Hallgattam ma délelőtt fél füllel a rádiót (tehát azt a keveset, amit értek belőle, amikor emberek beszélnek egy hangszóróból, nem nagyon szép hangképzéssel, és miközben a hétköznapi zajok ott vannak a háttérben), és ha jól értettem, az volt a téma, hogy kezdődik a diákmunka-szezon, és hogy mit kell tennie azoknak a fiataloknak, akik nyári diákmunkát keresnek, és mit kell tenniük a munkáltatóknak, és hogy ez az egész hogyan működik és mikor kell elkezdeni keresgélni. Szóval teljesen normális, május első felében jellemzően előforduló műsor volt.

Csak hát.

Olyanokat mondtak a hozzáértők, hogy a diákoknak a munka megválasztásakor azok a fontos szempontjaik, hogy minél több pénzt szeretnének keresni minél kevesebb munkával. Meg hogy hajlamosak rá, hogy két-három nap után felálljanak és azt mondják, hogy ezt ők nem csinálják így tovább, és nem lehet őket ránevelni ennél több kitartásra. Hogy a szakközépiskolások és az egyetemisták már nem akarnak bármilyen munkát elvállalni, hanem olyasmit akarnak, aminek köze van a tanulmányaikhoz. A Balaton környékére vendéglátásba olyanok mennek, akik elsősorban nyaralni akarnak, és ezért másodsorban hajlandók egy kicsit dolgozni is, de nem igazán elhivatottak. Az igazán elhivatott diákmunkásoknak már rég megvan a helyük. És hogy több a betöltetlen álláshely, mint a diákmunkás, de közben vannak olyan diákok, akik meg akarnak munkát, de nem vállalják el azt, amit kínálnak nekik. Ráadásul továbbra is az a jellemző, hogy telefonra, fesztiválra, nyaralásra, játékkonzolra gyűjtenek.

Figyelemreméltó módon gyakorlatilag nem hangzott el mondat ítélkezés nélkül.

Most tegyük félre, hogy vajon a célközönséget jelentő, nyári diákmunkában érdekelt rétegből hányan hallgatják hétköznap délelőtt a közszolgálati rádiót. Tegyük félre azt is, hogy én miért teszek ilyet – maradjunk annyiban, hogy nem önszántamból. És foglalkozzunk inkább azzal, hogy ha fel nem is dühített a dolog, mert őszintén, sajnálom rá az energiát, hogy ilyesmin felhúzzam magam, annyira azért tudott provokálni, hogy beszólogattam kicsit a bemondónak. (Nem úgy tűnt, hogy különösebben megrázta volna.)

Mindenesetre én azt gondolom, hogy nagyon okosak a diákok, akik mérlegelik, hogy egy adott fizetésért hajlandók-e az adott munkát elvégezni. És nagyon tudatosak akkor is, amikor egy pocsék helyet otthagynak, mert valami értelmesebbet vagy jobbat vártak. Pláne igazuk van akkor, hogyha szakmai gyakorlatot akarnak szerezni, mert tudják, hogy van odakint egy felnőtt munkaerőpiac, amelyik majd a megélhetésükhöz lesz elengedhetetlen, és oda elég nehéz belépni úgy, hogy valaki még csak iskolába járt. Egyébként pedig pontosan mi a megvetendő abban, hogy valaki úgy megy a Balatonra dolgozni, hogy azokon a napokon, amikor nem dolgozik, akkor nyaral? És ugyan mire is költse egy diák a nyári keresetét? Tök jó, hogyha gyűjt valamire, aminek maga tudja megkeresni az árát. Talán bizony gyűjtse a pénzt a banknak? Ahol napról napra értéktelenedik el? Szerencsére a gyerekek többségének vannak szülei, akiknek kötelessége a megélhetésükről gondoskodni…

Ha valami, hát az a szomorú, hogy akad szép számmal olyan diákmunkás, aki nem engedheti meg magának, hogy válogasson, vagy hogy ne dolgozzon. Ez nagyon is helytelen és nagyon is igazságtalan.

De a többi? Menjen a fenébe a rádió, azt gondolom.

Emlékeztek arra a részre a Harry Potterben, amikor Lupin valami olyasmit fejteget, hogy a dementoroktól félni valójában a félelemtől való félelem? Nyilván nem pont így szerepel a szövegben, de abban elég biztos vagyok, hogy valami módon szerepel az eszmefuttatásban az is, hogy bölcs dolog, hogyha az ember legnagyobb félelme maga a félelem.

Ami ott és akkor egészen értelmes dolognak hangzott, még ha kicsit klisésnek is. Most pedig eszembe jutott, és hirtelen mégsem vagyok benne teljesen biztos, hogy annyira értelmes. Mármint konkrétan Harry esetében persze: abban a szituációban, hogy amit ő mindennél jobban szeretne elkerülni, az a reménytelen kiszolgáltatottság, az a végtelen elkeseredettség, amit a dementorokkal való találkozás jelent. A félelem át- és megéléséhez kapcsolódó iszonyat maga a félelem tárgya. Oké. Vettem.

De amiről eszembe jutott, az – bár van benne valamicske félelem is, sokkal jellemzőbb az elkerülési törekvés – kicsit más. Azt hiszem.

A félelem nekem nem félelmetes. A szorongással úgy élek együtt évek, de valószínűleg még inkább évtizedek óta, hogy már észre sem veszem, nyilván ott van, csinál valamit, de már nem üti meg az ingerküszöbömet. Inkább csak azt szoktam észrevenni, amikor valamit nagyon, nagyon nem akarok megcsinálni, annyira nem, hogy hiába akarom ésszel, mert csak nem jön össze, nem tudom elindítani a folyamatát. Úgyhogy leginkább az tud irányt mutatni, hogy mit kerülök el, mi esik nehezemre.

Volt már szó többször tervezésről, életszervezésről, menetrendekről, akciótervekről, és azt hiszem, nem véletlenül. Egyre inkább azt látom, hogy ha nincs előttem egy jól kidolgozott, tételes lista, ha nem döntöm el előre nemcsak azt, hogy egy adott napon mit csinálok, de azt is, hogy komolyan gondolom ezt a listát, akkor nem sok esélyem van rá, hogy bármi is történjen – a lustaság történik, a semmittevés történik, a létezés bele a világba, és ha szerencsém van, akkor még csapódik hozzá némi járulékos bűntudat is, hogy még jobb legyen. Ilyenkor csak a hirtelen jövő inspirációra és energia-hullámokra számíthatok, amikor hirtelen feltámad bennem a késztetés, hogy tulajdonképpen akár ezt és ezt meg is tudnám most tenni, és ha éppen van hozzá kapacitás is, akkor megtörténik. Ha van terv, akkor is benne van a pakliban persze, hogy megy a levesbe mindenestül, de még mindig sokkal jobb a helyzet, mintha nincs.

Azt már kibogoztam, hogy az egyes feladatoktól miért tartok: jellemzően azért, mert biztos nehéz lesz, biztos sok időbe fog kerülni, ráadásul sok energiába is, és nincs is annyi erőforrásom, amennyi ehhez kellene, és csak azért, mert korábban már sikerült, nincs rá semmi garancia, hogy most is sikerülni fog, úgyhogy mindenkinek sokkal jobb lesz, hogyha meg se próbálom. És ahogy az már csak ilyenkor lenni szokott, az elkerülés megkereste a legkisebb ellenállást, és elmozdult arrafelé, hogy most már nem a feladatokat kerülöm, hanem a megtervezést.

Most ott tartok, hogy mindjárt itt a május, és még nincs májusi oldal a naptáramban, mert ugye ahhoz fel kéne írni a számokat egytől harmincegyig, és ráírni a tetejére, hogy május. Ami hozzávetőleg két percbe kerülne. És amiről tudom, hogy hozzávetőleg két percbe kerülne.

Ott tartok, hogy vannak a fejemben feladatlisták, és tudom, hogy sokkal jobb, hogyha le van írva, mert akkor ki van szervezve külső tárhelyre, és nem kell észben tartani, és nem kell aggódni, hogy valamiről elfeledkezem, és ráadásul leírva lehet színkódolni és szétválogatni is, amit fejben esélytelen volna, inkább nem írom le. Mert az nehéz. És akkor látszódni fog. És akkor dönteni kellene közöttük és priorizálni. És az nehéz.

Ott tartok, hogy álmos vagyok, de nem fekszem le, mert annyira sok meló volna keresni egy pizsamát és átöltözni és a fejemre húzni a takarót.

Hát ilyesmi. Úgyhogy azt hiszem, nem a félelemtől félek, és nem is a tehetetlenségtől – és nem is a feladataimtól. Bár van múltam és tapasztalatom halogatásban, teljesítményszorongásban, elszaladó határidőkben és elmulasztott lehetőségekben, most egészen új szintre sikerült emelni a produkciót azzal, hogy most már azt a feladatot hárítom el magamtól, hogy a feladataimmal foglalkozzak.

Ami tulajdonképpen egészen vicces. Amíg kellőképp messziről tudom nézegetni.

Ismeritek azokat a játékokat, amik időről időre futják a köröket, és valahogy úgy mennek, hogy fogd meg a hozzád legközelebb eső könyvet, nyisd ki az akárhányadik oldalon, keresd meg az akárhányadik mondatot, és posztold ki azt, magyarázat nélkül? Hogy ne keress okos könyvet, ne válogass, csak hallgasd meg, mit üzen a világ, vagy valami ilyesmi. Már jó ideje nem ugrottam be ilyesminek, de amikor régen még igen, akkor az egyik első alkalom a következő mondatra vezetett: “Ne akarjon semmit.”

Nem tudom már, mi volt a könyv. Nem tudom, kérdeztem-e egyáltalán bármit a világtól, amire ezt a választ kaptam. Nem hinném.

Természetesem semmiféle sorsszerűsége nincs ennek, csak eszembe jutott valamiért ma – talán azért, mert leírtam ezt a címet, anélkül, hogy tudtam volna, mit fogok írni. És eszembe jutott az is, hogy mennyit hallgattam gyerekként azt, hogy nem akarásnak nyögés a vége, és most jöttem rá, hogy valójában nem is vagyok benne teljesen biztos, hogy ez mit jelent. Gyorsan utánaolvastam, és az a sejtésem támadt, hogy azok a felnőttek, akik nekem mondták, szintén nem tudták biztosan, hogy mit jelent: csak azt akarták közölni, hogy nincs olyan választási lehetőségem, hogy valamit ne akarjak. Ami muszáj, az muszáj.

(Olyan időszakon vagyok túl, amiben elég sokat kellett foglalkoznom a gyerekkorommal, messze nem önszántamból, és mivel elég alaposan fel lett kavarva az állóvíz, most éppen a szokásosnál jóval élesebben emlékszem rá, hogy miért is volt borzalmasan rossz gyereknek lenni. Többek között például azért, mert ilyen bölcselkedésekkel próbáltak fölöttem hatalommal bíró személyek irányítani.)

Akárhogy is: most hirtelenjében az a benyomásom, hogy az akarásnak épp olyan gyakran lesz nyögés a vége, mint a nem akarásnak. Mert valahogy a nyögés nem is az akarási értéken múlik, hanem azon, hogy eleget lehet-e tenni neki: hogy az ember akar-e valami olyasmit, amit nem képes, vagy nem lehetséges, vagy egyszerűen tilos megtenni, vagy hogy az ember nem akar valami olyasmit, amit elkerülhetetlen vagy kötelező megtenni. És ez a meghiúsulás lesz a nyögés forrása.

Ezen a ponton pedig lehet, hogy mégiscsak kozmikus üzenetté válik az, hogy egyszerűen ne akarjon semmit az ember – ha az akarási bináris oppozícióból kilépünk, és felhagyunk vele, hogy valamit, vagy valaminek a negáltját akarjuk… de ezt a gondolatot már nem fejtem ki.

Volt olyan, amikor gond nélkül írtam akármennyit, akármiről. Egész napokat töltöttem fórumozással, jól megmondtam a véleményemet mindenféle fontos dolgokról. Sok év novemberét töltöttem azzal, hogy jobb-rosszabb történeteket írtam, minden nap, figyelemreméltó, ha nem rögtön félelmetes terjedelemben. Ez a blog is sokat őriz a a hosszú okoskodások, eszmefuttatások, témakörüljárások közül.

Az csak ebben az említésre érdemes, hogy nem emlékszem rá, hogy ez valaha is nehéz lett volna. Rászánni magam persze – a dolgokra, pláne feladatokra rászánni magam mindig nehéz volt. De leülni írni? Kiengedni a szavakat a fejemből? Ugyan már. A legmagátólértetődőbb dolog a világon.

A gondolkodás és a szavak, a nyelvi központ és az ujjaim között, amióta csak az eszemet tudom (ami nincs olyan nagyon régen egyébként, meglepően nem hosszan nyúlik vissza az emlékezetem) mindig is szupersztráda volt, hozzávetőleg harminchét sávos. Simán felvonult a konvoj, kamionok százszámra, vitték át a cuccot az egyik végéről a másikra, és a végponton simán kialakult belőle valami, szinte organikusan. Nem kellett tudnom, hogy mit akarok írni, mire fog kifutni, mi a struktúrája, hol lesznek a tételmondatok – ezek csak úgy jöttek és megtörténtek. És éreztem, hogy ez jó, működik és rendben van. Pont úgy, ahogy kell neki.

Nem állítom, hogy feltétlen nagyon jó szövegeket írtam volna, pláne nem kivétel nélkül. De: írtam időnként meglepően jó szövegeket is. Mégpedig könnyen.

Ez a könnyűség (és nem könnyedségre gondolok, hanem kimondottan az erőfeszítés-nélküliségre) az, amit visszasírok már jó ideje. Ezt hiányolom. Hogy legyen természetes, hogy mikor valami kering a fejemben, leülök és leírom. Amikor betűvé válik, egyúttal szükségerűen lineárissá is, mert a szöveg nem tud hálózatosan kapcsolódni önmagához, akkor értelmet nyer. Ez a hiány rögtön két problémát vet fel: egyrészt, hogy üzemzavaros az egyik legjobb örömforrásom, az, ami nem túláradó, eksztatikus örömöt okoz, hanem “a világ oké hely” típusú örömöt; másrészt, hogy nem tudok jól értelmet adni a mindenségnek.

Lyra jutott eszembe és az alethiometer. Hogy sokáig, nagyon sokáig ösztönösen tudta olvasni, miután egyszer csak ráérzett, tudta, mire kell gondolni, hogyan kell kérdezni, és értette a válaszokat: működött neki. Aztán történt egy s más, és ezt az adottságát elveszítette, már túl sokat látott a világból, minden megváltozott, és már nem ment erőfeszítés nélkül. És Lyra akkor úgy dönt, hogy rendben, akkor meg fogja tanulni rendesen, módszeresen is az alethiometer tudományát, mert – ha azt a kegyelmi állapotot nem is fogja tudni visszaállítani soha – valamit vissza akar kapni abból, amikor ez működött.

Nincs természetesen konkrét párhuzam, de vannak olyan apró részletek, amiket felismerni vélek, amik rezonálnak.

Elkezdtem megint egész sokat írni: nem nagyon sokat, nem nagyon rendszeresen, nem nagyon módszeresen. Nem is publikus formában. És nem is könnyen. Nehezen megy. Lassan. Nyögvenyelősen. Elég szűkre szabott a témaválasztékom, és azt is elég nehézkesen dolgozom fel, sokszori nekifutással, egyes dolgokkal újra meg újra meg újra megpróbálkozva. Ritkán érzem azt, hogy a szavak egybevágnak azzal, amit szeretném, ha jelentenének. De próbálkozom.

Nagyjából az elmúlt héten kezdtek el olyan ötletek jutni eszembe, amikről lehetne írni. Amik kívül esnek azon a témaválasztékon, amivel mostanában dolgozom. Amik talán alkalmasak arra, hogy nyilvánosan meditáljak el rajtuk. Nyitottam egy oldalt a jegyzetfüzetemben ezeknek az ötleteknek, és mikor eszembe jut egy, felírom. Ez persze nem garancia arra, hogy bármi is történik majd velük, de legalább nem vésznek el az éterben.

Ettől még nehéz leülni, nehéz írni, nehéz “hangosan” gondolkozni – de ez a lista arra viszont garanciát jelent, hogy amikor éppen érzem magamban az erőt, amikor éppen olyan a pillanat, hogy most akár meg is próbálhatnám, akkor legyen választék. Amikor az energia felbukkan, akkor nem kell arra vesztegetni, hogy témát találjak ki, és rájöjjek, mit akarok mondani róla. Hanem ott lesz kéznél.

Néha az ember a könnyűség hiányát könnyítésekkel próbálja ellensúlyozni. Végtére is ha valami már nem annyira nehéz, hogy bele kelljen pusztulni, az mégiscsak jobb valamivel, mintha bele kell, nem?

Azon gondolkoztam, hogy mit is akarok. Mármint nem úgy nagy általánosságban az életben meg ilyesmi – hanem csak úgy, itt, ezzel a weboldallal, magammal. Hogyan tudom működtetni magamat és a blogot egymással összefüggésben, mit akarok belőle kapni, és ezt hogyan tudom előcsalni belőle és magamból.

Persze nincs rá kész válaszom, de ez nem baj. Sok volt a kihagyás, és mindig máshol vannak a hangsúlyok. Ennyi év után más vagyok már én is, mások az igényeim, szükségleteim és vágyaim. Ami azt jelenti, hogy kénytelen vagyok kísérletezni, próbálkozni, és adott esetben kudarcokat vallani is. (Elég csak a nem nagyon sikeres Bradbury-évre gondolni, ami alig néhány hetet tartott, és most gondolni se mernék rá, hogy minden nap olvassak és gondolkozzak, pláne nem módszeresen és célirányosan… de ez egy másik beszélgetés tárgya lehet majd egyszer.)

Sok-sok évvel ezelőtt szerettem emléket állítani annak, hogy mi történt egyes napokon, mik az apróságok, mik a mindennapi kis csip-csup ügyek, amik persze akkor nagyon fontosnak tűnnek. Most nem igazán tűnnek fontosnak vagy akár csak igazinak a mindennapi ügyek, viszont ami igazinak vagy fontosnak érződik, annak meg pont, hogy nem igazán akarok nyilvánosan a mélyére ásni.

De akkor mi legyen? Mi lehet?

Pillanatnyilag azt gondolom, hogy szeretnék újra megtanulni írni, megmozgatni az íróizmaimat, megnézni, mire megyek velük, hajlandók-e újra megerősödni annyira, hogy ki tudjam fejezni velük azt, amit gondolok. Kíváncsi vagyok, megtalálom-e újra a hangomat, és tud-e ez olyan hang lenni, amit magaménak is érzek, úgy igazán, önazonosan.

Ezt a látszólagos ellentmondást sikerült pár napja feloldania annak a gondolatnak, hogy ha nem akarok az életem történéseiről, a mindennapi ügyekről, illetve az érzelmeimről és a benyomásaimról írni, viszont valamiről meg mégiscsak szeretnék, akkor valójában adott a lehetőség: valamiről kell írni. Dolgokról. Amikről van véleményem, amik eszembe jutottak.

Persze ehhez az is kell, hogy néha gondolkozzak dolgokon, ami gyenge pontja ennek a tervnek. De miért is ne? Vannak olyan eszközeim – ez a blog az egyik – amikkel egyszer-másszor már összekaptam magam. Hátha összejön még egyszer.