Noli me tangere! Latin. A Bibliában lakik, János 20:17 alatt. Az én Bibliámban az szerepel, hogy “Ne illess engem”, más fordításokban “Ne érj hozzám”.  Jézus mondja ezt Mária Magdolnának a feltámadása után. Egyik kolléganőm szerint ez a mondat arról szól, hogy Máriának nem kell megérintenie Jézust ahhoz, hogy elhiggye a feltámadást. Ez is jó magyarázat, de mint utóbb kiderült, nem feltétlen ez a megoldás. Állítólag a Bibliában olyan gyakran előforduló félrefordítások egyikével van dolgunk. A jelentése sokkal inkább az, hogy “ne tarts vissza [mert fel kell emelkednem Atyámhoz.]” Igaz, nem tudok sem latinul, sem pediglen semmiféle más Biblia-nyelven, így az információim csupán másokra hagyatkoznak, és ezáltal lehet, hogy tévesek.

A Noli me tangere! a fülöp-szigeteki Egri csillagok, José Rizal pedig, a magyar irodalmi párhuzamban egyáltalán nem következetesen az ő Petőfijük. A nagy forradalmár, aki a nemzeti függetlenségért vívott harcban veszett el. Rizal kicsit hamarabb, kicsit direktebben, és tisztázottabb körülmények között ugyan, de a lényegen ez mit sem változtat. (Kicsit agyonlőtték. A könyvei miatt.) A Fülöp-szigetek történelme amennyire sikerült megértenem, egész végig arról szól, hogy különböző elnyomó hatalmaktól függetlenednek, csak azért, hogy heteken, de legfeljebb hónapokon belül valaki más telepedjen rájuk. A mostani demokráciájuk is kicsit furcsa, és akkor nagyon visszafogottan fejeztem ki magam.

Pedig a maga idejében Rizal bestseller-szerzőnek számított. A kedvező fogadtatás alatt jelen esetben az értendő, hogy az első pár tucat Fülöp-szigetekre becsempészett példány kézről kézre járt, minden járványnál gyorsabban terjedt, és pár napon belül be is tiltották, a puszta birtoklását is halállal büntették. Ezzel természetesen azt is elérték, hogy mindenki kíváncsi legyen rá. Lenne még mit tanulnia a magyar könyvszakmának a marketingről…

A Ne nyúlj hozzám! az 1800-as évek végének Manilájába és a fiktív San Diego falujába vezet el bennünket. A főhős Crisosotomo Ibarra, aki hétéves európai tartózkodás (és eközben fölötte káros eszmék felcsipegetése) után tér haza édesapja halálhírére. Az egyszerűség kedvéért maradjunk annyiban, hogy a kedves papa halálának körülményei tisztázatlanok, és a helyi papnak, Dámáso atyának nincs kizárva, hogy benne van a keze, csak úgy, mint minden másban. Szerepel még egy gyönyörű fiatal lány, Maria Clara, akinek Ibarrához kellene feleségül mennie, hiszen egészen kisgyerekkoruktól kezdve jegyesek, és emellett még szerelmesek is. Ráadásul egymásba.

De Crisostomo keményfejű fiatalember, a feje tele van idealista eszmékkel; igazságról, jóságról, szabadságról, és ki tudja még miféle rettenetről álmodik. Nem akar mást, csak felvirágoztatni az országot és boldogságra vezetni a népet: nem nagy meglepetésre csalódnia kell. Nem elég, hogy barátságba keveredik egy Elias nevű fickóval, akit a legnagyobb jóindulattal is forradalmárnak lehetne csak nevezni, de az egyház is kitagadja, ráadásul Filibuszternek nevezik, ami a lehető legrondább csúfnév valakinek a 19. századi Fülöp-szigeteken: a spanyol mindenhatóság ellen lázadókat nevezik így. Szegény-szegény Crisostomo tudna mesélni a pokolra vezető útról, amelyet csupa jószándékkal köveztek ki!

Persze ez már csak a végkifejlet. Előtte még Ibarrát felkapja a helyi társasági élet, kicsit sütkérezik mindenféle jótéteményének fényében, pikniket szervez a többi fiatalnak, iskolát épít, aztán, amikor túl befolyásos lesz, közbelép a kormányzó, és – ki hinné? – Dámáso atya. Végül Ibarra ellenségei lázadást szerveznek, amit egy az egyben a nyakába varrnak, ezzel egyszer és mindenkorra tönkretéve őt. A naiv olvasó azt is hihetné, hogy Crisostomo halálát leli a végső hajós-menekülős jelenetben. Valószínűleg én is így hinném, ha nem tudnám, hogy van egy folytatása is a könyvnek: El Filibusterismo, magyarul A felforgatók. Ebből még nincs példányom, de ha lesz, arról is beszámolok majd.

A Ne nyúlj hozzám! a legcsekélyebb mértékben sem nevezhető könnyű olvasmánynak. Ha nem izgatna nagyon a Fülöp-szigetek, lehet, hogy be se fejezem, így is több, mint egy hétig olvastam, ami az én viszonylataimban Nagyon Hosszú Idő. Valószínűleg az 1972-es magyar megjelenésekor sem volt igazán sikeres könyv, bár állítólag 15.000 példányban nyomtatták. Ennek az a jó folyománya, hogy  valamennyi internetes – és nem internetes – antikváriumnak van belőle szabad példánya. Rendszerint több is.

És van itt valami, amiért mégis megéri kézbe venni, hiába nehézkes időnként. Isteni szereplők vannak benne, élő, eleven karakterek (még ha Maria Clara alakja némiképp egyszerű és kidolgozatlan is, hiszen ő csak a szép nő sémájába esik, és más feladata nincs). Ibarra szerethető és sajnálható a maga naivitásával, ahogy lépésről lépésre ássa meg saját sírját, Elias engem kicsit ugyan irritált, de ő az idealizált hős alakja. Tiago kapitány bűbájos és kicsinyes közönségkedvenc, Crispín, Basilio és a boldogtalan mamájuk képviseli a valóságot és a tényleges tragikumot a történetben. Dámáso atya pedig olyan hiteles, olyan valóságos, és főként olyan gyűlöletes affektáló pojáca hogy bármikor képes lettem volna egy kanál vízben megfojtani.

A másik nagyon érdekes pontja az, hogy José Rizal tudatában volt annak, hogy mit tesz azzal, hogy megírja ezt a könyvet – gyakorlatilag elindította a függetlenségi háborút, és aláírta a saját halálos ítéletét. Végtelenül tudatos szervezés és tervezés áll a vitatható színvonalú irodalmi mű mű mögött. Tudta azt is, hogy a könyvet rejtegetni fogják és elégetik – csak úgy, ahogy a szereplői elégetik minden kompromittáló iratukat, hogyha a vesztüket érzik közeledni. Gyönyörű párhuzam rajzolódik ki Crisostomo Ibarra és José Rizal végzete között, és ettől csak jobban becsülöm és szeretem mindkettőjüket.

Louisa May Alcott valamennyi magyarul megjelent könyvét olvastam, és ezáltal kialakult bennem róla egy kép (aztán rájöttem, hogy a Kisasszonyok 4., azaz a Jo fiai úgy tűnik, mégis kimaradt, de hát majd bepótlom). Mint kiderült, ez a kép valamiképp torzít a le nem fordított regényeinek, esszéinek, és egyébként is lenyűgöző mértékű egyéb életművének tükrében.

Ezt hadd magyarázzam inkább meg. Nagyon is vonzónak találom a XIX. századi amerikai létet, a pionírokat, a kezdő feministákat, meg mindent, ami ehhez tartozik. Az aranyláz meg az indiánok meg a vadnyugat nem hoznak lázba, azzal foglalkozzanak csak a hapsik, a női irányvonal viszont nagyon is tetszik. Itt van például Jean  Webster, aki szédületesen jó (tőle is olvastam mindent, ami csak megjelent magyarul, bár egy pillanatra megrémített az OSzK nyilvántartásában szereplő A kismama című kötet, de arról hamarosan kiderült, hogy ekvivalens a Kedves Ellenségem!-mel), vagy a kanadai Lucy Maud Montgomery (akitől szintén mindent olvastam, sőt, egy kivételével minden egyes könyve meg is van, annak az egynek pedig dolgozom a begyűjtésén), vagy Laura Ingalls Wilder, aki megédesítette a gimnáziumi éveimet (tőle angolul olvastam a teljes Little House sorozatot, a levelezését és az emlékiratait meg lassan meg kéne hoznia az Amazonnak). Mindhárom írónőt feltétel nélkül szeretem.

De kiderült, hogy nem tisztességes szegény Louisát hozzájuk hasonlítanom, mert bár mindezidáig abban a tévhitben éltem, hogy ők kortársak voltak, rá kellett döbbennem, hogy a másik három unokája, sőt, akár dédunokája is lehetett volna Miss Alcottnak. Eredendően nagyon elmarasztaló kritikát kívántam megfogalmazni vele szemben, de még mielőtt minden indulatomat levezettem volna rajta – szerencsére – utánanéztem a dolgoknak. Azóta elnézőbb vagyok. Ám mivel az ingerültségre egyébként minden okom megvolt, kezdjük az egészet előlről.

A kérdés ugyanis igazából az, hogy miért olvasom el valakinek hat-hét könyvét, akit alapvetően nem szeretek? Mert Louisa May Alcott egyáltalán nem tartozik a kedvenc íróim közé, még ha most frissen jött megbocsátással és bizonyos fokú elismeréssel tekintek is rá.

Ha valamennyien angol anyanyelvűek lennénk, minden bizonnyal a Kisasszonyok jutna mindenkinek először az eszébe, ám úgy alakult, hogy a magyar könyvszakma szégyeneként ez a klasszikus lányregény, ami hivatkozásként csaknem az összes egyéb klasszikus lányregényben szerepel (többek között említés esik róla Jean Websternél is a Nyakigláb Apóban is), 2004-ig egyáltalán nem jelent meg magyarul, holott, ha máshonnan nem is, de az 1994-es filmfeldolgozásból igen sokan ismerhetik. Az pedig az Ulpius-ház szégyene (és jellemzője), hogy amikor sikere lett, gyorsan ők is kiadták, kevésbé igényes változatban, csak úgy, mint valamennyi előbb a Lazinál megjelent Jane Austennel tették. Szóval, ha valaki kézbe szeretné venni, kérve kérem, hogy már csak a saját érdekében is a Sóvágó Katalin fordította Lazi kiadós kötetre csapjon le.

Az elsőként magyarra fordított műve az a Nyolc unokatestvér, aminek kapcsán most újra felfedeztem az amerikai írónőt, csak éppen az 1887-es kiadás címe nem ez volt, hanem a sokkal hangzatosabb és ízesebb, az eredeti angol helyett a francia fordításból fordított A kis Rózsa hat nagynénje és hét unokaöcscse volt. Igen, unokaöcscse. Ám én nem ezzel találkoztam először, hanem a Régimódi kisasszonnyal, ami nem összetévesztendő az Egy régimódi lánnyal. Ugyanis az előbbit Altay Margit nemcsak fordította, hanem át is dolgozta, azaz gyakorlatilag a történetet teljesen átírva magyar környezetbe illesztette. Mindkettőből van példányom, egyszer majd alaposabban is összehasonlítom a kettőt. A történet lényege az, hogy a vidékről érkezett, egyszerű és életvidám Polly megtanítja a hiú, felszínes és butácska Fannyt okos és egészséges lányhoz méltón élni, és közben megszelídíti Fanny zabolátlan és kezelhetetlen öccsét, Tomot, aki miután jó útra tért és a szerelem hatására kivetkőzött önmagából, sok szerelmi félreértés és többszörös partnercsere után feleségül veszi Pollyt.

Igen, egyszerű és kiszámítható történet, és a sok év távlatából már nem emlékszem, hogy mennyire volt tele szájbarágós tanulságokkal. (Valószínűleg csordultig.) Ilyen szempontból sokkal inkább idegesített a fentebb említett Nyolc unokatestvér. Egyrészt bővelkedik kevéssé kreatív és eredeti írói megoldásokban. Amikor már vagy húsz oldal óta az idegen és titokzatos Alec bácsiról van szó, aki az árván maradt Rose Campbell kijelölt gyámja, hirtelen, mintegy véletlenszerűen megemlíti, hogy Alec bácsi egyébként orvos, és ettől kezdve konzekvensen az egész könyvön át Dr. Alec-nek nevezik – ám ezt a folytatásban, A nyíló rózsában már ezt senki sem említi. Sőt, mi több, az sem zavar senkit, hogy némiképp összeférhetetlenül Alec bácsi a medicina avatott tudoraként is éppen úgy hajóskapitányként dolgozik, mint a család valamennyi férfitagja. A könyv első oldalán az az információ szerepel, hogy Rose alig egy hete él a nagynénjei gondjára bízva, ám pár oldallal később már egy évre elegendő elfoglaltságot biztosítottak neki, és mikor megérkezik Alec bácsi, azonnal új ruhákat vesz neki, mondván nem szabad “ilyen hosszú ideig” gyászba öltöztetni egy gyermeket. Ráadásul az imént még dicsért Lazi kiadó ennél a két kötetnél egyáltalán nem tett ki magáért, és egyrészt nagyon sok, a környezetbe, időbe és stílusba egyáltalán nem illő szleng és modern szófordulat keveredett a szövegbe, néhány mondatnak pedig alkalmasint kimaradt az állítmánya, vagy még rosszabb esetben az alanya.

Ettől eltekintve a Nyolc unokatestvér fő cselekménye a következő: adva van egy beteges, sovány és kedvetlen kislány, meg egy modern nagybácsi, akinek a nevelési elvei egészséges, értelmes, csinos fiatal nőt varázsolnak belőle alig egy év leforgása alatt. Az, hogy ezek a nevelési elvek időnként fájdalmasan butának tűnnek (van egy rész, amikor Alec bácsi kirohanást intéz egy francia nyelvű divatos regény ellen, mondván a benne foglalt tartalom nem alkalmas arra, hogy a mi őszinte nyelvünkön is kifejezzük, akkor bennem csak a kíváncsiság támadt fel, hogy vajh mi lehetett az a bizonyos regény – ennek fényében külön vicces, hogy magyarra elsőként franciából fordították). Egyébként meg helyteleníti az aktuális női divatot és a fűzőket, továbbá a dohányzást, a ponyvaregényeket, meg sok egyéb többé-kevésbé káros dolgot. A nyíló rózsa pedig még ennél is erősebb gyomrúaknak való csak, ott ugyanis kikosarazott kérők, rangon aluli házasságok, és más hasonló problémák merülnek fel, és a fő kérdés az, hogy Rose melyik unokatestvéréhez fog hozzámenni: a bölcs, erős és önálló Archie-t választja-e, aki tökéletes volna, csak épp Rose szobalányát szereti, vagy a rossz útra tért és gyenge jellemű, impulzív hősszerelmes Charlie-t, aki jóképű, és a homlokán nagy betűkkel az “áldozat” bélyeg szerepel, vagy apa-komplexusos választása a könyvmolynak indult, ám magából kivetkőzött orvos és költő, Alec bácsira külsőleg és belsőleg is hasonlító Macre esik, azt nem árulom el, de nem kell nagy fantázia a kitalálásához.

Készséggel meglátom ebben a könyvben is az újítást: Rose önálló döntéseket hoz, otthont nyit megszorult helyzetbe került asszonyoknak, árvákat támogat, illetőleg egyet örökbe is fogad, három hónap után készséggel lemond a bálozásról és a társasági élet csillogásáról és fényűzéséről. De akkor is hallatlanul undorít, hogy Rose párválasztásában fel se merül igazán, hogy ne az első unokatestvérei közül menjen valakihez. Éljen a vérfertőzés, arról nem is beszélve, ahogy azt Jamie, a legkisebb unokaöcs az első oldalak valamelyikén megemlíti, hogy “kár lenne, ha a vagyonod kikerülne a családból.” Hát pfuj!

A Kisasszonyokkal történetesen semmi bajom sincs, bár a folytatásaival már igen. Hogy ne hazudozzak össze-vissza mindenféle áltudományos ökörséget, megmondom inkább az igazat. Nem bocsátottam meg Louisa May Alcottnak, hogy Laurie Amyt vette el feleségül, és hogy előrángatta a semmiből ezt a Bhaer doktort. Ha még maga a szerző se tudja, hogy kit kivel kell összeházasítania, akkor ott komoly gondok vannak. Továbbá Beth-t teljesen fölösleges volt kinyírni. Tragikus, persze, de nem érdekes. De ezek a dolgok csak a Jó feleségekben történnek, úgyhogy a Kisasszonyokat nyugodtan el szabad olvasni, az ugyanis tényleg lányregény, és nincs is tele valóságtól elrugaszkodott, utópisztikus tanokkal. Az utolsó két kötet, a Fiatalurak és a Jo fiai viszont már csak arról szólnak, hogy hogyan működne az ideális társadalom.

Vannak ezekben a regényekben visszatérő motívumok. Adott az apa-, férj-, gyám-, és egyéb ideális férfifigura, aki Alcott tulajdon édesapjának klónjai, sajátos nevelési elveikkel, és furcsa erkölcsi hozzáállásukkal (Bhaer professzor, Alec doktor, Polly édesapja). Nem egy motívum szóról szóra egyezik a valóságban megesett dolgokkal – a plumfieldi iskola és Mr. Alcott Temple Schoolja, vagy amikor Bhaer professzor a saját kezét nyújtja engedetlenkedő tanítványának, hogy üsse meg, mert “ha a tanítvány hibázik, az a tanár hibája”. Az összes gyerekszereplő – főként a kisfiúk – felhúzhatók ugyanazon két-három sémára. Végül, de nem utolsó sorban egy-egy nemkívánatos szereplő eltakarítására vagy a feszültség fokozására mindig közbejöhet egy-egy tragikus kimenetelű baleset vagy betegség, amely nem szükségképpen halálos – vagy nem azonnal halálos -, de radikális megbocsátási hullámokat és átértékelést von maga után (Amy alatt beszakad a jég, Tom leesik a bicikliről, Beth betegsége, Charlie részeg lovasbalesete, Dr. Alec titokzatos portugál eredetű kórja). Miss Alcott védelmére legyen mondva, hogy soha nem ment férjhez, és gyermekei sem voltak, csupán elhalt húga leányát nevelte fel, továbbá hogy akkoriban tényleg nyakra-főre haltak meg az emberek. De akkor is.

Vannak még a hirtelen jött halálesetek, amik hiába váratlanok és tragikusak, nem tudják megérinteni az olvasót. Vannak a rosszul nevelő anyafigurák, akik végletesen és végzetesen elkényeztetik gyermekeiket, akiken szerencsére mindig segít az aktuális hősnő, és jó útra tereli őket (Clara néni vagy Fanny és Tom édesanyja), és vannak a tékozló fiúk, akik rossz szokásokat vesznek ugyan fel, de a nők szerető gondoskodása mellett megjavulnak (félig-meddig Laurie, Charlie herceg és Tom).

Igen, Louisa May Alcott szájbarágós, didaktikus, naiv, a modernsége pedig nagyrészt már elavult. De szerethető, még ha nekem nem is igazán sikerült. És amint a toleráns Wikipedia megfogalmazza, ezek az apa-klón szereplők lefektette elvek még ha mai szemmel nézve időnként elcsépeltnek, időnként pedig egyenesen nevetségesnek tűnnek, a maga idejükben sokkal forradalmibbnak számítottak, mint ahogy azt a modern világban egyébként el tudnánk képzelni. Az sem véletlen, hogy annak idején, működése alatt Amos Bronson Alcott (a kedves édesapa) komoly sajtóvisszhangot kapott, mind a modern iskolája (aminek egyes liberális elvei még ma is küzdenek az elfogadásért, míg másokat már természetesnek veszünk, például a zene- és rajzoktatást, a testnevelést, vagy akár az óraközi szüneteket), mind pedig Fruitlands, az utópisztikus, transzcendentalista kommunája miatt.

De van ám itt valami más is, ami felkeltette az érdeklődésemet. Alcott ugyanis pontosan tudatában volt ezeknek a történeteknek a piacképességében, számított rá, hogy ezek a közhangulatot kicsit megbolygatják, és hogy az emberek érdeklődni fognak iránta, már csak az apja működését kísérő publicitásnak köszönhetően is. Viszont írt emellett mást is, többek között gothic horror-thriller történeteket is. Van közöttük egy, amelyik csak 1995-ben jelent meg először, azaz mintegy 130 évvel a megírása után. A címe Long Fatal Love Chase, és nagyon úgy érzem, hogy meg kell szereznem, hogy első kézből alkothassak róla véleményt.

Kedvenc kollégámat azzal fogadtam, mikor visszatért a nyári szabadságáról, hogy “Képzeld, amíg szabin voltál, megjelent egy könyv a vevőkről!” Ami persze teljesen rossz vicc, de az az igazság, hogy a munkahelyi humor nagyjából minden létező munkahelyen baromi rossz, de segít túlélni a mindennapokat. (És a vevők néha tényleg vérszívó démonok bírnak lenni.)

Chris Moore neve nekem annak ellenére garanciát jelent, hogy az eddig magyarul megjelent öt könyvéből mindösszesen egy tetszett igazán: a Biff evangéliuma. Az első, amiről nem szoktak feltétlenül tudni még az Ulpius-háznál jelent meg, amikor az Ulpius-ház még kicsit jobban odafigyelt rá, hogy mit és milyen minőségben ad ki. Ez volt a nagyon csúnya borítóval ellátott Ördögöd van! A Leghülyébb angyal számomra igen feledhető volt – idióta történet, nem szólt semmiről, és még igazán vicces sem volt, kivéve, hogyha az ember szereti a tinihorror-paródiák vértől tocsogó és alhasi humorban bővelkedő típusát. A Mocskos meló nem volt éppenséggel rossz, de éppen különösebben jó sem. Annak a fő témája az volt, hogy a főszereplő véletlenül átalakul a Kaszássá és már éppen kezdene beletörődni, amikor kiderül, hogy ő csak “egy halál” nem pedig “a Halál”. Nem annyira eredeti és új ötlet, elég szórakoztató kivitelben.

A Vérszívó démonok viszont meglehetősen jó lett. Annyira persze nem, mint a Biff evangéliuma volt, de azt a színvonalat, hangulatot és stílust elég nehéz is lenne folyamatosan fenntartani. A Vérszívó démonokban a főszereplő nem halálosztó, csak majdnem: akaratán kívül vámpírrá változtatja egy több száz éves, és kissé őrült ősvámpír. Jodi pedig próbál megbarátkozni az új életformájával, továbbá tisztában van vele, hogy azonnal fel kell szednie egy pasit, aki képes helyette nappal elintézni a létfontosságú dolgokat, ő ugyanis napkeltétől napnyugtáig halott szokott lenni. Ebben a könyvben is van mindenféle vad dolog: mérsékelten civilizált emberállatok, San Fransiscó-i melegek, egy nekrofil kórboncnok (pfuj!), hülye és okos rendőr, meg nagy robbantás. Meg óriásteknősök. Az alapanyag adott, Moore hozzáadja a maga elmebaját, és a végeredmény egy eléggé szórakoztató elegy. Aki Chris Moore-t akar olvasni, és nem sikerül rátennie a kezét a Biff evangéliumára (ami így a megjelenés után két és fél évvel már nem feltétlen könnyű feladat), az olvasson Vérszívó démonokat.