Kaland kategória bejegyzései

Andra vecka

Közzétéve Szerző:
2

Oké, szóval két hete, hogy itt vagyok. Állítsunk mérleget!

Az elmúlt héten ezek történtek: megvolt az első órám, találkoztam az első tanárommal, átestem egy svéd szintfelmérőn, ami nem volt elviselhetetlen, ezen kívül beszéltem már pár mondatot svédekkel svédül (tényleg csak pár mondatot, mielőtt bárki belelkesedne), volt egy nagyobb hisztirohamom, összeszedtem egy svéd náthát, horgoltam Bélusnak egy új sapkát (a régit elveszítette a kis hanyag valahol az erdőben), átgondoltam egyes dolgokat, és tettem egyes lépéseket. (Amint az átgondolt dolgok és a megtett lépések elkezdenek formát ölteni, beszámolok majd róluk.)

Az elmúlt héten ezek nem történtek: nem oldódtak még meg a lakhatási nehézségeim, és nem sikerült még visszaszereznem a papírjaimat, továbbá egyes otthoni dolgok még némiképp problémásnak tűnnek, főként az egyetemmel.

Akinek véletlenül ez a zanzásított összefoglaló nem elegendő, az kis lapozgatással (hint: előző bejegyzésre mutató nyíl valamelyik természetes számú alkalommal történő megnyomása) olvashat részleteket.

Ezeken felül pedig újabb megfigyeléseket tettem, ezáltal egészítve ki és folytatva az egy héttel ezelőtti rendkívüli szellemességgel megírt bejegyzésemet. Ezúttal kevesebb tételt tudok csak felsorakoztatni, aminek vélhetőleg az az oka, hogy már egy csomó mindent megszámoltam egy héttel ezelőtt.

15. A menzán nincs minden héten köttbullar, ami hallatlan. De még csak minden második héten sincsen: eddig csak azon a héten volt, amikor érkeztünk, még az eligazítás előtti napon, és akkor még nem találtam ki, hogy hol is van az a híres menza. Azóta meg nem adtak. De ami késik! Ellenben ärtsoppa bezzeg van minden héten. Valamilyen népi megfontolásból a csütörtök levesnap (és senki se árulta el a svédeknek, hogy az ärtsoppa nem elég, hogy főzelék, de még csak nem is olyan nagyon finom, még akkor se, ha teleszórják sonkakockával).

16. Ha már menza: a konyhás nénik nagyon értik a lagom-ot. A lagom elvileg a svédség esszenciája, annyit tesz, hogy se nem túl sok, se nem túl kevés, hanem úgy pont jó. És a svéd akkor boldog és elégedett, ha minden lagom – ennek fényében pedig a konyhás nénik valahogy mindig eltalálják azt a kajamennyiséget, amennyit meg bírok enni rosszullét nélkül, de nem is maradok éhes. És amilyen egocentrikus vagyok, nem nagyon izgat, hogyha esetleg másokat nem tudnak ilyen pontosan bemérni, tudniillik ezek az én megfigyeléseim.

17. Ez az egész “északon vagyunk és hosszúak az éjszakák” dolog elég trükkös. Először nem is tűnik fel, hogy mennyire agyonvágja az időérzékedet, de agyonvágja. Későn kel fel a nap és korán sötétedik, és az ember már délután kettőkor is úgy érzi, hogy mindjárt este lesz, és reggel nyolckor is olyan, mintha még javában kora hajnal lenne. Viszont hetente nagyjából huszonöt percet hosszabbodnak a napok, márciusban beüt a napéjegyenlőség, és utána ugyanilyen kusza lesz fordítva; állítólag nem lesz igazán sötét éjszaka sem. És önmagában természetesen nem az a meglepő, hogy így van, hanem az, hogy igenis megviseli az embert. Azt mondják, hogy a bennszülötteket is.

18. A hintákat nem szerelik le a játszóterekről csak azért, mert tél van, hideg és hó. És minél többet gondolkodom rajta, annál kevésbé értem, hogy otthon vajon miért szedik le.

19. Az autók rendszámtáblái gyanúsan olyanok, mint otthon: három betű és három szám. Csakhogy nincs közötte kötőjel, és ettől, noha csak egy aprócska kis izé hiányzik róla, bosszantóan szembetűnő. Feltűnik, hogy valami fura, de nehéz rájönni, hogy mi is az.

20. A svéd nők sokkal egyformábbak, mint a kínaiak. Mindegyik egyforma. Vagy ha nem, akkor mindegyikük ikertestvére az otthoni anyanyelvi lektorunknak, de figyelembe véve, hogy valószínűleg különböző korúak, meg túl sokan vannak ahhoz, hogy mindannyian egyszerre és egy anyától születhettek volna, gyanítom, hogy inkább csak gyárilag egyformák. (Lehet, hogy a svéd kislányok öntőformában készülnek.)

21. Két hét után kezd minden véletlen felbukkanó W nagyon gyanús lenni. Nem szóltak neki, hogy ebben az országban ő nemkívánatos elem? Azt akarja, hogy kiutasítsák? (Mondanám, hogy a helyzet hasonló a Z-k és a Q-k esetében is, de ők elég elővigyázatosan meglapulnak, és nem szoktak sehol felbukkanni.)

22. Az IKEA párna óta tudjuk, hogy a svéd párnák másfajta alakúak és méretűek, mint az otthoniak. De én már azt is tudom, hogy a paplan is másmilyen, noha nem ilyen radikálisan – az egyszerűen hosszabb úgy húsz-huszonöt centivel, merthogy ezek a vikingek magasak. Vagy hosszúak, amikor lefeküdtek. Szóval minden Svédországba készülő erasmistának ajánlom figyelmébe, hogy amennyiben ágyneműt kell vásárolnia, és esetleg hozna magával paplanhuzatot otthonról, feltétlenül olyat hozzon, amelyik a végén nyílik, és egész hosszában.

Azt hiszem, mára ennyi. Használjátok egészséggel.

Nyűg

Közzétéve Szerző:
Válasz

Nyűgös vagyok és elkeseredett. Lehet, hogy egyikre sincs túl jó okom, de az élet egyik legfontosabb szabálya (amellett, hogy csokoládéra nem mondunk nemet, hogy soha nem veszünk könyvet teljes áron, vagy hogy ha két minden más szempontból egyenértékű dolog közül az egyik csíkos, a másik meg nem, akkor a csíkos jobb) az, hogy nem gyötröm magam plusz bűntudattal egyszerűen azért, ahogy érzem magam. Nem szekálom magam olyan kérdésekkel, hogy szabad-e és indokolt-e azt éreznem, amit, mert nem számít: és valószínűleg indokolt, merthogy a belső mechanikám ezt diktálja, akár racionális ez, akár nem.

Szóval nyűgös vagyok és elkeseredett, és mindkettőre számos okom van, még akkor is, hogyha ezek egyike sem valami jó ok.

Az egyik mindjárt az, hogy sikerült beszereznem egy remek, elsőosztályú svéd náthát. Ez nem olyan nagy tragédia, noha némiképp kellemetlen. De alapvetően, természetesen, egy kis nátha olyan sok kárt nem tud tenni bennem, csupán lehet, hogy kicsit fáradtabb és kicsit ingerlékenyebb vagyok tőle, mint lennék egyébként.

A másik az, hogy tele a hócipőm a lakás-szituációval, ami lényegében abban merül ki, hogy három olyan lánnyal kempingezek egy szobában, akiket alig néhány napja ismerek, akiknek az enyémtől radikálisan eltérő életritmusa van, és akik ugyan nagyon kedvesek, de napról napra fokozatosan kezdenek halálra idegesíteni. Nem érdekelnek a bulik, sem az, hogy vajon melyik fiú meleg és melyik nem, nem érdekel, hogy a legutóbbi bulin ki kivel táncolt, és később ki kivel távozott, hogy ki mennyire volt részeg, és így tovább. Nem érdekelnek az esténkénti kinek mennyi tiszta ruhája van még, és mit vegyek fel ma estére jellegű agonizálások, és egyáltalán: fáraszt a folyamatos csivitelés.

A harmadik az, hogy nagyon unom, hogy nemhogy sajátom nincs, de hozzáférésem sincs konyhához, hűtőszekrényhez, mosógéphez. Természetesen számos dologra alkalmas egy merülőforraló, az ablak kilincsére akasztott, szabadba kilógatott nejlonzacskó vagy éppen egy mosdókagyló, de akkor is. Komfortot szeretnék. És ha már itt tartunk, egy ágyat is szeretnék, nem pedig egy olyan matracot, amelynek az alsó oldala a hideg padló és a paplan alatti testhőmérsékletű én kölcsönhatása következtében minden reggelre merő víz.

A negyedik az, hogy a saját szobám kulcsát, mindezek ellenére, és annak ellenére is, hogy szerződés szerint február elsejétől az enyém lenne, rossz esetben nem kapom meg egészen következő hétfőig, ugyanis elseje szombatra esik, és olyankor nem dolgoznak a házinénik. Ennek fényében különösen kellemetlen, hogy a péntek reggel során el kell tűnnünk a kemping-szobából, ugyanis akárhogy is számolom, itt fellép három éjszakányi folytonossági hiány. És természetesen előfordulhat, hogy az illető, aki az eljövendő szobámban jelenleg lakik fogja magát, és kiköltözik előbb, és akkor fölvehetem hamarabb is a kulcsot, de ez az egész állapot egyszerűen kiborít. Nem bírom a bizonytalanságot.

Az ötödik az, hogy iszonyúan utálok bőröndből élni. És unom, hogy a puszta létfenntartás is ilyen logisztikát igényel: kinél van az egyetlen kulcs, mennyi ennivaló fér bele a hűtőszekrénybe (zacskóba), milyen gyakran kéne elmenni vásárolni, és így tovább.

A hatodik az, hogy noha elvileg már tanév van, nincsenek óráim. Nincsenek előadások, nincsenek gyakorlatok, nincsenek programok. Egyszerűen csak el kell foglalni magam, és ettől becsavarodok. Néha jönnek e-mailek a két-három hét múlva esedékes dolgok időpontjainak öt-tíz-tizenöt perccel történő eltolódásáról, amiket szoktam nyugtázni. De semmi! Semmi! Megbolondulok. Még egy tisztességes órarendem sincs. Valamennyi homályos sejtésem van az időbeosztásomról az eljövendő három hétre, de ez minden.

A hetedik az, hogy a tanszéki koordinátorom túszul ejtette a papírjaimat. Először elment Afrikába, aztán mióta visszajött, beteg, és nem megy be az egyetemre. Nyilván megpróbálom holnap is, hátha most ott lesz, de unom. Főleg azért unom, mert az ösztöndíj addig nem jön, amíg ezeket a papírokat haza nem küldtem az egyetemnek. És még akkor se jön azonnal, hanem majd harminc napon belül. Remélhetőleg. És mivel az összeg euróban érkezik, a számlám meg forintban van, ellentétben a költségeim koronában, még csak számolni se nagyon tudok vele addig, amíg meg nem érkezik az egész, és be nem fizettem az összes kötelezettségemet (konkrétan a lakbért legalább márciustól májusig.)

A nyolcadik az, hogy még mindig küszködöm azzal, hogy mi lesz a nyelvtanulással. A népfőiskolára megpróbáltam már több alkalommal is bemenni, hogy kérdezősködjek, de eddig soha nem engedtek be. Vagy nagyon rosszul csinálok valamit, vagy errefelé tényleg nem szeretik, ha az emberek személyesen intézik a dolgaikat, és jobban örülnek az e-mailnek. Ráadásul az egyetlen tárgy, amiből van órarendem, az pont hogy a félév második felében esedékes svéd: az egyik óra csütörtök este negyed nyolcig tart. A folkuniversitet svédórája természetesen csütörtök este negyed nyolckor kezdődik, és ha nincs is nagyon messze egymástól a két helyszín, annál azért messzebb van, minthogy teleportálni tudjak.

A kilencedik az, hogy unom az embereket. Aranyosak a nemzetközi fiatalok, tényleg. Kedvesek, közvetlenek, jóindulatúak, érdeklődők, vagy legalábbis jól hozzák a szerepüket. De ugyanaz a néhány ember napról napra, és mintha valamiféle karanténban lennénk, elkülönítve a bennszülöttektől, nehogy véletlenül kárt tegyünk bennük. El se tudom képzelni, hogy tudnék ebből kitörni. Lehet, hogy csak le kéne ülni valaki mellé a menzán, és szóba állni vele, akár svédül is, de ennyire még nem vagyok se bátor, se elkeseredett.

A tizedik? A programok, amiket szerveznek nekünk… integrálnak talán bennünket a svéd tanulóifjúságba? Integrálnak ám a fenét. Mindig csak a külföldieknek külön. Vannak sportcsapatok – foci, kézi, kosár, röplabda, tollas -, de mindegyikben megint csak ugyanazok az emberek. És a többi program? Bulik. És bulik. És további bulik. Házibulik, a hallgatói önkormányzat épületében tartott bulik, és szórakozóhelyeken tartott bulik. Késő esti időpont, túl hangos zene, sötét, magas átlagos véralkoholszint, számos lehetőség alkalmi szexuális kapcsolat létesítésére, és – döbbenet – ugyanazok az emberek. És azoknak, akik nem szeretik a bulikat? Akiket nem hoz lázba se a zene, se a sötét, se az alkohol, sem pedig az instant szex? Nos, lesz egy buszos kirándulás Lappföldre – megfizethetetlenül méregdrágán, ugyanazokkal az emberekkel, remek lappföldi bulikkal – és egy kétnapos hajókirándulás, ami egy kicsivel kevésbé méregdrága, és ahol a környező országokban tanyázó erasmistákkal együtt lehet egyfolytában bulizni a szokásos embereken kívül. Ó, és volt egy filmvetítés is – kiválóan alkalmas ismerkedésre. Már csak azért is, mert megint csak ugyanazok az emberek voltak ott. És volt egy társasjátékos délután is, ami véletlenül ütközött a filmvetítéssel.

Nagyon nem tetszik, hogy ez az egész így van. Hogy aki nem akar buliból buliba járni, annak nem kínálnak alternatívát. És nem mondom, hogy szervezzenek direkt nekem programokat, mert nem erről van szó, de ha elvileg a világ mindenféle pontjairól érkező, különféle kultúrákban otthonos, mindenféle személyiségű embert várnak ide, akkor miért csak egyféle típusra készülnek? Ennyire ritka lenne, hogy valaki jobban szeret csöndben és kis csoportban beszélgetni, mint ittasan ordítani?

Csak azért sem léptem be egyik diákszervezetbe se. Az alapján, amit az első másfél héten mutattak, ami elvileg a képességeik legjava, nem nyűgöződtem le a legkevésbé sem.

Mielőtt bárki is szóvá tenné a dolgot: igen, hisztis vagyok. Nyűgös vagyok. És dühös is vagyok, főként abból a megfontolásból, hogy a dühöt könnyebb levezetni, mint az elkeseredettséget volna. És azért is, mert amíg dühös vagyok, nem kell azon gondolkoznom, hogy vajon nagyon rosszul csinálok-e valamit, és hogy vajon most teszem-e éppen ezerrel tönkre magamnak a Rasmus-élményemet. Értem, tényleg értem, hogy ez az a pillanat, amikor feszegetni kell a határaimat, új dolgokat kipróbálni, meg ilyenek. De nem látom jól, mi a különbség a határfeszegetés és az önmagamon való erőszaktétel között. Miért kéne olyasmit csinálnom, amit utálok? Mégis rosszul érzem magam minden este, amikor buli van: ha elmegyek, akkor azért, ha meg nem megyek el, akkor azért, mert azt érzem, hogy most kimaradok valamiből, és hogy valamit nem tudok, amit mindazok, akik elmentek és képesek jól érezni magukat, tudnak.

Úgyhogy nincs nagyon mese, ki kell találnom, hogy mi a jó nekem. Hogy mihez van kedvem, és mi lenne nekem jó,  és megkeresni azokat az embereket, akik ezekre esetleg kaphatók. Állítólag ennek a városnak pezsgő kulturális és közösségi élete van: meg kell találnom, hogy az hol zajlik, és bele kell csobbannom. Biztos, hogy vannak itt olyan emberek, akiknek ha nem is pont én hiányoztam az életükből, azért tudhatnak helyet szorítani nekem. Biztos, hogy valahol van itt is hely nekem. Legfeljebb Mohamed feltápászkodik, és megkeresi, hogy hol lehet az a hegy.

Csak nem azért jöttem világgá, nem azért hagytam otthon a kész, kényelmes, biztonságos életemet, hogy most fél éven át nyomorúságosan érezzem magam.

Olyan nyelvül

Közzétéve Szerző:
1

Megmondom őszintén, nem emlékszem, mit írtam már meg, és mit nem írtam még meg a svéd nyelvről az elmúlt időszakban – ami alatt a szeptember közepétől a mindenkori jelenig tartó hónapokat értem. Viharos viszony a miénk, az olyan nyelvé és az enyém, mert rendszerint nem viselem jól, hogyha valami nem megy szinte azonnal és szinte magától, éppen csak annyi erőfeszítés árán, amennyit még nem sajnálok belefektetni, márpedig ebben a konkrét esetben elég gyengének volt tekinthető a megtérülési arány. Többet tanultam a múlt félévben svédet, mint minden mást együttvéve, de ez az osztályzataimon nem látszott; se a svédeken (sajnos), se a minden máson (szerencsére).

És nem is az osztályzatok jelentették a legnagyobb gondot, sokkal inkább az a tizen… hány hét egy egyetemi félév? Tizenhárom, tizennégy? Szóval tizenvalahány hét folyamatos egyre masszívabb kudarcélmény, az a tapasztalat, hogy gyömöszölöm bele a képességeim legjavát folyamatosan az automatába, de hiába, mert semmi értékelhető nem esik ki belőle. Hogy ehhez az egészhez én nem vagyok elég jó, annak ellenére sem, hogy egyébként okos, jól tanuló, és az egyetemre járáshoz kifejezett tehetséget mutató embernek ismerem magam. És meg kell, hogy mondjam, egészen más eset az, amikor magaddal szemben vagy maximalista, és megint más az, amikor a külső elvárás teszi a lécet perfekcionistán magasra, olyan magasra, ahová el se látok, nemhogy esélyem legyen megugorni.

És egyébként is: nem szeretem inkompetensnek és ostobának érezni magam, márpedig a nyelvtanulás amúgy is gyakorta ezzel jár, de főleg akkor, hogyha az ember teljesíthetetlen követelményekkel szembesül. Pláne, hogyha közben mások számára ugyanezek a követelmények nem teljesíthetetlenek – az igazán gonosz dolog. Szóval ezek a dolgok, a kudarcok, a reménytelenség, és persze a folyamatos, egyre fokozódó rettegés – mindattól, ami a svédóráimon történt, és mindattól, amit elképzeltem, hogy majd itt várni fog rám – idővel addig halmozódtak, hogy valamikor a félév közepén, kétharmadánál talán, volt egy időszak, amikor nem sokon múlt, hogy fel nem adtam az egészet.

De nem ez a lényeg. Egyrészt elmúlt már, másrészt lassanként talán kiheverem, harmadrészt az események egyes részletei mára annyira elhalványultak, valószínűleg valami neurológiai önvédelmi rendszernek köszönhetően, hogy ha akarnám se nagyon tudnám felidézni őket, negyedrészt pedig végül nem adtam fel. És ezt az egészet csak azért magyaráztam el ilyen részletesen, hogy világos legyen: a svéd nyelv, mint olyan, számomra erősen komplexusokkal és szorongásokkal terhelt.

(Ezzel egyébiránt valószínűleg nem vagyok egyedül, a sorstársaim közül többen mutattak hasonló tüneteket, noha olyan extrémitásokra, amik velem történtek, azt hiszem, több alkalommal nem került sor. Voltak, akik időnként megkérdezték, hogy miért is félek ennyire, és idővel belefáradtam, hogy elmagyarázzam: nem direkt. Nem uraltam a helyzetet már jó ideje, réges-régen túlnőtt azon, hogy képes legyek kezelni. Állítólag a mobiltelefonok akkumulátorában van egy vésztartalék energiacella, amit egy megfelelő kóddal aktiválni lehet, és akkor még van lehetőség segélyhívásra; valami hasonló lehetett, amikor átálltam pánik-üzemmódba, és elkezdtem csak a túlélésre hajtani, és minden más irrelevánssá vált – ezzel a technikával vészeltem át az utolsó heteket.)

Mindez egyébként csak azért került most elő, mert eljött a pillanat, hogy beszélnem kellett svédül. És ez, most, életemben először nem alakult át “beszélnem kellett volna” helyzetté, hanem megmaradt “volna” nélkül. De ne rohanjunk ennyire előre.

Az erasmista csapatnak kínálnak kezdő svéd nyelvtanfolyamot, mégpedig két részletben: van egy kezdő januártól március végéig, és utána egy folytatódó tanfolyam, április elejétől júniusig. A kezdőre nem jelentkeztem, mert az azért mégiscsak méltatlan lett volna azok után, amin átestem múlt félévben, de a második kurzusra csak úgy beesni nem lehet; nem volt más lehetőség, meg kellett keresni a kurzus felelőseit, megkérdezni, hogy van-e rá mód, hogy valamilyen úton-módon szintfelmérődjek, hogy elég jó vagyok-e ehhez. Kaptam válaszul egy e-mailt svédül (bepánikoltam), kibogoztam, hogy mit jelent, rádöbbentem, hogy információhiányom van, úgyhogy válaszoltam svédül egyetlen (nyelvtanilag valószínűleg nem helyes) kérdéssel, amire újabb választ kaptam.

Részemről itt bőven véget is érhetett volna a történet, de nem ért. Ma délután tartották meg az első, bevezető órát a csoportnak, és nekem utána kellett jelentkeznem a tanárnál. Ennek megfelelően a délután teljes időtartama alatt fel-alá robogtam az érzelmi hullámvasúton, és ingáztam a végső kétségbeesés és a “hé, ezt tudom!” diadalérzetek között. (És a félreértések elkerülése végett a “hé, ezt tudom!” élmények a klasszikusan első órás nyelvi gyönyörűségek ismertetésekor értek, mint például az ábécé, a bemutatkozás, a származás felfedése, a hogylét megtudakolása és a köszönés/elköszönés formulái.) És életemben először ültem végig úgy egy svédórát, hogy nem akartam idő előtti szívrohamban elhalálozni. És hogy egyszer sem éreztem úgy, hogy most meg vagyok félemlítve, hogy most fenyegetőleg fölémtornyosulnak, és hogy most éppen kihúzták a lábam alól a szőnyeget.

És hogy óra után mi történt?

Arról fogalmam sincs. Egyszer-kétszer megpróbáltam elmenekülni, de mindig visszaakasztottam a kabátomat a fogasra, aztán szóltam a néninek, hogy én vagyok az a bizonyos, és itt vagyok. Megkérdezte, hogy fogok-e kevésbé félni, mert ha igen, akkor tud várni, de mondtam neki, hogy nem érdemes: ha belekezdünk, vagy elszaladok, vagy jobb lesz, de ha várunk, akkor biztos, hogy előbb-utóbb elszaladok.

Úgyhogy leültünk és beszélgettünk. Svédül. Nem tudom, hogy történt, mert belőlem nem nagyon szoktak kijönni a svéd szavak, de valahogy kijöttek. Volt, amikor tanácstalankodtam és mondtam, hogy ez túl komplikált, ezt nem tudom elmondani, de csak mosolygott a néni, és mondta, hogy dehogynem, próbáljam csak meg, és valahogy úgy mondta, nem kényszeredetten, nem kötelességszerűen, hanem őszintén, mint aki tényleg ezt hiszi, hogy valahogy tényleg kijöttek a szavak. És nem javított bele egyszer se se a kiejtésembe, se a nyelvtanomba, hagyta, hogy mondjam a mondanivalómat, és beszélgettünk, én meg egy igazi svéd ember, még akkor is, hogyha az illető egy kezdő külföldiekre szakosodott nyelvtanár, és az egész valahogy működött. Úgy funkcionálisan. Igaziból. Nem jól, nem remekül, nem folyékonyan, de működött. És nem éreztem úgy, hogy egy idióta vagyok, aki akkor sem tud összebarkácsolni egy mondatot, ha az élete múlik rajta… és most először megértettem, hogy mit is jelent az, hogy valami “elégséges”. Hogy nem azt jelenti, hogy az a legalja, amivel még át lehet csúszni bukás nélkül, hanem azt, hogy ez már valamire elegendő. Hogy ez nem valami kis vicik-vacak, egy nagy semmi, ami közelében sincs bármiféle racionális elvárásnak: hogy amit most tudok, és amit ma délután prezentálni tudtam, az igenis egy valami, egy megszámlálható, mérhető, valamirevaló valami.

Igazából nem tudom, miért nem volt ez így otthon, hogy miért kellett otthon annyira fájnia, amennyire fájt, de talán nem is olyan fontos. Talán bennem is megváltozik majd valami, mire visszamegyek. És egyébként is, ki tudja, tudom-e majd folytatni a nyelvtanulást, és ha igen, akkor milyen szinten, hányadik fejezetnél és mikor; hogy lesz, mint lesz, és persze mi lesz addigra a szorongásaimmal és a traumáimmal, és így tovább. Nem ez a fontos.

Az a fontos, hogy most először a “svéd” és a “sikerélmény” szavak megfogták szépen egymás kezét, és közös mondatba rendeződtek. És ez garantáltan nem lesz mindig így. Az is valószínű, hogy nem ma délután változott meg örök időkre az életem. De valami fontos és jó történt ma délután, mégpedig az a fajta fontos és jó dolog, amitől nagyon kell sírni, hogyha túl sokat gondolok rá.