Bradbury, 3. hét (január 14. – január 20.)

Az elmúlt héten egy dolog nem változott: még mindig fura dolog ide írni. Részben persze benne van az is, hogy rozsdás vagyok még, illetve az is, hogy elég perzisztensek a kételyeim azügyben, hogy valóban kell-e nekem most egy egész éves Bradbury; tényleg jó ez most, tényleg szükségem van rá, és valóban élvezem-e, vagy csak valamiféle félreértelmezett kötelességtudat és hübrisz vezérel benne? Kellenek nekem most egyáltalán új ötletek? Mennyire produktív, hogyha egész nap azon harcolok magammal, hogy olvasni kéne, jegyzetelni kéne, miközben ott tornyosul a láthatáron egy szakdolgozat, amit el kéne kezdeni írni, hátha most az egyszer sikerül időben nekilátni, és nem az utolsó napokban produkálni valamit? Akadtak ráadásul fizikai, olvasást nehezítő tényezők is… szóval egyelőre bizonytalan vagyok. Bírni bírom éppen, csak nem vagyok tőle különösebben boldog. Meglátjuk. Egyelőre olvasok. 1Csak úgy, mint legutóbb, most is lesznek lábjegyzetek, olyanok, mint ez – és a lap alján megtalálható a teljes heti olvasmánylistám.

Versből egyszer ott volt még mindig a programszerű Billy Collins kötet, másodszor pedig a Neil Gaiman-féle kisprózák közé rejtett versek a vegyesfelvágott Tükör és füstből. Ez utóbbiakat leginkább a rend kedvéért fogyasztottam csak el, hogy nyugodt lelkiismerettel pipálhassam ki, hogy ezt a könyvet is olvastam. A leghízelgőbb feljegyzésem a kategóriában: “Legalább rövid.” Úgyhogy talán ezt hagyjuk is annyiban. Billy Collins viszont szerencsére még mindig nagyon jó. Nem olyan a kötetét olvasni, mint a folyóiratokból összeszedett verseit egyesével: nem is tudom, hogy vajon minden verset eladott-e menet közben, vagy hogy hogy szokás ezt. Más tehát, de nem rossz. Sok szempontból könnyebb, hogy csak lapozni kell. Sok szempontból nehezebb, mert úgy érzem, keresni kell valami rendezőelvet, valami magyarázatot, amitől pontosan ebben a sorrendben, pontosan így – és persze ez nem megy.

Korábban írtam már, hogy talán azt szeretem a legjobban Billy Collinsban, hogy milyen univerzumokat teremt, ahol nincsen senki más, csak a költői én és a lakatlan, egyszemélyes világ, benne az emberiség nyomaival, de emberek nélkül. Ez olyan meghitt, olyan barátságos, olyan személyes mégis, hogy ettől el szoktam olvadni. Ez történt most is a Bread and Butter című versnél, hiába nem tudtam megfejteni, hogy miért is ez a címe, vagy hogy miről is van most szó. Bronzérmes a Table Talk, ami meglepően hosszú hozzá képest, de annyira szíven ütött, hogy megállt az ujjam a lapozással, és nem tudtam aznap repetázni többet. Szoros versenyben maradt alul és lett második a nagyon vidám és nagyon szomorú Feedback, ami mindössze ötsoros, de így tökéletes. Ennek megfelelően a heti bajnok a Thank-You Notes, ami úgy tűnt, mintha valami nagyot, fontosat, valódit tudna lehozni a hétköznapi szintjére – megvalósította azt, amit tavasszal egy féléven át nyögtem ‘Irodalom és filozófia’ címszó alatt, hogy a költészet feladata, funkciója és létezésének legitimációja abban áll, hogy hozzáférhetővé teszi az igazságot. 2Vagy valami hasonlót csinál. Azt hiszem, ezekbe a mondatokba az ilyen Heidegger-félék sokkal több Nagy Kezdőbetűs Szót tesznek, és minden bizonnyal voltak itt Fénylő Tisztások meg hasonlók is. Csak ezekre szerencsére már nem emlékszem.

Kisprózából vegyes a felhozatal: egyrészt befejeztem (végre!) a megkezdett Gaimant, és nem lettem a végére sem lenyűgözve. Bár nem akarok negatív lenni, azért csak megemlítem, hogy a kötetet záró Hó, üveg, alma a híres novella, ami nekem úgy tűnik, nagyon túl van dicsérve: jó az ötlet, de ehhez képest túl hosszú és nem igazán szól semmiről, és nem piszkálja meg annyira a Hófehérkét, hogy érdekes legyen tőle. Ez nagy csalódás volt, mert többet vártam volna tőle. A Babavilág tényleg jó és izgalmas volt, csak sajnos nem novella, hanem valami kétoldalas kis prózatöredék, gondolatmorzsa, A gyilkosság misztériuma meg valahol egy picit félrecsúszott. Értem én, hogy Los Angeles az angyalok városa, de ettől függetlenül a kerettörténet unalmas volt és nem tett hozzá semmit az elbeszélt misztikus történethez, ami meg önmagában szerintem sokkal jobb lett volna, minden körítés nélkül.

Gaiman után inkább nekikezdtem az egyik posztumusz Vonnegut novelláskötetnek. Ezekkel nem vagyok teljesen megbékélve, zavaros az érzelmi viszonyom az olyan szövegekhez, amiket a szerzőjük nem akart kiadni, vagy mint jelen esetben, amiket nem sikerült kiadatnia akkor, amikor még akarta, amikor fiatal volt és tapasztalatlan, aztán amikor már híres volt és népszerű, nem foglalkozott velük. De annyit mindenképp érdemes leszögezni róla, hogy már eddig is sokkal jobb, mint a másik hasonló kötet, ami megrázóan rossz volt, és nagyon szomorú lettem tőle. Kiugróan jó írást mondjuk itt se találm az első négy között, de a Jenny azért olyan volt, hogy felismertem rajta a vonneguti kézjegyet, és ez a felismerés örömmel töltött el. Az egy rendes novella, elejével, végével, fokozódásával, csattanójával.

Viszont mégiscsak jó, hogy nem ezekből a többé-kevésbé jó írásokból kell kedvencet választanom, mert van egy olyan is, ami tényleg jó volt: Sylvia Plath Beavatás c. novellája. (PDF) Igazából ez a legkevésbé sem volt betervezve, az Indexen lefuttatták éppen hó elején a menetrend szerint esedékes kötelező olvasmányokról meg írástudásról szóló cikket, abban emlegette Arató László, és gondoltam, úgyis olvasok mostanában novellákat, hadd jöjjön. Úgyhogy egy hétig tologattam, aztán elolvastam – és leesett az állam. Nem nagyon, vagy ilyesmi: nem egetrengető, nem igazán váratlan 3…talán csak annyiban hogy az ember valami nagyon rosszat vár a végére, és nem is nagyon reméli, hogy ebből még bármi jó is lehet. Aztán ehhez képest döbbenetesen optimista a végkicsengése. Nem hoz semmi olyasmit, amit még nem láttunk irodalomban. De mégis olyan jó a ritmusa, olyan ügyesen meg van szerkesztve anélkül, hogy látványosan megszerkesztettnek tűnne. És van benne erő, van benne valami olyan érzelmi érvelés, amitől az egyáltalán nem szimpatikusan induló Millicent pár oldal alatt mégis hőssé válik.

Ami az okosítást illeti, meghasonlottam. Az szokott mindig az izgi része lenni a Bradburyzésnek, azt várom a legjobban, attól pezseg az agyam. A másik kettő csak úgy van, melléklet, amit azért nem hagyok le mellőle, mert igazából nem nagy erőfeszítés, és akkor már hadd legyen. Most viszont küszködök, és nagyon szeretném, ha lenne valaki, aki ad nekem egy olvasmánylistát; azt kell olvasni, majd hét végén beszámolok belőle, és mindenki örül. Nehezen szánom rá magam, hogy olvassak, és még nehezebben választom ki, hogy mit, nincs türelmem bogarászni. 4Ennek részben oka lehet az is, hogy veszélyesen megközelítette a háromezret a felhalmozott tanulmányok száma, és ez már annyira sok, hogy nem is tudom, hogyan kéne hozzákezdeni egyáltalán. Valószínűleg szét kellene válogatni legalább tudományterület szerint, vagy felcímkézni, vagy ilyesmi. De ezt se tudom, hogyan kezdjem. Ráadásul nem tudom jól beleélni magam abba a hangulatba, ami ennek az olvasásnak a sajátja: az olvasok csak úgy, és ha valahol valamit megértek, vagy egy gondolatot érdekesnek találok, akkor abba beleakaszkodom. Most erőből olvasok, izomból, minden mondatot érteni akarok, és ezt nem bírom elengedni. Nyilván hasznosabb ez így, mint csak a felszínén szaladgálni, és hosszú távon jobban megéri, de… nem tudom. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a hasznosság olyan fajta ideál, amit szándékosan kergetni kell.

Mindennek az lett a vége, hogy túlnyomórészt megalkudtam magammal, és LitHub-os esszéket olvastam. Már párszor korábban arra a megfigyelésre jutottam, hogy a rövid, saját tartalmaik elég gyengék, ezért a hosszúak (és másodközlések) közül válogattam. Ez úgy nagyjából jó ötletnek is bizonyult. Más kérdés, hogy ettől aztán nem lett kisebb az olvasásra váró szövegek kupaca, sőt, mivel többször is elkezdtem keresgélni egyes utalások és hivatkozások kapcsán, és töltögettem le újabb tanulmányokat, a halmaz csak növekedett. Ennyit a produktivitásról.

Kezdem megint egy jó kis egyszerű témával, Erica R. Meiners a szexuális bűnelkövetők listázási gyakorlatát vizsgáló írásával. Jó hosszú és bonyolult is, de nem nyelvileg, meg nem is a gondolatmenete: az benne a nehéz, hogy el tudjak határolódni attól, amit mond, és ne győzzön meg automatikusan minden érve csak azért, mert alapvetően hasonlóan gondolkodunk a társadalom egyes dolgairól. Az elmúlt években egyet tanultam meg igazán az egyetemen: hogyha valamit gondolkodás nélkül, ösztönösen el akarok utasítani, vagy pont ugyanígy elfogadni, olyankor nagyon résen kell lenni és rajtakapni magam. Hát, most is rajtakaptam magam, mégpedig azon, hogy olyan témákról olvasok, amikről nem sokat tudok, nem is tartoznak az elsődleges érdeklődési körömbe, bár lehet, hogy az utca emberénél kicsit többet tudok mondjuk az amerikai jogrendszerről meg a fiatalkorúakra vonatkozó faramuci szexuális szabályokról. 5Egyszerűen már csak azért, mert – túlnyomórészt amerikai – ifjúsági irodalommal foglalkozom, amihez szükségeltetik némi referenciális tudás a világról, amiben ezek a regények játszódnak. Az egész esszé ismertetésére nem vállalkozom, csak pár gondolatot emelek ki belőle. Nem arról van szó, hogy helytelen dolog – akár nyilvánosan hozzáférhető – nyilvántartást vezetni a közösségre potenciálisan veszélyes, visszaeső vagy visszaesésre hajlamos szexuális predátorokról, és hogy ezt meg kéne szüntetni. Megvan az oka, hogy az USA ezt így csinálja. Az esszé arra hívja fel a figyelmet, hogy jelen formájában a rendszer többet árt, mint használ: egyrészt azért, mert a kiskorúakra nonszensz szabályok vonatkoznak, például nincs joguk beleegyezni semmiféle szexuális aktusba. Ettől kezdve két kamasz konszenzuális együttléte jogi szempontból fiatalkorú sérelmére elkövetett kölcsönös nemi erőszak. És mindkettő mehet életfogytig a listára, ami korlátozza a lakhatási és munkavállalási lehetőségeit, rossz esetben pedig akár az életét is veszélybe sodorja. 6Nekem úgy tűnik, hogy annyira nehéznek találják megfogalmazni, hogy mi az az erőszak, hogy inkább az életkort próbálják szabályozni. Pedig annyira nem bonyolult: amit nem akar minden résztvevő, azt ne csináljuk. De lehet, hogy csak túl naiv vagyok. Részben kötődik persze ez a múlt heti kérdéshez is: hogyan és mikor tartjuk elfogadhatónak, hogy egyes (akár emberi, akár alkotmányos) jogokat korlátozzunk bizonyos életkorokban vagy élethelyzetekben. A listák másik káros mellékhatása, hogy elterelik a figyelmet a probléma valódi megjelenéséről és léptékéről. A fiatalkorúak és gyerekek sérelmére elkövetett, bejelentett szexuális vagy másféle erőszakos cselekedeteknek is kevesebb, mint tíz százalékát követi el idegen, tehát a legtöbb eseteben semmit sem számít, hogy valaki listázva van-e vagy sem. Viszont mivel van lista, amitől azt várjuk, hogy megvédjen bennünket, a veszélyt elsősorban az idegenben látjuk. Ezzel félrevezetjük önmagunkat, illetve elkerüljük, hogy felül kéne vizsgálni néhány beidegződésünket a családról, lakóközösségi környezetről, nevelőkről és hasonlókról. Ugyanennek a másik fele, hogy az implikált áldozat mindig csinos, fehér kislány – ez egyfelől eltakarja a más színű és esetleg más nemű vagy más korú áldozatokat, ugyanakkor a fehér kislányoknak se tesz jót, ugyanis szexuális bűntény áldozataként szexuális vágytárgyként jeleníti meg őket. Hoppá! Ezt a mondatot olvassuk el még egyszer, lassan. Mindenkinek árt a sztori, amit mesélünk, de mégis ezt meséljük, mert egy másik sztoritól rosszabbul éreznénk magunkat. Ide kapcsolódik a harmadik meglátás: a kiskorúval szemben van egy nagyon erős aszexuális elvárás, hiszen gyerek, hiszen ártatlan! Hogy is lehetnének vágyai, késztetései, szándékai – vagy éppen képessége beleegyezésre? 7És akkor még itt a kérdés, hogy lehet-e bármilyen szempontból homogén halmaznak tekinteni a 0-18 éves korosztályt, akár az embriót is hozzászámolva. Másfelől viszont a gyerekeket – és főleg a kislányokat – egészen kicsi koruktól kezdve a média, a divatcégek, de ne legyenek illúzióink, sokszor a rokonok is szexuális tárgyként jelenítik meg, amikor kihívó pózokban, ruhadarabokban, arckifejezésekkel, sminkben, frizurával állítják ki őket. Ez pedig némiképp problematikus, mert a felnőtt vágy tárgyává teheti a gyereket, azzal a biztonsági kikötéssel, hogy “milyen cuki, hogy itt illegeti magát” és “ő is Éva lánya, tudja, hogyan kell arcokat vágni”, tehát hogy ez csak játék. Ellenben két fiatal nem lehet egymás vágyának tárgya. Szóval akkor mi van itt? Nyilván ez az egész nagyon messzire vezetne, és nem is vagyok hozzá elég tájékozott, hogy nagyon beleássam magam, úgyhogy most kiteszem a pontot. De ez egy jó kis fajsúlyos, elgondolkodtató írás volt.

Volt egy nagyobb blokk írásról és olvasásról. Nem mindegyik volt különösebben érdekes: az egyik arra hívta fel a figyelmet, hogy az (is) vagy, amit olvasol, és hogy a könyv-életutad elég sok mindent elárul arról, hogy milyen ember lettél; egy másik arra, hogy az írást mindig megelőzi az olvasás, és hogy az esztétikai kánonok pont úgy működnek, mint általában a kánonok, és elég exkluzívak. Megpróbál felrajzolni egy olyan modellt, amiben egy értelmezői csoport megpróbál transzparens (és valamennyire közös) esztétikai értékrendet felépíteni, amelyben mindenki reflektál a saját döntéseire, ideológiáira és preferenciáira, és amely rendszerből kötelezően kiiktatódik a “jó” és a “rossz” kategóriája. Csak annyi kérdésem maradt a végére, hogy ennek pontosan mi köze az íráshoz, és hogy ez nem egy önismereti gyakorlat-e inkább. A harmadik azzal foglalkozott, hogy szabad-e hosszú és nehezen érthető mondatokat írni. Felmerülnek itt olyan kérdések, hogy feltétlenül hasznos-e számunkra a könnyen érthetőség, és hogy valóban erre kell-e törekednünk íráskor. Tisztázandó, hogy vannak-e különbségek fiction és non-fiction között ilyen téren, és ha igen, mik azok. Mindenféle vad hasonlatokat dob be: éneklés, kötéltánc és költészet, de számomra egyik sem volt teljesen meggyőző, függetlenül attól, hogy természetesen szoktam hosszú mondatokat írni. (Sőt.) Ebből az esszéből nekem az a nézőpont hiányzott, hogy ez a nyelv nevű izé alapvetően arra való, hogy megértessük magunkat egymással, és ha ennek útjába akadályokat állítunk, az mégiscsak kontraproduktív. Nyilván nem azonos kritériumok mentén gondolkozunk. 8Magamról csak annyit tudok, hogy úgy írok, ahogy gondolkozom: hosszú, többnyire mellérendelt, néha alárendelt, közbeékelésekben nagyon gazdag mondatstruktúrákban. Ellenben azt is tudom, hogy ezt nehéz olvasni, sőt, olykor nekem is nehezemre esik utólag értelmezni. Ezért aztán ha van idő és akarat átnézésre és javításra, akkor szét szoktam szedni a mondatokat, felaprítom őket és igyekszem világosabbá tenni, mire gondolok. Előfordul ez blogbejegyzésekkel is egy-két nap múltán, több napig írt levelekkel, valamint főleg és leginkább dolgozatokkal. (Fordítással meg jóval kevésbé, hiszen ott köt a szerző mondathasználata.) De hogy én így csinálom, még nem azt jelenti, hogy így jó: csak annyit jelent, hogy számomra fontosabb az érthetőség, tehát a nyelv információközlő funkciója, mint a mondatok eleganciája. Pedig olvasni azért nagyon szeretek elegáns mondatokat. Már ha van hozzájuk éppen kedvem és erőm.

A heti legjobb pedig James Schamus esszészerűsége a valós történeten alapuló filmekről, a valóság újrameséléséről, traumáról és a traumák elmesélhetetlenségéről. Meg egy csomó minden másról is. Nehéz összeszedni, függetlenül attól, hogy ő alapvetően egyetlen számozott listába rendezi a mondandóját. Ez nála éppúgy átverés, mint Susan Sontag Camp-tanulmánya, ugyanis ezek a tételek össze-vissza utalnak egymásra, bekapcsolódnak egymásba, és összegeznek, ellentmondanak, kavarognak. Meg aztán jó sokat hivatkozik is mindenfélére. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy azért találom érdekesnek, mert számomra ez egy izgalmas téma, vagy ez egy tényleg izgalmas téma, tele releváns kérdésfelvetésekkel, és így a legkevésbé sem meglepő, hogy lázba jövök tőle. 9Na persze: mi az, hogy érdekes? És ez kötődik természetesen magához az esszéhez is, mert a személyes igazság és annak elmesélése soha nem tud faktuális valóság lenni, egyrészt a nyelv határai, másrészt pedig az emberi psziché korlátai miatt. Olyasmikről van itt szó, hogy az igaz történeteket sokszor nem szokás pontosan mesélni újra, a valódi emberek helyét kitalált, sosem létezett alakok foglalják el, akiknek egyfelől becsületsértés nélkül is meg lehet mutatni a rossz oldalait, másfelől pedig jobb lehetőséget adnak az azonosulásra. (Meg szerintem mítoszképzésre is, vagy éppen anekdotává, városi legendává válásra is.) Vagy olyasmiről, hogy a kijelentés igazságértéke nem azonos a beszélő igazságértékével, hiszen az utóbbi semmiképp sem mérhető; különbség van a tényszerű és a hiteles igazság között. A hiteles igazság pedig sokszor pont a nyelvi megformálásban jelentkező akadályok formájában lép fel, tehát a tényszerű igazság feltárását teszi lehetetlenné. Vagy olyasmiről, hogy a traumához tartozik egy bizonyos szerepelvárás, és a trauma elmesélésének kötelezettsége – másfelől az elmesélés pont a fentebb említett nyelvi létmódja miatt szükségképpen meg fog kérdőjeleződni. Ha valakinek elakad a szava, belezavarodik, hogy mi milyen sorrendben történt, nem tudja megmondani, hogy pontosan ki hol állt, azzal a saját szavahihetőségének árt, noha mi sem lenne emberibb, minthogy komoly stressz hatására gyengül a memóriánk? Pont annak kéne gyanúsnak lennie, aki pontosan, részletekbe menően és higgadtan tud beszámolni a történtekről. Ha pedig valakinek kötelező elmesélnie a történetét, és ez az önnarráció szükségképpen megkérdőjelezéshez vezet, akkor bizony itt valami nagyon egyenetlen működés áll fenn. És végül van szó arról is, hogy aki hatalmi pozícióban van, annak nem kötelező elmesélni a történetét: ő már attól is áldozatnak érezheti magát és tiltakozhat, hogyha el akarják meséltetni vele a saját narratíváját. Ilyenkor megpróbálhat a tényszerű igazság és dokumentumok mögé bújni, mondván, azok pont elégségesek – nála. De az alárendeltnek mindig feladata, hogy elmagyarázza a saját bizonyítványát, ő nem háríthatja ezt el. Ezen is rengeteget lehetne okoskodni, és talán előbb-utóbb meg is teszem majd. Csak nem most.

A képen Margot Robbie, a többé-kevésbé igaz történet alapján készült többé-kevésbé életrajzi I, Tonya c. film címszerepében, innen.

Tartalomjegyzék10A csak előfizetéssel hozzáférhető szövegeket ! a regisztrációval olvashatókat (!) jelöli. A köteteket első előfordulásuknál jelzem, szerintem értelemszerűen.

Esszék:
14. Erica R. Meiners: Offending Children, Registering Sex (2015) Women’s Studies Quarterly, Vol. 43, No. 1/2. (!)
15. Steve Edwards: On the Experience of Entering a Bookstore in Your Forties (vs. Your Twenties)
16. Saritha Ramakrishna: What Future is There for America’s Desert Cities?
17. Helen Betya Rubinstein: Toward Changing the Language of Creative Writing Classrooms
18. Joe Moran: In Praise of the Long and Complicated Sentence
19. Arundhati Roy: What is the Morally Appropriate Language in Which to Think and Write?
20. James Schamus: Rewriting Trauma: The Business of Storytelling in the Age of the Algorithm
—
Makai Péter Kristóf: Video Games as Objects and Vehicles of Nostalgia (2018) Humanities, Vol. 7, No. 4.

Novellák:
14. ↓Neil Gaiman (ford. Török Krisztina): Ízek
15. Neil Gaiman (ford. Roboz Gábor): Babavilág
15+ Neil Gaiman (ford. Roboz Gábor): A gyilkosság misztériuma
16. Neil Gaiman (ford. Pék Zoltán): Hó, üveg, alma
17. ↓Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Jenny
18. Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Kanlepra
19. Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Ezer dollár egy csókjáért
20. Kurt Vonnegut (ford. Szántó György Tibor): Bourbon, jéggel
—
Sylvia Plath (ford. Kishonthy Edina): Beavatás (PDF)

Versek:
14. ↓Billy Collins: Table Talk
15. Billy Collins: Delivery
15+ Billy Collins: The Symbol
15+ Billy Collins: Winter in Utah
15+ Billy Collins: What She Said
15+ Billy Collins: Feedback
16. Billy Collins: Drawing You from Memory
17. Billy Collins: Riverside, California
18. Billy Collins: Cemetery Ride
19. Billy Collins: Thank-You Notes
19+ Billy Collins: Lakeside
19+ Billy Collins: Revision
19+ Billy Collins: Night and Day
20. Billy Collins: My Hero
20+ Billy Collins: The Meatball Department
20+ Billy Collins: Silhouette
20+ Billy Collins: Bread and Butter
—
Neil Gaiman (ford. Gálla Nóra): Baywolf: Ordas világ
Neil Gaiman (ford. Pék Zoltán): Hideg színek
Neil Gaiman (ford. Török Krisztina): Vámpír szextina
Neil Gaiman (ford. Pék Zoltán): Változó tenger
Neil Gaiman (ford. Gálla Nóra): Sivatagi szél

Bradbury 1-2. hét, (2019. január 1-13.)

Hát, akkor kezdődik. Fura érzés ide írni, és nem a molyra, de majd csak megszokom valahogy ezt is, bármilyen elfogódott vagyok is tőle. A szokások rabja, vagy mi. Elöljáróban csak arra hívom fel a figyelmet, hogy van egy új funkció a blogon, telepítettem egy (láb)jegyzet-kezelőt, szerintem elég intuitív a működése, mindössze rá kell bökni: erre úgy éreztem, szükségem lesz. Elvileg működik mobilról is, csak akkor lehet, hogy furcsa helyre teszi az ablakot: ha valami gond adódik a működésben, kéretik szólni, kísérletezek majd még vele.

És akkor csapjunk a lovak közé! Az első hét mindig nehéz, bizonytalan, egyszerre várom is, hogy jó legyen, meg félek is tőle, hogy nehéz; napokig játszom az Excel-táblám beállításaival, a statisztikai modullal, a grafikonokkal, mindennel – és közben mindig ott van bennem a szorongás, hogy mi van, hogyha most nem lesz jó, hogyha elfelejtettem, hogyan is kell ezt csinálni, mi van, ha most nem fog sikerülni, csak olvasok, mint a gép, de nem lesz belőle eredmény. 11A komplett olvasmánylista, ha nem is teljes bibliográfiai tételenként, de bőven beazonosítható mélységű leírással a bejegyzés végén megtalálható.

fotó: Chensiyuan, Wikimedia Commons

Verset két forrásból fogyasztottam, egyszer nekiláttam koncepciózusan egy Billy Collins-kötetnek, aminek igazából ideje volt már a sok innen-onnan egyesével összeszedett verse után, illetve a novellákhoz előszedett Neil Gaiman-kötet legnagyobb bánatomra nem homogén próza, hanem vannak benne random versek is, szerény véleményem szerint bár ne lennének, úgyhogy őrá több szót nem is nagyon vesztegetek. 2Harmadikként igazán említést érdemelne még Ádám kötete, amit szintén most olvastam, de az többségében picit túl vers volt nekem, és nem is jegyzeteltem róla külön. Úgy éreztem ugyanis, hogy azzal csak ártanék az olvasásélménynek, ami eléggé pozitív volt így, hogy nem gondolkodtam túl sokat azon, hogy mennyire nem értem.

A kötetesség egyik váratlan mellékhatása, hogy elég sokat kényszerültem azon gondolkozni, hogy mit változtat az olvasáson, hogyha egymás után vannak rendezve, hogyha össze vannak gyűjtve és előre megválogatva a versek; valamit mindenképpen. Egyrészt sokkal egyszerűbb tovább olvasni, mint amikor egyesével tárolod őket, és újat kell választani, ha akarsz még egyet. Másrészt azáltal, hogy egy egységben több vers is van, szükségképpen lesznek benne jobbak és kevésbé jók is – vagyis olyanok, amik telibe találnak, és olyanok is, amik nem. Muszáj így lennie, mert az kizárható, hogy mindegyik egyformán tetsszen. Ez pedig azt is jelenti – már amennyiben igazam van az eddigiekben –, hogy egy XY legjobb versei válogatás például hiába áll össze azokból a költeményekből, amiket a szerkesztő a legcsodálatosabbaknak tart, azok is le fognak értékelődni egymáshoz képest, relatív módon, mert abban sem tud minden darab egyformán tetszeni az olvasónak. 3Ezt a gondolatot még próbálgatom egy darabig, hogy stimmel-e, de ha szilárdnak bizonyul, akkor úgy tűnik, hogy a továbbiakban jelen értékinflációs működés miatt kénytelen leszek tartózkodni a Greatest Hits típusú válogatásoktól. Az elmélkedés harmadik visszatérő tárgya a témák környékén merült fel: hogy mennyiben határozza meg a vers témája azt, hogy tetszik-e nekem. Fontos-e, hogy meglepődjek, ad absurdum fontos-e, hogy egyetértsek vele – mielőtt bárki kétségbe esne, leszögezem, hogy fogalmam sincs a válaszról. Vannak olyan témák, amikről egyszerűen nem akarok olvasni, és kész: például szerelmes meg erotikus versekkel kár is próbálkozni, és az elutaztam valahová és megtapasztaltam költőien egy idegen várost típusú versek is hidegen szoktak hagyni. De vajon vannak-e olyan témák, amikhez ha normálisan áll hozzá az elbeszélői hang, ha nem szépeleg, nem körülményeskedik, hanem mondjuk okos, józan, kedves és ironikus, akkor automatikusan fogok neki örülni? Valószínűleg vannak. De ezt nem fogom máskor vagy máshol bevallani.

Ott jelenik meg a gond, hogy a modell megkívánja, hogy kedvenceket válasszak: de hogyan válasszak kedvenceket, hogyha az imént beláttam, hogy az kontraproduktív gyakorlat? Kellemetlen. Kénytelen leszek felülemelkedni a kínjaimon, és a következőket mondani: ért két meglepetés. Két olyan vers is adódott, amiket olvastam már korábban, az egyiket csak az első pár sor után ismertem fel, ez volt a The Chairs That No One Sits In, a másiknak a címére is emlékeztem, ez volt a Memorizing “The Sun Rising” by John Donne. A nagy különbség az, hogy az egyik elsőre is tetszett, és most is csodálatosnak találtam, a másik viszont elsőre egyáltalán nem tetszett, és értelmezhetetlennek találtam a megidézett eredeti vers ismerete nélkül. 4Akkor el is olvastam azt a verset, abból nem értettem egy szót se, úgyhogy elolvastam hozzá egy elemzést, és utána újra azt a verset, aztán megint Billy Collinst, de addigra már úgy belefáradtam, hogy minden kedvem elment tőle, és nem értettem azt se, miért akarja ez a kedves bácsi megtanulni azt a nyomorúságos verset. Ma meg persze már alig emlékszem a versre, az elemzésre meg még annyira se. Most viszont szólt hozzám mégis, arról, hogy hogyan válnak a valaki más szavai az ember saját szavaivá, hogyan teszünk magunkká idegen mondatokat, és hogyan maradnak velünk és kapnak új jelentéseket. Ami elég menőség.

Különdíjas a Thieves, ami végre véget vetett az aggodalmamnak, hogy esetleg ez a kötet nem is lesz jó, vagy megváltozott bennem valami, és már nem nekem való Billy Collins, ráadásul pont most, amikor kiadtam egy kisebb vagyont arra, hogy megrendeljem két kötetét is. Ez volt az első, amire jó szívvel és igazán, meggyőződésből adtam öt pontot. Szintén ötpontos a maga öniróniájával és trollságával a Hangover, továbbá a The Guest, amiből az is megtudható, hogy miért otrombaság haltetemet szögezni a falra. 5Adott kontextusban van értelme. És akkor a lényeg: volt a Florida, ami eredendően egy napszemüveges gumikacsáról szól, és mire az ember kettőt pislogna, valódi dráma lesz belőle, és gyomországon vágja. És mindezt 14 sorban. Nem semmi. Bármelyik másik mezőnyben toronymagas győztes lehetett volna, de… Hát igen. Itt volt a Vocation, amiről abban a pillanatban tudtam, hogy ez a bajnok, amikor elolvastam, hogy nincs más, ami ezzel felvehetné a versenyt, pedig nincs is benne semmi más, csak egy égi Malac és a csillagok.

Kisprózából elsősorban a fentebb is említett, Gaiman-kötetet nyúztam, valamint becsúszott még két Camus-novella (vizsgára készültem belőlük), és A Négyszögletű kerek erdő első hat fejezete, mesenovellája, ki tudja micsodája. Lázár Ervin nekem valamiért gyerekkoromban kimaradt, annak ellenére, hogy a nevek részei a családi folklórnak, úgyhogy nincs rá tisztességes magyarázatom, hogy vajon mitől. Mindazonáltal van bennem némi idegenkedés, azért is nem siettem felnőttként se elolvasni: kellemetlenül furcsa picit nekem. Most is egyszerre ledaráltam belőle ezt a 65 oldalt, aztán azóta se vettem elő. Nem azért, mert nem tetszik, tetszik éppen, bár valami árnyalatnyi idegesítő is lappang benne. Nem tudom igazán, mi erre a magyarázat. De azt azért megemlítem, hogy a Bemutatkozunk minden előszavas jellege ellenére is nagyon csodálatos, akkor azt hittem, hogy ezt nagyon szeretni fogom, és bőkezűen adtam pontokat a Ló Szerafin legyőzi önmagát című fejezetnek is, függetlenül attól, hogy picit összezavart ott a csoportdinamika. Camus-ről annyit érdemes megjegyezni, hogy a A vendég nagyjából-egészéből úgy tökéletes, ahogy van, függetlenül attól, hogy nyilván nem tudom rendesen visszafejteni, de mégis: a hossza is, a témái is, a felépítése, a mindene pont hibátlan. Egyesegyedül azért nem nevezem ki heti kedvencnek, mert mégiscsak kötelező volt, és pár nappal később vizsgáztam belőle. De csak ezért.

És ez azt hiszem, sokat elárul arról, hogy mennyire nem fekszik nekem Gaiman. Amúgy is ellentmondásos vele a viszonyom, nagyon szeretnék fangirl lenni, azt hiszem, de nem igazán megy, nem tud rendesen meggyőzni. Még ami tetszik is tőle, mikor olvasom, az sem marad meg, és ezen a köteten is az látszik, hogy borzasztó egyenetlen nála a színvonal. Mintha vagy ő nem tudná megítélni, hogy mi jó, mi nem jó, vagy senki sem merné megmondani neki. Élek a gyanúperrel, hogy ez a Tükör és füst kötet leginkább azért olyan kultikus, mert olyan sokáig elérhetetlen volt, az a típus, amit kiloptak a könyvtárakból, és senki sem látott belőle soha valódi példányt. A leggyakoribb feljegyzéseim között olyasmik szerepelnek, hogy “meh!” és hogy “bleh!” Több olyan is volt, ami jónak tűnt, csak valahol félresiklott, és nem tudta azt hozni, amit az elején megígért, hogy milyen lesz. Három szövegről tudok érdemben megemlékezni: elsőként az Egy élet, Moorcock korai stílusában, ahol az volt a benyomásom, hogy tudja, miről beszél. Ismeri a rajongói lelkületet, a belefeledkezést, azt, hogy milyen fura  kisfiúnak lenni a bentlakásos iskolában, és kimondottan mesterien játszik azzal, hogy mit árul el és mit nem, mikor sejtet, és mikor mond ki ahelyett valami egészen mást – hihető és szerethető volt nekem ez a kiskamasz narrátor. A második A troll hídja, aminek igazából egyáltalán nem kéne kiemeltnek lennie, de mégis az, mert képes ilyen alapvető novella-tulajdonságokat mutatni, miszerint van eleje, közepe és vége, és ezeknek van köze egymáshoz, a szerkezete működőképes, és úgy ér véget, ahogy kell neki. Sok különleges tehát nincs benne, de hát ilyen volt ez a mezőny. A két hét kelletlenül megkoronázott győztese ennek megfelelően a Keresem a lányt. Nem volt kiemelkedő, de működött, és örültem neki, hogy végre ilyet is olvasok. Volt benne az örök nő, aki mindig megismerhetetlen és elérhetetlen marad, aki csak egyszer sétál be az életbe, de akkor is túl gyorsan kisétál; volt benne a szerencsétlen, élhetetlen fiú, aki tulajdonképp talán jobban illene egy Nick Hornby regénybe. De ez rendes, becsületes novella volt, úgyhogy ezt nyertük.

Okosításból megint előállt a szokásos gondom, hogy többnyire nem a jó írásokon gondolkoztam a legtöbbet, nem azokon tudtam a leginkább elindulni – másfelől nem nagyon akarok rossz vagy  logikátlan szövegeket ajánlani senkinek. Ráadásul az volt a tervem, hogy kis “könnyű” szövegekkel kezdek, újságcikkekkel, publicisztikával, de vagy a témák voltak erősek, vagy csak nagyon ki voltam már rá éhezve, de elég rendesen felráztak a téli álmomból, apátiából, bambulásból. 6Ezen felül még azt is érzem, hogy ez a tizenöt szöveg túl sok, nem tudom jól összefogni, úgyhogy ez is csak tanulság a jövőre nézve: jobb az úgy, ha nem vonok össze két hetet. Lehet olyan eset, amikor nehéz vagy konkrétan lehetetlen bezsúfolni egy hétvégébe az összefoglaló megírását, de két heti termést átgondolni… az se könnyű éppen. Megpróbálok a lényegre és a központi témákra szorítkozni.

Hogy könnyed témával kezdjünk, itt volt mindjárt az abortuszos írás. Nem is az a lényeg, hogy én mit gondolok. 7Lényegileg egyébként a következőket: 1. Ha valaki nem akarja kockáztatni, hogy valakivel gyereke legyen, akkor ne feküdjön le vele. Nincs száz százalékos fogamzásgátlás, ezt észben kell tartani. 2. Ha választani kell egy felnőtt élete és egy meg nem született csecsemő élete között, akkor a felnőtt élete értékesebb: egyrészt azért, mert neki még lehet másik gyereke, de a gyerek nem tud másik szülőt csinálni magának. Másrészt azért, mert a felnőttbe már egy csomó forrást beleöltünk társadalmilag, és egyszerűen drágább az előállítása. 3. Az életminőség – mind a születendő gyereké, mind a szülőké, mind az esetleges testvéreké, mind bárki más érintetté – mindenképpen faktor, és ezt nem aljas dolog számításba venni. Főleg, hogy nem fenyegeti az emberiséget a kihalás. Az, hogy valaki terhes lesz, de nem akar gyereket, semmiféle összefüggésben nincs azzal, hogy valaki más szeretne, de nem esik teherbe. 4. Kizártnak tartom, hogy bárki úgy meg tudja szakíttatni a terhességét, mintha csak a lábkörmét vágná le. Ez olyan döntés, amivel soha senki nem tud teljesen egyenesbe jönni, ezzel annak a nőnek kell együtt élnie élete végéig. Nem illendő mások lelki kínjait alábecsülni, és hasonlóképp nem illendő további terheket bárkinek is a nyakába tenni. 5. Senkinek semmi joga nincs belepofázni mások életébe és döntéseibe. Senkitől nincs jogunk elvárni, hogy idegeneknek kellőképp megindokolja a döntését, és hogy számunkra elfogadható magyarázatot szolgáltasson. A saját élethelyzetét ő ismeri a legjobban. Egyfelől elég logikus írás volt, másfelől viszont pont az vele a baj (azon kívül, hogy egy férfi akarja megmondani, hogy mit jelent egy női testben a terhesség, ami magas labda, de most nem csapom le, mert nem igazán fontos), amit nem mond ki, hanem evidenciának tekint: jelesül azt, hogy létezhet etikailag konzisztens, probléma- és elágazásmentes irányelv az abortusz kérdésében. És ezt azzal kívánja bebizonyítani, hogy két érvet szétcincál, és igazolja róluk, hogy ezekben bizony van belső ellentmondás. Ez az érvelés engem nem nagyon győz meg – nem hiszem ugyanis, hogy lenne egyértelmű jó, morális, világnézetileg védhető, senkit sem sértő, minden helyzetben érvényes szabály. Ráadásul azt a központi kérdést problematizálja, hogy valahol meg kell húzni a határokat, és eldönteni, hogy mikortól kezdve személy az embrió: ez természetesen evidens felvetés, és nehéz is felfogni, hogy egyik pillanatról a másikra a sejtcsomó személlyé változik. Másfelől – és itt jön a képbe az iskolába járáshoz való jogokat tárgyaló cikk – ez a gondolkodás elfeledkezik arról, hogy bizonyos keretek között simán meghúzunk ilyen határokat. Részint a nagykorúság (kiskorúság, fiatalkorúság) eltérő jogi kategóriákat implikál, megint részint különböző élethelyzetekben egyes jogainktól megfosztanak bennünket. Nemcsak a börtönben, amikor mondjuk a közügyektől való eltiltás is megjelenhet, vagy értelmi fogyatékosságnál, amikor gyámság alá helyeznek, hanem például az iskolában sem érvényesítheti a tanuló egyes olyan jogait, amik az iskolán kívül kijárnak neki. A jogrendszerünkbe és a világfelfogásunkba belefér, hogy az eltérő kontextus eltérő szabályozással jár, még ha ez fel is vet bizonyos erkölcsi dilemmákat.

Ismét előkerült egy korábban többször körbejárt téma, hogy mi is az a bölcsészet, mi az a tudomány, mire való ez az egész, és hogyan lehet működtetni. A téma egyik felét a megosztott második helyezett András Csaba tanulmánya, a másikat a másik megosztott második Brian Resnick szolgáltatta. Okoskodhatnék itt arról, hogy melyikük mit állít, de azt javaslom, hogy akit érdekel, inkább olvassa el, mindkettő csont nélküli ötpontos volt úgyis. Andrásnál nem nagyon láttam olyasmit, amit ne olvastam volna korábban angol nyelvű, hasonló témájú szövegekben, de ahogy egymás mellé rendezte ezeket a gondolatokat, igencsak meggyőző, főleg abban a tudományellenes atmoszférában, ami mostanában létezik: nem tudom, hogy egyetértek-e minden következtetésével, de a legtöbbel igen. 8Valójában leginkább az hiányzik, hogy elkezdjem megsejteni, hogy mire jó ez a bölcsészet-dolog, amit csinálok, hogy mire való ténylegesen. Mert amíg én nem tudom, és nem hiszem el önmagamnak, hogy van értelme, addig okoz némi egzisztenciális szorongást, érthető okokból. Egy fontos gondolatot viszont kiemelek belőle: ha attól harsog az uralkodó szólam (nemcsak nálunk, mindenhol), hogy a bölcsészet használhatatlan, céltalan, fölösleges, valamint piaci szempontból értéktelen, akkor ne legyünk meglepve, hogyha a hallgatók érdeklődése megcsappan, és az érdeklődők is rendszeresen elbizonytalanodnak a választásukban. Ellenben az így, mesterségesen megcsappantott érdeklődést nem tisztességes érvként használni a fölöslegességi narratívában. A jövedelmezőség ilyen kategóriarendszerben értelmezhetetlen kitétel. Resnick esszéje valamivel könnyedebb hangvételű, de attól még eléggé fajsúlyos. Arról beszél, hogy a vakfoltjaink pontosan azért vakfoltok, mert nem látjuk őket, érdemes észben tartani, hogy léteznek, és hogy praktikus dolog szembenézni a lehetőséggel, hogy esetleg hibázhatunk is időnként, és van, hogy tévedünk. Külön szimpatikus, hogy a végén kitér arra is, hogy bár ő értéknek tekinti az intellektuális szerénységet, könnyen lehet, hogy nincs igaza, és erről mindössze a világnézete és meggyőződése tehet, és készen áll belátni, hogy esetleg mégsem érték. Ez az egyszerű gesztus pedig egyszer kiterjeszti az elméletet önmagára is, másfelől pedig így is konzisztens marad. Ami, mindent összevetve, elég elegáns.

A (két) heti csúcs pedig a szerzői identitás autenticitását vizsgáló írás, aminek egyetlen baja, hogy picit túl hosszú, és hiába olvastam el már kétszer, nem vagyok képes egyszerre észben tartani. Maga a szöveg viszont nagyon jó, és szívből ajánlom olvasásra mindenkinek, elég klassz kérdésfelvetései vannak. Nem fejtegetem, mert jobban meg van írva, mint ahogy össze tudnám foglalni: jelen pillanatban elég számunkra annyi, hogy megkérdezi, számít-e, hogy a szerzői identitás egybeesik-e azzal az identitással, amit megszólaltat, főleg abban az esetben, hogyha egy kisebbségi identitásnak akar hangot adni. Kapcsolódik ez a kulturális kisajátításhoz, szerzői álnevekhez, hitelesség-igényhez, valóság-felfogáshoz. Ha viszont melléteszek egy másik, a Prince Edward-szigetről és Lucy Maud Montgomeryről szóló cikket, és a kettőt ütköztetem, akkor hirtelen új metszet rajzolódik ki. A második írás alapvetően összeolvassa az Anne-sorozatot az írónő naplóival, és az önéletrajziság nyomait keresi. Itt máris felmerülhet a kérdés, hogy miért tesz ilyesmit valaki: azt hiszem, azért mert van egy elvárásunk arról, hogy a fikció fiktív legyen. Tehát: írd azt, amit ismersz, de legyen annyi fantáziád, hogy ne önéletrajz legyen a regényed. De – és ez már az én kérdésem – mi választja el a kettőt egymástól? Ha a saját tapasztalataimat másoknak adom, átrendezem, átértelmezem, és adok neki egy olyan összefüggésrendszert, ami a valóságban nem volt meg, akkor az elégséges ahhoz, hogy fikció legyen? Olcsónak, becsapásnak érezzük azt, hogyha az író nem vette a fáradságot, hogy felismerhetetlenre maszkírozza a valóságát. De hogyha olyan regényről van szó, ami speciális élethelyzetet jelenít meg – mondjuk kisebbségi létet, akár etnikailag, akár bármilyen más szempontból – akkor a többség ezt nem sajátíthatja ki, nem játszhat vele: az ő kutatómunkája legyen bármilyen alapos és kiterjedt, soha nem helyettesítheti a személyes tapasztalatot.

Ha viszont ez igaz, ha mindkét, egymásnak ellentmondó tétel fennáll, akkor kinek van joga kiről írni? Kiről van jogunk feltételezni az empátiát? A bőrszínt, nemi és szexuális identitást, fogyatékosságot, és bármiféle másságot más típusú eltérésként kategorizáljuk, mint az “átlagos” emberek közötti személyiségbeli eltéréseket? Az egyiket el tudjuk képzelni, a másikat nem? Kinek van joga megpróbálni elképzelni a másik élethelyzetét? Kinek kötelező igazolnia a hozzáértését? Az a sejtésem, hogy ez szorosan kötődik mindenféle szerepelvárásokhoz, és azt sejtem, hogy van valami diszkriminatív abban, hogyha más szabályok vonatkoznak egy kisebbségi narratívára, mint egy többségire, még akkor is, hogyha a szándék jó. De megvallom őszintén, még nem tudom pontosan, hogy mit gondolok az ügyben, csak azt sejtem, hogy itt valami gubanc van. Remélhetőleg előbb-utóbb kibogozom. Legalább egy részét.

A képen a Prince Edward-szigetet a valósággal a kontinentális Kanadával összekötő Konföderációs híd, innen, átméretezve és minimálisan korrigálva.

Tartalomjegyzék9A csak előfizetéssel hozzáférhető szövegeket ! a regisztrációval olvashatókat (!) jelöli.

Esszék:
1. Lesley Clement: Death and the Empathic Embrace in Four Contemporary Picture Books (2013) Bookbird, Vol. 51, No. 4. !
2. Emily Temple: When Kathy Acker Interviewed the Spice Girls
2+ Kathy Acker: All Girls Together
3. Catherine Reid: On the Magical Landscapes of Anne of Green Gables
4. András Csaba: Ki kell purgálni a kapitalizmust a szellemtudományokból (2018) Apertúra, 14. évf. 1. sz.
5. Jill Lepore: Is Education a Fudamental Right?
6. Louis Menand: Literary Hoaxes and the Ethics of Authorship
7. Lizzy Saxe: On the Freaky Foods of Fictional Worlds
8. Kosuke Fujiki: My Neighbor Totoro: The Healing of Nature, the Nature of Healing (2015) Resilience, Vol. 2, No. 3. !
9. Elisa Gabbert: Too Smart or Too Pretty? The Anne of Green Gables Paradox
10. Reuben Sanchez: “We’ve decided to wake a mish for you”: Gift Exchange and Didacticism in Tove Jansson’s Finn Family Moomintroll (2002) The Lion and the Unicorn, Vol. 26, No 1. !
11. Brian Resnick: Intellectual humility: the importance of knowing you might be wrong
12. Thomas R. McDaniel, Pamela B. Childers: Winning at the Publication Game (2011) The Clearing House, Vol. 84, No. 5. !
13. Gilbert Meilaender: Abortion: The Right to an Argument (1989) The Hastings Center Report, Vol. 19, No. 6. (!)

Novellák:
1. ↓Neil Gaiman (ford. Huszár András): Lovagkor
1+ Neil Gaiman (ford. Pék Zoltán): A nászajándék
1+ Neil Gaiman (ford. Pék Zoltán): Miklós akkor már…
2. Neil Gaiman (ford. Pék Zoltán): Az ajándék
2+ Neil Gaiman (ford. Roboz Gábor): A troll hídja
3. Neil Gaiman (ford. Huszár András): A krampuszról egy szót se
4. Neil Gaiman (ford. Galamb Zoltán): Az aranyhalas medence és más történetek
5. Neil Gaiman (ford. Pék Zoltán): Változások
6. Neil Gaiman (ford. Török Krisztina): Baglyoknak lánya
7. Neil Gaiman (ford. Pék Zoltán): Shoggoth Ófőzdei Banyaszomorító
7+ Neil Gaiman (ford. H. Kovács Mária): Keresem a lányt
8. Neil Gaiman (ford. Török Krisztina): Megint csak világvége
9. Neil Gaiman (ford. Török Krisztina): Nagykeráron beszámítjuk
10. Neil Gaiman (ford. Galamb Zoltán): Egy élet, Moorcock korai stílusában
11. Neil Gaiman (ford. Huszár András: Az álomseprő
11+ Neil Gaiman (ford. H. Kovács Mária): Idegenkedés
12. Neil Gaiman (ford. Roboz Gábor): Egér
13. 13. Neil Gaiman (ford. Roboz Gábor): Amikor elmentünk megnézni a világ végét, írta a 11 és ¼ éves Dawnie Morningside
—
↓Albert Camus (ford. Antal László): A vendég
Albert Camus (ford. Benyhe János): Jonas vagy A mester dolgozik
↓Lázár Ervin: Bemutatkozunk
Lázár Ervin: Maminti, a kicsi zöld tündér
Lázár Ervin: Szörnyeteg Lajos jaj de álmos
Lázár Ervin: Ló Szerafin legyőzi önmagát
Lázár Ervin: A bárányfelhő-bodorító
Lázár Ervin: Vacskamati virágja

Versek:
1. ↓Billy Collins: Grave
2. Billy Collins: The Straightener
2+ Billy Collins: Palermo
3. Billy Collins: The Flâneur
4. Billy Collins: The Snag
4+ Billy Collins: Memento Mori
5. Billy Collins: As Usual
5+ Billy Collins: Thieves
5+ Billy Collins: The Guest
6. Billy Collins: Gold
6+ Billy Collins: Good News
6+ Billy Collins: Genesis
7. Billy Collins: Horoscopes for the Dead
7+ Billy Collins: Hell
8. Billy Collins: Simple Arithmetic
9. Billy Collins: Her
9+ Billy Collins: Florida
9+ Billy Collins: A Question About Birds
10. Billy Collins: The New Globe
10+ Billy Collins: Girl
10+ Billy Collins: Watercoloring
10+ Billy Collins: At the Home of the Baroness of Pembrokeshire
10+ Billy Collins: Poem on the Three Hundredth Anniversary of the Trinity School
11. Billy Collins: The Chairs That No One Sits In
12. Billy Collins: Memorizing “The Sun Rising” by John Donne
12+ Billy Collins: Two Creatures
12+ Billy Collins: Vocation
12+ Billy Collins: My Unborn Children
13. Billy Collins: Hangover
—
Neil Gaiman (ford. Gálla Nóra): A fehér úton
Neil Gaiman (ford. Gálla Nóra): A kések asszonya
Neil Gaiman (ford. Gálla Nóra): Vírus