Nehéz mostanában én-nek lenni, és ennek talán részben az az oka, hogy mostanra elfelejtettem, hogy ki is az az én, és ő hogyan szokott létezni. Amikor megpróbálom felidézni az elmúlt éveket, nem kontinuumot látok, hanem egymással nem összefüggő, szakaszosan elkülönülő állapotokat, maszkokat, szerepeket. Amik persze mind én vagyok. És amik közül persze egyik sem vagyok én.

Nem, kár is kérdezni, nem tudnám megmondani pontosan, hogy ezt hogyan is értem. Azt hiszem, úgy értem, ahogy leírtam, és nem hinném, hogy ennél jobban meg tudnám fogalmazni.

Leginkább talán onnét lehet megfogni, hogy nem érzem magam azonosnak az én-ekkel, akik éppen nem vagyok. Rászántam egy húsz percet és elolvastam az elmúlt évek blogbejegyzéseit (mert ennyi kell hozzá, nem írtam túl sokat), és ráismerek ugyan ezekre a korábbi narrátorokra, emlékszem arra az állapotra, érzelemre, gondolatra, ami van a sorok mögött, de nem érzem ezeket a magaménak. Nem passzol a szerep, nem illeszkedik a maszk. Emlékszem rá, ki volt az, aki Svédországban élt, ki volt, aki könyvtárszakra járt, ki volt az, aki a skandinavisztika berkeiben kempingezett pár évet, ki volt az, aki ezzel barátkozott, ki volt az, aki attól félt. De tudom, hogy ezekből a jelmezekből már egyiket se tudom magamra ölteni. Csak emlékszem rájuk, valahogy úgy, mint egy régebben olvasott könyv szereplőjére emlékszik az ember, akiről olyan sok személyes emlékképe nincs is, csak tudja, hogy ismeri valahonnét. De mintha semmi közös nem volna bennük, meg abban, akinek most érzem magam, függetlenül attól, hogy egyazon testben élünk. Néha még ezt a közösséget is nehezen hiszem el.

Elválik egymástól a személy és az előtörténet. Néha, ha nem erőltetem magamra, hogy racionálisan gondoljak végig mindent, akkor úgy érzem, mintha valaki teljesen új volnék, aki most érkezett csak a bolygóra, és nincs múltja egyáltalán. Amiről, félreértés ne essék, tudom, hogy nem igaz. Csak ezt el tudom felejteni, ha nem tartom szándékosan észben.

És ugyanígy van ez nemcsak makro-, de mikroszinten is. Az operatív én, aki tervez, szervez, órarendet gyárt, rendezi a faliújságot, beosztja az időt, és rendet tesz a jegyzetei között, nem vesz tudomást a kivitelezésért felelős idiótáról. Úgy tesz, mintha az is csak egy racionális, működőképes lény lenne, de az minden, csak nem racionális vagy működőképes. Igaz viszont rá, hogy nem ismeri el felettesének az operatív poggit, de még csak kettejük azonosságát sem, és bármikor boldogan felülbírálja és figyelmen kívül hagyja a józanabbik eszét. Ráadásul esze ágában sincs szót fogadni egy idegennek, valakinek, aki kívülről osztogatja az utasításokat. És akkor még a harmadik jelenidejű én-ről meg sem emlékeztünk, ő az, akit a létfenntartási szükségletek uralnak, és aki bármikor felülírja az első kettő bármelyik döntését.

Úgyhogy harcolok magammal. Az idővel. A világgal. A jövővel. A jelennel. Talán még a múlttal a legkevesebbet. És egyébként nem hasadtam szegmensekre, és nem gondolom, hogy többen lennének a fejemben. Csak valahogy különböző hangon szólnak, egymással nem koherensen, én pedig hajlamos vagyok azt hinni, hogy kicsi vagyok én ehhez, és tök jó lenne, hogyha a többi én végre abbahagyná a fejem fölötti veszekedést a világ minden apróságáról, részletekbe menően, kibékíthetetlenül és fölöslegesen.

Továbbra is azon a fölöttébb unalmas kérdésen rágódok, hogy vajon miért nem írok, amikor pedig szeretek írni és hiányzik is, és elég gyakran még ötleteim is vannak hozzá. Persze valamelyest jó magyarázat az is, hogy lusta vagyok, meg az is, hogy elég hosszú másik dolgokat írok heti rendszerességgel, de ezek egyikét sem érzem igazán valódinak. Ezek olyan alibi-kifogások, amik tulajdonképpen megteszik, hihetők is, de valami mégiscsak hiányzik belőlük. Olyan megúszósak: mondok valamit azért, hogy valami mondva legyen, hátha beválik.

Mostanában – az elmúlt napokban, hogy erőnek erejével próbálok megfogalmazni valamit, ami nagyon nehezemre esik, mert nem tudom még, hogy mit is gondolok róla – van egy új sejtésem. Körülbelül azt pedzegeti, hogy nem bízom igazán a szavakban, függetlenül attól, hogy mennyire rájuk vagyok szorulva. (Esetleg talán pont azért.) Tippem szerint a szavaknak van egy bizonyos erőszakos kvalitásuk, és ezt csak tovább fokozza a munkamódszerem.

Egyszerre csodálatos és rémisztő, ahogyan neki szoktam állni: foglalkoztat egy gondolat, de magam se tudom pontosan, hogy mi az álláspontom, hová helyezkedem a kérdésben, és ez legtöbbször csak akkor derül ki, hogyha fogom magam és leírom. És ha kiderül, hogy nem tudom leírni, akkor tudom, hogy nem értem eléggé, ha pedig esetleg sikerül, akkor a végére többé-kevésbé kibogozódik a fejemben lévő káosz. Fel tudok próbálni véleményeket, amik vagy illeszkednek, vagy kényelmetlenek. Sokkal jobban a mélyére látok a saját agyam működésének, mintha csak fejben gondolkoznék, némán. A gondolkodás valamiért be tud akadni, lecsapódnak a sorompók, és nem lép előre. A szöveg a maga linearitásával, szükségképpen érvelő felépítésével megköveteli, hogy a valahonnét (ami adott) eljussunk a valahová (amit fel kell fedezni). Erről sokáig úgy vélekedtem, hogy elég pompás fejlemény.

Most meg nem egészen így. Az biztos, hogy hasznos és sokszor jól jön. De felütötte ronda kis fejét egy elég kitartó, kötekedő kis mocsokláda gondolatszörny, aki azt firtatja, hogy vajon igazam van-e csak azért, mert én gondolkozom a saját véleményemről. Abban a pillanatban, amikor a formátlan és bizonytalan masszát írott szöveggé rendeztem, egészen konkrét alakot ölt. Ráadásul igaznak érzem, és ez újabb veszélyességet kölcsönöz neki. Eljutok tehát valamilyen revelatív felismerésre önmagamról, az életemről vagy – az ég irgalmazzon nekünk ilyen esetekben – a világról, és elhiszem róla, hogy ez igaz, és hogy tényleg ezt gondolom. A gondolat szavakká válik, aztán visszafordul és újabb gondolatokba oldódik. A rendszerbe pedig nincs semmiféle szűrő vagy kontroll kódolva, se védőháló, se hibaellenőrzés. Ha valamiből szavak lesznek, az valóságossá válik, és egy bizonyos narratívába helyezve értelmez olyasmit, ami csak önkényesen kijelölt nézőpontból, önkényesen lekorlátozott időtartamban tekinthető lezárt cselekvéssornak, aminek van eleje és vége, konfliktusa és kifutása, nehézsége és tanulsága.

Azaz egyszerre tudom azt, hogy teljesen normális és rendeltetésszerű emberi működés a benyomások és tapasztalatok mesévé fordítása, illetve azt is, hogy a valóságban a dolgoknak nincs eleje és vége, nincs minden konfliktusnak megoldása, sem minden nehézségnek tanulsága. Viszont ha hagyom magamnak a meseképzést, a szavakká alakítást, akkor úgy fogok tenni, mintha lenne, mintha az életem random egymást követő képkockái valahonnét valahová vezetnének, mintha felfűzhetők lennének valamilyen logikus szálra — és utána ezt elhiszem magamnak.

Könnyen lehet, hogy mindez valójában csöppet sem veszélyes. Engem ellenben erősen feszélyez.

Vagy ha eddig igazából nem feszélyezett, akkor majd mostantól fog. Hiszen megfogalmaztam, értelmesnek és hihetőnek tűnik, tehát azt feltételezem, hogy igaz, nem pedig azt, hogy az agyam éppen próbálja becsapni önmagát.

Még mindig azon töröm a fejem, mint tegnap éjjel. Azt gondolom, részben igazam van, de van itt egy másik oldal is, amit nem vettem még számításba, és ami lehet, hogy jobban megmagyarázza, miért küszködök valami olyasmivel, aminek nem kéne nehéznek lennie.

(Nem, nem azért, mert saját magam ellensége vagyok.)

Azért, mert állandóan okosságokat akarok megfogalmazni, és tanulságokat levonni. Ez a tevékenység pedig sugall egyfajta befejezettséget és lezártságot. Azt jelenti, hogy valaminek a végére értem, ki tudtam értékelni, minden aspektusát számításba vettem, és ebből képes voltam releváns konzekvenciákat kinyerni. Lehetőség szerint olyanokat, amik vannak annyira kiforrottak, hogy szégyenkezés nélkül megoszthatók a nagyérdeművel.

És hát izé. Ez a fajta lezártság erősen ellenkezik a mindennapi tapasztalattal, úgy is mondhatnánk, hogy életszerűtlen. Persze, mondjuk a naptári év végén (vagy akár egyetemi év végén), mindenféle mesterséges és természetes szakaszhatárokon akár működhet is. De egyébként? Sokkal kevésbé.

Egy blog nem tud ilyen elvek és célkitűzések mentén működni. Nem lehet folyamatosan befejezett. Az élet nem így zajlik, és ha állandóan külső nézőpontba kényszerítem magamat, akkor kizáródom a saját életemből, ez meg mégiscsak abszurdum. Egy blog, azt gondolom, folyamatosan változó, fluid és flexibilis reflektív pozíciót kíván. Nem lehet mindig okosnak, határozottnak, késznek lenni, bármennyire kívánatos volna is.

Szóval ezt kéne megpróbálnom észben tartani. Hátha akkor megtalálom az elveszített hangomat.

Azt gondoltam, hogy idén nyáron majd írok. Blogot is, mást is. Azt gondoltam, hogy olyan kis rövideket, csak olyan háromszáz-négyszáz szavasakat. Amikor valaminek szaladgálok egyet a felszínén, és megosztom a világgal, hogy mire jutottam mindenféle dolgokban. Fontosakban és nem olyan fontosakban, komolyan és komolytalanul, mikor hogy sikerül.

De valahogy nem sikerül. Részben biztos azért is, mert rozsdás vagyok. Részben talán azért is, mert elszoktam attól, hogy nekem kelljen kitalálni témákat. De leginkább valószínűleg azért, mert mindenképp valami jót akarok, valami frappánsat, valami eredetit, valami említésre érdemeset, valami vicceset. Valami olyat, ami letagadhatatlanul az enyém, ami szellemes, ami… érted. Ilyet viszont nem tudok, legfeljebb néha véletlenül, de parancsszóra, szándékosan nem.

És ennek az a vége, ami mindig a vége, hogy szeretnék írni, de nem teszem, hogy szorongok, hülyének nézem magam érte, és nem történik semmi. Felírok ötleteket, címeket, ilyen kis rövidkének valókat egy üres dokumentumba, aztán kitörlöm őket dokumentumostul. Mert valahogy semmi sem őszinte, semmi sem hiteles, és semmi sem valódi.

Ebben az esetben őszinteség és kongruencia hirtelen már nem valóban hiteles, hanem a szerephez tartozó attribútum, és feltétlenül meghökkentőnek és váratlannak kell lennie a maga szókimondásában. Az érdekesből felvágás lesz, a zavarból önsajnálat, a bizonytalanságból álszerénység. Feloldódik a határvonal a siker és a kudarc, a tanácstalanság és az önbizalom között.

Nem tudom, nem azért van-e így, mert annyira megszilárdult a szerep, aki vagyok, hogy mostanra túl szoros, túl merev, túl kényelmetlen lett. Folyton azt a valakit kell alakítani, aki egyébként javarészt vagyok is, csak mégsem teljesen. Mintha az én kamaszosan lázadna az ellen, hogy azonos legyen önmagával. Vagy velem. Vagy valami.

Újabban elég sokat foglalkozom beszédaktusokkal. Tavaly ilyenkor még azt se tudtam, hogy ilyesmi létezik, aztán amikor szeptemberben megismerkedtünk egymással, az volt a benyomásom, hogy ez valami nagyon fura, és annál még annál is értelmetlenebb konstrukció, és morogtam rá, mint a bolhás kutya.

Aztán valahogy az idő múlásával elkezdett belemászni a fejembe, és rájöttem, hogy a beszédaktusok, a kis trükkösek, mindenhol ott vannak. És sokkal kiszámíthatatlanabbul működnek, és váratlanabb folyományaik vannak, mint hinné az ember.

Nem különösebben komplikált maga az elmélet egyébként, legalábbis alapjaiban nem az; megpróbálom röviden összefoglalni azok kedvéért, akik éppen úgy nem tudják, miről van szó, mint én a múlt őszig. Beszédaktus (beszédtett, beszédcselekvés) minden olyan tevékenység, amit puszta szavak kimondásával véghez lehet vinni. Prototipikus példája az ígéret, de ilyen a köszönés, a bocsánatkérés, meg egy csomó minden más is – mondjuk a viccelés vagy a fenyegetés. Az bennük a figyelemreméltó, hogy semmi nem-nyelvi cselekvést nem kell tenni hozzá, hogy végbemenjenek, és a legtöbbet nem lehet nyelvi eszközök nélkül megvalósítani.

Teoretikusoktól függ, hogy ki mit talál izgalmasnak a beszédaktusok körül. Mondjuk azt, hogy milyen körülményeknek kell fennállnia ahhoz, hogy egy ilyen cselekvés végbemenjen, és milyen konvenciók tudják érvényteleníteni őket. Vagy azt, hogy mi történik akkor, hogyha ez színpadon, játékból, fiktív közegben történik. Vagy azt, hogy bizonyos társadalmi keretek között milyen beszédaktusokat van lehetőség végrehajtani, és mi az, ami nem tud megtörténni.

Az egyik legelső kulcskérdés a szándékosságé: számít-e érvényesség (tehát végbemenetel, megtörténés) szempontjából az, hogy a beszélő komolyan gondolta-e a kimondott szavakat, elkötelezte-e magát annak minden lehetséges következménye iránt. Az egyszerűség kedvéért nem megyek részletekbe, csak megjegyzem, hogy vannak esetek, amikor számít, máskor meg nem, de az intencionalitás problematikája állandó és feloldatlan.

Engem viszont ez a beszédaktusokra alapozott gondolkodás vezetett el a napokban egy elég meglepő felismerésre, ami eddigi életem nagyon sok konfliktusát, és kétségbeesésbe, értetlenségbe vagy frusztrációba torkolló, magyarázkodós félreértését új megvilágításba helyezi.

A beszédcselekvések ugyanis, bár nyelvhez kötöttek, nem kötöttek konkrétan valamelyik, vagy éppen bármelyik nyelvhez. Igazság szerint egyáltalán, a kimondott szavakhoz sincs semmi közük. A szia, helló, ahoj, hej és csá mind ugyanazt jelenti, sőt, a felemelt kéz is lehet ugyanez. Csak az a fontos, hogy mind a feladó, mind a címzett felismerje ezt a közlést úgy, mint aminek a “köszönés” értéke a tartalma.

Ugyanez történik olyankor, amikor teszek egy megnyilatkozást, legyen ez típusára nézve akár kérdés, akár kijelentés. A címzett nem a kimondott szavakat értékeli, hanem feltételez a megnyilatkozás mögött egy intencionális értéket, és erre a feltételezésre válaszol, miközben a kimondott szavakat teljes egészében figyelmen kívül hagyja. Ami azzal jár, hogy a fél életemet azzal töltöm, hogy elmagyarázom: “nem azt mondtam, amit te gondolsz, hogy mondtam, hanem azt mondtam, amit mondtam.”

Rég levontam a konzekvenciákat: nyilván teljesen idióta vagyok, képtelen a kommunikációra, és abszolút reménytelen eset. De most, ezzel az újonnan megszerzett tudással felszerelkezve kicsit másként látom. Minél többet töröm rajta a fejemet, annál inkább úgy látom, hogy nem is velem van a baj, hanem ezzel a teljességgel nonszensz, paranoiás gyakorlattal. Nem lenne sokkal egyszerűbb és praktikusabb egyszerűen arra figyelni, hogy mit mond a másik ember, és nem találgatni, hogy vajon mire gondolt a költő, és mit akart elérni vele?