Valószínűleg mindenki pontosan tudja – nem titkoltam valami ügyesen -, hogy a nyáron már megint lefordítottam egy regényt. Sok szempontból más volt ez a munka, mind az eddigiek.
Nyilván azért is, mert most először nem másodállásban fordítottam, hanem semmi más dolgom nem volt a világon, csak a regény. Sokkal több időm volt rá, naptári viszonylatban sokkal rövidebb idő alatt. Komolyabban is vettem talán, többet szótáraztam, nem próbáltam meg “csak úgy” kitalálni, hogy egy-egy szó mit jelenthet. De ez még nem minden.
A téma kissé komorabb, a narrátor-főhős kicsit nehezebben megfogható volt számomra. Ez a lány olyan hangon beszélt, amilyenen én még soha nem próbáltam írni. Gátlásosan, modorosan, feszengősen adja elő magát, és ezt nem volt könnyű eltalálni. De még ez sem minden.
Mindenféle kérdéseim támadtak ugyanis, főleg olyan etikai jellegűek, hogy szabad-e ezt vagy azt tenni, ezt a két mondatot három mondatban fordítani, ezt a mellékmondatot áttehetem-e máshova, a szöveg ébresztette kép vagy maga a szöveg élvez-e magasabb prioritást? Vannak itthon fordítástechnikai tankönyveim, de nem igazán találtam bennük válaszokat.
Ezzel párhuzamosan már tavaly is láttam, hogy indítanak a Magyar Írószövetség íróiskolájában angol-magyar prózafordítói szemináriumot, ami kezdő és/vagy fiatal műfordítóknak, vagy műfordítói ambíciókat dédelgetőknek szól. Tavaly szóba se jöhetett volna a munkahelyem mellett, de idén gondoltam egyet, és jelentkeztem. Hamarosan válaszoltak, levél levelet követett, és meghívtak a ma tartandó ünnepélyes évnyitóra az Írószövetség félemeletén.
Úgy alakult, hogy éppen fordítottam, nem figyeltem az időt, és bármennyire is rohantam összekapni magam, pici késéssel tudtam csak elindulni. Talán csak kettő perc késéssel estem be az épületbe. Nem tudom, ki hogy van vele, de az én szókészletemben a félemelet azt jelenti, hogy az ember felmegy az első lépcsőfordulóig, és ott megy be az ajtón, ahelyett, hogy egy egész emeletet felmenne. (Ezt lehet, hogy rosszul tudom.) Így aztán mikor az első lépcsősoron felmentem, és egy nyitott ajtóval szembesültem, ahol egy hölgy integetett, hogy tessék csak bejönni, bementem.
Az évnyitó programjában szerepelt, hogy bemutatkozik az Íróiskola folyóirata, így aztán nem gyanakodtam, mikor hosszasan az új rovatokról beszéltek. Azt kicsit furcsábbnak találtam, hogy közel ötven ember ült a közönségben, nagyrészt idős emberek. Aztán mikor már húsz perce beszéltek ugyanarról a folyóiratról, még hosszasabban, akkor kicsit már gondoltam, hogy nem jó helyen vagyok, és mikor fél órája ott álltam már a meleg és levegőtlen terem hátsó sarkában, egyszer csak meghallottam, hogy Irodalmi Jelen. Uccu nekem, felpattantam, mint akit bolha csípett, és rohantam el, azzal a biztos tudattal, hogy már mindenről lemaradtam.
A valódi évnyitó az emeleten volt, az ajtónálló hölgy útmutatása szerint “Klub” feliratú ajtó mögött, de mivel olyan ajtót nem találtam, ezért bementem az “Íróiskola” feliratún, és voilá! Megérkeztem az évnyitó utolsó három percére, amelyben aztán valóban bemutatták a Kárókatona folyóiratot, és felírhattam a nevemet, miszerint ott voltam. Ha nem lett volna olyan végtelenül kínos, jót röhögtem volna magamon. Aztán hamarosan feloszlott a társaság, és mindenki menni készült. A mellettem ülő emberhez fordultam.
“Hadd kérdezzem már meg, miről maradtam le azon kívül, hogy mindenről?” Ő ettől a kérdéstől zavarba jött, de egy másik ember nekiállt magyarázni, és nyomban rájöttem, hogy ő valamelyik másik kurzusra jelentkezett, és amit a fordítóiról mondtak, arra nem figyelt oda. Ellenben megmutatta, hogy melyik “a kurzusvezető hölgy”, és hogy menjek oda hozzá. Na az kéne még csak! Odamenni idegen emberekhez egy idegen épületben, ahol amúgy is fél órát töltöttem ott, ahol nem kellett volna, és még fel se tűnt, és megkérni, hogy ugyan, mondja már el ugyanazt újra, amit épp az előbb mondott el, amíg én egy emelettel lejjebb valami egészen máson unatkoztam? Nem tűnt vonzónak a kilátás.
Csakhogy a beszélgetőpartnerem nem adta fel, és mikor az eljövendő tanárom távozóban volt, felkiáltott, hogy “de hát nem kérdezed meg a hölgytől?” mire a hölgy megfordult, rám nézett, és azt firtatta, hogy egészen pontosan mit kellene megkérdeznem tőle. Au.
Szerencsére kedves volt. Nem mondott el semmi olyat, amit ne olvastam volna el a weboldalon a jelentkezést megelőzően, de ezt nem bántam. Meg is köszöntem neki, mondván a szorongási szintem most három fokozatot visszaesett. “Ne szorongjon!” parancsolt rám, és ezzel távozott.
Azóta igyekszem egyfolytában nem szorongani, és lelkiekben felkészülni a jövő heti első órámra. Meg arra, hogy mit fogok mondani, ha be kell mutatkoznom. Meg ilyesmikre. Az ilyen dolgokat jó előre tudni, sőt, ha úgy adódik, hamar túl is lenni rajta, mert ha már kevésbé vagyok ideges, sokkal jobban oda tudok figyelni mindenki másra. Arról nem is beszélve, hogy még csak nem is szoronghatok kedvemre.