappánsat, valami eredetit, valami említésre érdemeset, valami vicceset. Valami olyat, ami letagadhatatlanul az enyém, ami szellemes, ami… érted. Ilyet viszont nem tudok, legfeljebb néha véletlenül, de parancsszóra, szándékosan nem.

És ennek az a vége, ami mindig a vége, hogy szeretnék írni, de nem teszem, hogy szorongok, hülyének nézem magam érte, és nem történik semmi. Felírok ötleteket, címeket, ilyen kis rövidkének valókat egy üres dokumentumba, aztán kitörlöm őket dokumentumostul. Mert valahogy semmi sem őszinte, semmi sem hiteles, és semmi sem valódi.

Ebben az esetben őszinteség és kongruencia hirtelen már nem valóban hiteles, hanem a szerephez tartozó attribútum, és feltétlenül meghökkentőnek és váratlannak kell lennie a maga szókimondásában. Az érdekesből felvágás lesz, a zavarból önsajnálat, a bizonytalanságból álszerénység. Feloldódik a határvonal a siker és a kudarc, a tanácstalanság és az önbizalom között.

Nem tudom, nem azért van-e így, mert annyira megszilárdult a szerep, aki vagyok, hogy mostanra túl szoros, túl merev, túl kényelmetlen lett. Folyton azt a valakit kell alakítani, aki egyébként javarészt vagyok is, csak mégsem teljesen. Mintha az én kamaszosan lázadna az ellen, hogy azonos legyen önmagával. Vagy velem. Vagy valami.