Azon töröm a fejem, főleg így estefelé, hogy bár mostanában egész sok hülyeségemmel elkezdtem megbékélni, azért mégiscsak van köztük olyan, amit jó lenne már kinőni és magam mögött hagyni végre. Nem tudom, ne tegyem-e küldetésemnek egyiket-másikat.
Például van ez a teljesen nonszensz dolog, a fáradtsággal meg az alvással. Amikor késő este van, és alapvetően ahhoz is túl fáradt vagyok, hogy átvonszoljam magam az ágyba, akkor csakazértis ellenállok az álmosságnak, mert annyi minden van még, amit meg kéne csinálni, és amire egész nap nem szántam rá magam, vagy amivel nem készültem el, és amiből még hiányzik egy kis erőfeszítés. Ezt már igazán nem hagyhatom félbe, mondják a hangok. Nem lehet félkész munkát hagyni holnapra, méltatlankodnak a hangok. Micsoda viselkedés ez, dolgavégezetlenül bújni ágyba, reklamálják a hangok.
És ez, azt hiszem, két téves prekoncepcióra épül. Egyrészt arra, hogy az éjszakai alvás valamiféle jutalom, amit ki kell érdemelni, különben nem jár. Másrészt arra, hogy van rá esély, hogy valaminek, amit két hete halogatok, és nem tudom rászánni magam nappal, világosban, akkor, amikor még van energiám, azt hirtelen elhatározástól vezérelve, eddig feltáratlan energiaforrások bevonásával hirtelen majd pont most, pont este fél tizenegykor majd nekikezdek.
Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy volt már olyan, amikor tényleg arra volt szükség, hogy késő este ugorjak neki valaminek, és mégis jó vége lett. Nem, nem arról az esetről beszélek, amikor időszűke van, mert annak sosincs jó vége. Sokkal inkább arról, amikor nappal túlságosan zavarban vagyok, feszengek, és túl sok a gátlás, az elfogódottság meg az összes hasonló ahhoz, hogy ne érezzem magam túl hülyén, ha belefogok abba a bizonyos akármibe. (Mondjuk nehezebb levelek piszkozatának megírására remekül alkalmasak az éjszakai, sötét, félálomban kornyadozó, keresetlenül őszinte időszakok. Fontos ellenben leszögezni, hogy ezen nehéz levelek véglegesítésére és elküldésére kimondottan nem alkalmas időpont sem a késő éjszaka, sem a kora hajnal. Átolvasni, a felét kihúzni, a másik felét értelmesre átfogalmazni fényes nappal kell. Kritikusan. Csak mondom.)
De a nem-extrém esetekben az alvás akkor sem jutalom, hanem szükséglet. Hovatovább amibe nem fogtam bele világosban, annak úgysem fogok este tíz után, hirtelen jött példátlan eltökéltséggel nekikezdeni.
És ezt elvileg tudnom kéne. Például azért, mert megpróbáltam már háromezer alkalommal, és eddig még sosem sikerült; ha mégis, az statisztikailag inszignifikáns, és egyébként is másnap reggelre kellett. Márpedig háromezeregyedszer megpróbálni ugyanazt, ami eddig sosem sikerült, és azt várni, hogy majd most fog, akárhogy is nézem, nettó ostobaság. Aztán tudnom kéne például azért is, mert világos, hogy amikor már a megmozduláshoz is túl álmos vagyok, és csak az tart vissza a lefekvéstől, hogy két lépést meg kéne tennem az ágyamig, és azt az erőfeszítést is sokallom, akkor már nem vagyok képes érdemi munkavégzésre. És legfőképpen tudnom kéne azért is, mert elvileg rájöttem már, hogy nem kell seggfejnek lenni saját magammal, és ilyesmiért büntetni vagy fegyelmezni magam – pláne olyan módszerrel, ami nem működik. Egyébként meg az alvásmegvonást nem ilyen klasszikus kínzási technika, nem kínvallatáskor szokták használni? Szóval szerintem aki nem engedi magát aludni, az bizony seggfej módjára viselkedik önmagával.
Mindezek fényében tehát nem maradok fenn tovább. Inkább bízom benne, hogy majd reggel.
A dolgokat. A mindent. Nappal.