Volt olyan, amikor gond nélkül írtam akármennyit, akármiről. Egész napokat töltöttem fórumozással, jól megmondtam a véleményemet mindenféle fontos dolgokról. Sok év novemberét töltöttem azzal, hogy jobb-rosszabb történeteket írtam, minden nap, figyelemreméltó, ha nem rögtön félelmetes terjedelemben. Ez a blog is sokat őriz a a hosszú okoskodások, eszmefuttatások, témakörüljárások közül.

Az csak ebben az említésre érdemes, hogy nem emlékszem rá, hogy ez valaha is nehéz lett volna. Rászánni magam persze – a dolgokra, pláne feladatokra rászánni magam mindig nehéz volt. De leülni írni? Kiengedni a szavakat a fejemből? Ugyan már. A legmagátólértetődőbb dolog a világon.

A gondolkodás és a szavak, a nyelvi központ és az ujjaim között, amióta csak az eszemet tudom (ami nincs olyan nagyon régen egyébként, meglepően nem hosszan nyúlik vissza az emlékezetem) mindig is szupersztráda volt, hozzávetőleg harminchét sávos. Simán felvonult a konvoj, kamionok százszámra, vitték át a cuccot az egyik végéről a másikra, és a végponton simán kialakult belőle valami, szinte organikusan. Nem kellett tudnom, hogy mit akarok írni, mire fog kifutni, mi a struktúrája, hol lesznek a tételmondatok – ezek csak úgy jöttek és megtörténtek. És éreztem, hogy ez jó, működik és rendben van. Pont úgy, ahogy kell neki.

Nem állítom, hogy feltétlen nagyon jó szövegeket írtam volna, pláne nem kivétel nélkül. De: írtam időnként meglepően jó szövegeket is. Mégpedig könnyen.

Ez a könnyűség (és nem könnyedségre gondolok, hanem kimondottan az erőfeszítés-nélküliségre) az, amit visszasírok már jó ideje. Ezt hiányolom. Hogy legyen természetes, hogy mikor valami kering a fejemben, leülök és leírom. Amikor betűvé válik, egyúttal szükségerűen lineárissá is, mert a szöveg nem tud hálózatosan kapcsolódni önmagához, akkor értelmet nyer. Ez a hiány rögtön két problémát vet fel: egyrészt, hogy üzemzavaros az egyik legjobb örömforrásom, az, ami nem túláradó, eksztatikus örömöt okoz, hanem “a világ oké hely” típusú örömöt; másrészt, hogy nem tudok jól értelmet adni a mindenségnek.

Lyra jutott eszembe és az alethiometer. Hogy sokáig, nagyon sokáig ösztönösen tudta olvasni, miután egyszer csak ráérzett, tudta, mire kell gondolni, hogyan kell kérdezni, és értette a válaszokat: működött neki. Aztán történt egy s más, és ezt az adottságát elveszítette, már túl sokat látott a világból, minden megváltozott, és már nem ment erőfeszítés nélkül. És Lyra akkor úgy dönt, hogy rendben, akkor meg fogja tanulni rendesen, módszeresen is az alethiometer tudományát, mert – ha azt a kegyelmi állapotot nem is fogja tudni visszaállítani soha – valamit vissza akar kapni abból, amikor ez működött.

Nincs természetesen konkrét párhuzam, de vannak olyan apró részletek, amiket felismerni vélek, amik rezonálnak.

Elkezdtem megint egész sokat írni: nem nagyon sokat, nem nagyon rendszeresen, nem nagyon módszeresen. Nem is publikus formában. És nem is könnyen. Nehezen megy. Lassan. Nyögvenyelősen. Elég szűkre szabott a témaválasztékom, és azt is elég nehézkesen dolgozom fel, sokszori nekifutással, egyes dolgokkal újra meg újra meg újra megpróbálkozva. Ritkán érzem azt, hogy a szavak egybevágnak azzal, amit szeretném, ha jelentenének. De próbálkozom.

Nagyjából az elmúlt héten kezdtek el olyan ötletek jutni eszembe, amikről lehetne írni. Amik kívül esnek azon a témaválasztékon, amivel mostanában dolgozom. Amik talán alkalmasak arra, hogy nyilvánosan meditáljak el rajtuk. Nyitottam egy oldalt a jegyzetfüzetemben ezeknek az ötleteknek, és mikor eszembe jut egy, felírom. Ez persze nem garancia arra, hogy bármi is történik majd velük, de legalább nem vésznek el az éterben.

Ettől még nehéz leülni, nehéz írni, nehéz “hangosan” gondolkozni – de ez a lista arra viszont garanciát jelent, hogy amikor éppen érzem magamban az erőt, amikor éppen olyan a pillanat, hogy most akár meg is próbálhatnám, akkor legyen választék. Amikor az energia felbukkan, akkor nem kell arra vesztegetni, hogy témát találjak ki, és rájöjjek, mit akarok mondani róla. Hanem ott lesz kéznél.

Néha az ember a könnyűség hiányát könnyítésekkel próbálja ellensúlyozni. Végtére is ha valami már nem annyira nehéz, hogy bele kelljen pusztulni, az mégiscsak jobb valamivel, mintha bele kell, nem?