Tiszta sci-fi

Közzétéve 2014. január 22. Szerző: poggi

Eljutottunk odáig, amire eddig vártam, és vége-valahára elkezdődött a tanítás. És igen, tudom, hogy ez nagyon stréberül hangzik, de nem számít. A többieknek, akiket ismerek, már mind elkezdődött vagy hétfőn, de legkésőbb tegnap, és már eléggé féltékeny és irigy voltam, mert az nem járja, hogy nekik már tart, én meg kimaradok a jóból, de ez szerencsére csak máig volt így.

Szóval, ha úgy vesszük, akkor megvolt az első órám. Meg úgy is vehetjük, hogy véget ért a hosszú szünetem a vizsgaidőszak vége és a szorgalmi időszak eleje között, ami azért, akárhogy is számolom, több volt egy hónapnál. Nagyon fura arra gondolni, hogy a többiek, az otthon maradottak még mindig javában vizsgázgatnak, nekem meg már az egész annyira messze van időben és térben is, hogy alig bírom felfogni, hogy a dolgok normális folyásában még egy csomóan arra várnak, hogy kiderüljenek a jegyeik. A kínai cserediákok panaszkodnak a jet lag miatt, de megmondom őszintén, szerintem az sehol sincs az én időeltolódásomhoz képest.

De oké, legyenek konkrétumok és részletek is: az első tárgyamat úgy hívják, hogy Gyakorlati tapasztalatszerzés Svédország könyvtáraiban, és lényegében nem szakmai gyakorlatot jelent, de ezt csak nagyon csöndesen mondom, mielőtt még bármiféle gond lenne belőle, hogy annak számítjuk be. Az eljövendő 4-5 hétben ez lesz napirenden, ugyanis errefelé az a módi, hogy egyszerre egy tárgyat tanulunk, de azt nagyjából egyfolytában. Nincs szükségképpen minden nap óra, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell vele bőven foglalkozni. Ha jól számolom, öt vagy hat könyvtárba fogunk ellátogatni itt a városban, négy-öt másikba majd akkor, amikor bemegyünk egy nap Göteborgba, és egy hetet randalírozunk majd az egyetemi könyvtárban is, ahol mindenféle részleget meg fognak mutogatni és mindent elmagyaráznak nekünk. Mindezen kirándulásokra – Göteborg kivételével – nem kísér el bennünket a kutya sem, ugyanis mindenkivel meg van beszélve minden. Mi odamegyünk időre a valahová, és a valahol jön a valaki, aki összeszed bennünket. Ezt kicsit még nem tudom elképzelni, túlságosan is szürreálisnak tűnik.

Ja igen, és meg kéne tanulnom harvardul vagy oxfordul hivatkozni (de merem remélni, hogy annyira azért nem lesz bonyolult), ugyanis a kurzus végére kéne írni valamiféle beszámolót tele a sok okossággal, amit megtudok az eljövendő időszakban. (Kicsit még szoktatni kell magam a gondolathoz, hogy esetleg most a változatosság kedvéért olyasmit tanulok az egyetemen, aminek nem tudom magamtól már a kurzus előtt is egy jelentős hányadát, noha ilyen tapasztalatokat már szereztem múlt félévben is az olyan nyelvül tanulás során; megjegyzem, az se nagyon ízlett.)

Kaptunk még egy szép hosszú irodalomjegyzéket, amin át kellene rágnunk magunkat még mielőtt elkezdjük a könyvtárlátogatásokat, hogy legalább az alapvető dolgokkal tisztában legyünk, és ne kérdezzünk butaságokat, már csak azért se, mert okosságokat viszont kellene kérdezni.

Szóval jövő héten mindjárt nincs egy fia órám se. (Kivéve a svédet, ha lesz: ezzel az a helyzet, hogy pénteken megtartják az eligazítást, utána végeznek velem valamiféle tesztet, amire minél többet gondolok, annál rosszabbul érzem magam, úgyhogy igyekszem nem gondolni rá egyáltalán – ezek után eldöntik, hogy mehetek-e az áprilisban induló haladó kurzusra. Ha viszont nem mehetek, akkor azt bírálják el, hogy mehetek-e a kezdőre, merthogy annak meg elvileg betelt a létszáma, és tulajdonképp ha meg is emelik néhány fővel, arra azért nagyobb szüksége van annak, aki nem ott tart, mint én. Ebben az esetben kénytelen leszek elmenni a folkuniversitet nevű népfőiskolára, és kérdezősködni kicsit az ő nyelvi kurzusaikról, amiért fizetni kell ugyan, de legalább hátha elindul.)

No, szóval jövő héten az a dolgom, hogy elolvassam a szakirodalmat, egy részéből írjak kivonatot, felkészüljek (lélekben is) a könyvtárlátogatásokra, továbbá ha egy mód van rá, akkor túléljek (tehát legyen fűtött hely, ahol alhatok, és nem árt minden nap enni, lehetőség szerint többször is), és esetleg tényleg vásároljak végre egy hajszárítót. Valamiért nagyon ódzkodom ettől a feladattól, de esetleg előbb, vagy ha nem, akkor utóbb megemberelem magam.

Aztán majd jelentkezem. Lehet, hogy most már nem minden nap, de úgy többé-kevésbé rendszeresen. (Nem tudom, meddig tombol még bennem a közléskényszer, és mikor kezdem majd úgy érezni, hogy már eleget beszéltem, és nincs kedvem elismételni a dolgokat – ma elég nehezen szántam rá magam, de ez lehet, hogy csak a ma esti szabadtéri nagykabátos grillparti egyenes következménye, merthogy kicsit kockára fagyva botorkáltam haza, és nem volt kedvem semmihez, csak a teásbögrémmel randizáshoz.)

Första vecka

Közzétéve 2014. január 21. Szerző: poggi

Kicsit nehezemre esik elhinni, hogy máris egy hete, hogy itt vagyok. Egyrészt a város egyes utcái, csomópontjai, motívumai már teljesen maguktól értetődő, evidens díszletekké váltak, amikről tudom, hogy hol vannak és mi velük a teendő, másrészt viszont az egésznek még mindig nincs semmi értelme, alig csináltam valamit, nem oldódott meg még szinte semmi (főleg nem a szállás), egyedül a facebook ismerőseim száma gyarapodott jelentősen, noha ez, az ismerkedés módját figyelembe véve a legkevésbé sem tekinthető reprezentatív mérőszámnak.

Szóval egy hete jöttem, szerintem pontosan egy hete szóltam haza először, hogy megérkeztem, és hogy egészben vagyok no meg halálra rémülve. Lényegében ezek a dolgok nem is nagyon változtak azóta: még mindig meg vagyok érkezve, még mindig egészben vagyok, és még mindig meg vagyok rémülve, noha nem halálra. Azt azért gyanítom, hogy az embert nem olyan könnyű elpusztítani, és hogy ha valamit nagyon elrontok is, akkor sem történik tragédia. Akkor sem, hogyha nem sikerül a svéd szintfelmérőm (tulajdonképp még jó oldala is van, mert akkor több órám lesz), akkor sem, hogyha véletlen minden tárgyamból megbukom, és akkor sem, hogyha ez vagy az vagy amaz. Három térképem is van a városról, nem fogok elveszni, továbbá van egy hónapra érvényes buszbérletem is (pillanatnyilag szükséges volt megvenni, szerintem ha ez lejárt, akkor már tényleg csak gyalogolni fogok, esetleg váltok ilyen alkalmi, előre megváltott buszjegy-kártyát), még azt is tudom, hogy mikor kezdődnek az óráim (holnap). Előbb-utóbb elő fognak kerülni a papírjaim, előbb-utóbb el kell kezdenie érkezni az ösztöndíjaknak is (az Erasmus első felének hamarosan, a második felének egy hónap múlva, a tanulmányinak meg majd márciustól kezdve minden hónap elején). Február elejére még a lakásproblémáim is meg kell, hogy oldódjanak, már befizettem a lakbért.

És megfigyeltem egy csomó dolgot, amelyekről nem tudom megítélni, hogy univerzális, általános svéditások-e, vagy csupán helyi specialitások, de azért megosztom őket a nagyérdeművel: egyrészt azért, hogy valami hasznosat is közöljek, másrészt pedig azért, hogy vissza tudjam majd nézni, milyen éleselméjű és szemfüles voltam már az első napjaimon is.

1. Valami rejtélyes oknál fogva a lakóházak ablakába kislámpákat tesznek. Lehet, hogy csak az utcai ablakokba, lehet, hogy nem, ezt nem tudom, de rendszerint lámpaernyős kislámpák, és este, de sokszor már délután is mindegyiket felgyújtják. Jó fényképet nem sikerült még készítenem a jelenségről, de ami késik, nem múlik.

2. Vannak olyan szakaszok a járdán, ahol egyszerűen nem marad meg a hó, és semmi köze nincs se a szélirányhoz, se a napsütéshez, se semmihez. Felmerült az okos kis buksimban az eshetőség, hogy biztos padlófűtés van az utca alatt, micsoda sci-fi, de az derült ki (egy finn meg tudott erősíteni benne), hogy ez errefelé szokás. Padlófűtés. Az utcán.

3. Ahol viszont nincs padlófűtés, ott szórják az utcát. Nem nagyon láttam, hogy takarítanának, bár ez nem jelenti azt, hogy nem teszik (noha többször voltam már kinn korán az utcán, szeretem nézni, hogyan ébrednek a városok), de szórnak. Mégpedig nem sót és nem is homokot, noha a nagy tartályokra “sand” van írva, de valójában murva van bennük. Nagyjából annyira homok, mint mondjuk a macskaalom (amit szintén sandnak hívnak.) Az alaposan felszórt szakaszokon remekül lehet menni, csak csikorog az ember lába alatt, és beakad a kő a cipőtalpakba. A kevésbé alaposan felszórt utak meg a murva között csúsznak mint a megveszekedett.

4. Rövidebb távokon – néhány buszmegállón – érdemesebb gyalogolni. Időben is jobban kijön az ember. És külön remek, hogy a svédek tényleg szívesen gyalogolnak, és senki sem néz rád furán (a cserediákokat kivéve), hogyha a busz helyett a lábbuszt választod.

5. Mindenféle gyalogutak is vannak a városban. Például arra a részre, ahol a kollégiumok vannak, remekül át lehet vágni a behavazott erdőn. És az emberek tényleg mászkálnak arra. Át a behavazott erdőn. Sokan. Rendszeresen. Mindenféle napszakokban.

6. Vannak madarak, és noha hasonlók, kicsit mégis másfélék, mint odahaza. Vannak énekesmadárszerűségek, amik kisebbek, mint egy pesti galamb, de nem sokkal, vannak szarkák, amik sokkal nagyobbak, mint az otthoniak és elég gömbölyűek, és iszonyú szépek, és vannak valami varjúszerűségek is, amik viszont elég kicsik, elegánsak, és szintén nagyon kerek fejük és testük van. Ezen felül laknak kacsák a város közepén átfolyó vízen, ami állítólag folyó, de mivel ezt csak a közepesen jó angolsággal beszélő idegenvezető bácsi mondta, egyelőre vannak fenntartásaim.

7. Gondolnak a hozzám hasonló vakegerekre. Minden középület lépcsői, ideértve az áruházakat meg az egyetemet is, gondosan meg vannak festve; egészen konkrétan rikító színekkel jelölik az első és az utolsó lépcsőfokokat, hogy az ember lássa, mikor kell utoljára lépni, és nem bukik orra, hogy gyalogbéka módjára kiterüljön. Remek szokás. A másik remek szokás, hogy szinte minden zebránál van nyomógomb és kereplő is: ha a lámpa piros, azt mondja, hogy katt, katt, katt, katt, ha viszont zöld, akkor lelkesen kiabálja, hogy tikitaki-tikitaki-tikitaki. Még nézni se kell, elég hallgatni, ami igen praktikus nagy szélben vagy szakadó hóban.

8. Viszont az autósokkal nem árt az óvatosság, félelmetesen udvariasak. Akkor is, hogyha eszed ágában sincs átkelni az utcán, nem is vagy gyalogátkelőhely közelében se, csak éppen álmélkodsz valamin, és mégis minden autó megáll, és türelmesen várja, hogy megmozdulj. Aki olyan nyuszi, mint én, az inkább átkel mindenhol, minthogy megpróbálja megértetni az autósokkal, hogy ő csak bamba, nézelődő külföldi.

9. Gyakorlatilag semmihez sem kell készpénzt használni. Egyes dolgokhoz lehet, de nem nagyon muszáj. És a kártyát is csak a legritkább esetben kell kiadni a kezedből. A közértben amíg a pénztáros a termékeket blokkolja, az ember beteszi a kártyáját a terminálba, megadja a pin kódját, és mire vége a blokknak, nincs más dolga, mint az összeget is okézni. Gyors és hatékony. Tetszik.

10. Az egyetemen az utcaszintet a második emelet megjelöléssel nevezik, következésképpen a negyedik emelethez például csak két emeletet kell fölmenni. És nem, nincsen alagsor, csak a könyvtári épületben, és ott is csak egy. (És igen, tudom, hogy egyes országokban nem ismerik a földszint koncepcióját, de ez akkor is fura.)

11. A Borås Tidning nagyon-nagyon rossz és nem vicces képregényeket közöl. Na jó, a Ferd’nand aranyos szokott lenni, de abban meg nincs szöveg, nem tesz valami sokat a svéd nyelvi kompetenciámért. Az még kérdés, hogy a svéd humor nem létezik-e, vagy van, csak nagyon rossz, vagy egyszerűen csak a helyi napilap képregénymelléklete nem tükrözi kellőképp a maga teljességében.

12. Elég egyértelmű, akár úgy is mondhatnánk, hogy funkcionális és fantáziátlan utcaneveket vonultatnak fel. Lilla Brogatan (Kis híd utca), Stora Brogatan (Nagy híd utca), Järnvägsgatan (Vasút utca), Stora Torget (Nagy tér) és Södra Torget (Déli tér). Ez utóbbi nem mellesleg az a pont, ahol néhány kivételtől eltekintve az összes városi buszjárat találkozik, így ismeretes Busstorget néven is, de ezt inkább le se fordítom.

13. A svédek gyanúsan édesszájúak. Legalábbis a kávéhoz fogyasztott kanelbulle (fahéjas csiga) iszonyúan édes, de döbbenetes módon mondjuk a hagymaszósz is, amivel a serpenyős marhahúst löttyintik le, de ugyanígy a majonéz is. Meg valamelyik nap, már nem is tudom, mit ettem a menzán, ami majdnem olyan volt, mint valami európai ennivaló, csak éppen nyakon volt öntve almaszósszal. Nem rossz egyébként, szerintem meg fogom tudni szokni gond nélkül, csak furcsa.

14. A buszmegállóban mindenki az utca felé áll, nem pedig oldalt, hogy minél előbb lássák a közeledő buszt. Mintha elhinnék, hogy észre fogják venni akkor is, amikor megérkezik, és hogy nem ér attól oda hamarabb, ha már a sarkon befordulni is látják.

Pillanatnyilag úgy érzem, hogy meg fogom tudni szeretni ezt a várost. Viszont még nem nagyon érzem, hogy ez valódi lenne, és ez kicsit aggaszt. Oké, hogy még csak egy hete jöttem, és hogy az nagyon kevés idő, de ha másként nézem, mondjuk úgy, hogy mennyi időt szoktam eltölteni egy-egy idegen városban, mielőtt hazajövök (mondjuk Berlin másfél nap, Drezda két és fél nap), akkor ez azért rengeteg. És az a gyanúm, hogy részint az időjárás miatt (hideg van), részint meg azért, mert azt hiszem, hogy sok időm van még (holott alig pár hónap) nem kalandozok teljes erőbedobással, és engedményeket adok magamnak. Meg persze, vannak olyan kavarodások, hogy nincs még egészen rendben a szállás, nem kezdődött még el az egyetem, és vannak dolgok, amiket vásárolnom kéne. De akkor is, ez nincs így jól. Magamévá kell tennem ezt a várost: gyalog és fényképezőgéppel is. Szóval ezen az egészen hamarosan javítani kell. Bizony.

Kalandvágy és kockázatvállalás

Közzétéve 2014. január 20. Szerző: poggi

Válasz

Azt tanultuk az eligazításon, hogy a legtöbbet azok a hallgatók profitálnak a külföldön töltött félévükből, akik nem félnek kockázatot vállalni (ami szerintem butaság, nyugodtan félhetnek, csak ez ne tartsa vissza őket a vállalástól), és akikben egészséges kalandvágy buzog, és akik nyitottak az új tapasztalatokra és túláradó a toleranciájuk. Mivel pedig szófogadó vagyok, és azt teszem, amit a tekintélyében és beosztásában fölöttem álló személyek javasolnak nekem (kivéve, hogyha szerintem az marhaság, vagy éppen nincs hozzá kedvem), ezért arra jutottam, hogy amikor a lányok felvetettek egy elég érdekes alternatívát arra nézvést, hogy hol és hogyan töltsük el a hónap hátralevő részét nagyon olcsón, noha nem teljesen szabályosan, de mégis úgy, hogy legyen tető a fejünk fölött, úgy döntöttem, miért is ne.

A lányok kifejezés egyébiránt azt a három lányt jelöli, akikkel jelen pillanatban – és valószínűleg január fennmaradó részében is – osztozunk egy elég szűk befogadóképességű szobán. Ha minden a terv szerint megy, akkor ez holnapra egy mostanitól eltérő szűk befogadóképességű szoba lesz, ha viszont nem megy minden terv szerint, akkor esetleg csövezni fogunk a város számos parkja közül valamelyikben egy padon. Reménykedjünk kollektíven az első verzióban, mert kicsit hidegnek érzem a klímát ahhoz, hogy a szabad ég alatt éjszakázzunk.

Ne kérdezzen senki részleteket, és akkor nem kell hazudnom. Maradjunk annyiban, hogy ez az egyezség esik a kockázatvállalás kategóriájába.

A kaland kategóriájába más dolgok esnek. Például az a tapasztalat, hogy milyen az, amikor négy lány az összes csomagjával bezsúfolódik egy taxiba, és az összes holmijuk konkrétan kitölt egy nagyméretű furgont – és ha ez nem lenne elég, a tökig megpakolt furgont vezető fiatal srác nagy lelkesedésében kicsit túl erősen nyomja a gázpedált, ezért lemeszelik a rendőrök gyorshajtásért potom kétezer koronára. Nem volt feldobva szegény, de mi meg attól nem voltunk feldobva, hogy a rendőrökkel történő kommunikáció első öt percében nem kapcsolta le a taxiórát, úgyhogy szerintem egál. Mindenesetre ilyet se pipáltam még.

Igazából ennél viccesebb volt ám, csak kicsit fáradt vagyok. Gyanítom, hogy nagyon hamar eljön a pillanat, hogy ágyba bújok és lámpát oltok, már csak azért is, mert holnap még számos teendő vár rám, mielőtt szerdán elkezdődne az egyetem. Át kéne menni reggel az új szállásra, eltölteni ott pár órát (megint csak ismételni tudom magam: ha nem kérdeztek, nem kell hazudnom), és még előtte el kéne döntenem, hogy miféle buszjegyet-bérletet-csomagot kéne vásárolnom (gyanítom, hogy az a megoldás lesz belőle, hogy veszek egy ilyen előre feltöltött kártyát, amivel szükség esetén olcsóbban lehet utazni, mintha jegyet vennék. Ez jó megoldásnak tűnik egyrészt azért, mert szeretek gyalogolni, de ha lenne havibérletem, akkor valószínűleg inkább felszállnék a buszra, másrészt meg azért, mert iszonyú drága a közlekedés, én meg még annál is iszonyatosabban sóher vagyok. De az is lehet, hogy majd számolom, hogy mennyit buszozok, és minden hónapban újrakalkulálom a kiadásaimat.) Aztán vissza kéne jönni a városba (vagy busszal vagy busz nélkül), lehetőség szerint ebédelni egyet a menzán, vásárolni hajszárítót és esetleg egy fülhallgatót, meg valami kaját, és néhány másik apróbb háztartási kelléket), befizetnem a lakbért februárra, bemenni a házinéni/házibácsi irodájába és megtárgyalni, hogy mikor tudnék beköltözni a végleges szobámba, és valamikor, valamiképp, a délután során valamikor találkozni a lányokkal, merthogy eléggé nem kéne külön-külön közlekednünk, ugyanis csak egy kulcsunk van.

Egyelőre minden kicsit komplikáltabb a kelleténél, az az igazság. De az is az igazság, hogy nincs nagyon mit tenni, egy új városban, egy újfajta életben, egy idegen országban, új emberek között az ilyesmi valószínűleg majdhogynem kötelező és szükségszerű; az első heteknek sajnos muszáj vacaknak lenniük.

De azért alakulnak a dolgok. Elvileg vannak is a városban olyan jótét lelkek, akik szeretnének otthonukban erre hajlandó külföldi cserediákokat szórakoztatni, szóval valami ilyesmire beneveztem, meglátjuk, mi lesz belőle. Még ki kéne találnom azt is, hogy mi lesz végül a svéd nyelvtanulásommal, menni fog-e az egyetemen, vagy menjek-e inkább a népfőiskolára, vagy hogyan oldjam ezt meg. (Gyanítom, hogy az otthoni csoporttársak beszámolói – bár már nagyon várom őket, úgyhogy igazán elkezdődhetne otthon is a szorgalmi időszak – önmagukban nem lesznek elégségesek ahhoz, hogy tartani tudjam velük a lépést.) Valami feltétlenül lesz.

Igazság szerint dolgozom egy listán, egyelőre csak fejben, de intenzíven. Kicsit arról szól, amivel a tavalyi évben gondjaim voltak, névleg arról, hogy a prioritásaim tisztességes és átgondolt módon kövessék egymást, és tudjak annak megfelelően dönteni, ha éppen döntési helyzet adódna. Az aktuális versenyzők az élmezőnyben a nyelvtanulás, a szakos egyetemi tanulmányok, az utazások-kalandok-megnéznivalók és az ismerkedés svédekkel és külföldiekkel egyaránt. Ez utóbbi tekintetében abban biztos vagyok, hogy nem bírok minden este minden buliba elmenni, nem nekem való, és nem is vágyom rá, de azt is gondolom, hogy időnként egy-egy összejövetelre meg mégiscsak el kéne menni, lehetőség szerint azokra, ahol olyan tevékenységek történnek, amiket nem utálok, és olyan tevékenységek nem, amelyeket viszont igen. Az egy dolog, hogy feszegessem a határaimat, az meg egy egészen másik, hogy rendszeresen olyasminek tegyem ki magam, amitől kifejezetten rosszul érzem magam.

Az egyik azt jelenti, hogy igenis meg kell próbálnom beszélni svédül az emberekkel, ha úgy adódik, változatos szituációkban, különben kárba veszett erőfeszítés volna mindaz, amit az elmúlt hónapokban tettem, és fölösleges lenne a sok feláldozott testnedv (vér, verejték és könnyek) is. A másik azt jelenti, hogy nem megyek viszont ittas emberekkel sötétbe, zajba táncolni és ugrabugrálni és bulizós fényképeket készíteni. Szerintem ez jó terv.

Szóval drukkoljatok szállásügyben, meg drukkolhattok mindenféle más ügyben is, amiben csak akartok. Én meg abban a biztos tudatban mehetek aludni, hogy az izgulás és drukkolás fáradságos munkáját van, aki átvállalja tőlem.

(Meglepő módon sokszor egészen kiegyensúlyozott és nyugodt vagyok, és bár nem akarom elkiabálni, gyakran van olyan érzésem, hogy a végén úgyis minden rendben lesz. Sokszor meg persze kétségbeesem, nyűgös vagyok és hisztizni és toporzékolni akarok, és úgy érzem, mintha valaki becsapott volna, vagy kihasznált volna, vagy elvett volna tőlem valamit, ami pedig az enyém, noha semmi ilyesmi nem történt.)

Így valahogy. Jó éjt.