Elmeséljem, hogy néz ki egy nagyszabású cserediák-parti? Elég rémisztő. Adva van egy nagy terem, el van sötétítve, hangos zene szól, és nagyjából ötven tanácstalan külföldi lófrál fel-alá, próbálják változatosan gyenge angolsággal túlordítani a hangzavart, kevés sikerrel, próbálnak csevegni, noha már olyasmit is nehéz tisztázni, hogy kit hogy hívnak, melyik országból jött és mit tanul, nemhogy komplexebb kérdéseket, minthogy család, állatok, és ki hol talált most szállást, és mit gondol az elmúlt két nap programjairól. Adott esetben még három emberből kettőnek egy üveg vagy egy doboz valami van a kezében, amely üveg vagy doboz vagy a Systembolagetből származik, ami a nemzeti alkoholbolt, vagy valahonnan máshonnan, amelyik esetben rendszerint émelyítően rágógumiszagú energiaitalok. A reménytelen beszélgetés helyét aztán rövidesen átveszi az az érdekes népi játék, hogy az emberek egymás kezébe nyomják a facebookra bejelentkezett mobiltelefonjukat azzal a felszólítással, hogy keresd meg és jelöld be magadat; érdemes megjegyezni, hogy ezt a feladatot nagyban megnehezíthetik olyasmik, mint mondjuk az alapos biztonsági beállítások, illetve az, hogyha a kezedbe kapott telefon mondjuk görög nyelvű, vagy akár kínai.

Szerintem egy hős vagyok, hogy két és fél órán át elviseltem, és azt hiszem, még nem is szenvedtem látványosan. Igazából kedvesek az emberek, komolyan, de nagyon nem nekem való se a zaj, se a sötét, se a tömeg, se az ordítás, se az alkohol- és energiaital-szag tömény elegye.

De ne szaladjunk ennyire előre. Az elmúlt két nap igencsak eseménydús volt, akkor tartottak ugyanis orientációt nekünk: ez nagyjából annyit tesz, hogy mindössze két nap alatt meg akarták tanítani nekünk, hogy hogyan éljünk túl Svédországban. Ha még lenne erőm mondani ilyesmit, azt mondanám, hogy hihi.

Az egész ezzel a táblával kezdődött, és azzal a kellemes érzéssel, hogy ezt a teljesen bonyolult mondatot, amelyik az egyetem falán fogadott, sikerült teljes egészében megértenem, bár gyanítom, hogy ez talán akkor is sikerült volna, hogyha nem töltöm az elmúlt félévet svéd-indukált konstans stresszben. Így viszont azt is tudom, hogy milyen jelek utalnak arra, hogy egynél több újonnan érkezett hallgatót köszöntenek, és még arról is van sejtésem, hogy hogyan kellene ezt kimondani hangosan, ha a szükség úgy hozná. De egyébként ilyen sikerélményem volt néhány, hogy egészen jól megértem, mi van a falakra kiírva, noha néha ezeket a sikerélményeket némiképp negálta, mikor rájöttem, hogy az illető feliratok némelyike angol nyelvű.

Nos, az eztán következő két nap tömény információdömping volt, egymást váltották az emberek, és mindenki végtelen sok fontos dolgot akart megosztani velük az egyetem működéséről, a svéd társadalom felépítéséről és működéséről, a lehetőségeinkről, a ránk vonatkozó szabályok tömkelegéről, végtelen sok papírt kaptunk, amelyeknek a jelentős része hasznosnak tűnik, időnként áttereltek bennünket egyik épületből a másikba, aztán azon belül egyik emeletről a másikra, aztán a másikról vissza az egyikre, és így tovább. Érdemes megemlíteni azt is, hogy minden egyes programpont tíz, esetleg tizenöt perc hosszú volt menetrend szerint (és döbbenetes módon a valóságban is lényegében vagy pontosan ennyit vagy kicsit kevesebbet vettek igénybe, úgyhogy mindkét nap minden megközelítőleg pontosan zajlott), az egyetlen húszpercesre tervezett elfoglaltság a fika volt; ha jól értem a dolgot, ez annyit tesz, hogy az ember megáll, pihen, és békében elfogyaszt egy kávét (de a tea is megengedett) és eszik hozzá valami süteményszerűséget, esetleg szendvicset, és mindezt optimális esetben másokkal együtt teszi meg, akikkel beszélget közben. A mi választott süteményünk (hozták nekünk nagy tálcán) egyébként a nagyon kedves nevű kanelbulle volt, ami vastagon megcukrozott fahéjas csigát jelent, valahol az ehetetlenül, émelyítően édes határvidékén, de még pont az ehető tartományban. (Ettől eltekintve finom dolog.)

Elmesélném azt is, hogy mi mindenre okítottak ki bennünket, de nem vagyok benne biztos, hogy nagyon érdekes lenne. A lényeg az, hogy várhatóan amit itt tapasztalni fogok, annak semmi de semmi köze nem lesz ahhoz, amit otthon tapasztalni szoktam. Egyrészt összesen négy (vagy ha úgy alakul a svéd nyelvvel, akkor öt vagy hat) tárgyam lesz, és egyszerre mindig csak egy (plusz ha úgy alakul, akkor természetesen az esedékes svéd is, szóval azzal együtt kettő). Amikor az egyikkel végeztünk, akkor kezdődik majd a következő. Ez már kapásból elég furán hangzik, de nagyon kellemesen. Ez egyébként nem azt jelenti, hogy csak az órák vannak, azt ígérték, hogy elég komolyan gondolják, hogy heti negyven óra munkát igényel tőlünk a félév teljesítése – meglátjuk. A következő érdekesség ott jelenik meg, hogy összesen hárman vagyunk a szakunkon cserediákok, és a négy tárgyunkból hármat csak mi fogunk teljesíteni, a negyediken osztozunk majd a bennszülöttekkel. Erősen klubfoglalkozási jelleget érzek itt kibontakozni… A harmadik nagyon izgalmas fejleményt meg nem is biztos, hogy el tudom mesélni. Valahogy úgy kezdődött, hogy Malin, aki a cserediákok itteni gondviselője kivetített szép nagy, színes skálákat. A skálák végpontjain elhelyezett egy-egy közvélemény-kutatási tesztekbe illő egymásnak ellentmondó kijelentést, olyasmiket, minthogy “Az egyetemen az oktató a főnök, az van, amit ő mond” és hogy “Az egyetemen a hallgatók és az oktatók egyenrangúak és közösen határozzák meg, miről fog szólni a kurzus”, és még számos normálisnak hangzó és azzal ellentétes, anarchiát idéző szürreális kijelentést. Kaptunk kis időt, hogy mérlegeljük, hogy az otthoni egyetemünk mit szokott nyújtani, és hogy melyik helyzetben szoktuk kellemesen érezni magunkat: utána megmutatta, hogy ők itt hogy szoktak ezekhez a kérdésekhez viszonyulni. Nyilván senki nem lesz meglepve, hogyha elárulom, hogy a szürreális anarchia irányában jócskán eltolódtak ahhoz képest, amit én normálisnak találok. Hazudhatnám, hogy nem rémültem meg, de ki hinné el nekem?

Megettem ezen felül életem első rendes svéd ebédjét. Nem tudom, hogy tényleg olyan finom volt-e, vagy egyszerűen csak ilyen érzés az, amikor az ember négynapi büdös halpasztás szendvics után főtt ételt kap, de meg kell, hogy mondjam, finom volt. Hivatalos nevén úgy hívták a menüt, hogy Plommonspäckad fläskkarré med potatisgratäng och äpplemos, ez korlátozott olyan nyelvű felfogóképességem és az ennivaló elfogyasztása közben szerzett tapasztalataim alapján szilvával töltött sertésvalami (talán szelet), valamiféle sült jellegű krumplival (ami a szótár szerint felfújt, de én soha életemben ilyen felfújtat nem láttam még) és almapürével (ami szerintem inkább volt szósz, de nem vagyok egy gasztronómiai guru). Egyébként meglehetősen édes kaja volt, lehet, hogy a svédek ilyen édesszájúak, és mindent édesen esznek. Ez az egész ebéd-téma amúgy mindösszesen azért érdemel ennyi figyelmet, mert étkezési politikám van. A szabály azt mondja ki, hogy olyasmit eszem, amiről értem, hogy micsoda: tehát nem felismerem, ha ránézek, hanem tényleg megértem. Nem tudom, mi motiválna jobban a szókincsem fejlesztésére, minthogy ne kelljen minden nap ugyanazt a büdös halpasztát ennem. Annyi engedményt tettem magamnak, hogy a heti menüt érvényes előre tanulmányozni és kiszótárazni, már csak azért is, mert a menzán valódi svéd kajákat adnak, és olcsón. (Na persze svéd-kategóriában mért olcsón, de akkor is.)

Ezen felül kaptunk rendkívül feltűnő neonsárga karszalagot a diákönkormányzattól, hogy messziről fel lehessen ismerni bennünket, van nagyjából egymillió program a héten és a jövő héten, hogy kellőképp foglalkoztassanak és összeszoktassanak bennünket. Ezek egy része késő esti időpontra esik és az alkoholfogyasztásra és táncolásra helyezi a hangsúlyt, de akad közöttük délutáni és alkoholmentes is. Meglátjuk, mihez lesz kedvem és mihez nem, mire érzem majd alkalmasnak magam és mire nem. Részint erősködik bennem a hangocska, hogy ismerkedni kell, barátkozni és kapcsolatot építeni, részint viszont azt gondolom, hogy nem kell olyasmit erőltetni magamra, amiről már volt időm megtapasztalni, hogy nem nekem való. Szóval majd kitalálom, mi legyen, hogy legyen – gondolom. Egyszer majd csak kialakul minden, és remélem, hogy még azelőtt, hogy elkezdenék mindent megbánni.

Összesen egyébként hetven-nyolcvan körül vagyunk külföldiek, ennek is a legnagyobb része európai. Van egy komolyabb kínai kontinges, és egy dél-amerikai lányról tudok. Többen jöttek együtt valakivel vagy valakikkel, hogy egymásnak társasága legyenek. Vannak nagyon kalandvágyó finnek és norvégok, akik egybehangzón állítják, hogy valami újra vágytak, azért jöttek Svédországba, ami egy kicsit mókás számomra, de leginkább csak kedves. Soha ennyiszer nem kellett még elmondanom embereknek, hogy tulajdonképp mit is tanulnak és mit is csinálnak a könyvtárosok: furcsa dolog, mert azt hiszem, hogy otthon is hasonlóképp tanácstalanok az emberek, és fogalmuk sincs róla, csak nem szokták megkérdezni (legfeljebb azt, hogy mit kell azon évekig tanulni, hogy az ember belepecsételjen a könyvekbe). Azt viszont, érdekes módon senki sem kérdezte meg, hogy miért nem iszom alkoholt, egyszerűen mindenki tudomásul vette, és senki sem csinált belőle ügyet, ami meg pont otthon volna elképzelhetetlen; mindig minden társaságban magyarázatot követelnek. Tulajdonképp, ha így nézem a dolgot, akkor sokkal szívesebben beszélgetek emberekkel arról, hogy mit csinál egy könyvtáros, mint arról, hogy miért vagyok absztinens.

Szóval így.

Az eredeti tervem az volt, hogy a repülőről írok, elmeséltem, mi történt addig, hogyan alakult és hogyan nem alakult sokszor ez az egész Erasmus-dolog, hogy mindenki tudja, hogy hány helyen siklik félre egy ilyen kezdeményezés, és mi minden sikerülhet félre, meg ilyesmi. Aztán nem írtam mégse, de elárulom, hogy önhibámon kívül. Éppen hajoltam le a szék alá a táskámért, hogy előszedjem Hugót (Hugó a laptop), amikor is az előttem ülő kedves személy ezerrel hátrahajtotta az ülését, és alaposan fejbevágott. Aztán utána már nem volt hely Hugónak se, pláne nem írni, de még gondolkozni vagy kényelmesen ülni sem.

Az jutott csak eszembe, ami szerintem mindenkinek eszébe jut repülőzés közben, csak utána gyorsan elfelejti, hogy lehet, hogy konkrétan a repülés rövid idő, de alapvetően akkor is egésznapos program, hogy az ember eljusson A pontból B pontba, és közben nem csinál mást, mint egyfolytában sorban áll. Néha, úgy húsz-huszonöt percenként megindul a sor, lehet gyalogolni száz métert, és utána beállni a következő sorba, és már megint és már megint és már megint.

Két tanulságot vontam le egyébként az utazásból: az egyik az, hogy nem érdemes kantáros nadrágban utazni, mert a csatok vannak akkorák, hogy a fémdetektor elkezd tőle ordítozni, szóval ezt csak az kockáztassa meg, aki szeretné, ha megmotozzák. A másik az, hogy ha már egyszer volt annyi eszed, hogy a bőröndbe szánt kupacba beleteszed a hajszárítódat, akkor utána ne vedd ki onnan hirtelen felindulásból. Hiányozni fog.

Mit tudok még? Nem sokat. Még mondani se tudok túl sokat. Esetleg azt, hogy a svédek furák, legalábbis abból a megfigyelésből kiindulva, hogy a néni, akitől a buszjegyet vettem az érkezésem estéjén Göteborgban, haza akart vinni és örökbefogadni, mert cukinak talált, és valamiért nagyon nem akarta elhinni, hogy elmúltam már húszéves, és hajlandó vagyok felnőtt jegyet venni. Ráadásul valami érthetetlen oknál fogva egészen addig, amíg el nem indultam a szállásomat megkeresni már itt, Boråsban, egyetlen pillanatig sem cipeltem a bőröndömet, mert állandóan vinni akarta nekem valaki: hol az olasz fiú a reptéren, hol a buszsofőr, hol megint az olasz fiú, aztán a jegyárus néni, aztán a másik busz vezetője. Ezek után tulajdonképp meglehetős sokként ért a tapasztalat, hogy megérkeztem, itt állok egy idegen város kellős közepén, azt se tudom, hogy merre induljak, szakad a hó, és van nem egészen húsz percem, hogy a nem egészen húsz kilós bőröndömmel megtaláljam a szállásomat, még mielőtt bezár a recepció.

Ja igen, szakad a hó. Nem egyfolytában, de szakad.

Maradjunk annyiban, hogy sikerült, és hogy hogyan, az még mindig nem világos előttem. Vagy az ösztöneim csalhatatlanok (kétlem), vagy az az őrangyal vezérelt, aki a bolondokra szokott vigyázni (ez valószínűbb valamivel). Mindenesetre idetaláltam, kaptam ágyat, meg ilyesmi.

És akkor arról még nem is beszéltem, hogy olyan nyelvül beszélnek. Néha meglepődöm, hogy milyen sokat értek, néha meg azon lepődöm meg, hogy hogy is hihettem, hogy pár hónap svédtanulással bármire is mehetek. A feliratok egy részét gond nélkül megfejtem, egy másik részéhez hozzá se tudok szagolni. Néha elcsíptek szavakat abból, amit beszélnek körülöttem (különösen igaz ez az idős svéd házaspárra, akik mögöttem ültek a repülőn, és a párbeszédük arra a sémára épült, hogy egyikük mondott valamit hosszan, aztán hozzátette, hogy …eller? a másik pedig gondolkozott kicsit, azt felelte, hogy kanske, aztán mondott valamit hosszan, és a végén ő is megkérdezte, hogy …eller? és így tovább), néha meg iszonyatosan frusztrál, hogy tökmag kis gyerekek folyékonyan hablatyolnak olyan nyelvül.

Gondolkozom, mit írhatnék, de nem nagyon tudom. Fura ez az egész, friss még és szürreális. Sétáltam a városban, nézgelődtem, megbámultam mindenféle dolgokat, akartam fényképezni, de nem volt kedvem, nem tűnt helyesnek, hogy azonnal fogjam a gépemet, és erőszakkal magamévá tegyem a helyet, szóval csak mentem és néztem. És közben próbáltam elhitetni magammal, hogy az eljövendő fél évben itt fogok lakni, és hogy ez mind normális lesz, pont olyan hétköznapi, mint otthon átsétálni az Astoriáról a Kálvinra, de nem mondhatnám, hogy elhittem magamnak. Megtaláltam, hol az egyetem, nagyjából azt is tudom, hová kell mennem holnap eligazodni, de ezen felül? Még nem tudom. Igazából izgalmas ám, rettentően, de félelmetes is.

Nem érzem magam különösebben informatívnak. Talán majd máskor. Ha összébb szedtem a gondolataimat. És lehet, hogy ehhez nem ártana az sem, hogyha előbb kialudnám magam.