Tudnotok kell, hogy nem vagyok egy zeneileg művelt valaki. Klasszikus zenében még csak-csak, bár ott sem vagyok egy zseni, de ami az elmúlt negyven évben történt, arról igen kevés fogalmam van. Persze, amikor új volt a Sláger Rádió (a hatvanas és a hetvenes évek legnagyobb slágerei!), én is hallgattam. Van itthon Beatles és Elvis Presley lemezem is. De a mélységekbe menően nem ismerem se a rockzenét, se a történetét, se a figuráit, de még a rock életérzést sem.

És nem ismerem igazán a kortárs magyar irodalmi életet sem, hiába tanultam róla egy éven át. Kevés volt.

Hogy a Hasítás hogy kötött ki végül mégis nálam, az közel sem annyira érdekes történet, mint amilyennek a felvezetés után tűnhetne: idén úgy döntöttem, hogy a komfort-zónámból kívül eső dolgokat is olvasok. Novellákat, kortárs magyar szerzőket, intellektuális kihívást jelentő dolgokat. A Hasítás nem elég, hogy az első kettővel garantáltan bír, továbbá baromi jól néz ki, ezen kívül igen sokan keresték is a karácsonyi szezonban, és meglehetős mennyiséget adtunk el belőle.

Az első csalódás akkor ért, amikor megnéztem a borítót közelebbről. Jimmy Henrix (sic!) szerepel rajta. Ezt szerintem illett volna valakinek kiszúrnia nyomdába küldés előtt. A következő meglepetés viszont az volt, hogy ez után már nem értek sorra a csalódások. Jó, van a kötetben két tétel a huszonhatból, ami nem novella, és ez bántott. Szintén bántott, a korrektor látványos hiánya. Igaz, nem is tüntették fel, hogy lett volna, de ennek nem kellett volna ennyire szembántó nyomdahibák formájában jelentkeznie. Ráadásul ezek mennyisége és gyakorisága szerzőnként más és más. Van, akinél hemzsegnek, van, akinél pedig egyetlen egy sem fordul elő. Az angol nyelvű idézett szövegekben rendszeresen voltak egy-egy betűvel odébb téve a szóközök, és  találkoztam olyannal is, hogy Ringo Star (sic!).

A kötetbe rendezés elve nem más, minthogy a szerzőket ábécérendbe tették, ami némiképp esetleges megoldásnak tűnik, de ez mondjuk nem zavar: többnyire én is ábécérendben tartom a dolgaimat. Nyilván vannak a kötetben jó és nem jó írások, bár ezt nem posztom eldönteni. Olyanok, amiket megértek, átérzek, ami megérint, és olyanok is, amik nem. De talán pont a sorrend véletlenszerűsége miatt soha nem tudni, mire fogok éppen bukkanni.

Hogy az írások kisebb-nagyobb részének “köze sincs a rock”-hoz? Ezt olvastam már pár helyen. Nekem sincs, és nem is nagyon tudom, mit kellene keresnem. Ahányszor olyan nevet olvastam nyomtatásban, amit ismerek, örültem egyet. (Nem volt sok, de határozottan örömmel nyugtáztam a King Crimson vagy éppen a Bijelo Dugme és a Divlje Jagode említését.) Néha elgondolkoztam, hogy az együttesekről leírt adatok vajh valósak-e vagy sem, de egy sem volt annyira fontos, hogy utána olvassak. Nem azért tanultam annyit a posztmodenről, hogy ne tudjam: a leírt dolgok vagy igazak, vagy nem, vagy akár igazak is lehetnének.

Jól esett a lelkemnek az a mindent átlengő hangulat, hogy “ez voltunk mi fiatalon, ami az óta elmúlt, de azért még emlékszünk rá”. Ez lehet, hogy a nosztalgia a rock életérzéssel szemben áll, de szerintem az élet rendjével nem feltétlenül.

Valahol azt is olvastam, hogy ez a kötet egy mai fiatalnak halálosan unalmas, és nem mond semmit. Hát, itt egy mai fiatal, akinek az esetek túlnyomó részében tetszett.

A válogatásban nálam magasan viszi a pálmát Dragomán György novellája, a Hevimetál. De a többi között is voltak remekül működő darabok, ha nem rock-, hát novellaszempontból. Nekem bizony nagyon tetszett Kiss Ottó is (kérdés volt ez?), meg Majoros Sándor, meg Grecsó Krisztián, meg Háy János meg Békés Pál írása is. Meg csaknem az összes abból a huszonnégyből, ami ténylegesen novella.

A Harry Potterrel az volt a nagy szerencsém, hogy még azelőtt olvastam, hogy népszerű lett volna. Nem volt alkalmam, hogy feltámadjon a bennem lappangó sznobizmus, és hogy utáljam, csak azért, mert ennyien vannak oda tőle. Volt viszont szerencsém nem egy olyan emberhez, akik már amiatt nem nyúltak hozzá, mert mindenki Harry Pottert olvasott, és az már ciki. Nem akartam ilyen ember lenni, ezért elhatároztam, hogy utánanézek, mi van a Twilight-hype mögött. (Később megtudtam, a  szóhasználat is árulkodó, a hype és a buzz között az a különbség, hogy az egyik lufi, a másik meg nem.)

Nem utasítom el azt a lehetőséget, hogy a hiba az én készülékemben van, én vagyok az érzéketlen, értetlen, éretlen vagy ki tudja milyen, ami miatt képtelen vagyok megérteni, hogy a Twilight mitől akkora siker, amekkora.

Jó, vannak benne vámpírok. Vámpírok mostanában minden valamire való könyvben vannak.

Adva van egy romantikus történet, méghozzá tiltott szerelem, hogy izgalmasabb legyen. Nincs ezzel semmi baj, nagyon sok jó történetet írtak már olyan emberekről, akiknek nem lenne szabad szeretniük egymást, aztán mégis. (Rómeó és Júlia, mond valakinek valamit?)

A probléma ott adódik, hogy a szerelmesek tökéletesen semmilyen és tökéletesen tökéletes (és unalmas) szereplők, akik hiába próbálják elvinni a hátukon a történetet. El tudom képzelni a helyzetet, amikor a szerző üldögél a net előtt, az Anonim Írók Segélyszervezete honlapját böngészi, és azzal szembesül, hogy a szereplőket fel kell ruházni negatív tulajdonságokkal is, hogy a hülye olvasó tudjon velük azonosulni.

– Hm – mondja Stephenie Meyer, – ez elég nehéz lesz. A fiú legyen mondjuk… vámpír! Igen, ez elég rossz tulajdonság lesz. És még azt is megmagyarázza, hogy tud olvasni mások gondolataiban. A lány… hát, nem lehet csúnya, mert akkor nem tetszene a vámpírnak. Büdös és buta sem lehet ugyanezen okból kifolyólag. Ha muszáj szépnek, okosnak és kívánatosnak lennie, akkor… megvan, legyen ügyetlen tornából!

És ezzel sikerült is felvázolni a két főszereplő jellemvonásait. Engem némiképp az is zavar, hogy az alig százéves Edward nem röstell a tizenhét éves Bellával kavarni. Még akkor is, hogyha a teste nem öregedett, fejben mégsem múlhatott el nyomtalanul ez a néhány év. Úgy értem, elég súlyosan gyermekded és pedofil. Másrészt Bellának úgy tűnik, ez a két személyiségjegye van, miszerint ügyetlen és szerelmes. (Bella Swan? Ez a név komoly?)

Nincs is az egész lányban semmi más, csak a szerelem. Nincsenek tervei a jövőre nézve (az nem terv, hogy vámpír leszek, és örökké fogok élni a szerelmesemmel). Az ég világon semmi más nem foglalkoztatja, csak az, hogy milyen tökéletes ez a hapsi. Nekem egy női főhős ne legyen ennyire egysíkú! Egy férfi iránt érzett szerelme ne definiálja a személyiségét.

Aztán, ha ez még nem lenne elég, a szöveg tele van zsúfolva céltalan szóvirágokkal. Számtalan olyan mondattal találkoztam, ami egyszerűen csak ott volt, anélkül, hogy bármit mondott volna.  Másfél oldalon keresztül öltözködik? Először az egyik lábát dugja bele a farmerba, aztán a másikat is? Meg lennék lepve, hogyha ezek után nem húzná fel a cipzárat és nem gombolná be a gombot. (Esetleg fordított sorrendben, előbb a gomb, utána a cipzár?)

A biztosítékot végül az csapta le, amikor Bella pánikba esik, hogy Edward elfordul tőle, és elhúzza az orrát; arra a következtetésre jut, hogy biztos büdös a haja, úgyhogy gyorsan megszagolja, és elégedetten nyugtázza, hogy a haja nem büdös, hanem éppen ellenkezőleg, kellemesen eperillatú az eperillatú sampontól, amit mindig használ. Ezt a mondatot többször is el kellett olvasnom, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg le van írva.

Javára legyen mondva, hogy vannak nagyon vicces jelenetek is a könyvben, bár félek, hogy egyik sem olyan, amit annak is szántak. Amikor Edward szikrázni és csillogni kezd a napfényben, és a jobb optikai hatás érdekében még az ingét is kigombolja, és utána még intenzívebben csillog (sic!), vagy amikor a vegetáriánus (sic!) vámpír-klán baseball-mérkőzést rendez, és fénysebességgel rohangásznak a viharban, amíg fel nem tűnik egy ellenséges klán, és köztük van egy Nagyon Gonosz Nyomkövető is.

Mondd csak Edward, mitől olyan veszélyes egy ilyen nyomkövető? Mit csinál egyáltalán? Tudod Bella, akár hiszed, akár nem, egy nyomkövető nyomot követ.

Az utolsó pár fejezet mérsékelt izgalmai és mérsékelt mozgalmassága sem tudta feledtetni velem az első kétszázötven oldal vontatottságát. Úgyhogy abban a kellemetlen helyzetben vagyok, hogy nem elég, hogy nekem nem tetszett, de még csak azt sem látom tisztán, hogy másoknak miért tetszik mégis. Pedig biztos van benne valami, és nagyon frusztrál, hogy nem látom meg benne.

Sajnálom, hogy így alakult, főleg azért, mert annyi jót hallottam róla, és annyira izgatottan vártam a magyar megjelenést. A filmre is kíváncsi voltam, mert a lány félelmeteset nyújtott a Laurie Halse Anderson “Hadd mondjam el…” regényéből készült filmben. Azt hiszem, most mégis hanyagolom a dolgot. Előbb még ki kell hevernem – folytatva a Harry Potter-analógiát – Lavender Brown és Cedric Diggory románcát. (A hasonlat sajnos nem az enyém, pedig boldogan vállalnám érte a felelősséget.)

Ezúton ünnepélyesen meg is ígérem, hogy nem fogom elolvasni a folytatásokat.

Itt és most megvallom az őszintét: nem vagyok a klasszikus magyar (vagy bármilyen) irodalom nagy ismerője. Műkedvelői szinten persze olvasgatok, de leginkább szórakozási megfontolásból kapok csak bele egy-egy könyvbe, átfogó képem az irodalomtörténetről nincs – pedig meglehetősen sokat oktattak róla. Még a posztmodernről is.

Az Aranysárkány persze nem posztmodern (hála az égnek), de még csak nem is modern igazán. És korábban soha nem hallottam róla. Igaz, ha kötelező lett volna, jó eséllyel nem olvasom el, de mivel még csak szóba sem került, vagy ha igen, akkor elfeledkeztem róla, egyszerűen kívül került a látóteremen. Nem is találkoztam vele soha, amíg hozzám nem került a diákkönyvtáras könyvek karbantartásának nemes feladata. A diákkönyvtáras könyvek általános jellemzője az egyszerű kivitel, az alacsony árfekvés és az, hogy nincs rajtuk fülszöveg. (Két másik változatban is elérhető a kötet, de azoknak nincs ilyen megragadó borítója. Engem ez szólított meg.)

Tetszett a kis furcsa fazon a borítón. A nagy könyvvel a zsebében. Valami végtelenül elvontra gondoltam, a sárkányt mitológiai értelmében vártam, nagy titkokra, kincsekre, misztikumra számítottam. Igen, már mondtam, hogy fogalmam sem volt róla, miféle könyv ez.

De egyszer csak, ahogy ott üldögéltem a sarkamon a pult végénél, (a K betűnél ér véget az egyik polc) és feltámadt bennem a vágy, hogy nekem most ezt a könyvet kell elolvasnom. Úgyhogy fogtam magam, és hazahoztam. Érettségiző kamaszok voltak benne, egy fizikából tehetségtelen futóbajnok, egy elvarázsolt özvegy fizikatanár és a titokban várandós leánya. Tipikus sablonos tanárok. Spiritiszta szeánszok. Kisvárosi élettér, napsütés. A történet, amennyire elsőre meg tudtam ítélni az érettségi előtt álló osztályról szólt.

Volt valami ebben a történetben, ami magával ragadott. Megkérdeztem az ég világon mindenkit, akiről csak fel bírtam tételezni, hogy  olvasta-e. Senki. Pedig rettentő viszketést éreztem rá, hogy megbeszéljem valakivel, bár nem tudom, hogy pontosan mit is akartam megbeszélni róla. Például azt, hogy miért nem ezt adják fel kötelezőnek, amikor ezzel a történettel az érettségi előtt álló diákok sokkal jobban tudnának azonosulni.

Még aranyszínű papírsárkányt is röptetnek. Amiről éreztem én, hogy rém szimbolikus, csak nem érdekelt a szimbolikája :)

Aztán tovább olvastam, és rájöttem, miért nem adják fel kötelező olvasmánynak. Veszélyes ötleteket adna a diákságnak. Arra is rájöttem, hogy nem az érettségiző osztályról szól, hanem a tanárról, aki egyedül marad, és szomorúan haldoklik a magánytól – meg pár másik apróságtól. Az utolsó 40 oldalt totális zavarodottságban olvastam. Egyszerűen nem vettem észre, hogy honnan vezetett ide a történet. Hogy hol nem vettem valamit észre. A helyzet a következő ugyanis: Liszner Vili, a futóbajnok elhasal a fizikaérettségin, és bosszút esküszik, megfelelő bűntársakat keres, és bosszúját be is teljesíti.

Mintha minden szereplő kicsit elmebeteg lenne. Szeretnék leülni Kosztolányival egy kávé mellé (vagy legyen kakaó, nem számít), és megbeszélni vele, hogy ez micsoda. Hogy mi történt. És hogy már az elején tudta-e, hogy ide akar kilyukadni, mert ha igen, akkor engem nagyon meglepett (és alaposan becsapott).

Mégis volt valami nagyon varázslatos az Aranysárkányban. Nem árultam el túl sokat róla, de ez csak azért van így, mert összezavarodtam tőle. Ha valaki ezek után rászánja magát, hogy elolvassa, keressen már meg, és beszélgessünk róla! Azt most már én is biztosan tudom, hogy egy fia tűzokádó aranysárkány sincs benne, ez kiindulásnak nem is olyan rossz.