Időnként a fejemhez vágják, hogy követhetetlenül váltok témákat. Ez a vád kategorikusan hamis. Csak azért, mert mások nem jutnak el négy másodperc alatt A-ból B-be, nem jelenti azt, hogy az én asszociációim ne volnának teljességgel érvényesek.

Például: megbeszéljük, hogy micsoda hangzavar van az utca végén a baromfiudvarban, és ebből nekem teljességgel értelemszerű a következő mondatban az új iskolatörvény. Nem annyira bonyolult, öt lépésben megvan:

Kotkodáló csirkék – Kétfarkú kutyapárt – kórházakba becsempészett vécépapír – közösségi iskolaszépítés – Waldorf – köznevelési törvény.

Na ugye.

Megint eltelt úgy egy fél év, hogy nem írtam, és inkább már nem is próbálom megmagyarázni. Ez van. Cserébe elmesélek három történetet: az egyik ebben a hiátusban történt, a másik kettő jelentősen korábban. Nincs sok közük egymáshoz, mégis messzemenőkig összefüggnek.

Bár lehetett volna akárhány másikat is választani, most legyen elég ez a három. Ezek jutottak ugyanis eszembe (a legkorábbira szerintem évtizedek óta nem gondoltam, csak most bukkant elő), és mindhárom relatíve egyszerűen elmesélhető.

Az első történet idején körülbelül ötéves lehettem. Egy óvodához közeli tornaterembe járattak délutáni óvodás tornára, mégpedig a legjobb barátnőmmel együtt. Rendszerint úgy kezdődött a foglalkozás, be kellett menni a tornaszertárba, és egy nagy hálóból kivenni egy gumilabdát. Ez borzasztó stresszes dolog volt, sok tolakodással, mert különböző labdák voltak, és szinte mindenkinek megvolt a maga kedvence: én a kék alapon fehér pöttyöset szerettem, és ilyenből kettő is volt szerencsére, de így is előfordult, hogy elvette valaki más, akinek pedig mindegy volt, hogy mivel tornászik. Még ennél is rosszabb volt a helyzet a barátnőmnek, aki a legkülönlegesebb labdát szerette: a sárgát, amin valami rajzfilmfigura díszelgett, valószínűleg Disney. És abból persze csak egy volt.

Egyik alkalommal tudtam, hogy a barátnőm pár percet késni fog. Úgyhogy meghoztam a döntést, vettem egy nagy levegőt, ügyesen helyezkedtem a sorban, elsők közt értem a szertárba, és megszereztem én a mikiegeres labdát, és ezzel – azt hittem – elhárítottam minden a problémát.

Nem emlékszem, hogy le is ordították-e a fejemet, vagy csak nagyon megszidtak és nyilvánosan megszégyenítettek. Csak a forróságra emlékszem, amit éreztem, miközben iszonyúan kikaptam, hogy milyen önző, rossz, komisz kislány vagyok, hogy lehet ilyet csinálni. Elvenni a legjobb barátnőm kedvenc labdáját, csak azért, mert most egyszer nincs itt, pedig tudom, hogy mindjárt jönni fog. És hogy én hogy érezném magam, hogyha ő vette volna el az enyémet. Arra is emlékszem, hogy olyasmiket gondoltam, hogy az én kedvencemből úgyis kettő van, úgyhogy nem lenne semmi gond, de azt csak remélni tudom, hogy ezt nem mondtam ki hangosan. Az biztos, hogy elvették tőlem a labdát, és feltették valami magas helyre, hogy ezt most félretesszük. Nem tudom, kaptam-e valami büntetést, kellett-e nemszeretem labdával tornázni, vagy bármi ilyesmi. Ez a történet nem erről szól.

A történet arról szól, hogy senki sem kérdezte meg, miért vettem el azt a labdát. Csak automatikusan feltételezték, hogy rosszaságból. Pedig az én tervem az volt, hogy bebiztosítom a barátnőmnek az ő kedvenc labdáját, és akkor senki más nem veszi el előle, én ugyanis oda fogom neki adni, amikor megérkezik. Utána majd elveszek magamnak egy másikat, ami maradt: remélhetőleg lesz még egy kék pöttyös, de ha nem, akkor megvolt a fejemben a rangsor, hogy mik még az elfogadható lehetőségek. Soha eszembe nem jutott volna elvenni a legjobb barátnőm elől azt a játékot, amit a legjobban szeret – hiszen a legjobb barátnőm volt.

A második történet idején vagy felső tagozatos voltam, vagy gimnazista, nem tudom pontosan kibogozni, összefolynak az emlékeimben a termek, a tanárok, az osztályok, annál is inkább, mert ez ismétlődő incidens volt. Úgy esett, hogy ha nem készültem fel egy-egy témazáró dolgozatra, akkor csak ráírtam a nevemet, a dátumot, és aztán felálltam és kivittem üresen. Nagyjából egy perccel azután, hogy kiosztották a papírokat. Aztán visszaültem a padomba, elővettem a könyvemet a táskámból, és olvastam óra végéig. Legalábbis elsőre.

Nem minden dolgozattal, de jó pár alkalommal előfordult különböző tantárgyakból, és a tanárok egyre többet veszekedtek velem miatta. Az egyik szólam arról szólt, hogy tiszteletlenség, neveletlenség és gorombaság. A másik szólam arról, hogy legalább tessék megpróbálni, nem szabad ránézésre feladni, legalább olvassam el a kérdéseket, és rá fogok jönni, hogy egy csomó mindenre emlékszem. Volt, hogy nem engedték beadni, és még negyven percig ott kellett ülni az üres papír fölött. Rettenetesen unatkoztam, fölöslegesnek tartottam, hogy ezzel pazaroljam az időmet, hogy most hatalmi harcból itt kelljen tétlenkedni, és önuralmat gyakorolni, hogy ne vegyem elő a tollamat és firkáljam tele a dolgozatpapírt. Minden ilyen alkalommal is üresen adtam be a dolgozatot, de volt, hogy mindjárt két-három egyest is kaptam rá, nem csak egyet.

Ezt rendkívül tisztességtelennek találtam, de nem nagyon tudtam megértetni a tanáraimmal, hogy miért. Azonban ez a történet is pont ugyanarról szól, mint az előző: látott a felnőtt egy viselkedést, eldöntötte, hogy ez mit jelent – természetesen lustaságot, értelmetlen ellenszegülést, kamaszos lázadást, arroganciát, mi mást – és erre reagált. Nem emlékszem, hogy volt: vagy meg se kérdezte senki, hogy ezt miért csinálom, vagy csak nem értette meg, illetve nem hitte el a válaszomat.

Pedig szerintem teljességgel logikus volt, és az egyetlen lehetséges megoldás. Azt tanultam ugyanis, az iskolában éppen úgy, mint otthon, hogy a tehetséggel lehet élni, és lehet visszaélni, és míg az előbbi kimondottan helyeslendő, az utóbbi ellenben szégyenletes dolog. Azt tanultam, hogy lehet ugyan vakok között fél szemmel boldogulni, de ez nem valódi diadal. Azt tanultam, hogy úgy helyes, ha az ember nemcsak az adottságaira támaszkodik, hanem beleteszi a szükséges munkát is: akkor és csak akkor érdemli meg az eredményeit. Következésképpen ha nem készültem fel a dolgozatra, akkor csakis és kizárólag úgy tisztességes, hogyha nem írok semmi olyat a papírra, ami indokolhatja, hogy elégtelennél jobb jegyet kapjak. Egyébként visszaélek az adottságaimmal. Ha logikából és szövegértésből, meg halovány órai emlékekből, vagy innen-onnan összeolvasott furcsaságokból összekaparok magamnak egy közepest, az teljességgel inkorrekt eljárás. Tisztességtelen azokkal az osztálytársaimmal szemben, akik rendesen és módszeresen felkészültek, de nem fair sem magammal, sem a tanárral szemben. Az a fiktív közepes ordas hazugság volna, és ezt nem viselte volna el a lelkiismeretem.

Megtettem tehát az egyetlen olyan lépést, amit elfogadhatóan igazságosnak találtam, és ezért igazságtalanul büntettek a halmozott egyesekkel, a lecseszésekkel, és azzal, hogy adott esetben a tanár letáborozott az asztalom elé, és végig ott kopogott a padon a tolltartóm mellett, hogy kezdjek már írni – amit annyira egyszerű lett volna megtenni, de egyúttal teljességgel immorális is.

Kell még ide a harmadik történet egyáltalán? Hadd szóljon.

Idén tavasszal részt vettem az OTDK-n, mindjárt két dolgozattal. Kimondottan jó mulatság volt, élveztem szinte az egész folyamatot néhány kisebb megingástól eltekintve, a témaválasztástól kezdve a dolgozatíráson és aztán a többszöri átgondoláson és átdolgozáson át egészen a szóbeli fordulóig. Végeredményben pedig az egyik előadásom nagyon jó élmény volt, jó volt a hangulat a tagozatban, jó fej volt a zsűri, a közönség lelkes, szikrázott az energia a teremben. A másik előadásom nem volt olyan jó élmény, feszült volt a hangulat és valamivel militánsabb a zsűri, viszont onnét elhoztam egy bronzérmet.

Aztán a döntő utáni két hét azzal telt, hogy minden oktató és minden szaktárs részletes élménybeszámolót kért, hogy meséljem el, mi volt, hogy volt, ki mit mondott, milyenek voltak a bírálatok, milyen volt a zsűri, milyen volt a többi előadás, és így tovább. Nagyjából azt válaszoltam mindenkinek, amit az előző bekezdésben is leírtam: mindkét dolgozatból lett valami jó, és ez részemről sokszorosan megérte, és tök jó így.

Az elsöprő többség erre a következőképpen reagált: nem kell csalódottnak lenni a harmadik helyezés miatt, az is nagyon szép. Ne dühöngjek. Ne pufogjak. Ne legyek ingerült. Ne morogjak. Ne elégedetlenkedjek. Egyébként is a részvétel a lényeg, nem a helyezés számít.

Ma már nem vagyok sem óvodás, sem kamasz, de még mindig éppen annyira megalázó, amikor olyan érzelmeket és motivációkat tulajdonítanak nekem mások – megjegyzem, rendíthetetlen magabiztossággal –, amik soha nem voltak az enyémek. De hiába nem vagyok ma már sem óvodás, sem kamasz, és tudom megmondani, hogy nem vagyok csalódott, hanem örülök, nem dühöngök és pláne nem pufogok hiszen jó nekem: ezt bármikor le lehet rendezni egy legyintéssel, hogy hát persze, hogy ezt mondom, de azért mindannyian tudjuk, hogy mi az igazság, és mit érzek valójában odabenn, nemde?

Félreértés ne essék, azt gondolom, hogy némiképp szerencsétlen dolog, ha írok egy irodalmi dolgozatot, és a bíráló ezt nagyon elrontott alkalmazott nyelvészeti dolgozatnak olvassa. Így ugyanis olyan vállalásokat kér rajta számon, amiket sosem ígértem. Azt is gondolom, hogy elég faramuci helyzet, hogyha az előadásomban emiatt a bírálat miatt arról kell beszélem, hogy mit nem csináltam a kutatásom során, ahelyett, hogy mit csináltam. Ez szerintem nevetséges és kicsit fölösleges is. De ezt dobta a gép, ebből kellett a tőlem telhető legtöbbet kihozni; szerintem ki is hoztam. Ha érzek egyáltalán bármit is, az leginkább elégedettség, hogy innen indulva végül nem jöttem ki ebből annyira rosszul, sőt. De úgy tűnik, hogy ez nem érvényes érzelem. Érzem emellett azt is, hogy mennyire letaglózóan boldogságos, hogy a konzulensem mennyire zokon vette ezt az egész eljárást – ez talán a legjobb az egészben, az ő bizalma meg támogatása meg büszkesége. Ennél nekem nem kell több. De úgy tűnik, ez sem érvényes érzelem.

Innen már nincs sok hátra, csak megpróbálom lekerekíteni.

Na már most. Relatíve kevés dologban tekintem magam autoritásnak, és igen kevés olyan téma van, amiről úgy érzem, hogy megalapozottan tudnék nyilatkozni. A saját tapasztalataim, érzelmeim, benyomásaim és gondolataim, ha ellentmondásosak és kuszák is néha, ebbe a kevésbe tartoznak. Feltételezem, hogy ez pont egy olyan terület, amiben én vagyok a létező legnagyobb szaktekintély.

Mi a közös a három történetben? Hogy van egy viselkedés – legyen az cselekvés, cselekvés megtagadása avagy történés –, aminek a motivációját, hátterét, és a hozzá kapcsolódó érzelmi viszonyulásokat valaki más interpretálja. Nem mellesleg mindannyiszor rosszul. Mindannyiszor megkérdőjelezve mind az autoritásomat a kérdésben, mind pedig az őszinteségemet, ezáltal mindannyiszor megtagadva tőlem a lehetőséget, hogy meghatározzam a saját álláspontomat. Mindannyiszor az az implicit (vagy éppen explicit) verdikt, hogy nem érezhetem azt, amit állítok, hogy érzek, a saját tapasztalatomat, igen megalázó módon, érvénytelennek nyilvánítják. És van még egy közös vonás: mindannyiszor automatikusan rosszat feltételeztek és vártak el tőlem.

Ami most következik, természetesen a legkevésbé sem tudományos eljárás. Nem lehet ilyen alacsony esetszámból, egy fős mintáról általános érvényű következtetéseket levonni. Én mégis megteszem, abból a feltételezésből kiindulva, hogy ha a konkrét történetek egyéniek is, a tapasztalat a legkevésbé sem az. Amennyiben ezek nem elszigetelt esetek, és nem én vagyok kivételesen nehezen érthető ufó (ami persze nem kizárható), akkor úgy tűnik, hogy meglehetősen rosszul becsüljük meg egymás kognitív és emotív állapotát.

Különbözőek vagyunk, eltérő gondolkodási és érzelmi mintázatokkal, eltérő élettapasztalattal, eltérő a tudásunk és a számunkra hozzáférhető információ, más az élethelyzetünk, és így tovább. Azt feltételezni, hogy mindennek ellenére pontosan tudom, mit gondol, érez és akar a másik… hát, minimum elbizakodottság. De azt is mondhatnám, hogy arrogancia. Ebből adódik a két kérdésem.

Egyrészt, mi jogosít fel bárkit is arra, hogy elbírálja, mit érezhet, mit gondolhat a másik, hogy mérlegelje, értelmezhető-e így a szituáció, és hogy adott esetben meghozhassa azt a döntést, hogy a másik hazudik valódi motivációiról. Még pontosabban: miből gondolhatja bárki is, hogy joga van értéket tulajdonítani a másik személyes viszonyulásának? Nem egyszerűen anélkül, hogy az ő véleményét erről kikérné, hanem emellett az ő saját tapasztalatait és érzelmeit egyenesen semmibe véve. Hogy feltételezhet érzelmeket, amiket utóbb a másiknak tulajdonít, és ennek megfelelően próbálja meg őt nevelni, reagál rá, vagy szégyeníti meg?

Másrészt – és ez talán a súlyosabb kérdés –, mi múlik a motivációk és érzelmek feltérképezésén? Megváltozik talán a helyezésem attól, hogyha az asztalt csapkodom, hogyha önelégülten dicsekszem vele, vagy ha beteszem az oklevelet a dossziéba és azzal a lendülettel el is felejtem? Mert szerintem nem. Van minőségbeli eltérés aközött az elégtelen dolgozat között, amit az első percben adtak be üresen, vagy az utolsóban? Aközött, amit dacból és a szituáció nevetségessé tételének céljával, amit kóros önbizalomhiányból, és amit lelkiismereti aggályok következtében adtak be üresen? Hajlok rá, hogy azt gondoljam, nincs.

Ha pedig ebben igazam van – és feltételezem, hogy igazam van –, akkor ez az egész kimondottan nincs jól így.

De ha esetleg nincs is ebben igazam, még akkor sincs ez jól így.

Azon töröm a fejem, főleg így estefelé, hogy bár mostanában egész sok hülyeségemmel elkezdtem megbékélni, azért mégiscsak van köztük olyan, amit jó lenne már kinőni és magam mögött hagyni végre. Nem tudom, ne tegyem-e küldetésemnek egyiket-másikat.

Például van ez a teljesen nonszensz dolog, a fáradtsággal meg az alvással. Amikor késő este van, és alapvetően ahhoz is túl fáradt vagyok, hogy átvonszoljam magam az ágyba, akkor csakazértis ellenállok az álmosságnak, mert annyi minden van még, amit meg kéne csinálni, és amire egész nap nem szántam rá magam, vagy amivel nem készültem el, és amiből még hiányzik egy kis erőfeszítés. Ezt már igazán nem hagyhatom félbe, mondják a hangok. Nem lehet félkész munkát hagyni holnapra, méltatlankodnak a hangok. Micsoda viselkedés ez, dolgavégezetlenül bújni ágyba, reklamálják a hangok.

És ez, azt hiszem, két téves prekoncepcióra épül. Egyrészt arra, hogy az éjszakai alvás valamiféle jutalom, amit ki kell érdemelni, különben nem jár. Másrészt arra, hogy van rá esély, hogy valaminek, amit két hete halogatok, és nem tudom rászánni magam nappal, világosban, akkor, amikor még van energiám, azt hirtelen elhatározástól vezérelve, eddig feltáratlan energiaforrások bevonásával hirtelen majd pont most, pont este fél tizenegykor majd nekikezdek.

Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy volt már olyan, amikor tényleg arra volt szükség, hogy késő este ugorjak neki valaminek, és mégis jó vége lett. Nem, nem arról az esetről beszélek, amikor időszűke van, mert annak sosincs jó vége. Sokkal inkább arról, amikor nappal túlságosan zavarban vagyok, feszengek, és túl sok a gátlás, az elfogódottság meg az összes hasonló ahhoz, hogy ne érezzem magam túl hülyén, ha belefogok abba a bizonyos akármibe. (Mondjuk nehezebb levelek piszkozatának megírására remekül alkalmasak az éjszakai, sötét, félálomban kornyadozó, keresetlenül őszinte időszakok. Fontos ellenben leszögezni, hogy ezen nehéz levelek véglegesítésére és elküldésére kimondottan nem alkalmas időpont sem a késő éjszaka, sem a kora hajnal. Átolvasni, a felét kihúzni, a másik felét értelmesre átfogalmazni fényes nappal kell. Kritikusan. Csak mondom.)

De a nem-extrém esetekben az alvás akkor sem jutalom, hanem szükséglet. Hovatovább amibe nem fogtam bele világosban, annak úgysem fogok este tíz után, hirtelen jött példátlan eltökéltséggel nekikezdeni.

És ezt elvileg tudnom kéne. Például azért, mert megpróbáltam már háromezer alkalommal, és eddig még sosem sikerült; ha mégis, az statisztikailag inszignifikáns, és egyébként is másnap reggelre kellett. Márpedig háromezeregyedszer megpróbálni ugyanazt, ami eddig sosem sikerült, és azt várni, hogy majd most fog, akárhogy is nézem, nettó ostobaság. Aztán tudnom kéne például azért is, mert világos, hogy amikor már a megmozduláshoz is túl álmos vagyok, és csak az tart vissza a lefekvéstől, hogy két lépést meg kéne tennem az ágyamig, és azt az erőfeszítést is sokallom, akkor már nem vagyok képes érdemi munkavégzésre. És legfőképpen tudnom kéne azért is, mert elvileg rájöttem már, hogy nem kell seggfejnek lenni saját magammal, és ilyesmiért büntetni vagy fegyelmezni magam – pláne olyan módszerrel, ami nem működik. Egyébként meg az alvásmegvonást nem ilyen klasszikus kínzási technika, nem kínvallatáskor szokták használni? Szóval szerintem aki nem engedi magát aludni, az bizony seggfej módjára viselkedik önmagával.

Mindezek fényében tehát nem maradok fenn tovább. Inkább bízom benne, hogy majd reggel.

A dolgokat. A mindent. Nappal.

Eltelt az első két hét az évből, amit Bradbury-típusú évnek határoztam meg, miszerint a készülő tavaszi forduló (és utána elvileg majd egy decemberben induló téli) keretein és időtartamán kívül is játszom a játékot. Tehát: olvasni minden nap, buzgón jegyzetelni, és írni róla minden hét végén (optimális esetben vasárnap vagy hétfőn.)

Most meg már a második vasárnap van, és még sehol semmi. Ilyenkor mi van? Máris belebuktam a egész éves vállalásba, és kész? Nagy, látványos kudarc, ezt nekem? Vagy most még írjak gyorsan egy első heti összefoglalót, és esetleg dátumozzam vissza valamikorra? Jó, de mikorra? Hiszen pont azért nem írtam meg, mert más dolgok voltak: olvasni egy dolog, de nekiülni a jegyzeteimnek, átolvasni, felidézni, átgondolni és összefüggéseket találni, na, hát az sok idő. És amikor még volt egy vizsgám múlt héten, ezen a héten meg végleges formára kellett hozni két (maradjunk annyiban, hogy ordenáré módon félkész állapotban lévő) dolgozatot, akkor egyszerűen ez nem jött össze. Minden dátum hazugság volna. Nem azért, mert ne lett volna rá időm; nem vagyok olyan betegesen munkamániás, hogy ne álljak meg időnként. Hanem azért, mert bűntudatom lett volna tőle, hogy konkrét agymunkát igénylő tevékenységet végzek, és ha erre futja, akkor ezt a kapacitást miért is nem fordítom inkább arra, amire kéne, és ami sokkal sürgősebb.

Úgyhogy félretettem az idegeskedést emiatt – majd valami lesz. És ezt a valamit körülbelül most kell eldönteni, én pedig eldöntöttem. Mégpedig úgy, hogy mivel ez az én játékom, és a saját szabályaim szerint játszom, ezért most az első két hétről közös összefoglalót írok. (Nem most, ez nem az a bejegyzés, de egy-két napon belül.) Szét tudnám éppen választani, hiszen tételesen vannak jegyzeteim mindenhez egyesével, a napi kötelező olvasásokhoz épp úgy, mint a hozzácsapott továbbiakhoz. Volt már máskor is olyan, hogy megcsúsztam az összefoglalással kicsit, és csak a leglényegesebb részét írtam meg, aztán a többit kipótoltam: nem olyan nehéz visszautazni a digitális időben. De nem teszem meg most mégsem. Egyrészt, mert nem muszáj, másrészt pedig, mert a fejemben már egyben van, és összeakadt már olyasmi innen-onnan, amit nem szívesen választanék el egymástól, csak elvenne az erejéből.

Az ebben az egészben csak az érdekes, hogy mennyire meg kellett küzdenem magamban ezzel a döntéssel, függetlenül attól, hogy valójában nincs semmi tétje, de következménye, sőt, valójában még jelentősége sincs. Tudom, hogy amúgy sem jó célok azok, amiket egyszer, egyetlen hibával el lehet rontani, örökre, jóvátehetetlenül. És ha önmagammal játszom, akkor ugyan, ki kérhetné rajtam számon, hogy módosítottam egy alkalommal a szabályokon? Tökmindegy, hogy pont az első héten történt; készen állok hasonló döntést hozni akkor is, hogyha máskor is hasonló eset adódik, hiszen ez mindig benne van a pakliban.

Azt gyanítom, hogy ennek az egész kínlódásnak a hatékonyság mítoszához van köze. Tudod, hogy az időmenedzsment, az önfegyelem, a produktivitás az emberi erények csúcsa. Mert van bennünk6Bárki legyen is ez a “bennünk”; az tűnt fel mostanában, hogy nagyon bizonytalanul használom a személyes névmásokat, és nem igazán tudom megmondani, hogy mikor milyen csoportokat értek alattuk. ez a szorongás az emberélet végességétől, hogy minden perc, amit haszontalanul töltöttél, elvesztegetett idő, a saját életedet szórod ki az ablakon, nem becsülöd semmire a saját – véges – erőforrásaidat. Ami persze igaz. Ugyanakkor meg mégsem igaz. Mert valahogy túl is kell élni napról napra, és a túlélésnek része, hogy néha egyes dolgokat elengedünk, ahogy például az elmúlt években elengedtem az őszi műkorcsolyaidényt. Meg sok másik alkalommal sok mást is. Nem azért, mert fizikailag nem lenne éppen elég idő rájuk, hiszen a nap mindig 24 órából áll. Hanem azért, mert a prioritási sorban vannak dolgok előrébb is: képzeljünk el olyan esetet, amikor nem tudunk időt szakítani evésre vagy alvásra vagy tisztálkodásra mondjuk. Ezekre mindig találunk időt. És találunk időt sok minden másra is, ami ott és akkor fontos és kell, még akkor is, hogyha az a valami más bizony nem hasznos.

Ezen törtem a fejem ma délelőtt, mikor idegesítő blogokat olvastam, a nagyszerű pomodorón, az életet célirányossá tévő bullet journal-mozgalmon, a power napping üdvös hatásain, amivel növelhetjük produktivitásunkat és csökkenthetjük alvásigényünket, és az összes többi hasonló csodaszeren, amik egyszer-máskor már majdnem meggyőztek, bár sosem igazán. Miközben egyik oldalon pontosan tudom, hogy sokszor kifolyik a kezem közül az idő, hogy a legtöbb dologra nem hagyok magamnak elegendő időt, hogy a nagyobb feladatokba félek belekezdeni, mert nem tudom, hol fogjam meg őket, és mert rettegek tőle, hogy nem tudom elég jól megoldani – és hogy valójában valószínűleg lehetnék hatékonyabb. Tölthetném hasznosabban a napjaimat. Aztán mégis úgy döntök időnként – vegyük észre: döntök -, hogy két órát pasziánszozással töltök el. Utálhatnám ezért magam éppen, de segítene az bármin is? Sok évig próbálkoztam vele, és nekem nem segített. Úgyhogy mostanában azt gondolom, hogy alapvetően szeretek dolgozni, szeretek hasznos lenni, szeretek dolgokat létrehozni, tehát ha képes lennék rá pillanatnyilag, akkor valószínűleg megtenném, mert nem vagyok annyira lusta, és szeretek benne lenni egy futó projektben. Ha pedig éppen nincsen erőm hozzá, ráadásul nem sürgős, nincsenek messzemenő, borzalmas következményei annak, hogyha nem csapom most össze, és az agyam inkább pasziánszozna, akkor engedek neki.

Amikor a múlt héten meg ezen a héten határidők voltak, vizsgára kellett készülni, dolgozatokat kellett átolvasni, rossz mondatokat kijavítani, gondolatokat pontosítani, egyes bekezdéseket jobb helyre tenni, logikai bakugrásokat megalapozni, hivatkozások központozását átnézni, akkor azt csináltam.2Meg néha felálltam, és főztem teát, máskor meg tetriseztem fél órát közben. És mégis, ha nem is életemben először, de a ritka alkalmak egyike volt, hogy nem stresszeltem, nem kapkodtam egyiknél se túl sokat. Egyszerűen tudtam, hogy ennyi időm van, ennyit lehet vele dolgozni, jutok, ameddig jutok, és azzal fogok dolgozni a továbbiakban, amim van. (Vö. Elég lesz ez az ennivaló ebédre? Nem tudom, de nem fogunk többet enni, mint amennyi van.) Például a vizsgámon elég volt, hogy azt vittem csak magammal, amit el tudtam sajátítani, és azzal foglalkoztam. Nem cipeltem magammal azt a bőröndöt, hogy bezzeg ha időben elkezdtem volna készülni, bezzeg ha sokkal fegyelmezettebb lennék, bezzeg ha jobban tudnék meggyőzően és rutinosan interpretálni irodalmat, bezzeg ha nem én lennék, hanem valaki sokkal ügyesebb, jobb, abszolút ideális személy, akihez képest minden hiányosságom annyira ordító, akkor mennyivel magabiztosabb lehetnék, mennyivel okosabban tudnék vizsgázni.

Annyira strapás dolog haragudni magamra azért, amiért nem vagyok tökéletes. És amúgy miért is lennék? És egyáltalán, honnan jutott eszembe, hogy ezt várjam el magamtól? Miért csak az ideális éntől telhető totális maximum az egyedül elfogadható? Miért nem pont elég a “bőven jó” is? Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a hatékonysági mítosz miatt, ami mindenhonnét ömlik: ha nem halsz bele az erőfeszítésbe, ha valaha is meginogsz, ha nem törsz előre céltudatosan, ha elszalasztasz lehetőségeket, ha nem építed és ápolod folyamatosan a szakmai kapcsolataidat, ha nem tudsz elszámolni a lyukakkal az életrajzodban, akkor egyszer és mindenkorra elrontottad. Mindent elrontottál. Menthetetlenül. Onnantól kezdve már sosem leszel elég, mindig másodrendű maradsz, mert ott van a sok tökéletes, aki ezeket a hibákat nem követte el (vagy sokkal ügyesebben tudja letagadni nálad).

Hát, ez a két dolog van. Ennek fényében döntöttem úgy, hogy nem rontottam el egész évre előre a célkitűzésemet, csak azért, mert a szerdai megfeszített munka után csütörtökön délelőtt pihentem, délután kedves emberekkel találkoztam, pénteken pedig bementem az egyetemre adminisztratív ügyeket intézni, aztán addig trappoltam a városban, amíg végre találtam egy órást, akitől tudtam új óraszíjat venni, és ezek után elmentem korcsolyázni a Városligetbe, amitől pedig úgy elfáradtam, hogy mikor hazajöttem, csak kinyúltam, mint egy béka.

Pedig ezen döntések legtöbbje helyett lehettem volna fegyelmezett, és választhattam volna hasznos és produktív cselekedeteket: kutathattam volna a szakdolgozatomhoz, kereshettem volna hozzá regényeket, megválaszolhattam volna hónapok óta várakozó emaileket, dolgozhattam volna a svéd nyelvtudásom újjáélesztésén, felfrissíthettem volna az önéletrajzomat, vagy akár neki is láthattam volna, hogy megírjam a múlt heti összefoglalómat. Teendők mindig vannak. És aki hatékony, és akit nem temetnek maguk alá a feladatok, akik pomodoro meg getting things done meg ki tudja milyen technikák szellemiségében él, az ezeket természetesen folyamatosan menedzseli. (Kíváncsi vagyok, hogy ha magát a technikát rontja el valamikor valaki, akkor mi történik: hogyha pont abban gyengül el. Nekem azt hiszem, ez benne a rémisztő: hogy az amúgy is stresszes határidők-teendők mátrix tetejére még ráteszünk egy újabb, kényszerítő jellegű menedzsment-szabályrendszert, amibe szintén bele lehet bukni. Túl sok munkának tűnik ez, és úgy érzem, ezek a modellek túl sok plusz erőfeszítést igényelnek, és nem hiszem, hogy nálam önműködők tudnának lenni. De talán majd egyszer elmesélem, mi lett a faliújságomból, ami szintén nem ideális, de annál legalább úgy érzem, hogy ő szolgál engem, nem pedig én őt.)

Én ezt nem akarom játszani.

Pont elég olyankor gyötörni magam, amikor tényleg muszáj.

Még akkor sem, hogyha ezzel esetleg nem érem el a maximumot, amire képes lennék, ha tökéletes volnék; még akkor sem, hogyha ez gyáva megalkuvás. Azt gondolom, hogy nemcsak az agyi-szellemi kapacitásomból állok, hanem van testem és valamiféle, kis csökevényes lelkem is. És mivel össze vagyunk zárva mi hárman, mindenkinek életben kell maradnia.

Mindez egyébként nem jelenti azt, hogy nem fogom megírni a szakdolgozatomat, hogy sosem lesz naprakész önéletrajzom – vagy hogy nem írom meg az első, ezúttal kéthetes Bradbury-összefoglalómat. Csak azt jelenti, hogy nem azonnal. Hanem akkor, amikorra be tudom ütemezni önsanyargatás nélkül.

Azt jelenti, hogy úgy érzem, túl nagy ár folyamatosan szégyellni magam, haragudni magamra, és neheztelni vagy rögtön önmagamat büntetni pusztán azért, mert nem vagyok a tökéletes hatékonyság és időkihasználás mintapéldánya. Mindamellett mindez határozottan nem jelenti azt, hogy ne törekednék fejlődésre, javulásra, ügyesedésre, új képességek elsajátítására, személyiségfejlődésre, önjobbításra, satöbbire, sem azt, hogy beletörődnék a saját szerencsétlenségembe, és ráhagynék magamra minden hülyeséget.

Csak azt jelenti, hogy megpróbálok nem seggfej módjára viselkedni önmagammal – úgy, ahogy mással soha eszembe sem jutna viselkedni.