Van az az érzés, amikor van egy sorozat, vagy egy film, vagy valami, amit borzasztóan szerettél, nagyon sokáig követtél, de már egy jó ideje abbamaradt. Aztán egyszer csak bejelentik, hogy na most sok év után lesz egy folytatása. Egyfelől örülsz, hogy na végre, na végre, visszatér ez a dolog az életembe, de jó is lesz. Másfelől meg félsz, hogy mi lesz, ha elrontják, ha nem találják el a hangot, ha nem lesz hű az eredetihez, hogyha nem lesz meg benne az, amit annyira szerettél, ha már nem jelenti ugyanazt – és ha visszamenőleg az egészet, mindent tönkretesz.

Aztán eljön a napja, hogy megjelenik a folytatás, és az első oldalon, első percben, jelenetben, akármiben fogad valami teljesen nonszensz bejelentés, amiről fogalmad sincs, hogy micsoda, nem is tudod hová tenni, és csak pislogsz, mint hal a szatyorban: hogy kerültünk ide, kik ezek az emberek, és miről van szó egyáltalán.

Aztán, mivel a (forgatókönyv)írónak vannak emberbaráti érzelmei, és szeretne pénzt keresni, ezért néhány oldal/perc múlva azt mondja, hogy “öt évvel ezelőtt”, és kicsit visszaugrunk az időben. A néző megnyugszik, a narratív ígéret beteljesül, fel fognak szépen zárkóztatni, hogy miről maradtál le, minden összeér, és jó lesz.

Na, hát itt vagyunk most – azzal a nagyon furcsa szereposztással, hogy egyszerre vagyok főszereplő és szerző, ráadásul, ha fordítunk az analógián, akkor pedig én vagyok a befogadó is.

És hogy most mi jön? Jöhetne a meghökkentő bejelentés. Amikor fogalmazgattam ezt a bejegyzést fejben, akkor gondoltam is ilyenekre. Lehet, hogy most mégsem jön. Jöhetne a zenés montázs arról, hogy mi történt az elmúlt években, csak gyorsan és fájdalommentesen. Ez sem jön, szinte biztos, hogy nem.

Olvastam valamikor tavasszal Hannah Gadsby könyvét, és bár nem sokra emlékszem belőle – nehezen olvasok mostanában – az mégis nagyon megragadt bennem, hogy valami végtelen eleganciával és intelligenciával tálalja a saját élettörténetét úgy, hogy végig nem engedi ki a kezéből a gyeplőt, és nem megy át bulvárba. Vannak olyan epizódok, amikről elmondja, hogy megtörténtek, de nem meséli el, nem dagonyázik a bulváros részletekben, nem tereget ki olyasmit, amit nem szeretne kiteregetve látni. És ettől az egész írás őszintesége, integritása csak erősödik, nem gyengül.

Amikor közel húsz évvel ezelőtt elindítottam ezt a blogot, más tárhelyen, más formátumban, sőt, talán az első egy-két évben még más színekkel is (és talán más címmel is – a mostani, erősen kamaszos címét a lila átálláskor kapta), akkor annak számtalan oka volt: olyanok is, amikről tudtam, olyanok, amiket sejtettem vagy éreztem, és olyanok, amikről sejtelmem sem volt, de mostanra legalább részben megértettem. Ma olyan a helyzet, hogy bár egészen más életet élek (meglepő volna, ha nem) sok szempontból kísértetiesen hasonlít az akkori élethelyzetem a mostanira, és az akkori motivációim a mostanira.

Most van szeptember vége. Bő három hónap múlva évfordulónk lesz.

Szeretném, ha három hónap múlva azt érezhetném, hogy sokkal messzebb vagyok a tizenhat éves önmagamtól, mint most. Ez egy egészen jó cél, nem?