Nem tudom, ki hogy van vele (pun intended), de szerintem a világ egyik, ha nem egyenesen a legrémesebb kérdése, a hogy vagy. Ez a kérdés, és az összes lehetséges rá adható válasz egy aknamező, kész csoda, hogy van olyan, hogy valaki néha nem hibázza el. A magam részéről már ott el szoktam vérezni rajta, hogy sokszor elmulasztom megkérdezni a másiktól, aki ebből rendszerint levonja azt a következtetést, hogy tuskó vagyok. (Egyébként tényleg az vagyok, de most nem ez a lényeg.)

Bár ez egy elcsépelt téma, amit rengetegen kifejtettek már korábban, azért elmondom én is, hogy miért gondolom azt, amit gondolok: leginkább persze azért, mert a “hogy vagy” valójában nem egy bizonyos kérdés, hanem hozzávetőleg két tucat kérdés valamelyike. Ebből elvileg ki kéne okoskodni ott és akkor, a pillanat hevében, hogy vajon melyiket érti alatta a másik, és arra adni adekvát választ. Márpedig az adekvát válaszok halmaza elég tág, benne lehet a “köszönöm jól” és az “elpusztult a gekkóm a múlt héten” is – viszont jellemzően nem tartozik bele, a “semmi különös”, noha van olyan, hasonló funkciójú kérdés, amelyre ez a jó válasz, és bár grammatikailag megfelelő, mégsem elfogadható az sem, hogy “nem tudom, nem gondolkoztam még ma rajta”, hiába felel meg adott esetben az igazságnak.

Az a kérdés, hogy akkor mégis, hogyan kéne kiválasztani, hogy mi a jó válasz: honnan tudjuk, hogy mit vár a másik? A közkeletű vélekedés alapján onnan, hogy milyen ismeretségi fokon vagyunk és mi a kontextus. Hadd mondjam ki, hogy ez bullshit. Addig oké, hogy vannak a felszínes ismerősök, akiknél teljesen világos, hogy a helyes válasz a “köszönöm jól, és te”, és hogy ez egy köszönést helyettesítő-kiegészítő, semmitmondó szódobálás. Az is oké, hogy vannak azok a közeli barátok, fontos emberek, akik általában inkább meg se kérdezik, vagy ha igen, akkor is úgy, hogy az egyértelműen valódi kérdés, és világos az is, hogy mire vonatkozik. De a kettő között ott ez a szürke zóna, ami  – akárki akármit mond – aknamező.

Mert mégis, milyen szempontból érzem hogy magam? Fizikailag? Mentálisan? Szellemileg? A munkámban? Konkrétan valamivel kapcsolatban? Visszautalás ez olyasmire, amiről legutóbb beszéltünk? Vagy szimplán ürügy arra, hogy mikor visszakérdezek, elmondhassa azt, amit igazából el szeretne mondani? És ha történt valami eget rengető, mindent felforgató dolog, akár jó, akár rossz, azt el lehet mondani? És mi van akkor, hogyha nem akarok ezeken a dolgokon gondolkozni és nem akarok ezekről a dolgokról beszélni, nem akarok fontos dolgokat elárulni pont ennek az embernek? Csakhogy nem tudok hirtelen mit kitalálni válaszul, mert bár sablonkérdés, mégsem annyira automatikus, mint a kedves egészségedre, köszönöm, neked is, viszontlátásra, nem eléggé szilárd a szövegkönyve.

Amikor valaki nekem szegezi ezt a kérdést, én pedig nekiállok gondolkozni, hogy vajon melyik jelentésre gondol, vajon milyen információt szeretne kapni – ad absurdum, szeretne-e egyáltalán információt kapni –, addigra egy ütemmel több idő telik el, mint amennyit a beszélgető felek várni szeretnek, és ezzel a késlekedéses csönddel megint csak aknára lehet futni, éppen úgy, mint a rosszul megválasztott válasszal, vagy azzal, hogyha az ember elfelejt visszakérdezni.

Mindezt nem céltalan okoskodásból írtam most le, hanem azért, mert a héten beszélgettem valakivel, aki meg tudta kérdezni úgy, hogy hogy vagyok, hogy pontosan tudtam nemcsak azt, hogy komolyan gondolja, hanem egyértelmű volt az is, hogy mire gondol. És ezért nagyon könnyen meg tudtam neki mondani, hogy sokkal jobban, mint két héttel ezelőtt, de persze nincs is magasan a léc. És erre ő tudott nevetni, úgyhogy én is tudtam, és megbeszéltük, hogy egyébként mi van.

Ide kívánkozna még egy jó kis levezető bekezdés, de nem tudom, mi lehetne az – nem gondolkoztam ennyire előre. Úgyhogy most csak ennyi.