Van egy nagy titkom: csütörtök óta egyfolytában szabadságon vagyok, és vasárnapig nem megyek dolgozni. És ez alapvetően teljesen jó lenne.

Kivéve, hogy minden egyes reggel halálra váltan ébredek fel, hogy “Úristen, hány óra van, mikorra megyek ma dolgozni, el fogok késni!” Úgy tűnik, hogy ez a pár nap egyáltalán nem elég ahhoz, hogy elhiggyem. Persze arra sem elég, hogy pihenjek, vagy ilyesmi. De elintéztem fontos dolgokat.

Csütörtök reggel pedig elutazom, és korcsolyát fogok nézni. És ez nekem jó lesz.

Addig pedig teszem a semmit (bár ma például mostam zoknikat, elég vidám látvány a fürdőszobában himbálózó mintegy 50 tarka zokni), sellőlányokat nézek a tévében, és még csak nem is gondolok a munkahelyre.

Illetve, dehogynem gondolok. És ez a nagy baj. Egyszerűen képtelen vagyok elengedni a szorongásaimat. Nagyon remélem, hogy legalább az utazás alatt sikerül majd.

Ennek a bejegyzésnek se füle, se farka. A tegnap éjjeli írás kivett belőlem minden energiát, de azt viszont nem bánom. :)

Bocs. Legközelebb majd jobban sikerül.