Nagyon későn estem haza, és éppen csak bedőltem az ágyba. Fájt a fejem, talán a napsütéstől, talán csak az érzelmi túlhajtástól, de akárhogy volt is, megérte. Igaz, hogy a mai napom ráment, hogy kipihenjem, sokáig aludtam, gyakorlatilag nem is fordítottam semmit… de így is jó volt a tegnap, igazán.
A fél napomat nagymamámnál töltöttem, nagyot beszélgettünk, úgy is mondhatnám persze, hogy vallatott, de ez nem volna egészen igaz. Egyszerűen nagyon nehéz igazán őszintén beszélni valakivel, aki sokkal idősebb nálam, aki mindig is látott, de akivel sosem ismerhettük egymást igazán közelről, csak egymás történeteit, sokszor másod- vagy harmadkézből. És megtisztító erejű élmény egyszer-egyszer ráhangolódni a másik hullámhosszára, és megmondani a nagy igazságokat, és nem aggódni amiatt, hogy megfelelek-e az elvárásoknak.
Ki tudja, vannak-e egyáltalán elvárások, vagy csak én gondoltam, hogy vannak? Arra is ma jöttem rá, pedig tudhattam volna már egy ideje, de ma mondtam ki először, hogy ahányszor csak döntenem kellett, mindig úgy döntöttem, ahogy azt gondoltam, hogy elvárják tőlem.
Kezdve akkortól, hogy hétéves koromban, egy év szolfézstanulás után közölték velem, hogy válasszak hangszert, és mert valamit választanom kellett, ráböktem a zongorára, folytatva ott, hogy nyolcadikos koromban középiskolát kellett választanom, de igazából nem volt választási lehetőségem, jó nevű gimnáziumot kellett választanom, mert tudtam, hogy azt várják tőlem, és utolsó évben is rá kellett bökni egy egyetemi szakra, mert mindenki egyetemre megy, és mit se számított, hogy fogalmam se volt róla, mi érdekel (ahogy nagyrészt még most sincs, sok-sok évvel később). Az egyetlen igazán saját döntésem volt, amikor nem mentem be szóbelizni az egyetemre: ott voltam, láttam is a nevemet kiírva a terem ajtaján, ott voltam időben, és nem mertem, nem akartam, nem tudtam? Akárhogy volt is, nem mentem szóbelizni. És még így is lett volna elegendő pontom, de nem küldtem be az érettségi bizonyítványomat, és így nem lettem egyetemista. De hogy ez döntés lett volna? Nem tudom. Ha úgy vesszük, minden nap minden pillanata döntés. Aznap az ELTÉ-n az dőlt el, hogy nem néztem szembe a felvételi bizottsággal.
És ami azt illeti, a késő délutánt, kora estét és késő estét se töltöttem éppen rossz társaságban :) Adva volt még egy nagy adag nagyon jó beszélgetés, pontosan az a fajta, amelyikre, úgy tűnik, mostanában szükségem van, mert folyamatosan ezt kapom. Ezért mentem vissza a régi iskolámba, és ezért találkozom és egyeztetek folyamatosan emberekkel.
De, ha jól emlékszem – vicces, hogy három hét telt csak el, és máris a múlt homályába vész a munkahelyem, a felmondásom, és minden egyéb, ami az elmúlt öt évben történt, nem több, mint történet a múltból, néhány eltévedt fénykép -, akkor ezt is akartam az idén nyártól. Tanulni dolgokat, rájönni dolgokra, és megtalálni az új ösvényemet, amelyiken mehetek tovább.