Nem tudom, ki hogy van vele (pun intended), de szerintem a világ egyik, ha nem egyenesen a legrémesebb kérdése, a hogy vagy. Ez a kérdés, és az összes lehetséges rá adható válasz egy aknamező, kész csoda, hogy van olyan, hogy valaki néha nem hibázza el. A magam részéről már ott el szoktam vérezni rajta, hogy sokszor elmulasztom megkérdezni a másiktól, aki ebből rendszerint levonja azt a következtetést, hogy tuskó vagyok. (Egyébként tényleg az vagyok, de most nem ez a lényeg.)

Bár ez egy elcsépelt téma, amit rengetegen kifejtettek már korábban, azért elmondom én is, hogy miért gondolom azt, amit gondolok: leginkább persze azért, mert a “hogy vagy” valójában nem egy bizonyos kérdés, hanem hozzávetőleg két tucat kérdés valamelyike. Ebből elvileg ki kéne okoskodni ott és akkor, a pillanat hevében, hogy vajon melyiket érti alatta a másik, és arra adni adekvát választ. Márpedig az adekvát válaszok halmaza elég tág, benne lehet a “köszönöm jól” és az “elpusztult a gekkóm a múlt héten” is – viszont jellemzően nem tartozik bele, a “semmi különös”, noha van olyan, hasonló funkciójú kérdés, amelyre ez a jó válasz, és bár grammatikailag megfelelő, mégsem elfogadható az sem, hogy “nem tudom, nem gondolkoztam még ma rajta”, hiába felel meg adott esetben az igazságnak.

Az a kérdés, hogy akkor mégis, hogyan kéne kiválasztani, hogy mi a jó válasz: honnan tudjuk, hogy mit vár a másik? A közkeletű vélekedés alapján onnan, hogy milyen ismeretségi fokon vagyunk és mi a kontextus. Hadd mondjam ki, hogy ez bullshit. Addig oké, hogy vannak a felszínes ismerősök, akiknél teljesen világos, hogy a helyes válasz a “köszönöm jól, és te”, és hogy ez egy köszönést helyettesítő-kiegészítő, semmitmondó szódobálás. Az is oké, hogy vannak azok a közeli barátok, fontos emberek, akik általában inkább meg se kérdezik, vagy ha igen, akkor is úgy, hogy az egyértelműen valódi kérdés, és világos az is, hogy mire vonatkozik. De a kettő között ott ez a szürke zóna, ami  – akárki akármit mond – aknamező.

Mert mégis, milyen szempontból érzem hogy magam? Fizikailag? Mentálisan? Szellemileg? A munkámban? Konkrétan valamivel kapcsolatban? Visszautalás ez olyasmire, amiről legutóbb beszéltünk? Vagy szimplán ürügy arra, hogy mikor visszakérdezek, elmondhassa azt, amit igazából el szeretne mondani? És ha történt valami eget rengető, mindent felforgató dolog, akár jó, akár rossz, azt el lehet mondani? És mi van akkor, hogyha nem akarok ezeken a dolgokon gondolkozni és nem akarok ezekről a dolgokról beszélni, nem akarok fontos dolgokat elárulni pont ennek az embernek? Csakhogy nem tudok hirtelen mit kitalálni válaszul, mert bár sablonkérdés, mégsem annyira automatikus, mint a kedves egészségedre, köszönöm, neked is, viszontlátásra, nem eléggé szilárd a szövegkönyve.

Amikor valaki nekem szegezi ezt a kérdést, én pedig nekiállok gondolkozni, hogy vajon melyik jelentésre gondol, vajon milyen információt szeretne kapni – ad absurdum, szeretne-e egyáltalán információt kapni –, addigra egy ütemmel több idő telik el, mint amennyit a beszélgető felek várni szeretnek, és ezzel a késlekedéses csönddel megint csak aknára lehet futni, éppen úgy, mint a rosszul megválasztott válasszal, vagy azzal, hogyha az ember elfelejt visszakérdezni.

Mindezt nem céltalan okoskodásból írtam most le, hanem azért, mert a héten beszélgettem valakivel, aki meg tudta kérdezni úgy, hogy hogy vagyok, hogy pontosan tudtam nemcsak azt, hogy komolyan gondolja, hanem egyértelmű volt az is, hogy mire gondol. És ezért nagyon könnyen meg tudtam neki mondani, hogy sokkal jobban, mint két héttel ezelőtt, de persze nincs is magasan a léc. És erre ő tudott nevetni, úgyhogy én is tudtam, és megbeszéltük, hogy egyébként mi van.

Ide kívánkozna még egy jó kis levezető bekezdés, de nem tudom, mi lehetne az – nem gondolkoztam ennyire előre. Úgyhogy most csak ennyi.

Van az az érzés, amikor van egy sorozat, vagy egy film, vagy valami, amit borzasztóan szerettél, nagyon sokáig követtél, de már egy jó ideje abbamaradt. Aztán egyszer csak bejelentik, hogy na most sok év után lesz egy folytatása. Egyfelől örülsz, hogy na végre, na végre, visszatér ez a dolog az életembe, de jó is lesz. Másfelől meg félsz, hogy mi lesz, ha elrontják, ha nem találják el a hangot, ha nem lesz hű az eredetihez, hogyha nem lesz meg benne az, amit annyira szerettél, ha már nem jelenti ugyanazt – és ha visszamenőleg az egészet, mindent tönkretesz.

Aztán eljön a napja, hogy megjelenik a folytatás, és az első oldalon, első percben, jelenetben, akármiben fogad valami teljesen nonszensz bejelentés, amiről fogalmad sincs, hogy micsoda, nem is tudod hová tenni, és csak pislogsz, mint hal a szatyorban: hogy kerültünk ide, kik ezek az emberek, és miről van szó egyáltalán.

Aztán, mivel a (forgatókönyv)írónak vannak emberbaráti érzelmei, és szeretne pénzt keresni, ezért néhány oldal/perc múlva azt mondja, hogy “öt évvel ezelőtt”, és kicsit visszaugrunk az időben. A néző megnyugszik, a narratív ígéret beteljesül, fel fognak szépen zárkóztatni, hogy miről maradtál le, minden összeér, és jó lesz.

Na, hát itt vagyunk most – azzal a nagyon furcsa szereposztással, hogy egyszerre vagyok főszereplő és szerző, ráadásul, ha fordítunk az analógián, akkor pedig én vagyok a befogadó is.

És hogy most mi jön? Jöhetne a meghökkentő bejelentés. Amikor fogalmazgattam ezt a bejegyzést fejben, akkor gondoltam is ilyenekre. Lehet, hogy most mégsem jön. Jöhetne a zenés montázs arról, hogy mi történt az elmúlt években, csak gyorsan és fájdalommentesen. Ez sem jön, szinte biztos, hogy nem.

Olvastam valamikor tavasszal Hannah Gadsby könyvét, és bár nem sokra emlékszem belőle – nehezen olvasok mostanában – az mégis nagyon megragadt bennem, hogy valami végtelen eleganciával és intelligenciával tálalja a saját élettörténetét úgy, hogy végig nem engedi ki a kezéből a gyeplőt, és nem megy át bulvárba. Vannak olyan epizódok, amikről elmondja, hogy megtörténtek, de nem meséli el, nem dagonyázik a bulváros részletekben, nem tereget ki olyasmit, amit nem szeretne kiteregetve látni. És ettől az egész írás őszintesége, integritása csak erősödik, nem gyengül.

Amikor közel húsz évvel ezelőtt elindítottam ezt a blogot, más tárhelyen, más formátumban, sőt, talán az első egy-két évben még más színekkel is (és talán más címmel is – a mostani, erősen kamaszos címét a lila átálláskor kapta), akkor annak számtalan oka volt: olyanok is, amikről tudtam, olyanok, amiket sejtettem vagy éreztem, és olyanok, amikről sejtelmem sem volt, de mostanra legalább részben megértettem. Ma olyan a helyzet, hogy bár egészen más életet élek (meglepő volna, ha nem) sok szempontból kísértetiesen hasonlít az akkori élethelyzetem a mostanira, és az akkori motivációim a mostanira.

Most van szeptember vége. Bő három hónap múlva évfordulónk lesz.

Szeretném, ha három hónap múlva azt érezhetném, hogy sokkal messzebb vagyok a tizenhat éves önmagamtól, mint most. Ez egy egészen jó cél, nem?

Szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez nem egy elhagyott, elfeledett blog, amivel már senki sem foglalkozik. Ez sokkal inkább egy várakozó blog. Ismerjük egymást már nagyon, nagyon, borzasztóan régen, tudja ő is, tudom én is, hogy egyszer majd visszajövök. Még egyikünk sem sejti, hogy hogyan, milyen gyakorisággal, milyen módon, milyen témákkal, mennyi kitárulkozással, mennyi konkrétummal, mennyi általános gondolkozással. De egyszer. Valahogyan.

Vannak gondolataim. Nem mindig jó gondolatok, de legalább vannak. Arról is szólnak, hogy hogyan és milyen formában lehetne ez a weboldal folytatása is önmagának, de arra is alkalmas, hogy az enyém maradjon, azé, aki mostanra lettem, és aki már nem érez itt mindent magáénak.

Aztán néha-néha, ha eszembe jut, ránézek, hogy frissült-e már, de eddig még nem tette. Nem szokott csak úgy, magától. (Ez voltaképpen szerencse.)

Közben pedig zajlik az élet. Néha nagyon lassan, néha egészen gyorsan. Történnek dolgok. Talán lassan jó dolgok is. Nem éppen ellensúlyok, hiszen nem minden ellensúlyozható. De azért csak történnek. Meg persze sok a bonyodalom, a nehezítés, a zavar, mert ilyesmi is mindig történik. Ahol pedig emberek vannak, az mindig nehéz. De megvagyok. Nem mindig jól – legtöbbször nem annyira jól – de többnyire elfogadhatóan.

Megyek előrefelé minden nap. Főleg az időben persze, de szeretném azt hinni, hogy néha más paraméterek mentén is. Sokszor persze nem, de legalább az időben igen, az is csak valami. Vannak jobb napok. Vannak rosszabb napok. Vannak tevékenyebb napok, ahogy vannak áltevékeny és teljességgel haszontalan napok is. De teszem egyik lábam a másik elé. És ennyi.

Ennyit akartam csak ma – életjelet adni. Megvagyok. Létezem. Igyekszem az oké és a nem oké közötti skálán az oké oldalán maradni, ahogy a semmi és a valami skáláján is inkább a valami oldalán. Sokszor sikerül. Néha nem. De eddig még mindig volt másnap, amikor újra meg lehet próbálni, és ez is valami.

Teszi egyik lábát a másik után. Nem mindig kell ennél több.

Emlékeztek arra, amikor amikor az volt a közvélekedés, hogy 2016 volt minden idők legrosszabb éve? (És nem vicces ez egy picit 2020-ból nézve?) Akkor év végén szabadkoztam kicsit, mert bár értettem az indokokat (ha ma már nem is emlékszem rájuk), azonosulni nem igazán tudtam ezzel. Nekem az az év nem volt elviselhetetlen, nem volt rémes, nem volt borzalmas. Csodálatos és kiemelkedő sem, nagyszerű és sikerekben bővelkedő szintén nem. Történtek persze jó dolgok és történtek rossz dolgok, mikró- és makrószinten egyaránt. De mégis, az egész év…? Az csak úgy volt. És oké volt, úgy mindenestül.

Most úgy emlékszem, hogy akkor tanultam meg nemcsak elfogadni, hanem értékelni is az okét, mint olyat. Talán akkor kezdtem el megérteni, és talán akkor is tettem magamévá ezt a felfogást, ennek az okénak az értékét. Azt, amit a svéd úgy nevez, hogy lagom, ami se nem túl sok, se nem túl kevés, hanem pont jó, túlzások nélküli, kényelmes megfelelés. Röviden és magyarul oké.

Ami most van, az minden, csak nem oké.

Röviden és tömören. Csak így. Nem oké.

Megvan az a rész a negyedik Harry Potterben, amikor a Tűz Serlegéből kirepül Harry neve? És Dumbledore szólítja, és megkéri rá, hogy legyen szíves befáradni a hátsó helyiségbe? A narrátor nem fűz hozzá különösebb magyarázatot, csak egyetlen mondatot: He wasn’t smiling. Ennyi. Három szóval úgy meg tud ütni, hogy azonnal tudod, ha eddig nem tudtad volna, hogy ez bizony baj. Amikor Dumbledore szeméből kialszik a szikra, akkor nagy baj van. Az, hogy Dumbledore nem mosolyog, többet árul el nekünk, mint két-három bőbeszédű bekezdés.

Az én szavaim persze nem ilyen erősek, ahogy az összekapcsolásaim sem. Talán nem is kell nekik. Csak jólesett kimondani, hogy ami vagyok, és ami most van, ami az elmúlt hónapokban van az életemben, a közegemben, a világomban, mikró- és makrószinten, az nem oké.