Megint eltelt úgy egy fél év, hogy nem írtam, és inkább már nem is próbálom megmagyarázni. Ez van. Cserébe elmesélek három történetet: az egyik ebben a hiátusban történt, a másik kettő jelentősen korábban. Nincs sok közük egymáshoz, mégis messzemenőkig összefüggnek.

Bár lehetett volna akárhány másikat is választani, most legyen elég ez a három. Ezek jutottak ugyanis eszembe (a legkorábbira szerintem évtizedek óta nem gondoltam, csak most bukkant elő), és mindhárom relatíve egyszerűen elmesélhető.

Az első történet idején körülbelül ötéves lehettem. Egy óvodához közeli tornaterembe járattak délutáni óvodás tornára, mégpedig a legjobb barátnőmmel együtt. Rendszerint úgy kezdődött a foglalkozás, be kellett menni a tornaszertárba, és egy nagy hálóból kivenni egy gumilabdát. Ez borzasztó stresszes dolog volt, sok tolakodással, mert különböző labdák voltak, és szinte mindenkinek megvolt a maga kedvence: én a kék alapon fehér pöttyöset szerettem, és ilyenből kettő is volt szerencsére, de így is előfordult, hogy elvette valaki más, akinek pedig mindegy volt, hogy mivel tornászik. Még ennél is rosszabb volt a helyzet a barátnőmnek, aki a legkülönlegesebb labdát szerette: a sárgát, amin valami rajzfilmfigura díszelgett, valószínűleg Disney. És abból persze csak egy volt.

Egyik alkalommal tudtam, hogy a barátnőm pár percet késni fog. Úgyhogy meghoztam a döntést, vettem egy nagy levegőt, ügyesen helyezkedtem a sorban, elsők közt értem a szertárba, és megszereztem én a mikiegeres labdát, és ezzel – azt hittem – elhárítottam minden a problémát.

Nem emlékszem, hogy le is ordították-e a fejemet, vagy csak nagyon megszidtak és nyilvánosan megszégyenítettek. Csak a forróságra emlékszem, amit éreztem, miközben iszonyúan kikaptam, hogy milyen önző, rossz, komisz kislány vagyok, hogy lehet ilyet csinálni. Elvenni a legjobb barátnőm kedvenc labdáját, csak azért, mert most egyszer nincs itt, pedig tudom, hogy mindjárt jönni fog. És hogy én hogy érezném magam, hogyha ő vette volna el az enyémet. Arra is emlékszem, hogy olyasmiket gondoltam, hogy az én kedvencemből úgyis kettő van, úgyhogy nem lenne semmi gond, de azt csak remélni tudom, hogy ezt nem mondtam ki hangosan. Az biztos, hogy elvették tőlem a labdát, és feltették valami magas helyre, hogy ezt most félretesszük. Nem tudom, kaptam-e valami büntetést, kellett-e nemszeretem labdával tornázni, vagy bármi ilyesmi. Ez a történet nem erről szól.

A történet arról szól, hogy senki sem kérdezte meg, miért vettem el azt a labdát. Csak automatikusan feltételezték, hogy rosszaságból. Pedig az én tervem az volt, hogy bebiztosítom a barátnőmnek az ő kedvenc labdáját, és akkor senki más nem veszi el előle, én ugyanis oda fogom neki adni, amikor megérkezik. Utána majd elveszek magamnak egy másikat, ami maradt: remélhetőleg lesz még egy kék pöttyös, de ha nem, akkor megvolt a fejemben a rangsor, hogy mik még az elfogadható lehetőségek. Soha eszembe nem jutott volna elvenni a legjobb barátnőm elől azt a játékot, amit a legjobban szeret – hiszen a legjobb barátnőm volt.

A második történet idején vagy felső tagozatos voltam, vagy gimnazista, nem tudom pontosan kibogozni, összefolynak az emlékeimben a termek, a tanárok, az osztályok, annál is inkább, mert ez ismétlődő incidens volt. Úgy esett, hogy ha nem készültem fel egy-egy témazáró dolgozatra, akkor csak ráírtam a nevemet, a dátumot, és aztán felálltam és kivittem üresen. Nagyjából egy perccel azután, hogy kiosztották a papírokat. Aztán visszaültem a padomba, elővettem a könyvemet a táskámból, és olvastam óra végéig. Legalábbis elsőre.

Nem minden dolgozattal, de jó pár alkalommal előfordult különböző tantárgyakból, és a tanárok egyre többet veszekedtek velem miatta. Az egyik szólam arról szólt, hogy tiszteletlenség, neveletlenség és gorombaság. A másik szólam arról, hogy legalább tessék megpróbálni, nem szabad ránézésre feladni, legalább olvassam el a kérdéseket, és rá fogok jönni, hogy egy csomó mindenre emlékszem. Volt, hogy nem engedték beadni, és még negyven percig ott kellett ülni az üres papír fölött. Rettenetesen unatkoztam, fölöslegesnek tartottam, hogy ezzel pazaroljam az időmet, hogy most hatalmi harcból itt kelljen tétlenkedni, és önuralmat gyakorolni, hogy ne vegyem elő a tollamat és firkáljam tele a dolgozatpapírt. Minden ilyen alkalommal is üresen adtam be a dolgozatot, de volt, hogy mindjárt két-három egyest is kaptam rá, nem csak egyet.

Ezt rendkívül tisztességtelennek találtam, de nem nagyon tudtam megértetni a tanáraimmal, hogy miért. Azonban ez a történet is pont ugyanarról szól, mint az előző: látott a felnőtt egy viselkedést, eldöntötte, hogy ez mit jelent – természetesen lustaságot, értelmetlen ellenszegülést, kamaszos lázadást, arroganciát, mi mást – és erre reagált. Nem emlékszem, hogy volt: vagy meg se kérdezte senki, hogy ezt miért csinálom, vagy csak nem értette meg, illetve nem hitte el a válaszomat.

Pedig szerintem teljességgel logikus volt, és az egyetlen lehetséges megoldás. Azt tanultam ugyanis, az iskolában éppen úgy, mint otthon, hogy a tehetséggel lehet élni, és lehet visszaélni, és míg az előbbi kimondottan helyeslendő, az utóbbi ellenben szégyenletes dolog. Azt tanultam, hogy lehet ugyan vakok között fél szemmel boldogulni, de ez nem valódi diadal. Azt tanultam, hogy úgy helyes, ha az ember nemcsak az adottságaira támaszkodik, hanem beleteszi a szükséges munkát is: akkor és csak akkor érdemli meg az eredményeit. Következésképpen ha nem készültem fel a dolgozatra, akkor csakis és kizárólag úgy tisztességes, hogyha nem írok semmi olyat a papírra, ami indokolhatja, hogy elégtelennél jobb jegyet kapjak. Egyébként visszaélek az adottságaimmal. Ha logikából és szövegértésből, meg halovány órai emlékekből, vagy innen-onnan összeolvasott furcsaságokból összekaparok magamnak egy közepest, az teljességgel inkorrekt eljárás. Tisztességtelen azokkal az osztálytársaimmal szemben, akik rendesen és módszeresen felkészültek, de nem fair sem magammal, sem a tanárral szemben. Az a fiktív közepes ordas hazugság volna, és ezt nem viselte volna el a lelkiismeretem.

Megtettem tehát az egyetlen olyan lépést, amit elfogadhatóan igazságosnak találtam, és ezért igazságtalanul büntettek a halmozott egyesekkel, a lecseszésekkel, és azzal, hogy adott esetben a tanár letáborozott az asztalom elé, és végig ott kopogott a padon a tolltartóm mellett, hogy kezdjek már írni – amit annyira egyszerű lett volna megtenni, de egyúttal teljességgel immorális is.

Kell még ide a harmadik történet egyáltalán? Hadd szóljon.

Idén tavasszal részt vettem az OTDK-n, mindjárt két dolgozattal. Kimondottan jó mulatság volt, élveztem szinte az egész folyamatot néhány kisebb megingástól eltekintve, a témaválasztástól kezdve a dolgozatíráson és aztán a többszöri átgondoláson és átdolgozáson át egészen a szóbeli fordulóig. Végeredményben pedig az egyik előadásom nagyon jó élmény volt, jó volt a hangulat a tagozatban, jó fej volt a zsűri, a közönség lelkes, szikrázott az energia a teremben. A másik előadásom nem volt olyan jó élmény, feszült volt a hangulat és valamivel militánsabb a zsűri, viszont onnét elhoztam egy bronzérmet.

Aztán a döntő utáni két hét azzal telt, hogy minden oktató és minden szaktárs részletes élménybeszámolót kért, hogy meséljem el, mi volt, hogy volt, ki mit mondott, milyenek voltak a bírálatok, milyen volt a zsűri, milyen volt a többi előadás, és így tovább. Nagyjából azt válaszoltam mindenkinek, amit az előző bekezdésben is leírtam: mindkét dolgozatból lett valami jó, és ez részemről sokszorosan megérte, és tök jó így.

Az elsöprő többség erre a következőképpen reagált: nem kell csalódottnak lenni a harmadik helyezés miatt, az is nagyon szép. Ne dühöngjek. Ne pufogjak. Ne legyek ingerült. Ne morogjak. Ne elégedetlenkedjek. Egyébként is a részvétel a lényeg, nem a helyezés számít.

Ma már nem vagyok sem óvodás, sem kamasz, de még mindig éppen annyira megalázó, amikor olyan érzelmeket és motivációkat tulajdonítanak nekem mások – megjegyzem, rendíthetetlen magabiztossággal –, amik soha nem voltak az enyémek. De hiába nem vagyok ma már sem óvodás, sem kamasz, és tudom megmondani, hogy nem vagyok csalódott, hanem örülök, nem dühöngök és pláne nem pufogok hiszen jó nekem: ezt bármikor le lehet rendezni egy legyintéssel, hogy hát persze, hogy ezt mondom, de azért mindannyian tudjuk, hogy mi az igazság, és mit érzek valójában odabenn, nemde?

Félreértés ne essék, azt gondolom, hogy némiképp szerencsétlen dolog, ha írok egy irodalmi dolgozatot, és a bíráló ezt nagyon elrontott alkalmazott nyelvészeti dolgozatnak olvassa. Így ugyanis olyan vállalásokat kér rajta számon, amiket sosem ígértem. Azt is gondolom, hogy elég faramuci helyzet, hogyha az előadásomban emiatt a bírálat miatt arról kell beszélem, hogy mit nem csináltam a kutatásom során, ahelyett, hogy mit csináltam. Ez szerintem nevetséges és kicsit fölösleges is. De ezt dobta a gép, ebből kellett a tőlem telhető legtöbbet kihozni; szerintem ki is hoztam. Ha érzek egyáltalán bármit is, az leginkább elégedettség, hogy innen indulva végül nem jöttem ki ebből annyira rosszul, sőt. De úgy tűnik, hogy ez nem érvényes érzelem. Érzem emellett azt is, hogy mennyire letaglózóan boldogságos, hogy a konzulensem mennyire zokon vette ezt az egész eljárást – ez talán a legjobb az egészben, az ő bizalma meg támogatása meg büszkesége. Ennél nekem nem kell több. De úgy tűnik, ez sem érvényes érzelem.

Innen már nincs sok hátra, csak megpróbálom lekerekíteni.

Na már most. Relatíve kevés dologban tekintem magam autoritásnak, és igen kevés olyan téma van, amiről úgy érzem, hogy megalapozottan tudnék nyilatkozni. A saját tapasztalataim, érzelmeim, benyomásaim és gondolataim, ha ellentmondásosak és kuszák is néha, ebbe a kevésbe tartoznak. Feltételezem, hogy ez pont egy olyan terület, amiben én vagyok a létező legnagyobb szaktekintély.

Mi a közös a három történetben? Hogy van egy viselkedés – legyen az cselekvés, cselekvés megtagadása avagy történés –, aminek a motivációját, hátterét, és a hozzá kapcsolódó érzelmi viszonyulásokat valaki más interpretálja. Nem mellesleg mindannyiszor rosszul. Mindannyiszor megkérdőjelezve mind az autoritásomat a kérdésben, mind pedig az őszinteségemet, ezáltal mindannyiszor megtagadva tőlem a lehetőséget, hogy meghatározzam a saját álláspontomat. Mindannyiszor az az implicit (vagy éppen explicit) verdikt, hogy nem érezhetem azt, amit állítok, hogy érzek, a saját tapasztalatomat, igen megalázó módon, érvénytelennek nyilvánítják. És van még egy közös vonás: mindannyiszor automatikusan rosszat feltételeztek és vártak el tőlem.

Ami most következik, természetesen a legkevésbé sem tudományos eljárás. Nem lehet ilyen alacsony esetszámból, egy fős mintáról általános érvényű következtetéseket levonni. Én mégis megteszem, abból a feltételezésből kiindulva, hogy ha a konkrét történetek egyéniek is, a tapasztalat a legkevésbé sem az. Amennyiben ezek nem elszigetelt esetek, és nem én vagyok kivételesen nehezen érthető ufó (ami persze nem kizárható), akkor úgy tűnik, hogy meglehetősen rosszul becsüljük meg egymás kognitív és emotív állapotát.

Különbözőek vagyunk, eltérő gondolkodási és érzelmi mintázatokkal, eltérő élettapasztalattal, eltérő a tudásunk és a számunkra hozzáférhető információ, más az élethelyzetünk, és így tovább. Azt feltételezni, hogy mindennek ellenére pontosan tudom, mit gondol, érez és akar a másik… hát, minimum elbizakodottság. De azt is mondhatnám, hogy arrogancia. Ebből adódik a két kérdésem.

Egyrészt, mi jogosít fel bárkit is arra, hogy elbírálja, mit érezhet, mit gondolhat a másik, hogy mérlegelje, értelmezhető-e így a szituáció, és hogy adott esetben meghozhassa azt a döntést, hogy a másik hazudik valódi motivációiról. Még pontosabban: miből gondolhatja bárki is, hogy joga van értéket tulajdonítani a másik személyes viszonyulásának? Nem egyszerűen anélkül, hogy az ő véleményét erről kikérné, hanem emellett az ő saját tapasztalatait és érzelmeit egyenesen semmibe véve. Hogy feltételezhet érzelmeket, amiket utóbb a másiknak tulajdonít, és ennek megfelelően próbálja meg őt nevelni, reagál rá, vagy szégyeníti meg?

Másrészt – és ez talán a súlyosabb kérdés –, mi múlik a motivációk és érzelmek feltérképezésén? Megváltozik talán a helyezésem attól, hogyha az asztalt csapkodom, hogyha önelégülten dicsekszem vele, vagy ha beteszem az oklevelet a dossziéba és azzal a lendülettel el is felejtem? Mert szerintem nem. Van minőségbeli eltérés aközött az elégtelen dolgozat között, amit az első percben adtak be üresen, vagy az utolsóban? Aközött, amit dacból és a szituáció nevetségessé tételének céljával, amit kóros önbizalomhiányból, és amit lelkiismereti aggályok következtében adtak be üresen? Hajlok rá, hogy azt gondoljam, nincs.

Ha pedig ebben igazam van – és feltételezem, hogy igazam van –, akkor ez az egész kimondottan nincs jól így.

De ha esetleg nincs is ebben igazam, még akkor sincs ez jól így.