A Tűz Serlege

Remélem, senki sem hitte, hogy felhagytam a sorozattal. Nem hagytam. Amit egyszer megígérek, azt idővel – nem azonnal, nem is feltétlenül belátható időn belül, de előbb vagy utóbb, egy kedves ismerősöm szavaival élve kicsivel azután, hogy a reménytelen várakozás  közönnyé fordul, de még a végső lemondás előtt – meg is tartom.

A tudnivalók a szokásosak: spoilerek minden mennyiségben, a jelenlegi, az előző és az elkövetkező kötetekre vonatkozólag, angol és magyar terminológia ötletszerűen vegyes váltakozása, és semmiféle garancia arra nézvést, hogy amit leírok, annak bármiféle értelme is van.

Igazából ez az egész azért csúszott ennyit, mert nem volt kedvem megnézni a filmet. Az volt a tervem, hogy így húsvét körül elolvasom az utolsó könyvet – valahogy passzolt a témája ehhez az egész feltámadás dologhoz -, de nem állok neki úgy olvasni, hogy még van három kötet elmaradásom… akárhogy is, szó szót követett, és végül csak leültem ma délután megnézni a negyedik filmet – amiben szintén van feltámadás, csak nem egészen így terveztem.

Igen, tudom, hogy fogadkoztam legutóbb, hogy nem nézem tovább a filmeket, mert rémesek, de azért a lelkem mélyén tudtam, hogy úgyis megnézem. Most legalább tudom, hogy tényleg rémes, nem csak rosszul emlékeztem rá. Legjobb lenne szót se vesztegetni rá, de egy kicsit azért vesztegetek. Ez egy akciófilm, látványos és végeérhetetlenül unalmas jelenetekkel. Amikor nem sárkányokkal kúszunk a tetőn, akkor polipokkal úszunk a víz alatt, vagy a jó ég tudja, mit csinálunk a labirintusban, mert ott már elegem lett, és áttekertem, akkor pedig egymáshoz logikailag alig kapcsolódó pillanatképek követik egymást. Egyesegyedül a bál és a bálhoz kapcsolódó poénok ülnek, és ennyi. Ó, és ott az a rettentő hármasfogat (és kivételesen nem az evidens hármasra gondolok), Dumbledore, Moody és Voldemort. Mintha mindhárman ugyanazt a rendezői utasítást kapták volna: ugrálj, szaladgálj, kiabálj és hadonássz, mint a megveszekedett, lehetőleg nagyon elhibázott ritmusban és időzítéssel. És oké, Moody/Crouch Jr. kicsit tényleg borult elme, de a másik kettő fantasztikusan intelligens, és sokkal komolyabban lehetne venni őket, hogyha kimértebben és higgadtabban viselkednének.

De ugorjunk inkább a könyvre, és addig már csak egyetlen apróságot akarok elmagyarázni. A borítókkal az a helyzet, hogy bármilyen mutatós is volna, hogyha konzekvensen egyféle szériából tenném a bejegyzésekbe a képeket, úgy döntöttem, hogy nem így teszek. Minden esetben azt a borítót emelem ki, amelyikkel nekem megvan, illetőleg, hogyha több példányom is van egy-egy kötetből (ugyan, kit áltatok, mindegyikből van legalább három, egy magyar, egy kemény- és egy puhafedeles angol, és akadnak még amerikaiak illetve ezeken felüli többespéldányok is), akkor azt, amelyiket éppen olvastam. Jelen esetben ezt a fehéret. Mert csak.

Harry Potter and the Goblet of Fire

Erre a könyvre pont emlékszem, hogy mikor és hogyan olvastam először. Tizenkét és fél évvel ezelőtt volt (jaj), pár napja már megjelent a könyv, és nekem még nem volt belőle példányom (mai eszemmel közel felfoghatatlan), volt viszont egy legjobb barátnőm, akinek az apukája akkoriban Angliában élt. Ez a barátnő hívott föl egy nyári napon azzal, hogy most hozta a postás a könyvét, és hogy én olvastam-e már, és ha nem, van-e kedvem átmenni hozzá.

Volt.

Lévén mindössze egyetlen példány, a nyakunkat kitekerve olvastuk. Mire megérkeztem, a barátnőm már szert tett valamennyi előnyre, így én a baljára ültem le a nagyszobájukban a pamlagon, és két helyen nyitva tartva, óvatosan lapozva, koncentrálva olvastunk. Még a bizsergős érzésre is emlékszem, amikor felzárkóztam, és ugyanarra az oldalra érkeztünk, és amitől kezdve én jártam előrébb, én olvastam olyasmit, amit ő még nem, és enyém lett ettől kezdve valamiféle felelősség. (És persze helyet is cseréltünk.) Így ment ez késő estig, amikor is a barátnőm lefeküdt aludni, én pedig, mivel akkor még ifjonc voltam és bírtam a strapát, fennmaradtam addig, amíg el nem értem az utolsó oldalig. És még arra a kábulatra és kimerültségre is emlékszem, ami a hatalmába kerített, egyrészt attól, hogy egész nap görnyedtem egy könyv fölött és hajnali kevés óra volt, másrészt meg attól, hogy nem sikerült elhárítani azt, ami amúgy elkerülhetetlen volt, azaz Voldemort visszatérését.

Hát, így. És akkor következzenek a sorszámozott kérdések és megállapítások, meg minden más, amit említésre érdemesnek találok. Akinek van bármire is válasza vagy ötlete vagy hozzáfűznivalója, ne tartsa magában.

1. Kezdjük mindjárt a nagy kérdéssel: borzasztóan szeretném tudni, pontosan hogyan is született újjá Voldemort. Kapásból, honnan tett szert arra a kis csökevényes testre? (És vajon ez a csökevényes testi megjelenés ugyanaz, mint amit a King’s Crosson látunk? Nem, azt gondolom nem ugyanaz, mert az a hetedik kötetben a Harryből való részecske.) Elhasznált hozzá egy horcruxot? Vagy a horcruxot nem is kell használni, az csak garancia, hogy ne haljon meg az illető? És mivel voltak biztonsági lerakatai, ezért az a részlet, amelyik a kezdet kezdetén a testében volt, most szabadon kószálhatott? Ez ugyanaz a rész, mint amelyik Quirrelmort fejéből nézett ki? (De nem ugyanaz, mint amelyik a naplóból nőtt ki a második évben?)

2. Akkor összesen eredendően most hány horcrux is volt? És vajon csak az számít, hogy mennyi van egyszerre, vagy az, hogy mennyi készült valaha is? Vagy az, hogy összesen hány darabba tördelte magát? És Naginit csak Frank megölésével horcruxosította? (Miért nem inkább Bertha Jorkins megölésével? Ő mégiscsak legalább boszorkány volt, nem pedig egy ócska kivénhedt mugli!)

3. És ha már horcuxok (tudom, hogy ebben a könyvben ez még nem  téma, de most mit csináljak, ha egyszer felmerült?) mi történik azokkal a részekkel, amiket lehasított magából? A most újjászületett Voldemort például ki tudná nyitni vagy nem tudná a Titkok Kamráját? Hiszen az arra vonatkozó tudását a naplóba zárta, és a napló megsemmisült. (És a naplóba zárt darabka, ha sikerült volna újjáélednie, nem tudta volna mindazt, amit Voldi tizenhét éves kora után tanult meg? Vagy akár azt, hogy hol rejtette el a többi horcruxot? Hiszen akkor is csak azt tudta, amit Ginny megírt neki. És az újjászületett része nem említi a Titkok Kamrájában történteket – nem tud róla?) Még hogy nincsenek utalások a horcruxokra!

4. Az emlék-módosító vagy törlő varázslatokat meg lehet törni, azt akartam írni, hogy itt van rá eleven példának Bertha Jorkins, de rájöttem, hogy ő nem olyan eleven. Mindegy. Szóval meg lehet törni. Akkor miért rekedt Lockhart az elmeosztályon? Őt nem lehetne kihozni onnan? (Oké, Voldemort nem a jóindulatáról híres, nyilván nem fog besétálni a kórházba, hogy olyan szívesen megtörné azt az átkot, de akkor is, elméleti szinten.) És persze Lord V. a könyv elején és a végén nem egészen ugyanazt mondja Bertha állapotáról az emlék-hackelést követően…

5. Ugorjunk kicsit előre, egészen addig, hogy a Serlegből kiszállnak a nevek. Az első hárommal semmi gond nincs, aztán kiröppen a negyedik is, Dumbledore elkapja, és… nem történik semmi. A könyv csupán annyit ír, hogy “nem mosolygott”. Semmi többet. És félelmetes, hogy ennél nem is kell több, Dumbledore-t ismerjük annyira, hogy tudjuk, ha nem mosolyog, az baj. Nagyon nagy baj.

6. Három próba, oké. És az elsőből még lát is valamit a közönség (és a bírák.) De a második és a harmadik? Ennél kevésbé látványos vagy érdekes feladatot keresve se találhattak volna! A diákok meg retardáltak? Egy órán át ülnek a tó körül a lelátón, és várják, hogy valami történjen? Ki tudja, hány órán át ülnek a lelátón a labirintus körül, ahol fogalmuk sincs, mi zajlik? És akkor még a rokonok is eljönnek, meg Weasleyék, hogy együtt ne lássák, mi történik a próbatétel során? Mekkora marhaság már ez?

7. Percy egy sellő. Az ikrek megállapították, hogy a tojás úgy hangzik, mint Percy a zuhany alatt (azaz víz alól.) Percy továbbá egy kis pöcs, de majd kinövi.

8. Nem hiszem el, hogy Rowling képes volt elsütni a “Can I have a look at Uranus too, Lavender?” poént! Külön pikantériát kölcsönöz a jelenetnek, hogyha tekintetbe vesszük kettőjük eljövendő romantikus pályafutását. És még csak nem is az Uranus az egyetlen ilyen, tele van az egész könyv éretlen kamaszfiús poénokkal, de úgy, hogy mégsem idegesítő meg kínos meg szánalmas, hanem nagyon-nagyon szórakoztató. Ezt imádom. Meglehet, hogy Ron érzelmi érettsége még várat magára, de a beszólásai nagyon rendben vannak.

9. Újabb klasszikus példa az egyszeri viccnek tűnő történetre, amiről később kiderül, hogy nem egyszerűen igaz, hanem ráadásul kiemelkedő fontosságú: Dumbledore kalandja kora hajnalban a semmiből előtűnő szobával, ami telis-tele volt éjjeliedényekkel. (Bár hogy miért sétált el a fal mellett háromszor is, azt bizony meg nem mondhatom. Vagy nem háromszor kell elsétálni a szükségleteinkre koncentrálva? És az igazgatói körletben nincs saját fürdőszobája?)

10. Rita! Hihetetlen, hogy egyetlen nő mekkora pusztítást képes végezni. Kíváncsi volnék, hogy egyszerűen csak bulvárra éhes ostoba nőszemély ő, vagy volt itt valami előzetes terv. Gyanítom, hogy nem volt terv. De az biztos, hogy ha Rita nincs, akkor az egész ötödik kötetben következő lejáratókampányt is nehezebb megindítani (bár nyilván nem lehetetlen). Mennyire alakulhatott volna másképp a történet folyása, hogyha nincs Rita?

11. És persze ha nincs Rita, akkor senki sem hurcolja meg Hagridot sem. Bár igaz ami igaz, Hagrid tényleg nem valami nagyszerű tanár… szeretjük, persze, a helyén van a szíve és kéznél a rózsaszín esernyője, de azért én nem bíznék rá egész osztályokat. Persze nem is vagyok száznegyven éves zseniális iskolaigazgató, úgyhogy nyilván nem értek hozzá.

12. Ez a Harry őrülten kíváncsi. Amúgy mi van vele meg a Merengőkkel? Meglát egy tálat, amiben teljesen ismeretlen fajta folyadék úszkál, és gyorsan beledugja a fejét? Az egy dolog, hogy egyszer megteszi most, de megteszi még egyszer, egy kötettel később is, amikor már pontosan tudja, hogy mi az, és hogy nem lenne szabad. Ejnye, Harry.

13. Viszont azt is gondolom, hogy itt kezd személyessé válni az ügy Harry és Voldemort között. Persze, személyes volt ez már az első pillanattól kezdve is, de csak Voldemort oldaláról. Most viszont Harry észreveszi Neville-t, akinek a családját szintén tönkretették, és észreveszi a Crouch családot is. Talán nem is a személyes itt a kulcsszó. Inkább itt válik világossá, hogy mennyire mindent átfogó, mennyire hatalmas és jelentős dolog is Voldemort, és mennyire rossz lesz, amikor majd visszatér.

14. És vissza is tér. (És tényleg rossz lesz.) Érdekesnek találom, hogy egy pillanat alatt ugranak hozzá a követői. Nyilván mind észrevették, hogy egyre erősebb a jel (Miért erősebb? Azért, mert létrehozták azt a kis testecskét? De akkor nem fokozatosan kéne erősödnie, hanem egyszer csak feltűnne, és kész, nem? Vagy miféle mágia van itt, ami a történések függvényében rajzolja ki egyre jobban a tetkót?) Szóval észlelték, hogy erősödik, rendben van. De egyfolytában maguknál hordják azt a csinos kis maszkot meg a köpenyt, és bármikor, bárhonnan késlekedés nélkül tudnak ugrani az újjászületési partira?

15. És ha már újjászületési parti: Voldinak van humora! Ez határozottan váratlanul ért.

16. Esze viszont továbbra sincs sok. Mennyit pózol és produkálja magát és ad elő komplett jeleneteket, ahelyett, hogy egyszerűen kinyírná Harryt? Nyilván azt akarja, de a hiú természete és a színpadias játszadozása csak húzza az időt, és végül bele is bukik.

17. Mennyien vannak vajon valójában a Halálfalók? Nem tűnik olyan soknak, hiszen szinte mindenkit egyesével megnevez, plusz számolja a három halottat, a két igazoltan hiányzót (Azkabanban), és a három rejtélyesen megfogalmazott igazolatlant is (a gyáva, az, aki félő, hogy végleg elhagyta, és a leghűségesebb harmadik, aki már visszatért hozzá). Mennyi gonosz varázsló kell ahhoz, hogy rettegésben tartsanak egy egész országnyi varázslótársadalmat?

18. Miért hívja Voldemort Pettigrew-t a becenevén Wormtailnek? (És miért vágta le Wormtail az egész kezét? Ujjak levágásában mondjuk már rutinos a srác, de egy egész kéz? Vagy van valami szabály, hogy legalább mekkora testrészt kell feláldozni a hideglelős megtestesülési szertartáshoz? Jó, ezt igazából nem is akarom annyira tudni.)

19. Érdemes továbbá megfigyelni, hogy amikor Harrynek szembe kell néznie Voldemorttal, elbújik, elszalad, kibúvót keres (és talál). Hogy másként fogalmazzak: még nem áll készen a halálra. (De már most is erősebb Voldinál!)

20. Priori Incantatem. Azt értem, hogy hogyan kötött ki a Fawkes tollával töltött pálca Harrynél. De az ég szerelmére, hogy kerülhetett a másik Voldemorthoz, aki már tizenegy évesen is romlottabb volt a sokévi átlagnál?

21. Ez az egész őrülten bonyolult terv a portkey-esített kupával, meg minden mással… nem lehetett volna egyszerűen elvarázsolni mondjuk Harry kispárnáját, vagy tudom is én, Moody behívja valamiért az irodájába, és a kezébe nyom valamit, és kész? Kicsit ez a terv nekem túlságosan is komplikált, és mintha egy csöppet túllőne a célon.

22. Ha már kupa: ki és miért állította be úgy, hogy oda-vissza működjön? Nem az volt a terv, hogy Harry ottmarad a temetőben? Terv szerint senkinek se kell visszamennie az iskolába vele… (Hacsak nem akarja Voldi egy füst alatt még aznap este megölni Dumbledore-t is, de azt gondolom, hogy neki ahhoz nincs szüksége teleportáló kupákra.)

23. Siriusról annyira sokan mondják, hogy felelőtlen, James-t látja Harryben és így tovább. Lehet, hogy ez mind igaz is (az ötödik könyvben talán tényleg). De az is biztos, hogy ebben a könyvben elejétől a végéig pontosan azt teszi, amire Harrynek szüksége van. Mellette áll, segíti, és megpróbálja megvédeni, ha csak annyira is, amennyire lehetséges. Piros pont Siriusnak.

24. Dumbledore félelmetes, amikor akcióba lendül. Nem tudom, hogy bír Fudge annyira gyáván ostoba lenni, hogy szembemenjen vele. Úgy adja a bizarrabbnál bizarrabb utasításokat, hogy a szeme sem rebben. Voldi alig egy órája tért vissza, és ő már szervez, tervez, intéz és mozgásba lendül. Dumbledore-nak vannak hibái, naná, de nagyon bosszant, hogy olyan sokan leírják azért, amit Rita Skeeter (!) ír róla. Komolyan, emberek. Ritának hisztek, vagy a saját szemeteknek? Dumbledore fantasztikus. Dumbledore’s a badass.

25. És végül: Malfoy, a görény. Kell bármit is hozzáfűznöm?

Következő részt illetően időpontot nem mondok. Lesz, amikor lesz. Valószínűleg azután, hogy megnéztem a hozzá tartozó filmet. Amihez jelenleg nincs sok kedvem. Még az ehhez tartozót se hevertem ki. Majd. Egyszer. Előbb vagy utóbb. Kicsivel a reménytelen várakozás  közönnyé fordulása után, de még a végső lemondás előtt.

Egy fiúról és egy lányról

Ez nem szerelmi történet, nem úgy szól egy fiúról és egy lányról, de nem ám! Egy fiúról szól, ami egy könyv, és egy lányról, aki meg én vagyok. Miután ezt tisztáztuk, és a bulvárra éhes olvasóim (mind az egy) csalódottan becsukták a böngészőt, lépjünk tovább.

Egyszer csak rájöttem, hogy nem is olvastam még Hornbyt eredetiben, már ha nem számítjuk azt a négy könyvét, amit mégis. Szóval módosítok: nem olvastam még regényét angolul, noha ennek nyelvi akadálya most már nincs, még ha ismeretségünk korai szakaszában (2000 körül) volt is.

Határozottan ideje volt már. Egyrészt azért, mert kicsit elfeledkeztem már róla, hogy mennyire is jó Hornby. (Még jó, hogy tudat alatt nem felejtettem el, és nem hagytam ki őt a most-már-nem-annyira-új weblap most-már-nem-annyira-új fejlécéből.) Másrészt meg azért, mert egészen más a hangvétele az eredeti angol szövegnek és a magyar fordításnak (már amennyire emlékszem.) Az angol valahogy közelibb, már ha ennek a szónak jelen kontextusban van bármi értelme is. Nem tisztem, és nem is fogom bírálni a fordítást, mert egyáltalán nem érzem rá feljogosítva magam csak azért, mert. A fordítás – ezt azért tudom – nem egyenértékű az eredetivel, hanem a fordító olvasatának a lenyomata, azaz mindenképpen kicsit másféle könyv, mint az eredeti. Vagy éppen nagyon.

About a Boy

Következzék egy kis időutazás: 2000 körül én voltam Marcus. Annyiféleképpen, ahányféleképpen csak lehetséges, már persze két jelentős különbségtől eltekintve: nem voltam fiú, és az én életemben nem volt Will, noha mindennél jobban vágytam rá, hogy legyen. Annak ellenére vágytam rá, hogy mélységesen elkeserített akkor is, sőt, még most is, hogy Marcus a könyv végére megszűnik Marcus lenni.

És nagyjából ez az egyetlen, ami nem változott.

Tizennéhány évvel ezelőtt Will fejezetei untattak, alig vártam, hogy túlessek rajtuk, mert csak az izgatott, hogy mi lesz végre Marcussal. Mostanra ez valamiképp megfordult, és a Marcus-fejezeteket vészeltem át nehezen: egyszerűen nem érdekelt, hogy mi történik vele.

Én ugyanis nem szűntem meg én lenni, legalábbis azt hiszem, hogy nem. Amikor annyi idős voltam, mint Marcus, én is szerettem volna olyan lenni, mint mindenki más, láthatatlanná válni a tömegben, elérni, hogy ne szúrjak szemet, hogy hagyjanak élni. Volt egy-két divattörekvésem (na nem sok), amiket a szüleim rendre letörtek, vagy csak egyszerűen megtiltottak. Nem tudom, vezetett volna-e bármi jóra is, hogyha engedik, könnyen lehet, hogy nem. Annyira kicsi volt az iskolánk és az osztályunk, hogy nem tudtam volna eltűnni benne. És talán nem is akartam volna, de erre már végképp nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy ahelyett, hogy a furcsaságaimat (amik akkor, mellesleg, egyáltalán nem tűntek furcsának) ellepleztem volna, inkább csak azért is büszkén és nyakasan felvállaltam, és (ugyan csak jóval később) úgy döntöttem, hogy aki ezt nem hajlandó megérteni és elfogadni, az nyugodtan bekaphatja. És ettől ugyan nem lett könnyebb elviselni őket, meg az életet meg az egészet, de így történt.

És úgy tűnik, így történt az is, hogy 2013-ra Will lettem. Mármint eltekintve attól, hogy nem vagyok férfi, jócskán nem vagyok még annyi idős, mint ő, és az én életemben nincs egy Marcus, aki legalább egy kicsit is érdekessé tenne. És oké, nem lépek be egyedülálló szülők önsegélyező egyletébe egy fiktív gyermekkel felszerelkezve, hogy egyedülálló anyákat szedjek föl bűntudatmentes alkalmi szexuális együttlét céljára. De ettől eltekintve.

Az amúgy hogy lehet, hogy nem tűnt fel eddig, akárhányszori olvasás, és a film legalább kétrendbeli megtekintése (kettőre emlékszem) alatt, hogy a Will Freeman beszélő név? (Valahogy az angolban sokkal több beszélő név van, és nem is tűnnek annyira kínosnak, mint a magyarban. Ez mitől lehet?)

Mindegy. A lényeg az, hogy itt volt egy jelentős váltás, ami nagyon meglepett. Az is megváltozott, hogy már nem féltem Ellie-től, de ez talán azért van, mert már relatíve ritkán félek tizenöt éves lányoktól. De pusztán ezért még nem álltam volna neki blogot írni, pláne nem egy héten át minden nap barkácsolni rajta egy kicsit, mert a szavak nem akarnak egymás mellé kerülni, csak azért sem fogják meg a mellettük álló kezét, hogy végre azt jelentsék együtt, amit szeretnék.

Nem. Azért álltam neki, mert valami érdekes történt, olyasmi, amit nem nagyon hittem lehetségesnek, és amivel ha néha-néha egy-egy újraolvasás során szembesülök, mindig csodálkozom, mert nagyon leegyszerűsíti az emberi működésemet. Az elmúlt néhány évben több “egyszer fontos volt” könyvet elolvastam újra, és rendre összehasonlítom a régi élményeimet a mostaniakkal. Csak nem tudom, miért vagyok rajta meglepve, hogy egy fél élettel ezelőtt, kezdő kamaszként másként láttam a dolgokat, mint ma. Ez elég természetes, nem? Sőt, örvendetes is, nyilván.

Akadtam ugyanis olyan bekezdésekre, sőt, egész oldalakra is, amiket, ha nem is írhattam volna (nem vagyok egy Hornby), de simán mondhattam volna én is, és ez kissé elgondolkodtatott. Mi történt itt?

Két dolog valamelyike. Vagy internalizáltam a könyvben talált gondolatokat, eszméket és felfogásokat, és mára magaménak hiszem őket, (B verzió, hogy valamikor később, valamelyik másik könyvéből tanultam el ezeket) vagy pedig pontosan azért tetszett már akkor is ez a könyv, mert ezeknek a gondolatoknak, eszméknek és felfogásoknak a magvai már megvoltak bennem, és olvasás közben vadul csírázni kezdtek. (Ide lehetne beilleszteni azt a vonneguti elméletet, miszerint az ember azért olvas, hogy szavakat kapjon azokhoz a gondolataihoz és érzéseihez, amiket nem tud megfogalmazni – és hogy könnyen lehet, hogy a közösségem Hornbyval egyszerűen a közös vonneguti tőről fakad.)

Oké, azt hiszem, ennyi. Nem így akartam, és nem ezt akartam, de ez sikerült. És nem hiszem, hogy akármennyi tologatással ez még lenne ennél jobb. Mindenesetre most épp azt gondolom, hogy talán volna Hornby kapcsán is valami, amit fel kellene vennem arra a bizonyos listára.

Azkaban foglya

Obligát mentegetőzés következik: se időm, se kedvem nem volt megnézni a filmet egészen a mai napig. Többször megfordult a fejemben, hogy nem kell nekem látni a filmet, anélkül is tudok írni a könyvről (feltéve, hogy még emlékszem belőle bármire is), de végül mégsem akartam, mégpedig azért, mert határozottan úgy rémlett, hogy a harmadik film még nézhető, és hogy a negyedik-ötödiket úgyis kizárt, hogy megnézzem még egyszer, főleg a közeli jövőben, és akkor legalább ezt még… szóval magyarázhatom, bonyolíthatom, de meg akartam várni a filmet. Meg az időpontot. Meg ilyenek.

Kis kitérő következik. A Harry Potter filmek újranézését érdekes mellékletként ékíti, hogyha túl sokszor hallgattuk meg Paint “Harry Potter in 99 seconds” című videóját. Ebben az esetben ugyanis a legváratlanabb pillanatokban, a film dramaturgiájának legkevésbé sem megfelelő pillanatokban jut eszünkbe, hogy “Dragons and mermaids, oh no, Edward Cullen gets slayed, he’s back!” Elég vicces.

Egy a lényeg: nem hagytam fel se az újraolvasással, se a gondolkodással, se az újraolvasásról blogot írással. Csak kicsit lassú vagyok. Hiszen még mindig nem jutottam el odáig se, hogy az új Rowling könyvet elolvassam, de most már komolyan tervezem, szerintem jövő hét végén, vagy esetleg karácsony körül fogok rászánni egy-két napot, amennyi kell rá.

A figyelmeztetések pedig a szokásosak: nem elemzés, nem ismertető, csak olvasónapló, vagy furcsa kérdések, az egész tele spoilerekkel az adott kötetre és a többi hatra vonatkozóan, véletlenszerűen használt angol és magyar terminológiákkal. Csak annyi változott, hogy most már azt gondolom, hogy nem hagyom abba. Három kötetet letudván elmegyek most már hétig. Bizony.

Harry Potter and the Prisoner of Azkaban

Ami most nincs: nem elemzem, hogy milyen viszonyban voltam ezzel a kötettel, leginkább azért, mert nem nagyon emlékszem. Azt gondolom, hogy meglehetősen kedveltem, és a kedvenceim közé tartozott (kedvenceim: első, harmadik, hatodik). De azt se tudom, hogy angolul vagy magyarul olvastam-e előbb. Lehet, hogy ezt magyarul, mert elbátortalanodtam a második után? Nincs kizárva. Úgy rémlik, hogy ez sokáig állt a polcomon angolul, és csak jócskán a harmadik magyar, és könnyen lehet, hogy a negyedik angol után szántam rá magam. Szóval nem emlékszem.

Csak arra emlékszem, hogy nem értettem, mi ez a nagy felhajtás Sirius körül, miért van tőle mindenki úgy oda – mármint az olvasók. Lupin szerintem sokkal jobb fej, ha már itt tartunk. És akkor jöjjön a szokásos lista:

1. Mi történt Marge nénivel? Az most varázslat volt, vagy sem? Olyan varázslat volt, mint a gyerekkori furcsaságok a visszanövesztett hajjal meg az összemenesztett pulóverrel meg a tetőre ugrással? Mert akkor, hogyha Harry nem tudta volna megállni, nem tehetett róla, akkor mi a csodáért is kellett volna kicsapni érte? (Ha meg szándékos volt, akkor az egészet nem értem.)

2. Tulajdonképpen kik és mik őrzik Azkabant? Oké, hogy dementorok. De mennyi van belőlük, hogy mindenhová jut, őrjáratozni az iskolában és a faluban és őrizni a többi foglyokat is? Hiszen szaporodni csak az ötödik és a hatodik könyv közötti nyáron kezdenek el, amikor mindent belep a köd (pfuj). Arról nem is beszélve, hogy az Azkaban őrei beszámoltak Fudge-nak arról, hogy Sirius mit beszélt álmában… a dementorok tudnak beszélni? Értik az emberi szót? Vagy vannak olyan emberek, akiknek lehet annyit fizetni, hogy ott dolgozzanak emberi börtönőrként ezek között? És ha már itt tartunk, vajon mivel veszik rá a dementorokat, hogy ott maradjanak őrködni?

3. Mr. Weasley az egyetlen, aki szerint Harrynek joga van tudni a dolgokról, amik őt érintik. Senki más. Nemhogy Mrs. Weasley vagy McGonagall vagy akár a nyamvadék Fudge, akitől nem is várnék mást, de még Lupin se. Dumbledore meg a legkevésbé, de ő persze más tészta.

4. Újabb elrejtett apróság, a Sneakoscope amit Ron hozott Harrynek ajándékba. Természetesen tökéletesen jól működik, csak a szereplőknek majdnem sikerül elhitetni velünk, hogy gagyi és meghibásodott. Azért csak majdnem, mert lévén rutinos Harry Potter-olvasó, már tudjuk, hogy nem minden az, aminek látszik, sőt, alapvetően egészen a hatodik kötetig semmi sem az, aminek látszik, és ha valaki gyanús, akkor nem vele van a gond.

5. Hogy a csodába zajlik ez a Kviddics-bajnokság? Nincsenek tartalékosok a csapatokban? Amikor Harry  a csapatkapitány a hatodik évben, akkor vannak. És az ötödikben is be tud Angelina állítani embereket Harry és az ikrek helyére… mekkora marhaság már az, hogy Malfoy sérült(et játszik), és ezért másik ház csapata ellen játszanak? És a Hufflepuff csapatával szemben mennyire korrekt, hogyha alig néhány nappal előre szólnak nekik, hogy ők játszanak a hétvégén? Ó, és mennyire lehet fontos Malfoynak az a hülye sport, hogyha két meccset is kihagy a háromból, amit játszanak?

6. Nem teljesen világos a Fidelius bűbáj működése. Oké, valakinek a lelkében elrejtik egy bizonyos hely elérhetőségét, és csak ő tudja elárulni vagy nem elárulni, hogy hogy lehet eljutni oda. Eddig értem. Azt is értem, hogy Dumbledore maga végezte a varázslatot (bár elvileg Flitwick a bűbáj-specialista, de Dumbledore meg az évszázad legnagyobb géniusza, úgyhogy ám legyen.) De ha így történt, akkor Dumbledore nem kellene, hogy tudja, hogy ki volt a titok őrzője? Hogy nem Sirius volt, hanem Pettigrew?

7. És amikor Sirius és Lupin a kis patkány orra alá dörgölik, hogy inkább meg kellett volna halnia, minthogy elárulja Tudjukkinek hol rejtőznek Potterék… az segített volna? Ha jól emlékszem, valami fura történik a Grimmauld téri házzal is, aminek ugye Dumbledore volt az őrzője. (És azt a varázslatot akkor vajon ki végezte? És kinek a megbízásából? Az furcsamód egy olyan varázslatnak tűnik, amikor Dumbledore a saját megbízásából a saját lelkében rejtette el saját maga a titkát. Érdekes.) És egyébként is, pontosan mi történik a varázslatokkal, hogyha meghal a varázsló? Hiszen amikor Dumbledore hal meg, akkor az a varázslat, amivel Harryt bénította meg, feloldódik. Akkor Dumbledore elpusztításával Potterék ugyanúgy védtelenné váltak volna, nem? Oké, őt annyira nem lett volna egyszerű megölni. De akkor is. Hogy van ez?

8. Ha Hermionénak ott a nyakában az időnyerő, akkor hogy a csodába maradhatott le arról az egy darab bűbájtan óráról, amikor véletlenül elaludt? Elvileg ő korának legokosabb boszorkánya, akkor hogy nem jutott eszébe ébredés után visszatekerni az időt? És egyébként is, hogyha korlátlan idő áll a rendelkezésére, akkor miért nincs elég ideje aludni és mindent megtanulni? És mindez két óra miatt? Hiszen a végén leadja a Jóslástant meg a Mugliismereteket, és hirtelenjében már kezelhető lesz az órarendje. Két tantárgy miatt szereztek neki ilyen szupertitkos és nagyon veszélyes csodakütyüt? Kicsit kivételezünk a Gryffindorosokkal, nemdebár? Továbbá, ha egy kicsit utánaszámolunk, akkor Hermione, aki amúgy is majdnem egy évvel idősebb volt a két fiúnál (ő szeptemberi születésű, Ron márciusi, Harry júliusi), most meg még legalább egy-két hónapot rátett. Naná, hogy ennyivel érettebb és több esze van náluk! :)

9. Nem fér a fejembe, hogy vajon nem lett volna-e arra mód, hogy a kis patkányt elkapják valamikor. Miért nem zárták kalitkába patkány formájában, vagy valami? Akkor nem tud átváltozni, és nincs gond.

10. Egy olyan rutinos és tapasztalt vén róka, akarom mondani vén vérfarkas, mint Lupin mégis, hogy feledkezhet el a bájitaláról? Komolyan. Melyik cukros felejti el az inzulinját? Egyébként meg végképp nem értem, hogy mire föl a nagy felhajtás a vérfarkasok körül. Olyan állapotról van szó, ami havonta egyetlen egy éjszaka érinti őket, nem? Oké, esetleg utána is egy-két napig, hogyha gyengélkednek, mint Lupin akkor, amikor nem tud tanítani, és Snape helyettesíti. (De nappal miért nem tud tanítani? Oké, éjszaka farkasolt egyet békésen összekucorodva az ágyában. És? Hacsak nem olyan kora reggeli óra volt, amikor még nem ment le a hold. De akkor meg miért nincs ilyen gyakrabban? Vagy máskor mindig hétvégére esik a telihold?)

11. Tegyünk említést a könyv legviccesebb jelenetéről! Amikor Snape elkobozza a térképet Harrytől, és a térkép elkezdi sértegetni. És hogy ez miért olyan vicces? Mert Snape pontosan tudja, hogy ki az a Moony, Wormtail, Padfoot és Prongs! Hiszen ezek voltak olyan arrogánsak, hogy hangosan is így szólították egymást, hallottuk abban a bizonyos emlékben, két kötettel később! Azaz amikor Snape odarángatja Lupint, hogy nézze meg ezt a Rettenetesen Nagyon Gonosz Fekete Mágiával Átitatott Pergament, akkor Snape tudja, és Lupin is tudja, hogy Snape tudja, és Snape tudja, hogy Lupin tudja, hogy ő tudja, és így tovább. Mindenki tud mindent, csak Harry nem ért az egészből semmit, poggi pedig hanyatt vágja magát az ágyán, és visongva röhög.

12. Snape, a nyomorult. Levágja azt a kis helyes hisztirohamot a könyv végén, és igaza van és mégis mindenki lekezeli. Pontosan tudja, hogy Potter keze benne van Sirius szökésében, és nem tudja bebizonyítani. Ezt a jelenetet azért nagyon megnéztem volna, hogyha benne van a filmben is, de hát az ember ne akarjon túl sokat. (Csak elképzelni tudom, miféle beszédet tartott neki Dumbledore zárt ajtók mögött…) Igen boldogtalan élete van annak a fickónak is, mindent összevetve.

13. Dumbledore elejtett vicce, hogy “ki hitte volna, Trelawney professzor igazi jóslatai száma kettőre emelkedett”. Ehhez nem is tudok mit hozzáfűzni.

A filmről meg csak annyit, hogy bár kibírtam volna, hogyha pár perccel kevesebbet röpköd Harry Buckbeak hátán, és hogyha a film végén nem repül bele a kamerába a vadi új nagyszerű Fireboltján, alapvetően a hármas azért egy jól sikerült film. Nagyon szépek a képei is, jól van összevágva, kellemes nézni. Nagyon szórakoztató az is, ahogy a madarak sose tanulnak a verekedős fát illetően.

Szóval azt gondolom, hogy a filmnézést itt fogom abbahagyni, mert a negyedik filmet egyszerűen rühellem. Vagy ki tudja, talán megnézem úgy, ahogy a legutóbbi alkalommal, azaz hogy áttekerem a három próbát meg a temetős jelenet unalmas akciós részét, és akkor fennmaradó 15 percnyi film nézhető. Majd még kitalálom

“Könyvek, amik sokat jelentenek”

T. állt elő hónapokkal ezelőtt néhány érdekes kérdéssel arról, hogy mik azok a könyvek, amik a legtöbbet jelentik valamilyen oknál fogva. (Nem, nem csak úgy általában, valamilyen oknál fogva, hanem meg is mondta, hogy mik azok a bizonyos okok.) Azt gondoltam, amit gyakorta szoktam gondolni, hogy beszállok, aztán lesz, ami lesz. Aztán alaposan megfeledkeztem róla, mert már csak ilyen vagyok.

Most meg eszembe jutott, ahogy az is, hogy bármilyen keveset is olvasok mostanában, azért igazán megtehetném, hogy gondolkozom egy kicsit. Szóval gondolkoztam.

Egy könyv, ami megerősít

Ez nehéz, mert nem vagyok benne biztos, hogy mit értünk erő alatt. Hosszas rágódás után úgy döntöttem, hogy én akkor érzem magam erősnek, hogyha úgy találom, hogy megvan a helyem a világon, nem értelmetlenül foglalom el a helyet a térben, hanem jogomban áll létezni és tenni azt, amit teszek, bármi legyen is az. Ezt pedig akkor érzem a leginkább, hogyha Nick Hornby olvasónaplóit olvasom, amikben számomra emberfelettinek tűnő toleranciával és türelemmel és megértéssel beszél az olvasásról, és arról, hogy mit jelent olvasónak lenni. Úgyhogy a válaszom Nick Hornby: The Complete Polysyllabic Spree.

Egy könyv, ami megríkat

Úgy alapvetően nem sírok könyvön. Nem mintha nem élném bele magam, vagy nem érezném át, egyszerűen csak még a legelmélyültebb pillanatomban is tudom, hogy ez csak egy könyv, hogy ez csak egy szöveg, és hogy amit érezni vélek, az valamiféle tompított élmény. Olyan volt már, hogy könyvet lecsaptam (és nem azért, mert rossz volt, hanem azért, mert “ezt egyszerűen nem hiszem el!”), de sírni? Nem, köszönöm. Egy kivétel volt eddig életemben, és annak a könyvnek is csupán egyetlen rövid, de annál intenzívebb része. Az illető könyv Jenny Downham: Before I Die volt. Az a része, amikor Tessa megírja a levelet az apjának.

Egy könyv, ami eltökéltté tesz

Nem jellemző, hogy nagyon akarnék menni és csinálni, megállíthatatlan lelkesedéssel. Nagyon nem. De amikor az Antarktisz-expedíciókat olvasom, az mindig feltüzeli kicsit a harci szellememet. Érett, felnőtt, értelmes férfiak vágnak neki a nagy fehér semminek egyszerűen azért, mert már mindenhol máshol járt ember, és hajtja őket a romantikus képzet, hogy az utolsó, emberláb nem tapodta pontot el akarják érni. És a sors rohadtul nem szokott kegyes lenni velük, iszonyatos hideg van, a terep ismeretlen és könyörtelen, a veszteségek – tárgyi és emberi egyaránt – hatalmasak. De a legtöbbször, hogyha elegem van, Shackletonra szoktam gondolni, és arra, ahogy a hajója elsüllyedése után sem adta fel egy pillanatra sem, hanem az új körülmények között új célokat tűzött ki, új tervet készített, és ahányszor új nehézség adódott, annyiszor találta ki megint, hogyan küszöbölje ki. Ez a soha nem feladás, a mindig továbbmenés, a folyamatos újra átgondolás borzasztóan tetszik. Úgyhogy legyen Ernest Shackleton: A Déli sark hajótöröttjei.

Egy könyv, ami megnevettet

Mosolygás nem ér? Nevetni nem nagyon szoktam. Vigyorogni meg mosolyogni meg vihogni igen, de nevetni csak nagyon ritkán. Konkrét hangos nevetést eddig mindösszesen egy szöveg váltott ki belőlem, de az se könyv volt (hanem fanfiction, mégpedig egy zseniális darab). Olyan viszont van, amint mindig jókat szoktam mosolyogni, ahányszor csak eszembe jut, vagy beleolvasok. Arról szól, hogy az ember esendő és vannak hiányosságai, és ezeket már csak azért is jó ismerni, hogy utána amikor kívülről nézzük, akkor nagyon jól lehet mulatni saját magunkon. Ez a bizonyos könyv Sheila Hocken: Emma meg én.

Egy könyv, ami nagyban alakított a világlátásodon

Na ez lesz a ciki, de nem baj. (Vagy talán nem is ciki, nem tudom.) Nem vagyok éppen türelmes vagy toleráns vagy széles látókörű most sem, de mindezen képességeim paraméterei alig néhány évvel ezelőtt még rosszabbak voltak, és aki nem hiszi, az olvasson nyugodtan bele a régebbi blogbejegyzéseimbe, amik még engem is annyira idegesítenek, hogy alig bírom feltölteni is őket. Aztán jött egy könyv, ami valami egészen hozzám közel becsapódó módon beszélt esendő emberekről, ostoba hibákról, könnyen elkerülhető félreértésekről, amelyeknek végzetes következményei lettek. És ezen felül beszélt még hitről, meggyőződésről, erkölcsi és morális érzékről, no meg hazugságról, becsapásról, gondoskodásról, szeretetről és gyűlöletről. Szóval nagyon sok nagyon fontos dologról egyáltalán nem szájbarágós, de annál mélyebben ható és olvasmányos formában. És ez a könyv mindjárt négy könyv. És szerintem a címe sem olyan nagy meglepetés. Raana Raas: Csodaidők.

Egy könyv, ami segített egy nehéz helyzetben

Millió és egy olyan alkalom volt, amikor egy időtlen idők óta a polcomon őrizgetett könyv szólt hozzám, és azt mondta, hogy vegyél le és olvass el most, mert most jött el az idő. A baj az, hogy bárhogy töröm is a fejem, egyetlen ilyen se jut az eszembe. Így aztán nem marad más, mint elismételni a korábban már számtalanszor elmesélt történetet arról az időszakról, amikor zsenge tizenhat éves koromban történt egy haláleset a környezetemben, ami nagyon letaglózott, és hónapokig dagonyáztam a gyászban és a bűntudatban, ami akkor következett, amikor véletlenül néhány másodpercre elfeledkeztem róla. Aztán jött egy könyv, abban a könyvben is egyetlen mondat, ami kicsit felrázott és nagyon felszabadított, és ami segített összeszedni magam, de amitől mégsem kellett ostoba vadszamárnak éreznem magam. A könyv Lois Lowry: Summer to Die volt.

Egy könyv, ami különösen fontos

Csalok, és itt két válaszom is lesz. Az egyik sok-sok éven át meghatározta az életemet, fontos és stabil állócsillaga volt zavaros életem égboltjának, segített azonosítani magam, besorolni magam egy generációba, és a segítségével tartozhattam valahová, valakik közé. Utólag pedig talán még jobban örülök neki, mint akkor, amikor még jelenidőben zajlott, hogy a része lehettem. Van olyan, aki nem tudja, kiről van szó? Egy bizonyos varázslófiúról, akinek a homlokán található egy bizonyos villámalakú sebhely. Ja, róla.

És a másik? Még meglepőbb lesz, ígérem. A világ legeslegjobbabb könyve, amiben minden benne van, amit az életről tudni lehet, okos, érzékeny, vicces, kedves, bájos, megértő, morálisan korrekt, tisztességes szöveg, ami ráadásul rövid, lényegre törő és tökéletes. Egy olyan regényről van itt szó, ami végigkísérte az életemet, és valószínűleg a fennmaradó éveimet is végig fogja, mert sosem győzök betelni vele. A szóban forgó könyv, természetesen Erich Kästner: A két Lotti.

Feltétlen bizalom

Van itt valami, amit feltétlenül és sürgősen, még a mai napon meg kell, hogy tárgyaljak a nagyérdeművel. Némiképp talán magától értetődő, némiképp viszont talán nem kevéssé ostobának vagy egyenesen elvakultnak tűnő koncepcióról van szó. Meg persze más dolgokról is.

Például egy hölgyről.

És egy könyvről is.

Egy könyvről, amit ez a bizonyos hölgy írt.

Egy könyvről, ami holnap fog megjelenni, és amire, ha a szállítmányozóvállalatok is úgy gondolják, már jövő hét elején, ha nem úgy gondolják, akkor az azután következő hét elején én is rátehetem a mancsomat.

Egy könyvről, amit ha megkaparintok, minden mást félre fogok dobni, lett légyen az bármennyire is érdekes, fontos, releváns vagy sürgős.

Hogy mi az a bizonyos könyv? Ugyan kérem, ne legyünk értetlenek. Természetesen az alábbi.

És a helyzet vele a következő: nem tudom pontosan, hogy miről fog szólni. Nem ismerem a csavarjait, nem ismerem a szereplőit, nem ismerem a történet kimenetelét. Nem tudok mást, mint azt, hogy ez a bizonyos hölgy már több alkalommal írt olyasmit, ami lenyűgözött – és nem is kicsit. Ez a hölgy és az ő munkássága hatalmas befolyással volt az életem eddigi alakulására is, ismeretségeket, tudást, kalandokat és számtalan mást köszönhetek neki.

Ezért viseltetek iránta és az új könyve iránt is feltétlen bizalommal. Ezért rendeltem meg már hónapokkal ezelőtt, ezért jegyeztem fel a naptáramba a megjelenés napját, és rajzoltam körbe olyan rózsaszín szívecskékkel, mint Hermione Lockhart óráit. Teljesen mindegy, hogy végeredményben milyen lesz ez a regény, mert már most is szeretem, és olvasás után is szeretni fogom – minőségétől függetlenül.

Természetesen remélem, hogy jó. De ha nem jó, akkor sem történt semmi baj, az is benne van a pakliban. A szeretés ténye nem minden esetben és szükségképpen függvénye a tetszésnek. A szeretet csupán döntés, a rajongás és a lojalitás okozta bizalom közvetlen folyománya.

És ezt nagyon fontos volt még ma tisztáznom, még mielőtt holnap mindenki erről és más kapcsolódó dolgokról kezdene beszélni. Mert holnaptól, azt gondolom, hogy egymást fogják érni a cikkek és blogbejegyzések, amelyek nem győzik majd darabokra cincálni ez a szegény regényt, amelyek majd össze-vissza hasonlítgatják a Harry Potterrel, amelyekben hemzsegnek majd a rosszízű megjegyzések, amik egy része arra vonatkozik, hogy Rowling végre felnőtt a varázslógyerekekkel együtt, a másik pedig arra, hogy pont ellenkezőleg, nem sikerült felnőnie. És mindez számomra nem számít.

Csak az számít, hogy holnap megjelenik egy könyv, amiről a semminél alig tudok többet, és amit már most teljes szívemből szeretek.