poggi bejegyzései

Osztás

Közzétéve Szerző:
Válasz

A héten tartották a diplomaosztókat az egyetemen. Nélkülem.

Nem voltam tapintatlan éppen: megkaptuk körlevélben, hogy kinek és meddig kell jelezni, hogyha akadályoztatásunk miatt nem tudunk részt venni a rendezvényen, és jeleztem neki. Nyomasztott ugyan kissé ez az akadályoztatási meg a nem tudási kitétel, de végül erőt vettem a kényszeres gondolataimon, és úgy döntöttem, senkinek semmi köze hozzá, miért hagyom ki, nem erőltettem meg magam egy hamis kifogás kieszelésével sem, és minden nemű magyarázkodás nélkül közöltem, hogy nem leszek ott. Tudniillik azért nem mentem el, mert iszonyúan nem akartam.

Botrány. Tudom. Mondták már.

Ráadásul, úgy tűnik, rendkívül érthetetlen is. Még azok is megkérdezték, hogy miért nem voltam ott, és hogyhogy, és nahát, akiknek pedig megmondtam előzőleg, hogy eszem ágában nincs elmenni. Valószínűleg ez is egyike azoknak a dolgoknak, amiket hiába mond az ember, nem hiszik el neki, hiszen azt csak úgy mondja, de biztos nem gondolja komolyan.

Hát, én komolyan gondoltam. És azt is elmondom, hogy miért. 1

Három évvel ezelőtt elmentem az elsőre. Tudom tehát, hogy ki lehet bírni: két óra alatt lemegy az egész bejelentkezéssel, aláírással, ülésrenddel, ceremóniával együtt. Ki lehet bírni, csak kellemetlen. Tavaly nem mentem el a következőre. Részben azért, mert ambivalens érzelmeim voltak, és tanultam az előzőből. De leginkább azért, mert egy zsák pénzt kértek volna még a részvételért, a rendezvény lebonyolításának költségei címszó alatt, és ezt annyira nevetségesnek meg méltánytalannak éreztem, főleg a kifizetett tandíj után, hogy könnyű szívvel le tudtam mondani róla. Egy héttel később átvettem a tanulmányi osztályon, öt perc alatt, fájdalommentesen és ingyen.

De az idén? Továbbra is elég biztos voltam benne, hogy nem akarok elmenni. Nem azért, mint három éve, a ruha-cirkusz és cipő-cirkusz miatt, mert ha nagyon megerőltetem magam, fel tudok öltözni szalonképesen, és azóta van már józan, fekete, normális cipőm, amit fel lehet venni ilyen alkalomra. Mi több, van egy összehajtható szép cipőm is, amit a szó legszorosabb értelmében zsebre lehet vágni, és csak akkor felvenni, amikor kell. Az operatív része megoldható. Na de akkor miért?

Vicces módon nem nagyon emlékeztem rá, csak a gyomromban jelentkezett a heves ellenérzés, egészen elemi módon, hogy nem, nagyon nem akarom. De nem akartam emailt se írni az illetékes hivatalnoknak, hogy nem megyek, amíg nem értem pontosan, hogy mi is a kifogásom ellene. Az izgatott a legkevésbé, hogy hány embernek mondtam, hogy nem megyek: ha ezek után elmegyek mégis, senki se fogja szóvá tenni, hogy nahát, meggondoltam magam – végtére is az elmenés a normális dolog.

És szóltak érvek mellette. Most a saját évfolyamommal végeztem, nem csúsztam sehány félévet, tehát valamivel több olyan ember lett volna körülöttem, akiket nemcsak látásból ismerek, hanem tényleg fontosak nekem, akiknek igazán örülök, hogy meglátom őket szembejönni az utcán. Most végig szerettem a képzésemet, még ha volt is egy nagyon keserves félév, amit megszenvedtem – de akkor is tudtam, jelenidőben, hogy ezt a félévet utálom, nem az egészet. Annyira nyitott, korrekt, túlnyomórészt tisztességes légkör uralta ezt a két évet, hogy egyszerűen szerettem odatartozni. A legelső heteket leszámítva nem éreztem magam idegennek, eltévedt marslakónak, betolakodónak, és ami még fontosabb, a felvételi után többet senki nem is éreztette velem, hogy ezek bármelyike lennék. Az emberi szegmens tehát szintén rendben.

Következésképpen az intézményes oldalon 2 kell, hogy legyenek a gondok. Kis gondolkodás után két gócra bukkantam. Az egyik az elvi kérdés, hogy mit ünneplünk, a másik, a praktikus, hogy hogyan.

A mit egyik komponense az, amire már fentebb utaltam: mintha a diplomaosztó, a ceremónia, a műsor fontosabb volna, mint a diploma; vagy ha nem is pont fontosabb, akkor mintha egy rituális kereteitől megfosztott oklevél valamiképp kevesebbet érne, mint egy “teljes”. Ha nem így volna, senkit se botránkoztatott volna meg a választásom. A másik még ennél is furcsább.

A tévés vetélkedőműsoroknak van egy nagyon jellegzetes része: amikor a műsorvezető minden szót gondosan hangsúlyozva bejelenti, hogy a mai főnyeremény Tíz! Millió! Forint! A közönség ezen a ponton viharos ünneplésben tör ki. Tapsoljuk meg a pénzt! Mindig, kivétel nélkül. Mindegy, hogy közszolgálati vagy kereskedelmi tévé, mindegy, hogy intelligens vagy ostoba vetélkedő, a pénzt mindig  megtapsolják. De miért? Mert annyira fantasztikus? Sok erőfeszítésébe került annak az összegnek, mire ilyen szép nagyra nőtt?

Azt feltételezem, hogy a pénz megtapsolása párhuzamos a célelvű gondolkodással, megünnepeljük a csodálatos kimenetelt, a nagyszerű díjazást, amit valaki, aki nagyon ügyes és nagyon szerencsés, ki fog érdemelni. De ugyanezt látom akkor, amikor valakinek a látványos fogyását dicsérjük, vagy pláne egyes testrészei vizuális kvalitásait: jaj de szép, vékony derekad lett! És ugyanez jellemző az egész oktatási rendszerünkre, amikor első osztálytól kezdve (de talán már hamarabb is) mindig a következő elérendő célra fókuszálunk, ami egyben végpont is.

A témazáró dolgozatot kell megírni, utána el lehet felejteni mindent – tudunk alávalóbbat annál a tanárnál, aki képes és belekérdez korábbi anyagrészekbe is egy dolgozatban? Az érettségit kell letenni, és utána soha többet nem kell se verset olvasni, se másodfokú egyenletet megoldani, elértük a vágyott célt, a papírt. A nyelvtanulás célja a nyelvvizsga-bizonyítvány, nem a nyelvtudás, a nyelvvizsga a fontosabb, mert papír, mert van rajta pecsét, mert bőrbe van kötve, és mert járnak rá bónusz pontok az életben. És ugyanezt játsszuk az egyetemen: a tanegységek elvben egymásra épülnek, de mindig csak az aktuális vizsgára kell felkészülni, az számít. 3 A diplomában pedig az utolsó, az átlagosnál valamivel rendszerint kellemetlenebb vizsga eredménye áll. Ezt ünnepeljük.

Nagyon szeretem, hogy az angol mérföldkőnek nevezi a fejlődés állomásait. Ez a metafora azt jelenti, hogy megyünk az úton, és újra meg újra meghaladjuk az újabb és újabb mérföldköveinket, és megyünk tovább. De a papír- és célelvű gondolkodásban nem mérföldkövek vannak, hanem tájfutás: összegyűjtöd a pecséteket, és beérsz az előre meghatározott célba, és ezzel vége. Ó, vannak persze kvalifikációs versenyek, amelyekkel kvótát szerzel a következő, nagyobb versenyre, de ott majd új pecsétek lesznek, és új útvonal, nincs kontinuitás.

A hogyan részben ugyanezt húzza alá, részben pedig rátesz még egy lapáttal. A diplomaosztó egy varietéműsor, jelmezbe öltözött emberekkel, éneklő és szavaló előadóművészekkel, rituális névsorolvasással. És miközben rítus próbál lenni, az egészre rátelepszik a futószalagos jelleg: az ember ül betűrendben a kijelölt helyén, vezényszóra kiugrik a sor szélére vigyázzállásban, és mikor szólítják, rendezetten libasorban kivonul a pódiumra, átvesz, kezet fog 4, lemászik, aláír, és visszamegy a helyére. Lehetőleg minél gyorsabban, rendezettebben, hatékonyabban. Különös elegye ez a ceremonialitásnak és a kelletlenségnek: az ember minden pillanatban érzi, hogy ez nem róla szól, ez egy kényszerű műsor, másfelől rálőcsölik azt a huszonöt másodpercet, amikor ki kell vonulnia a terem elejére és megfelelő sorrendben megfelelő mozdulatokat végrehajtania, valamint közben lehetőség szerint nem esni orra sem a saját lábában, sem a lépcsőben. Teszi mindezt, ha az ábécé elején szerepel, lelkes, ha az ábécé végén, akkor fáradt, lankadt, el-elhaló tapsolás közepette, ami ha lehet, még kínosabb.

Mindez azért nagyon szomorú, mert szerintem kis erőfeszítéssel lehetne ez sokkal emberibb is.

Például a meghívón szerepelhetne, hogy melyik szakok diplomaosztója lesz ez, egyszerűen csak informatív jelleggel: egyrészt, hogy az ember megmutathatja a családjának, másrészt, hogy tudja, kikkel lesz együtt. Feltüntethetnék, hogy ki lesz a porondmester, ki fogja megpróbálni méltósággal viselni a talárt meg az óraláncot és beszédet mondani. Megtehetnék, hogy nem egy kollektív ábécérendbe ültetnek le, hanem szakonként, így az ember a saját kollégái között üli végig az eseményt, és nem idegenekkel: a gördülékenységet és hatékonyságot ez semmivel sem hátráltatná. Ráadásul megkímélné a szakok képviselőit attól, hogy vadidegen hallgatóknak gratuláljanak és fordítva, a hallgatókat is attól, hogy ormótlan fehér kesztyűjükkel idegen, sosem látott oktatók ormótlan fehér kesztyűjét szorongassa. 5 Az éppen illetékes intézeti/tanszéki képviselő egyszerűen kiállna a porondmester mellé, és dolga végeztével visszaülne.

Ennél eggyel komplikáltabb, de nem őrületesen, hogyha a sok dokumentum közé, amit úgyis kiküldenek a meghívó mellé, betennének egy olyat, hogy az ünnepély programja: beszédet mond XY, zenés műsor, oklevelek átvétele. Az átvétel menete, hogy az ember ide megy, ezt csinálja, azt csinálja, odamegy, itt ír alá, akármi. Az, hogy ott és akkor, a pillanat hevében elhadarják, úgy, hogy nem is látni a tömegben, hogy hol van az asztal, hol vannak az emberek, és kénytelen vagy arra figyelni minden erőddel, hogy az előtted lévők mit csinálnak, és közben az egyetem fotósa és a videósa az arcodba mászik a kamerájával… ez nagyjából-egészében horror.

És még egy: a tanszék vagy intézet oldaláról is érkezhetne valami jele annak, hogy legalább egy kicsit számítunk nekik. Ne ülje végig senki, akinek nem muszáj, ezt abszolút támogatom. De mibe kerülne megszervezni egy tíz perces találkozót a végén, ahová körülbelül három önfeláldozó oktató eljön, felsorakozik egy csoportkép erejéig a frissen végzettekkel, és mosolyog egyet? De ha nem is jön el senki más, akkor legalább az a szerencsétlen, akinek hivatalból végig kellett ülnie és a porondmester beállna pózolni egyet?

Ezért nem mentem el.

Három évvel ezelőtt volt, aki rám szólt, hogy ne szégyelljem a diplomámat, örüljek neki. Akkor sem szégyelltem (még hozzám képest is elég fura érzelem lett volna), csak nagyon kicsinek és ostobának éreztem magam a rendezvény alatt és után. Becsaptak: valami fontosat szerettem volna átélni, valami jelentőségteljeset, és helyette egy üres, nevetséges, lufit kaptam. Nem tudtam ott és akkor örülni még a diplomámnak se, nemhogy mindannak, amit jelképezhetne, ha mérföldkőnek, és nem célnak tekintenénk. Ehhez túlságosan koncentrálni kellett arra, hogy mit is kell csinálni, hogy hogyan kellett felöltözni, hogy több száz idegen között ülök, hogy miről szól ez az egész produkció, és miért ennyire szerencsétlen ez a beszéd, és sokáig tart-e még.

Idén örülni akartam, és nem szerencsétlennek érezni magam. Szerettem ezt a képzést, jól éreztem magam közben és benne, és nem akartam méltatlan, szenvedős módon, kényszeredetten, rossz szájízzel fejezni be.

Úgyhogy nagyon praktikus módon bementem pénteken a tanulmányi hivatalba, és a szó legszorosabb értemében megszereztem a diplomámat. A két irodát megjártam összesen hat és fél perc alatt. Pontosan két emberrel kellett beszélnem hozzá, és egyikükkel sem kellett kezet fogni. Sokkal egyszerűbb, őszintébb és valahogy helyénvalóbb eljárás volt ez így. Ráadásul messze nem annyira stresszes, hogy ne tudjam közben átélni a pillanatot.

Hát, így.

True story

Közzétéve Szerző:
Válasz

Időnként a fejemhez vágják, hogy követhetetlenül váltok témákat. Ez a vád kategorikusan hamis. Csak azért, mert mások nem jutnak el négy másodperc alatt A-ból B-be, nem jelenti azt, hogy az én asszociációim ne volnának teljességgel érvényesek.

Például: megbeszéljük, hogy micsoda hangzavar van az utca végén a baromfiudvarban, és ebből nekem teljességgel értelemszerű a következő mondatban az új iskolatörvény. Nem annyira bonyolult, öt lépésben megvan:

Kotkodáló csirkék – Kétfarkú kutyapárt – kórházakba becsempészett vécépapír – közösségi iskolaszépítés – Waldorf – köznevelési törvény.

Na ugye.

Három történet

Közzétéve Szerző:
2

Megint eltelt úgy egy fél év, hogy nem írtam, és inkább már nem is próbálom megmagyarázni. Ez van. Cserébe elmesélek három történetet: az egyik ebben a hiátusban történt, a másik kettő jelentősen korábban. Nincs sok közük egymáshoz, mégis messzemenőkig összefüggnek.

Bár lehetett volna akárhány másikat is választani, most legyen elég ez a három. Ezek jutottak ugyanis eszembe (a legkorábbira szerintem évtizedek óta nem gondoltam, csak most bukkant elő), és mindhárom relatíve egyszerűen elmesélhető.

Az első történet idején körülbelül ötéves lehettem. Egy óvodához közeli tornaterembe járattak délutáni óvodás tornára, mégpedig a legjobb barátnőmmel együtt. Rendszerint úgy kezdődött a foglalkozás, be kellett menni a tornaszertárba, és egy nagy hálóból kivenni egy gumilabdát. Ez borzasztó stresszes dolog volt, sok tolakodással, mert különböző labdák voltak, és szinte mindenkinek megvolt a maga kedvence: én a kék alapon fehér pöttyöset szerettem, és ilyenből kettő is volt szerencsére, de így is előfordult, hogy elvette valaki más, akinek pedig mindegy volt, hogy mivel tornászik. Még ennél is rosszabb volt a helyzet a barátnőmnek, aki a legkülönlegesebb labdát szerette: a sárgát, amin valami rajzfilmfigura díszelgett, valószínűleg Disney. És abból persze csak egy volt.

Egyik alkalommal tudtam, hogy a barátnőm pár percet késni fog. Úgyhogy meghoztam a döntést, vettem egy nagy levegőt, ügyesen helyezkedtem a sorban, elsők közt értem a szertárba, és megszereztem én a mikiegeres labdát, és ezzel – azt hittem – elhárítottam minden a problémát.

Nem emlékszem, hogy le is ordították-e a fejemet, vagy csak nagyon megszidtak és nyilvánosan megszégyenítettek. Csak a forróságra emlékszem, amit éreztem, miközben iszonyúan kikaptam, hogy milyen önző, rossz, komisz kislány vagyok, hogy lehet ilyet csinálni. Elvenni a legjobb barátnőm kedvenc labdáját, csak azért, mert most egyszer nincs itt, pedig tudom, hogy mindjárt jönni fog. És hogy én hogy érezném magam, hogyha ő vette volna el az enyémet. Arra is emlékszem, hogy olyasmiket gondoltam, hogy az én kedvencemből úgyis kettő van, úgyhogy nem lenne semmi gond, de azt csak remélni tudom, hogy ezt nem mondtam ki hangosan. Az biztos, hogy elvették tőlem a labdát, és feltették valami magas helyre, hogy ezt most félretesszük. Nem tudom, kaptam-e valami büntetést, kellett-e nemszeretem labdával tornázni, vagy bármi ilyesmi. Ez a történet nem erről szól.

A történet arról szól, hogy senki sem kérdezte meg, miért vettem el azt a labdát. Csak automatikusan feltételezték, hogy rosszaságból. Pedig az én tervem az volt, hogy bebiztosítom a barátnőmnek az ő kedvenc labdáját, és akkor senki más nem veszi el előle, én ugyanis oda fogom neki adni, amikor megérkezik. Utána majd elveszek magamnak egy másikat, ami maradt: remélhetőleg lesz még egy kék pöttyös, de ha nem, akkor megvolt a fejemben a rangsor, hogy mik még az elfogadható lehetőségek. Soha eszembe nem jutott volna elvenni a legjobb barátnőm elől azt a játékot, amit a legjobban szeret – hiszen a legjobb barátnőm volt.

A második történet idején vagy felső tagozatos voltam, vagy gimnazista, nem tudom pontosan kibogozni, összefolynak az emlékeimben a termek, a tanárok, az osztályok, annál is inkább, mert ez ismétlődő incidens volt. Úgy esett, hogy ha nem készültem fel egy-egy témazáró dolgozatra, akkor csak ráírtam a nevemet, a dátumot, és aztán felálltam és kivittem üresen. Nagyjából egy perccel azután, hogy kiosztották a papírokat. Aztán visszaültem a padomba, elővettem a könyvemet a táskámból, és olvastam óra végéig. Legalábbis elsőre.

Nem minden dolgozattal, de jó pár alkalommal előfordult különböző tantárgyakból, és a tanárok egyre többet veszekedtek velem miatta. Az egyik szólam arról szólt, hogy tiszteletlenség, neveletlenség és gorombaság. A másik szólam arról, hogy legalább tessék megpróbálni, nem szabad ránézésre feladni, legalább olvassam el a kérdéseket, és rá fogok jönni, hogy egy csomó mindenre emlékszem. Volt, hogy nem engedték beadni, és még negyven percig ott kellett ülni az üres papír fölött. Rettenetesen unatkoztam, fölöslegesnek tartottam, hogy ezzel pazaroljam az időmet, hogy most hatalmi harcból itt kelljen tétlenkedni, és önuralmat gyakorolni, hogy ne vegyem elő a tollamat és firkáljam tele a dolgozatpapírt. Minden ilyen alkalommal is üresen adtam be a dolgozatot, de volt, hogy mindjárt két-három egyest is kaptam rá, nem csak egyet.

Ezt rendkívül tisztességtelennek találtam, de nem nagyon tudtam megértetni a tanáraimmal, hogy miért. Azonban ez a történet is pont ugyanarról szól, mint az előző: látott a felnőtt egy viselkedést, eldöntötte, hogy ez mit jelent – természetesen lustaságot, értelmetlen ellenszegülést, kamaszos lázadást, arroganciát, mi mást – és erre reagált. Nem emlékszem, hogy volt: vagy meg se kérdezte senki, hogy ezt miért csinálom, vagy csak nem értette meg, illetve nem hitte el a válaszomat.

Pedig szerintem teljességgel logikus volt, és az egyetlen lehetséges megoldás. Azt tanultam ugyanis, az iskolában éppen úgy, mint otthon, hogy a tehetséggel lehet élni, és lehet visszaélni, és míg az előbbi kimondottan helyeslendő, az utóbbi ellenben szégyenletes dolog. Azt tanultam, hogy lehet ugyan vakok között fél szemmel boldogulni, de ez nem valódi diadal. Azt tanultam, hogy úgy helyes, ha az ember nemcsak az adottságaira támaszkodik, hanem beleteszi a szükséges munkát is: akkor és csak akkor érdemli meg az eredményeit. Következésképpen ha nem készültem fel a dolgozatra, akkor csakis és kizárólag úgy tisztességes, hogyha nem írok semmi olyat a papírra, ami indokolhatja, hogy elégtelennél jobb jegyet kapjak. Egyébként visszaélek az adottságaimmal. Ha logikából és szövegértésből, meg halovány órai emlékekből, vagy innen-onnan összeolvasott furcsaságokból összekaparok magamnak egy közepest, az teljességgel inkorrekt eljárás. Tisztességtelen azokkal az osztálytársaimmal szemben, akik rendesen és módszeresen felkészültek, de nem fair sem magammal, sem a tanárral szemben. Az a fiktív közepes ordas hazugság volna, és ezt nem viselte volna el a lelkiismeretem.

Megtettem tehát az egyetlen olyan lépést, amit elfogadhatóan igazságosnak találtam, és ezért igazságtalanul büntettek a halmozott egyesekkel, a lecseszésekkel, és azzal, hogy adott esetben a tanár letáborozott az asztalom elé, és végig ott kopogott a padon a tolltartóm mellett, hogy kezdjek már írni – amit annyira egyszerű lett volna megtenni, de egyúttal teljességgel immorális is.

Kell még ide a harmadik történet egyáltalán? Hadd szóljon.

Idén tavasszal részt vettem az OTDK-n, mindjárt két dolgozattal. Kimondottan jó mulatság volt, élveztem szinte az egész folyamatot néhány kisebb megingástól eltekintve, a témaválasztástól kezdve a dolgozatíráson és aztán a többszöri átgondoláson és átdolgozáson át egészen a szóbeli fordulóig. Végeredményben pedig az egyik előadásom nagyon jó élmény volt, jó volt a hangulat a tagozatban, jó fej volt a zsűri, a közönség lelkes, szikrázott az energia a teremben. A másik előadásom nem volt olyan jó élmény, feszült volt a hangulat és valamivel militánsabb a zsűri, viszont onnét elhoztam egy bronzérmet.

Aztán a döntő utáni két hét azzal telt, hogy minden oktató és minden szaktárs részletes élménybeszámolót kért, hogy meséljem el, mi volt, hogy volt, ki mit mondott, milyenek voltak a bírálatok, milyen volt a zsűri, milyen volt a többi előadás, és így tovább. Nagyjából azt válaszoltam mindenkinek, amit az előző bekezdésben is leírtam: mindkét dolgozatból lett valami jó, és ez részemről sokszorosan megérte, és tök jó így.

Az elsöprő többség erre a következőképpen reagált: nem kell csalódottnak lenni a harmadik helyezés miatt, az is nagyon szép. Ne dühöngjek. Ne pufogjak. Ne legyek ingerült. Ne morogjak. Ne elégedetlenkedjek. Egyébként is a részvétel a lényeg, nem a helyezés számít.

Ma már nem vagyok sem óvodás, sem kamasz, de még mindig éppen annyira megalázó, amikor olyan érzelmeket és motivációkat tulajdonítanak nekem mások – megjegyzem, rendíthetetlen magabiztossággal –, amik soha nem voltak az enyémek. De hiába nem vagyok ma már sem óvodás, sem kamasz, és tudom megmondani, hogy nem vagyok csalódott, hanem örülök, nem dühöngök és pláne nem pufogok hiszen jó nekem: ezt bármikor le lehet rendezni egy legyintéssel, hogy hát persze, hogy ezt mondom, de azért mindannyian tudjuk, hogy mi az igazság, és mit érzek valójában odabenn, nemde?

Félreértés ne essék, azt gondolom, hogy némiképp szerencsétlen dolog, ha írok egy irodalmi dolgozatot, és a bíráló ezt nagyon elrontott alkalmazott nyelvészeti dolgozatnak olvassa. Így ugyanis olyan vállalásokat kér rajta számon, amiket sosem ígértem. Azt is gondolom, hogy elég faramuci helyzet, hogyha az előadásomban emiatt a bírálat miatt arról kell beszélem, hogy mit nem csináltam a kutatásom során, ahelyett, hogy mit csináltam. Ez szerintem nevetséges és kicsit fölösleges is. De ezt dobta a gép, ebből kellett a tőlem telhető legtöbbet kihozni; szerintem ki is hoztam. Ha érzek egyáltalán bármit is, az leginkább elégedettség, hogy innen indulva végül nem jöttem ki ebből annyira rosszul, sőt. De úgy tűnik, hogy ez nem érvényes érzelem. Érzem emellett azt is, hogy mennyire letaglózóan boldogságos, hogy a konzulensem mennyire zokon vette ezt az egész eljárást – ez talán a legjobb az egészben, az ő bizalma meg támogatása meg büszkesége. Ennél nekem nem kell több. De úgy tűnik, ez sem érvényes érzelem.

Innen már nincs sok hátra, csak megpróbálom lekerekíteni.

Na már most. Relatíve kevés dologban tekintem magam autoritásnak, és igen kevés olyan téma van, amiről úgy érzem, hogy megalapozottan tudnék nyilatkozni. A saját tapasztalataim, érzelmeim, benyomásaim és gondolataim, ha ellentmondásosak és kuszák is néha, ebbe a kevésbe tartoznak. Feltételezem, hogy ez pont egy olyan terület, amiben én vagyok a létező legnagyobb szaktekintély.

Mi a közös a három történetben? Hogy van egy viselkedés – legyen az cselekvés, cselekvés megtagadása avagy történés –, aminek a motivációját, hátterét, és a hozzá kapcsolódó érzelmi viszonyulásokat valaki más interpretálja. Nem mellesleg mindannyiszor rosszul. Mindannyiszor megkérdőjelezve mind az autoritásomat a kérdésben, mind pedig az őszinteségemet, ezáltal mindannyiszor megtagadva tőlem a lehetőséget, hogy meghatározzam a saját álláspontomat. Mindannyiszor az az implicit (vagy éppen explicit) verdikt, hogy nem érezhetem azt, amit állítok, hogy érzek, a saját tapasztalatomat, igen megalázó módon, érvénytelennek nyilvánítják. És van még egy közös vonás: mindannyiszor automatikusan rosszat feltételeztek és vártak el tőlem.

Ami most következik, természetesen a legkevésbé sem tudományos eljárás. Nem lehet ilyen alacsony esetszámból, egy fős mintáról általános érvényű következtetéseket levonni. Én mégis megteszem, abból a feltételezésből kiindulva, hogy ha a konkrét történetek egyéniek is, a tapasztalat a legkevésbé sem az. Amennyiben ezek nem elszigetelt esetek, és nem én vagyok kivételesen nehezen érthető ufó (ami persze nem kizárható), akkor úgy tűnik, hogy meglehetősen rosszul becsüljük meg egymás kognitív és emotív állapotát.

Különbözőek vagyunk, eltérő gondolkodási és érzelmi mintázatokkal, eltérő élettapasztalattal, eltérő a tudásunk és a számunkra hozzáférhető információ, más az élethelyzetünk, és így tovább. Azt feltételezni, hogy mindennek ellenére pontosan tudom, mit gondol, érez és akar a másik… hát, minimum elbizakodottság. De azt is mondhatnám, hogy arrogancia. Ebből adódik a két kérdésem.

Egyrészt, mi jogosít fel bárkit is arra, hogy elbírálja, mit érezhet, mit gondolhat a másik, hogy mérlegelje, értelmezhető-e így a szituáció, és hogy adott esetben meghozhassa azt a döntést, hogy a másik hazudik valódi motivációiról. Még pontosabban: miből gondolhatja bárki is, hogy joga van értéket tulajdonítani a másik személyes viszonyulásának? Nem egyszerűen anélkül, hogy az ő véleményét erről kikérné, hanem emellett az ő saját tapasztalatait és érzelmeit egyenesen semmibe véve. Hogy feltételezhet érzelmeket, amiket utóbb a másiknak tulajdonít, és ennek megfelelően próbálja meg őt nevelni, reagál rá, vagy szégyeníti meg?

Másrészt – és ez talán a súlyosabb kérdés –, mi múlik a motivációk és érzelmek feltérképezésén? Megváltozik talán a helyezésem attól, hogyha az asztalt csapkodom, hogyha önelégülten dicsekszem vele, vagy ha beteszem az oklevelet a dossziéba és azzal a lendülettel el is felejtem? Mert szerintem nem. Van minőségbeli eltérés aközött az elégtelen dolgozat között, amit az első percben adtak be üresen, vagy az utolsóban? Aközött, amit dacból és a szituáció nevetségessé tételének céljával, amit kóros önbizalomhiányból, és amit lelkiismereti aggályok következtében adtak be üresen? Hajlok rá, hogy azt gondoljam, nincs.

Ha pedig ebben igazam van – és feltételezem, hogy igazam van –, akkor ez az egész kimondottan nincs jól így.

De ha esetleg nincs is ebben igazam, még akkor sincs ez jól így.

Összefoglaló: 2019/4-5

Közzétéve Szerző:
Válasz

Bradbury, 4-5. hét (január 21. – február 3.)

Ismét úgy alakult, hogy összecsaptam két hetet – ennek legfőbb oka az egyébként, hogy módjával vagyok csak lelkes mostanában. Abba még nem hagytam, de most egy kicsit felfüggesztettem a tanulmányolvasást; egyszerűen túlságosan nyomasztott, és nem volt hozzá türelmem, és úgyis mindjárt kezdődik a félév, és szakdolgozatot kéne írni, és olyan fölösleges ez, mert úgyis csak elfelejtem, plusz igazából rendes jegyzeteket kéne készíteni, amiket utólag is tudok használni, de az meg olyan sok munka és olyan sok idő és olyan sok energia… szóval nem volt kedvem hozzá. De azért olvastam mindenféle dolgokat,6 és ezekről mesélek kicsit.

Versből Billy Collins volt terítéken, a Horoscopes ​for the Dead utolsó néhány verse, valamint elfogyasztottam Tomas Tranströmer legelső (ifjúkori) kötetét, a 17 dikter címűt.2 Tranströmerről azt tudom mondani, hogy meglepő. Olvastam már tőle korábban, sőt értettem is, de az mind jóval későbbi volt. Ezek a versek ellenben nagyon másfélék, bár nehezen tudnék elszámolni vele, hogy miben. Az elég biztos, hogy ha nem az övéi, akkor nem gyötröm magam velük – nem mintha rosszak lennének, csak nagyon nehéz volt átrágni magam rajtuk. Alapvetően tájlíra, tengerek, viharok, sziklaszigetek, fenyveserdők, ilyesmi. A legtöbben embernek nyoma sincs, nincs más, csak a vadregényes természet. Lendület van bennük, valami őserő, és ez bár sokszor veszedelmes, legtöbbször mégsem kellemetlen. Mindez megspékelve nagyfokú nyelvi komplexitással… Összességében tehát minden adott hozzá, hogy ne tudjam jól olvasni. Ráadásul ott az a nagyon fura olvasói helyzet, hogy itt a nagyon fiatal, legfeljebb huszonhárom éves költő, ráadásul nagyon régen. Ő még nem tudja, hogy agyvérzést fog kapni, és azt se, hogy Nobel-díjat. Én mindkettőt tudom, ahogy azt is, hogy négy éve meghalt. Mindennek nem kéne zavarnia egyébként, de mégis zavar, talán azért, mert mindennek ellenére is kortárs-ízű, de közben meg olyan fiatal, olyan gyerek még, és mégis olyan összetett a versnyelve, hogy csak pislogok tanácstalanul. Nem egyszerű a dolog. Három verset emelek ki belőle: az első a Morgon och infart, ami azt tudja, hogy vagy abban lépett elsőként és egyedül színre egy “jag” (egy költői én), vagy csak ott tűnt fel nekem, de ettől az egész sokkal drámaibb lett. Aztán ott volt az Upprörd meditation, ami önmagában valami nagyon sötét, minimum izlandi tél kategóriás mélység, de puha-meleg, és nem nyomasztó, vastag algaréteg és cápazsírból készült lámpások ide vagy oda. Ha pedig mellétesszük a címét, akkor hirtelen új, transzcendens mélységet kap, de úgy, hogy nem zavar, hogy nem értem. Ami, köztünk legyen szólva, elég nagy szám. A harmadik – a csúcs – a Skepparhistoria, ami kiváltotta belőlem az igen ritka újraolvasóreflexet, amikor amint befejeztem, azonnal kezdem az elejéről, lassabban. Valamint vannak benne zárójelek. Meg hiúz. Meg sarki fény. Meg vízbefúlt legénység és a halálra fagyottak zenéje a bányában. És innen azért igazán nincs följebb.

Billy Collins teljesen más eset, persze. 3 Csak öt vers volt hátra, de erős volt a finis, tudja a bácsi, hogyan kell kötetet szerkeszteni. Az ötből kettőt említek, az egyik a Poetry Workshop Held in a Former Cigar Factory in Key West, aminek a címe már önmagában kiemelkedő, de ráadásul arról szól, hogy minden mindennel párhuzamba állítható, bármit meg lehet magyarázni bármivel, minden analóg mindennel, és a dolgok valójában jobban hasonlítanak egymásra, mint hinnénk – már persze ha akarjuk. Ez pedig jófajta gondolat, főleg, hogy ő játszik vele, és könnyű a tolla, ellentétben azzal, ahogy ezt én most prezentáltam. Csak azért nem ez a heti győztes, mert egyrészt Tranströmer beelőzi, másrészt meg ott a kötetet záró Returning the Pencil to Its Tray, amibe egyszerűen beleszakad az ember szíve, nem is tudnám szétszálazni, hogy a végletes érzelmi töltete miatt, vagy amúgy is. De ez az a vers, amit mintha arra írt volna a költő, hogy majd felolvassák a temetésén, és ami teljesen alkalmas is rá, de mégsem patetikus, és igazából hibátlan. Libabőr.

Kisprózából szép tágas volt a mezőny, egyrészt ott volt a Vonnegut-kötet nagyobbik része, Julie Orringer bizarr című, Légzőgyakorlatok fuldoklóknak kötetének első kétharmada, és A Négyszögletű kerek erdő második fele, meg még egy talált Bradbury-novella, amihez még a múltkor olvasott, földönkívüli étkezéssel foglalkozó cikk vezetett el. Ez utóbbi annyiban érdekes, hogy bár a róla elnevezett játékot jó ideje játszom, sok-sok éve nem olvastam konkrétan tőle semmit. Ez a tigrises meg egyáltalán nem volt rossz, bár szerintem némiképp elhibázott az a dogmatikus természetvédelmi körítés, amivel rábukkantam. Nekem ez elvontabb elbeszélésnek tűnt, ahol jó döntésekről meg rosszakról, etikai értelemben vett helyességről, parancsmegtagadásról van szó, meg olyasmiről, hogy mit jelent őszintének lenni, és kihez és mihez köt a hűség. Meg még sok másról. Szóval az egy jó novella.

A Vonnegutról4 a végére jobb véleményem lett, ezek valójában nem voltak rossz írások, az egyetlen komolyabb kifogásom ellenük a túlírtság, hogy a végén szinte mindegyiknek van egy-két bekezdésnyi szentencia, gondosan levont tanulság és következmények, nehogy az olvasó magára maradjon a gondolkodással – alternatíve egyszerűen attól tartott az író, hogy nem írta le elég egyértelműen, és ezért segítségre szorul az olvasó. Pedig leírta ám, pont elég érthetően. Ez volt az egyetlen baja a Húnyj ki, kurta láng! című szövegnek is, aminél úgyis lehetett tudni, ki írja a leveleket, és kár volt a végén gyorsan kimondani, gyengített vele a szövegen. A Nem vót nekije pojása annyiban érdekes, hogy felismerni véltem benne a későbbi Tom Edison kutyája című novella kezdeményét. 5 Nem a történet ugyanaz, szó sincs róla, csak egy toposz: az idegesítő ember a parkban, aki odaül a padra és be nem áll a szája, és a másik csak bűntudatból hallgatja (ami valójában nem nagyon eredeti ötlet, de a kivitelezés elég hasonlónak tűnik ebben a kettőben). A Hőstenor öt csillagot kapott, az kimondottan jól össze volt téve, és okosan megszerkesztve, és nem volt műanyagíze ettől még, jól működött. Említést érdemel A terepasztal királya, leginkább azért, mert meg tudott vezetni, és egy pillanatra elhittem a happy endet még úgy is, hogy kétségtelenül tudtam, hogy az nem lehet tartós, és meg fogja bosszulni magát.6

Lázár Ervin-ügyben maradjunk annyiban, hogy nem változott a véleményem, értem, hogy miért szeretik, vannak nagyon jó pillanatai, és örülök, hogy elolvastam, de maradandó nyomokat lehet, hogy nem hagy majd bennem.

Annál érdekesebb Julie Orringer, akiről először Nick Hornby olvasónaplós könyvében olvastam, és emlékeztem, hogy nagyon odavolt tőle. 7 Hornby ott valami olyasmit ír, hogy Orringer ugyanazokról a témákról ír, mint mindenki más: fiatalság, barátság, halál, de tévedés volna csak ezt venni észre belőle. Az egész olyan közegekben, olyan viszonyrendszerekben, olyan részletekkel történik, hogy miközben az ember felismeri a sémákat, mégis vadonatújak. Nos, ehhez nem sokat tudnék hozzátenni én sem: jó volt olvasni, noha nehéz és sokszor kőkemény novellák ezek. Az olvasott hatból három simán lehetne a heti csúcs. A Zarándokok a maga zuhanórepülésével, kimondatlanságával, megmagyarázatlanságával, ami akár olyasmiben is megnyilvánul, hogy egyszer csak valakinek elkezdik használni a nevét, és akkor kapkodod a fejed, hogy ez a valaki kicsoda, egészen a végéig, amit nem lehetne jó ízléssel csattanónak nevezni. Erős felütése ez a könyvnek. Még ennél is felkavaróbb és tökéletesebb a címadó Légzőgyakorlatok fuldoklóknak.8 Van itt minden, testvérek, félelem, trauma, bosszú, gyász, satöbbi. Azok a dolgok – talán az összes olyan dolog? – amiről állandóan, egész életünkben beszélünk, függetlenül attól, hogy egyáltalán nem is tudunk beszélni róluk. Valamint sziámi harcoshalak, mert azokról valamivel könnyebben lehet beszélni. És mégsem lehet ez az aktuális bajnok, mert ott van az Intelmek hatodikos önmagamnak, ami annyira, de annyira, de annyira, hogy többször félre kellett tennem, mert a fizikai rosszullét kerülgetett tőle. Pedig nem undorító vagy gusztustalan. Nem visszataszító. Nem is igazán tragikus, pláne nem annyira, mint a kötet legtöbb másik története. Ráadásul az ön-felszólító mondatos narrációja külön távolít még egyet rajta, hogy ne érződjön annyira húsba vágónak, és valójában nincs is szó másról, csak ostoba kislányjátszmákról, tét nélküli kis izékről. És mégis, ennek ellenére is, most is reszketek tőle, csak attól, hogy eszembe jut.

Okosításból pedig, mint fentebb is említettem, kicsivel szűkebb mezőnnyel dolgozom most, mindössze hét tanulmánnyal. (Potom 108 oldal, bagatell.) Volt köztük két általános kultúrtörténet-esszé-izé, három egyetemi, tudományos írás, ilyesmi kategória, és kettő történetmesélés, amikre nem merném rámondani, hogy narratológia, már csak azért sem, mert igazából nem vagyok benne teljesen biztos, hogy valójában mi is az a narratológia. És hogy rend legyen, mindhárom kategóriába belemegyek kicsit.

Aaron Rothstein két írása egyrészt nagyon érdekes, másrészt jól strukturált, harmadrészt kimondottan kellemes stílusban van megírva. Azt gondolom, hogy őrá érdemes lenne odafigyelni, mert tetszik nekem, amit csinál és ahogy csinálja. A nagy kérdésem viszont nem az esszéi témájához kapcsolódik, hanem a formájához: szeretném tudni, hogy ezek voltaképpen miféle szövegek, akár műfajilag, akár bárhogy (még ha nem is tudom hirtelen, hogy milyen bárhogy mentén lehetne ezt megítélni.) Az oltásellenesség történetét tárgyaló szöveg alapvetően kronologikus jellegű, végigveszi, hogy a mostani összeesküvéselmélet-hívők és toxinoktól rettegők és autizmussal riogatók előtt volt ezer másik érv, kezdve az isteni akarattal szembeszegüléstől, a kóros hübrisz elburjánzásán át egészen a tudományosan megalapozott szkepszisig. Emellett ad áttekintést védőoltás-történetből, illetve mindenféle hatástanulmányokról, a felmerült kérdések és aggályok megalapozottságát vizsgáló kutatásokról, és egy csomó mindenről. Ha pedig ez nem lenne elég, akkor beszél stratégiákról is, hogy a szülőkkel hogyan lehet és érdemes beszélni, hogy érdemes odafigyelni a szülők aggályaira és válaszolni rájuk. A pácienst (vagy annak gyámját) nem lehet lekezelni pusztán azzal, hogy “én vagyok az orvos, én jobban tudom”, mert ez nem elégséges érv, hanem használni kell a szaktudásunkat, és arra támaszkodni, komolyan véve az ő felvetéseit is. Akkor is, hogyha az érvek egyébként érzelmileg meghatározott (értsd: rettegésen alapuló) helyzetekben kevéssé hatékonyak. Plusz, ha ez nem lenne még elég, behozza a feminista mozgalom hatástörténetét, azzal, hogy a programjuk nemkívánatos következménye, hogy például az orvosnak sokszor a beteg kívánalmainak kell eleget tenni, és arra törekedni, hogy elégedett legyen, nem pedig arra, hogy egészséges. Állítása szerint eszmeiségében a feminista gondolkodás és a betegautonómia oksági összefüggésben állnak. Nem tudom, hogy ezt elhiggyem-e, a korrelációt viszont megalapozottnak látom. Akárhogy is, jó komplex módon körbejár egy kérdést, de mellébeszélés nélkül, részletesen, alaposan, átgondoltan, egy pillanatig sem unalmasan, releváns megközelítésekből. Ami tök jó, csak… szóval nem tudom eldönteni, hogy mi ez a szöveg így.

Főleg azért, mert a másik írása a neurodiverzitási mozgalmat vizsgálja, de úgy, hogy elolvasott egy csomó ismeretterjesztő önéletrajzot és hasonló félig-meddig elméleti munkát, és a folyóirat megjelölése szerint ez egy recenzió.9 Azonban a végeredmény egy szintetizáló esszé, ahol néhány problémacsoportot körbejár, megint csak nagyon alaposan és módszeresen, innen-onnan vett idézetekkel és adatokkal és érvekkel alátámasztva, csakhogy ezeket ütközteti és kiegészíti és továbbgondolja. Ez pedig szerintem nem recenzió, de nem is igazán tanulmány, hiszen ezt az elején megnevezett hét forrást használja csak, és ezeknek a tárgyára szorítkozik. Szóval hibrid a műfaj, és azt hiszem, nemcsak ezt az embert érdemes figyelni, hanem ezt a New Atlantis folyóiratot is megnézni közelebbről, hátha közölnek ilyesmit máskor is. Témájában egyébként ez az esszé is érdekes, számomra főleg az újdonság, hogy az ADHD, autizmus, diszlexia és más diszek mellett ő a skizofréniát és a depressziót is a neurodiverzitás ernyője alá vonja. Ez lehet, hogy sztenderd gyakorlat, de eddig ezzel még nem találkoztam – talán azért is váratlan, mert a depressziót meg a skizofréniát általában betegségnek szokás kategorizálni, ami egyszer csak jön és gyógykezeléssel elmúlik (vagy legalábbis elfojthatók a tünetei), nem pedig állapotnak. Más kérdés, hogy mindkettőről eléggé sejthető, hogy genetikailag és biológiailag determinált. Szóval ezen kell még gondolkoznom. És jaj, annyira szimpatikus, ahogy a fekete-fehér gondolkodás ellen kikel, és megpróbálja sorra venni, hogy a patologizálás miért mond ellent a neurodiverz-felfogásnak, de ennek elvetése még nem jelenti azt, hogy azonnal el lehet bagatellizálni a nehézségeket, problémákat, veszélyeket és az ember szenvedését, merthogy az csak másféleség, nem panasz. Nem próbál meg kimászni ebből a katyvaszból, hanem elfogadja azt, hogy csak azért, mert valaki X módon neurodiverz, és nem szereti, ha ezért diszkreditálják az ő episztemológiai tapasztalatait, attól még egyes dolgokkal, amiket a többségi társadalom elvár tőle, vannak nehézségei. Okos ez a fickó.

Az “egyetemes” szövegek valamivel egyszerűbbek: a jegyzetelési módszertanos sokszerzős cikk arról szól, hogy érdemes olyan jegyzetelési eljárásokat tanítani a hallgatóknak, amikkel hatékonyabban fel tudják dolgozni az olvasottakat, hallottakat, tanultakat. Az ő javaslatuk egy hasábos modell, amelyben különválasztjuk azt, ami a forrásban szerepel, és azt, amit mi erről gondolunk, ahogyan interpretálunk és amilyen kérdéseket felteszünk róla – és ezt a három lépést kötelezővé is teszik. A különbségtételt mondjuk nekem se ártana megtanulni, de ez a merev rendszer tőlem nagyon idegen, ahogy a hozzá kapcsolódó osztálytermi gyakorlatok is a sok csoportmunkával. Viszont két fontos dolgot leszögez, aminek nagyon örülök: egyszer azt, hogy a tudás nincs készen, nem lehet egyik fejből áttölteni a másikba, az oktató feladata, hogy eszközöket adjon a tanulónak ahhoz, hogy ő maga felépítse a tudását. Másodszor azt, hogy amikor elvárjuk a hallgatótól, hogy egyes képességeket magabiztosan használjon, akkor nem árt ezeket előbb megtanítani neki, és adni számára teret, hogy kellőképp begyakorolja őket. Mindkettő tök evidens. Csak valahogy mégsem az.

A másik kettő cikk a hivatkozásokkal foglalkozott, és szépen ellensúlyozta egymást. Cleary agresszívan hülyének néz mindenkit: a hallgatót, az oktatót, de a cikk olvasóját is – az egyetemista lusta, gondatlan, hanyag, szorong, rosszul hivatkozik, plagizál, stb. Erre kínál mindenféle javaslatokat, hogy tanítsuk meg nekik, értessük meg velük, magyarázzuk el… de úgy veszi, mintha ezek teljesen evidens dolgok lennének, és világos, mit és hogyan kell elmagyarázni. Például hogy mikor és mit és hogyan kell hivatkozni, hogy hogyan kell értelmesen jegyzetelni, és így tovább. De a kedvencem az összes javaslatai közül az, hogy nehezítsük meg annyira a beadandó feladatokat (kérjünk gyakran vázlatokat, irodalomjegyzéket, meg kábé minden héten valamit), hogy egyszerűbb legyen megírni, mint plagizálni – a túl sok beadott feladatot pedig javítsák ki egymásnak, hogy ne nekünk kelljen. Ehhez képest a két svéd fickó 10 egyrészt rendkívül szellemes vállalkozásba fog, amit nem is tudtam eldönteni a végéig, hogy teljesen komolyan gondolják-e vagy sem, másrészt – és ez a fontosabb – teljesen korrektül állnak a hivatkozások kérdéséhez. Egészen konkrétan azt állítják, hogy nem minden hivatkozás és idézés egyenrangú, különböző motivációik lehetnek,11 és hogy mindez azt jelenti, hogy a hivatkozási adatbázisok adatai minimum zajosak. Kitérnek a tudományterületenként eltérő hagyományokra, a különböző iskolák sajátosságaira, és egyáltalán, az általános zavarodottságra, ami a megfelelő mennyiségű és minőségű hivatkozást övezi. Plusz, nagyon cuki módon, a cikk legvégén jelzik, hogy az itt következő irodalomjegyzékben a taxonómiájukban felsorolt minden egyes motiváció előfordul, és arra invitálják a nyájas olvasót, hogy próbálja meg kitalálni, melyik milyen.

A célegyenes ehhez képest elég egyszerű: szoros versenyben második lett Vera Nünning, egyszerűen azért, mert kicsit körülményes és ettől unalmas a szövege. De a témája bitang erős: megpróbálja kategorizálni, mit jelentenek az érzelmek, és hogyan jelennek meg az irodalomban.12 Amikor ezen átesett, akkor megpróbál az olvasó érzelmi életére és a rá gyakorolt hatásokra következtetni, és van néhány elég jó következtetése, mint mondjuk hogy egy fiktív tér biztonságos terepet nyújt olyan érzelmek megélésére, amelyeket a valódi életünkben nem mernénk megpróbálni, illetve amelyek teljességgel el vannak zárva előlünk. Vagy mondjuk hogy a valóságban nagyon kevéssé vagyunk motiváltak arra, hogy idegen perspektívákat felpróbáljunk. Meg ilyenek. Ebbe bele kellene ásni magam, mert nagyon hasznos, ráadásul izgalmas is. Bár nem száll expliciten vitába vele, mégiscsak azt pedzegeti, hogy nem zárhatjuk ki az olvasó egyént az irodalomból, és hogy az irodalomban szerzett képességek, tudás, érzelmi intelligencia, tapasztalat, és minden más áttevődik a valóságba is. Azaz, hogy nem teljesen mindegy, hogy mit olvasunk, és igenis nevelődünk a könyveken keresztül, még ha nem is teljesen megjósolható módokon.

Ennek megfelelően a győztes Magdalena Weiglhofer színházas és storytellinges esettanulmánya, amitől teljesen padlót fogtam. Észak-Írországról szól, és a Theatre of Witness programról, ahol két évadban a polgárháborús és függetlenségi harcok ilyen-olyan érintettjei vitték színre önmagukat. Azaz teljesen civil emberek mesélték el először egymásnak és a rendezőnek a saját történetüket, aztán ezt közösen tisztázták le, emelték ki belőle a lényeget. Egészen addig, míg végül mindenki kapott végleges szövegkönyvet, tehát improvizációról a továbbiakban szó sem lehetett. Tehát ezek az emberek önmagukként álltak ki a színpadra, de úgy, hogy közben színészek voltak, akik saját maguk egy fiktív változatát alakítják. Ami eléggé saját farkába harapó kígyó, hogy mást ne mondjak róla, és teljesen szétzilálja a szelfet. A tanulmány pedig nem is az előadást elemzi, hanem az önkéntes színészekkel készített mélyinterjúk alapján – mindenkivel készült egy a turné végén, és egy második egy évvel később – próbálja összerakni, hogy mi történik az egyénnel az ön-színrevitelben. Nagyon jó, húsba vágó kérdéseket vet fel, arról, hogy miként működik az értelemadás, hogyan próbálunk koherens narratívákat készíteni önmagunkból is, ami egyúttal kifejezi az identitásunkat is; hogy életünk melyik részével vagyunk hajlandók azonosulni és melyekkel nem; hogy milyen hierarchia van a különböző élettörténetek között. És pláne, hogy kinek van joga elmeséli a magáét, és ki az, aki egyenesen kötelezhető hogy beszéljen… az egész rendkívül felkavaró és bonyolult és lenyűgöző, de ráz tőle a hideg.

A képen Szűcs Pál sziámi harcoshalas bélyege (Wikimedia Commons, Darjac)

Tartalomjegyzék13

Esszék:
21. ! Herman Woodrow Hughes, Mary Kooy, Lannie Kanevsky: Dialogic Reflection and Journaling (1997) The Clearing House, Vol. 70, No. 4.
22. (OA) Vera Nünning: The Affective Value of Fiction Presenting and Evoking Emotions. In: Writing Emotions: Theoretical Concepts and Selected Case Studies in Literature
23. ! Magdalena Weiglhofer: “Who Am I without My Story?”: Uncertainties of Identity (Presentation) in Performed Autobiographical Storytelling (2015) Storytelling, Self, Society, Vol. 11, No. 2.
24. (!) Michelle Navarre Cleary: TOP 10 reasons students plagiarize & what teachers can do about it (with apologies to David Letterman) (2017) The Phi Delta Kappan, Vol. 99, No. 4.
25. (!) Martin G Erikson, Peter Erlandson: A taxonomy of motives to cite (2014) Social Studies of Science, Vol. 44, No. 4.
26. Aaron Rothstein: Vaccines and Their Critics, Then and Now (2015) The New Atlantis, No. 44.
27. Aaron Rothstein: Mental Disorder or Neurodiversity? (2012) The New Atlantis, No. 36.
28-3. [hiátus]

Novellák:
21. ↓Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): A terepasztal királya
22. Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Központ, betűzöm
23. Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Ruth
24. Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Míg a halandók alszanak
25. Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Húnyj ki, kurta láng!
25+ Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Tangó
25+ Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Bomar
26. Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Nem vót nekije pojása
27. Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Mr. Z.
27+ Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Hőstenor
28. Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Pénz beszél
28+ Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Színjátszó szélhámosok
29. ↓Julie Orringer (ford. Barabás András): Zarándokok
30. Julie Orringer (ford. Barabás András): Mikor ő már kiöregedett, én meg híres vagyok
31. Julie Orringer (ford. Barabás András): Légzőgyakorlatok fuldoklóknak
1. Julie Orringer (ford. Barabás András): Intelmek hatodikos önmagamnak
2. Julie Orringer (ford. Barabás András): A legsimább út is csupa kő
3. Julie Orringer (ford. Barabás András): Gyerekvigyázás
—
↓Lázár Ervin: Vacskamati, a nagy, egyetemes, világméretű csaló
Lázár Ervin: A fájós fogú oroszlán
Lázár Ervin: Dömdö-dömdö-dömdödöm
Lázár Ervin: Bikfi-bukfi-bukferenc
Lázár Ervin: Gyere haza, Mikkamakka!
Ray Bradbury: Here There Be Tygers

Versek:
21. ↓Billy Collins: Roses
21+ Billy Collins: After I Heard You Were Gone
21+ Billy Collins: On Reading a Program Note on Aaron Copland
22. Billy Collins: Poetry Workshop Held in a Former Cigar Factory in Key West
22+ Billy Collins: Returning the Pencil to Its Tray
23. ↓Tomas Tranströmer: Uppvakandet är ett fallskärmshopp…
24. Tomas Tranströmer: Storm
25. Tomas Tranströmer: Kväll – morgon
26. Tomas Tranströmer: Ostinato
27. Tomas Tranströmer: Fem strofer till Thoreau
28. Tomas Tranströmer: Gogol
28+ Tomas Tranströmer: Skepparhistoria
29. Tomas Tranströmer: Strof och motstrof
29+ Tomas Tranströmer: Upprörd meditation
30. Tomas Tranströmer: Stenarna
30+ Tomas Tranströmer: Sammanhang
31. Tomas Tranströmer: Morgon och infart
31+ Tomas Tranströmer: I den forsande sträven är vila
31+ Tomas Tranströmer: Dygnkantring
1. Tomas Tranströmer: Den vita skaran växte…
2. Tomas Tranströmer: Elegi
3. Tomas Tranströmer: Epilog

Ártány

Közzétéve Szerző:
Válasz

Azon töröm a fejem, főleg így estefelé, hogy bár mostanában egész sok hülyeségemmel elkezdtem megbékélni, azért mégiscsak van köztük olyan, amit jó lenne már kinőni és magam mögött hagyni végre. Nem tudom, ne tegyem-e küldetésemnek egyiket-másikat.

Például van ez a teljesen nonszensz dolog, a fáradtsággal meg az alvással. Amikor késő este van, és alapvetően ahhoz is túl fáradt vagyok, hogy átvonszoljam magam az ágyba, akkor csakazértis ellenállok az álmosságnak, mert annyi minden van még, amit meg kéne csinálni, és amire egész nap nem szántam rá magam, vagy amivel nem készültem el, és amiből még hiányzik egy kis erőfeszítés. Ezt már igazán nem hagyhatom félbe, mondják a hangok. Nem lehet félkész munkát hagyni holnapra, méltatlankodnak a hangok. Micsoda viselkedés ez, dolgavégezetlenül bújni ágyba, reklamálják a hangok.

És ez, azt hiszem, két téves prekoncepcióra épül. Egyrészt arra, hogy az éjszakai alvás valamiféle jutalom, amit ki kell érdemelni, különben nem jár. Másrészt arra, hogy van rá esély, hogy valaminek, amit két hete halogatok, és nem tudom rászánni magam nappal, világosban, akkor, amikor még van energiám, azt hirtelen elhatározástól vezérelve, eddig feltáratlan energiaforrások bevonásával hirtelen majd pont most, pont este fél tizenegykor majd nekikezdek.

Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy volt már olyan, amikor tényleg arra volt szükség, hogy késő este ugorjak neki valaminek, és mégis jó vége lett. Nem, nem arról az esetről beszélek, amikor időszűke van, mert annak sosincs jó vége. Sokkal inkább arról, amikor nappal túlságosan zavarban vagyok, feszengek, és túl sok a gátlás, az elfogódottság meg az összes hasonló ahhoz, hogy ne érezzem magam túl hülyén, ha belefogok abba a bizonyos akármibe. (Mondjuk nehezebb levelek piszkozatának megírására remekül alkalmasak az éjszakai, sötét, félálomban kornyadozó, keresetlenül őszinte időszakok. Fontos ellenben leszögezni, hogy ezen nehéz levelek véglegesítésére és elküldésére kimondottan nem alkalmas időpont sem a késő éjszaka, sem a kora hajnal. Átolvasni, a felét kihúzni, a másik felét értelmesre átfogalmazni fényes nappal kell. Kritikusan. Csak mondom.)

De a nem-extrém esetekben az alvás akkor sem jutalom, hanem szükséglet. Hovatovább amibe nem fogtam bele világosban, annak úgysem fogok este tíz után, hirtelen jött példátlan eltökéltséggel nekikezdeni.

És ezt elvileg tudnom kéne. Például azért, mert megpróbáltam már háromezer alkalommal, és eddig még sosem sikerült; ha mégis, az statisztikailag inszignifikáns, és egyébként is másnap reggelre kellett. Márpedig háromezeregyedszer megpróbálni ugyanazt, ami eddig sosem sikerült, és azt várni, hogy majd most fog, akárhogy is nézem, nettó ostobaság. Aztán tudnom kéne például azért is, mert világos, hogy amikor már a megmozduláshoz is túl álmos vagyok, és csak az tart vissza a lefekvéstől, hogy két lépést meg kéne tennem az ágyamig, és azt az erőfeszítést is sokallom, akkor már nem vagyok képes érdemi munkavégzésre. És legfőképpen tudnom kéne azért is, mert elvileg rájöttem már, hogy nem kell seggfejnek lenni saját magammal, és ilyesmiért büntetni vagy fegyelmezni magam – pláne olyan módszerrel, ami nem működik. Egyébként meg az alvásmegvonást nem ilyen klasszikus kínzási technika, nem kínvallatáskor szokták használni? Szóval szerintem aki nem engedi magát aludni, az bizony seggfej módjára viselkedik önmagával.

Mindezek fényében tehát nem maradok fenn tovább. Inkább bízom benne, hogy majd reggel.

A dolgokat. A mindent. Nappal.