Az a picit lehetetlen helyzet áll fenn, hogy szeretnék írni valamit – lehetőség szerint mondjuk blogbejegyzést -, de nem nagyon találok magamban erőt ahhoz, hogy valamit leírjak. Kitalálni egy témát, végiggondolni mindenféle irányból, megkeresni a szavakat, az egésznek adni valami felépítést, rájönni, hogy tulajdonképpen mit is gondolok… egyszerűen túl sok meló. Túl sok.

Úgyhogy ültem tegnap este is néhány órát úgy, hogy az egyik ablakban meg volt nyitva a szerkesztőfelület, és ültem ma este is néhány órát ugyanígy. Aztán igazából nem történt semmi. Csináltam, amit csinálok bármikor: olvasgatom, amit elém dob az internet, beleásom magam egyes teljesen véletlenszerű témákba, amikről heves koncentráció mellett áttanulmányozok vagy húsz cikket, még kimondottan érdekesnek is találom őket, aztán az utolsó ablak becsukása után másfél másodperccel hirtelen azt se tudom megmondani, hogy mi volt egyáltalán az a téma. (Ma sem tudom.)

És ez így nem jó. A közérzeti kellemetlenség mellett már csak azért sem jó, mert vannak dolgok, amiket meg kell írni, méghozzá nagyon sürgősen, javarészt a szünet alatt, ugyanis nem lesz máskor kilenc – most már csak nyolc – napom, amikor nincs más elfoglaltságom, amikor sehová se kell elmennem, és amikor volna rászánható kapacitásom. Pedig még határidő is van, és az is elég szoros. Másfelől viszont nagyon nem tudom rászánni magam semmire: egyrészt azért, mert ezzel a szünet-dologgal nem sikerült teljesen egyenesbe jönnöm (aminek részben talán az is oka, hogy ezzel a félév-dologgal sem sikerült); másrészt azért, mert permanensen szomorúfáradt vagyok.

A szomorúfáradt, ha valaki esetleg nem értené, azt az állapotot jelöli, amikor nem tudom megmondani, hogy melyik a kettő közül, de az nagyon. Azt gondolom, hogy az egyik okozza a másikat, vagy a másik az egyiket, egyszerűen azon oknál fogva, hogy egy ponton túl a kettő megkülönböztethetetlen egymástól. További másik jellemzője, hogy nincs jól körülírható oka, legalábbis olyan nincs, ami számomra transzparens volna. Egyszerűen csak időnként történik, aztán időnként el is múlik. A fennállása következésképpen aszerint állapítható meg, hogy éppen a történés vagy az elmúlás fordult-e elő eggyel többször, mint a másik.

A félévvel az a bajom, hogy utálom. Ami persze nem teljesen igaz. De azért javarészt mégiscsak igaz. Függetlenül attól, hogy legutóbb már rájöttem, hogy rosszul mesélem magamnak ezt a félévet, és azért szenvedek ennyire; ebben igazam is volt. Megváltoztattam a mesét, és valamivel tényleg kevésbé rossz azóta. Mindazonáltal ez egy nem-kellemes félév, alig van olyan órám, amit úgy igazán várnék, amire szívesen mennék, de cserébe szép számmal akadnak olyanok, amiknél külön erőfeszítésbe kerül, hogy rávegyem magam, hogy bemenjek az egyetemre. Ez pedig két okból is baj:

Egyszer azért, mert ha csak egyszer elgyengülök, az rögtön komoly lavinaveszéllyel jár. Ha egyszer nem mentem be, és megtapasztalom, hogy semmi rossz nem történt, nincsenek káros következményei, és olyan könnyű volt otthon maradni, akkor következő alkalommal még könnyebb lesz. Aztán hirtelen, viharos gyorsasággal elveszítem minden munkakedvemet és kitartásomat, amelyek közül egyik sem olyan acélos, mint szeretném. (Itt kell megjegyeznem azok kedvéért, akik régóta figyelik a történéseket: ugyanez játszódott le annak idején gimnáziumban is. Gyűlöltem ott lenni, különösen néhány órán és néhány tanártól szenvedtem, és annyival egyszerűbb volt nem menni oda, hogy inkább nem mentem oda. Néha megvolt a szándék, de aztán nem szálltam le a villamosról. Néha már a szándék sem volt meg. Így utólag, évtizedes távlatból még ijesztőbbnek látom, hogy kisebb rossznak tűnt kockáztatni, hogy kirúgnak az igazolatlan hiányzások miatt, mint bemenni és átélni negyvenöt perc megaláztatást, unalmat, nem is tudom, mit. Csak mostanában kezdtem el rájönni, hogy mennyire iszonyatosan utáltam mindig is az iskolát, miközben meggyőződésem volt, hogy szeretem. Ez is ékes a példája annak, hogy mennyit számít, milyen történetet mesélek magamnak: akkor olyan ügyesen meséltem a megfelelő történetet, hogy csak húsz évvel később jöttem rá, mennyire becsaptam magam.)

Szóval rettegek attól, hogy egyszer ne menjek be, mondjuk azért, mert nincs kedvem vagy erőm. Tudom ugyanis, hogy akkor aztán ha legközelebb mondjuk szakad az eső, vagy hideg lesz, vagy csak nincs kedvem kikelni az ágyból, akkor pláne nem fogok elmenni, és hogy fel fogom adni. Úgyhogy napról napra bemegyek… és utálom. Vagy ha nem utálom, akkor szenvedek. Vagy csak tanácstalan vagyok, és nem értem, mi történik és miért, hogy mit kellene most csinálnom, vagy nem csinálnom, vagy mit csinálok rosszul, mit értek félre, és mi ennek az egész tevékenységnek a célja. Vagy épp ellenkezőleg, pontosan értem, mi történik, de annyira iszonyatosan fölöslegesnek tűnik, annyira céltalannak, hogy elbizonytalanodom mindenben: nemcsak abban, hogy ez mire jó, de abban pláne, hogy mit akarok ezzel elérni, minek csinálom egyáltalán. Nem mondom persze, hogy nincsenek jobb pillanatok, hogy nem jön ki néha jól a lépés, hogy nincs olyan, amikor összekapaszkodik az agyam valaki más agyával, és történik valami fantasztikusan izgalmas tranzakció. Csak ez ritka. És kevés. Fájdalmasan kevés ahhoz, hogy ellensúlyozza a többit. És pusztán akaraterőből izmozni végig egy egyetemi képzést, ami még motiváltan se egyszerű, nos, mondjuk, hogy nem különösebben konstruktív vagy akár csak működőképes.

És ez a másik ok, amiért ez így nagy baj: az elmúlt hat évben arra rendezkedtem be, hogy ez az életem. Megyek az egyetemre, okos emberek között töltöm a napomat, közösen okoskodunk, és nap végén úgy jövök haza, hogy tele a puttonyom új gondolatokkal, amik lehetséges, hogy vezetnek majd valahová. Fáradt szoktam lenni, de nem szomorúfáradt: ki- és lemerült, de felcsigázott. Most pedig úgy vonszolom végig magam a napokon és a heteken, elanyátlanodva, lelkesedés és tűz nélkül, mint egy leszázalékolt, rokkantnyugdíjas versenycsiga. Abban a pillanatban, hogy nem okoz örömet és nem látom értelmét, hirtelen minden megkérdőjeleződik – egészen odáig, hogy hó elején komolyan fontolgattam, hogy mégsem fizetem be a tandíjat erre a félévre. (Aztán szerencsére jött a felismerés arról, hogy másik történetet kell mesélni magamnak: valami olyasmit, hogy csak annak van értelme, ami nem teljesen kényelmes, ami nem igazán magától értetődő, és ami menet közben akár még fáj is, de abban kell hinni, hogy a végére majd lesz értelme, csak meg kell adni az árát. Hiszen mindennek ára van.)

Azóta ennyire már nem drámai a helyzet, de mégis maradtak olyan kérdéseim, hogy mégis, mi a csodát képzeltem, amikor erre a szakra beiratkoztam – vagy egyáltalán, amikor jelentkeztem. Nem tudom már felidézni az akkori gondolataimat. És nem értem azt se, hogy mit gondoltak ők, amikor felvettek. Vagy hogy most az elmúlt két félév volt nagyon szerencsés tévedés, de ez a mostani az igazság, és ilyennek kellett volna lennie egész végig? Vagy lehet, hogy tavasszal jobb lesz? És csak a mostani egy ilyen félresikerült torszülött, amiben annak ellenére nem találom a helyemet, hogy a fele már el is múlt?

Ez pedig már az a bajom, ami a szünettel van. Hogy egy pillanat alatt – ami túl rövid volt ahhoz, hogy rájöjjek, mi ez, de túl hosszú ahhoz, hogy végigszenvedjem – eltelt a félév fele. Rögtön eltelik a második is. És az egész olyan semmilyen, olyan keserves, olyan értelmetlen, olyan fölösleges. Ha pedig még engem se hoz lázba, és számomra se fontos, amivel foglalkozom minden nap, akkor mi értelme egyáltalán? Akkor milyen mentségem van rá? És mi van akkor, ha a következő félév is pont ennyire keserves lesz? Akkor mi lesz velem? Pedig ez a kérdésfeltevés minden gyászossága mellett már feltételezi, hogy ezt a mostanit átvészelem egyáltalán valahogyan. De akkor mi lesz?

Igen, fáradt vagyok. Rettenetesen. Igen, kell ez az egy hét, amit ugyan végig kéne fogok dolgozni, de ezúttal legalább olyasmivel, amivel foglalkozni akarok, és az önkéntes vállalásomból emelkedett kötelezettségé, nem pedig olyasmivel, amit kívülről kényszerítve muszáj. Csak hát… hiszen én utálom a szüneteket. A nyárit pláne, de még ezeket a rövideket is. (Egyedül a januári oké, a két félév között, mert olyankor megérdemeltnek tűnik a pihenés, és az jól is van időzítve, de az is túl hosszú.) Azért utálom, mert megtöri a lendületet, amikor már  nagyjából sínen van a dolog, bármilyen nyögvenyelősen is; amikor kialakult, hogy mikor, hová, hogyan, mit és mennyit, akkor hirtelen egy hétre leállunk. Olyan ez, mint mikor lefullad a motor, és az ember utána majd belepusztul, hogy akkor még egyszer elindítsa. Pláne olyankor, amikor amúgy is nehezen jár a gépezet, amikor homok került a fogaskerekek közé, vagy éppen: szétszóródtak a fogaskerekek a sivatagban.

Most akkor melyik a rosszabb? A félév, amit brutálisan megszenvedek, és miközben a lojalitásom, kötelességtudatom, továbbá az a beteges, nonszensz, meta-vágyam, hogy annyira szeretném akarni, hogy szeressem és akarjam ezt a félévet őrlik fel egymást meg engem belülről? Vagy a szünet, ami egy mesterséges hasadék, egy üres intervallum a félév kellős közepén, amikor senki se vár tőlem semmit, amikor még csak egy nyomorult katalógust se kell aláírnom, amikor saját magamnak kéne megszervezni az életemet? Noha az önszervezéssel még olyankor is keményen harcolnom kell, mikor órarendem van?

Aztán az a vége, hogy ülök késő este a megnyitott szerkesztőfelület előtt, és várok. Nem is tudom, mit. Az erőt? A szomorúfáradtságot, hogy végre-valahára kisétáljon az ajtón? A dolgok jobbra fordulását? Azt, hogy egyszer csak megtaláljam a szavakat, a varázsigét, ami megoldja ezt a helyzetet?

Keserves, na. Ez a helyzet. Rettentően fáraszt az agyam, a kínjaim és nyomorúságom, a szerencsétlenkedésem és kesergésem ezen a féléven, ezen az egészen, ezen a mindenen.

Na de persze majd holnaptól minden másképp lesz.

Hát nem?