Vannak dolgok, amiket rendszeresen bevallok. Aztán vannak másik dolgok, amiket rendszeresen be szeretnék vallani, és mégsem teszem. Márpedig néha igencsak hasznos volna megvallani egyes dolgokat, mert aggasztanak, nyomasztanak, és így tovább. Következzék hát egy komoly vallomás: mostanában nem olvasok.

Nyilván van, aki szerint ez a kijelentés egyenesen nevetséges. Aki évente száz könyvet olvas, vagy ha nem annyit, hát akkor kilencvenet, az hogy állíthat olyasmit, hogy nem olvas? Milyen idióta elmélet ez már megint?

Nem idióta, becsszóra. Vagy ha mégis, hát nem rosszabb, mint általában. És nem is elmélet, sokkal inkább tapasztalat.

Ráadásul azt is fontos leszögeznem, hogy ez nem mérhető számszerűen. Köze sincs az elolvasott könyvek, vagy oldalak, vagy akármik számához. Egyszerűen a belső könyves fogyasztásmérőm leolvasásakor elszámolom a mennyiséget (ami alapján megállapítható volna a következő évi átalány, már ha ennek a párhuzamnak volna bármi értelme), és a leolvasás egyenlege háromféle lehet: elmaradás, nulla és túlfizetés, azaz nem olvasok eleget, vagy éppen rendben vagyok, vagy túl sokat olvasok. De ennél konkrétabban nem tudok számszerűsíteni, már csak azért sem, mert annyi minden mástól függ.

Teszem azt, ha van egy nappali állásom, akkor az olvasásra fordítható időm hetente nagyjából negyven órával csökken. Amikor fordítok éppen, akkor nagyon nehezemre esik bármilyen más történettel foglalkozni, mint amin dolgozom éppen. Hasonlóképpen novemberben is csak megzavar, hogyha más jár a fejemben, mint aminek kellene. Ezen tényezők függvényében állapítható meg, hogy mennyi szabadidőm marad, amit akár olvasással is tölthetek. Ha mégis nagyon számszerűsíteni akarnám, akkor ennek az “olvasásképes” időnek és a ténylegesen elolvasott mennyiségnek a hányadosát kellene számítani, és ezt valamilyen mértékben súlyozni a lelkiállapotommal. Nyilván őrülten egzakt eredményeket lehetne így kapni, de most ennek a képletnek a megállapítására mégsem vállalkozom.

Legyen elég annyi, hogy a komoly visszaesés arra az időszakra tehető, amikor tavaly nyáron otthagytam a munkahelyemet. Nem is annyira azért, mert megszűnt a bolti kölcsönzés, sokkal inkább azért, mert hirtelenjében nem mentem sehová. Valahogy az évek során a közlekedés és az olvasás összefonódott, és kezdett egyet jelenteni. Amint felszálltam a buszra, elővettem a könyvemet, és amíg meg nem érkeztem a munkahelyemre, olvastam. És hazafelé is – felszálltam a metróra, és olvastam hazáig, sőt, ha nagyon izgalmas volt a könyvem, akkor egész éjszaka folytattam. Azzal, hogy napi két és fél óra utazást megspóroltam, hirtelen elveszítettem napi két és fél óra olvasást is. Itthon valahogy sokkal kevésbé olvasok, mint a buszon. Vajon miért?

Nem szűnt meg teljesen az a rém egészséges szokásom, hogy elkezdek kora este olvasni egy könyvet, és nem teszem le addig, amíg a végére érek, de már közel sem olyan számottevő, mint volt négy-öt éve. Előfordul, van rá precedens, volt már az idén is, tavaly is, legalább két-két alkalommal, de már távolról sem minden hónapban. Ennek az egyik oka az, hogy már nem bírom olyan jól az éjszakázást, mint régen. Hülye dolog azt mondani, hogy öregszem, de hát öregszem. Egyrészt kell az alvás, másrészt ritkábban hoz ennyire lázba egy-egy regény, főleg, amikor már amúgy is kevesebbet olvasok.

Lassan már nem is marad más, mint a klasszikus “elalvás előtt az ágyban” és a sokak által megvetett “fürdőkádban órákon át” modellek, és egyik sem ér valami sokat. Pedig van egy nagyon jó fotelom is ám, abban is remekül lehetne olvasni. Csak valahogy nem szoktam. És ez a fotel-helyzet lehet a megoldás egyik kulcsa. Mert persze jó magyarázat az olvasásra szánt idő csökkenése, az olvasást kizáró tényezők, és az olvasás helyszíneinek és módozatainak leszűkülése, alapvetően mégis valami másnak kell a gondot okoznia. Hiszen másom sincs, csak időm, hónapok óta nem fordítok (pedig kéne), és van egy remek olvasófotelom is. Így aztán, bár ezek a változók mind indokoltak és igazak, azt javallom, nézzünk kicsit mélyebbre.

Egyszer volt már korábban hasonló olvasói válságom, ami nagyjából gimnázium harmadik-negyedik évfolyamára és a szakmai iskola egy évére tehető. Akkoriban majdhogynem el is felejtettem, hogy én tulajdonképpen szeretek olvasni. Ez elég ijesztően hangzik, de így volt. Na persze, voltak olyan alkalmak, mondjuk tripla lyukasórában, amikor két órában nem volt faktom a harmadikban pedig nem jártam tesire, beromboltam a könyvtárba, felmarkoltam két-három díványpárnát, bebújtam egy sor végébe a radiátorhoz, lekaptam valamit a polcról és végigolvastam. Vagy mondjuk a feléig, aztán következő héten a másik felét. De jellemzően nem kölcsönöztem, és… nem is nagyon tudom, mi történt velem akkoriban. Kicsit kiszerettem az irodalomból, és bizton állíthatom, hogy az olvasási hiátus volt azokban az években a legkisebb gondom.

A mai eszemmel azt gondolom, hogy az egy tranzitív fázisom volt, akkoriban már kinőttem a pöttyös könyvekből és a minden jóra fordul meseregényekből, és így tovább, de még nem értem meg azokra a kicsit komolyabb témákat feszegető, néha ifjúsági, néha nem ifjúsági regényekre, amiket az azóta eltelt években olvastam. (Igen, érzelmileg elég későn érő típus vagyok, tudok róla.)

Könnyen lehet, hogy ez a mostani időszak sem más. Ezeket a jaj-de-nagyon-komoly-vagyok és a megoldjuk-a-világ-összes-nagy-dolgait könyveket egy kicsit már unom. Még most is szeretek elég sok ifjúsági könyvet és szerzőt, de most már nem megy le a minden a torkomon. Csakhogy nem nagyon találok helyette a nekem való műfajokat. A krimi nem érdekel, a horrort, thrillert nem bírom, a romantikától falnak megyek, a fantasytól kiütéseket kapok, még ha vannak is kivételek, és sci-fiből bőven elég évente egy-két darab. A vicces könyveket nagyon sokszor nem találom viccesnek. A szórakoztató irodalom ezzel nagyjából ki is van lőve. A szépirodalmat meg sokszor nem érem fel ésszel, állandó hiányérzetem van attól, hogy ebben van valami, amit én nem értek, és aminek az ismeretében ez biztos nagyon jó volna. A legtöbb író nem olyan tisztességes, mint Vonnegut, aki partnernek tekinti az olvasóját, és nem vizsgáztatja, hogy felfogta-e ezt a sok összetett, bonyolult izét. Én nem fogom fel az összetett és bonyolult izéket, nem ismerem fel az áthallásokat, és idegesít, ha nem tudom, mi történik (vagy ha tudom, hogy nem történik semmi).

Tudományos művek terén meg eléggé behatárolt az ízlésem és az érdeklődésem, és szakismeretem nem lévén semmiféle jelentős témában, abból is csak a népszerű ismeretterjesztők jöhetnek szóba, amik azért nagyrészt igen sekélyesek, már amikor nem egyenesen baromságok. Aztán például a sarkkutatókról egyáltalán nem lehet télen, hidegben olvasni, hiszen az Antarktisz leírásától még a nyári negyven fokban is kiráz a hideg. Pszichológiából többnyire egy-két vékonyka könyvet tudok csak lenyomni egyszerre, utána valami más kell. A halál-mánia is időszakosan tör rám, egy-két hónapig nagyon intenzíven, aztán akár évekig nem foglalkozom a témával.

A vége, akárhogy számolom is, egyszerűen az, hogy mostanában semmi sem jó. Az ifjúsági túl bugyuta, a magas irodalom túl magas, a türelmem pedig nagyon kevés. Csak sétálok fel-alá a polcom előtt, és egyszerűen semmihez sincs kedvem, semmi sem érdekel, semmi sem jó éppen. Néha azt gondolom, hogy talán újraolvasom ezt vagy azt (Harry Pottert, a teljes Vonnegut-életművet, a Csodaidőket, a Boyfriend Listet, Laura Ingalls Wildert, és így tovább), de akkor meg mindig rájövök, hogy ilyen nagyszabású vállalásokba nem a vizsgaidőszak közepén kellene belevágnom, így aztán ennek sem állok neki.

Csak remélni tudom, hogy idővel most is enyhül majd ez a kínlódás, hogy majd megint jobb lesz, ahogy akkor, évekkel ezelőtt is helyre tudtam állni. Jó volna tudni, akkor mi történt, hogy zökkentem vissza a könyveim közé, mert most nagyon magányosan vagyok így nélkülük. A tulajdon gondolataim között nem olyan kellemes lenni.

Talán egyszerűen csak el kellene kezdeni olvasni – akármit -, és az segítene. Elkapna újra a gépszíj. De nem tudom, működne-e, és jelenleg képtelen vagyok kipróbálni is.

Úgyhogy egy darabig még kínlódom. És reménykedem.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete (elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: VII/1-3.

Leírtam már egyszer-kétszer, de leírom most újra, mert a bölcselkedésből soha sem elég: nem egészen vagyok meggyőződve az iskolai irodalom- és olvasásoktatás elsődleges és kiemelt fontosságáról. Tessék, kimondtam.

Még mielőtt nagy tömegek követelnék ezüsttálcán a fejemet, hadd magyarázzam meg.

Odáig, hogy mindenkinek meg kell tanulnia írni és olvasni, mert mindkettő létfontosságú készség a huszonegyedik században, teljességgel világos. Jó szövegértésre mindenkinek szüksége van, hogyha el akar igazodni a világban, meg akarja érteni a környezetét, és ő is meg akarja értetni magát másokkal. Ehhez szükség van a szövegek felépítésének és a nyelv alapvető struktúráinak az ismeretére, és tisztában kell lenni azzal, hogy mi mit jelent. A tanulmányoknak és a munkának teljesen egyértelmű, hogy jelentős alapeleme az írástudás, de ennél is fontosabb, hogy a személyes létben, az emberi kapcsolatokban is nélkülözhetetlen. Aki nem tudja kimondani, hogy mit gondol, az előbb-utóbb becsavarodik – sőt, aki nem bírja megfelelő mértékben az anyanyelvét, az világosan gondolkodni sem képes, hiszen a gondolkodás alapvetően nyelvi jellegű.

Csakhogy az iskolában az olvasási készség és a nyelv ismerete tiszta tudománya mellé belezsúfolnak mindenféle oda nem teljesen illő koncepciót, például az irodalom értését, az irodalmi kánon megismerését, és ami számomra még ennél is döbbenetesebb, az olvasás élvezetének a propagálását.

Álljunk meg itt egy pillanatra! Azt várjuk az iskolába bekerülő gyerektől, hogy ne egyszerűen megtanulja az olvasást, hanem élvezze is azt? Miért? Az olvasni tudás szükséges velejárója volna, hogy az olvasó örömét lelje benne? Talán bizony aki egyszer megtanult jól olvasni, az attól kezdve elkerülhetetlenül lelkes könyvmollyá válik?

Ismerek olyan embereket, akik különösebb nehézségek nélkül képesek hibátlanul összeadni és kivonni többjegyű számokat, és közben egyetlen pillanatig nem élvezik a számolást. És soha nem találkoztam olyan matematikatanárral, aki az élvezetet megkövetelte volna. Vannak, akik szeretnek számolni, és vannak, akik nem, és ez, szerencsére, csaknem semmiféle összefüggésben nincs azzal, hogy ki milyen szinten képes rá. Legfeljebb annyi valószínű, hogy aki nem tud összeadni, annak nem okoz örömet a próbálkozás, de ebből még nem következik az, hogy amennyiben ezt a személy megtanulna jól számolni, hirtelen élvezni is kezdené.

Ehhez képest nagyon arrogáns felfogás az, hogy a gyerekeket az iskolában meg kell tanítani arra, hogy élvezzék a fikció olvasását. Miből gondoljuk, hogy a szórakoztatási célú olvasás mindenkinek való? Valóban feladata volna egy tanítónak megszerettetni az olvasást? Ez nekem bizony sántít. A technikát meg lehet tanítani, de az érzelmek tanítása azért  elég trükkös feladat.

Számát se tudom, hányszor találkoztam már a kézenfekvő váddal, hogy a kötelező olvasmányok rosszak, mert nem szerettetik meg a gyerekekkel az olvasást. Talán tényleg rosszak, de ha igen, akkor sem ezért. Szerintem ha ténylegesen gyakorlati olvasást, szövegértést és szövegalkotást akarunk tanítani az iskolában, akkor valódi szövegeket kell olvastatni. Nem azt mondom, hogy űzzük ki a meséket az alsó tagozatból, szó sincs róla, de ha már lehet választani, ne csak irodalmi szövegekkel legyenek tele az olvasókönyvek! Legyen egy érdekes olvasmány a Mount Everest megmászásáról, aztán a Hubble űrtávcsőről, legyen egy másik arról, hogyan beszélnek egymással a delfinek, és egy az egyiptomi múmiákról. Az adatok legyenek pontosak, de ne túl részletesek, a terjedelmük lehetőség szerint rövid. Először tanulják meg a gyerekek az órarendjüket olvasni, és tanulják meg értelmezni a vasúti menetrendet, a tévéműsort és a térképet is.

És közben egy pillanatra sem szabad elfeledkezni arról, hogy ahogy a zenét is értheti jól és élvezheti kottát olvasni nem tudó személy (hiszen a muzsikus “felolvassa” azt számára), azt gondolom, hogy az irodalom értésének képességét sem szabad az írástudáshoz kötni.  Egy történet befogadására és szimbólumainak visszafejtésére az írástudatlan ember is képes lehet.

Akkor, és csak akkor lehet továbblépni, és elkülöníteni a tantárgyakat, amikor már sikerült elsajátítani az olvasott szöveg maximális megértését. Ettől kezdve egyenértékű a biológia a történelemmel, a kémia az angollal, a fizika az irodalommal. És ugyanúgy, mint minden más tantárgy esetében, irodalomból is meg tanulni, hogy hogyan és mi alapján értelmezendő az olvasott szöveg.

De hogy az irodalmat hogyan kellene tanítani, azt bizony már nem tudom. Örök vita – és nem kívánok benne állást foglalni -, hogy mi a fontosabb, a klasszikus irodalmi kincs átadása, vagy az olvasóvá nevelés. Merthogy szomorú tény, de a kettő nem megy együtt. Relatíve kevés olyan tizenkét-tizenhárom éves kamasz szaladgál az országban, akinek örömet fog szerezni a Kőszívű ember fiai (legfeljebb maradandó élményt, de nem feltétlenül a kellemes fajtából), és még kevesebb olyan hét-nyolc éves gyerek, aki a Kincskereső kisködmönt olvasva döbben rá, hogy olvasni jó. Másrészt nem valószínű, hogy valaki az iskolából kikerülve, magától rágja át magát az Egri csillagokon, viszont kedvtelésből még olvashat sok mást, ha majd felnőtt lesz, és amikor nem kell majd olvasottsági felméréseken számot adnia valamennyi apró és jelentéktelen részletről, és nem kell gondosan dokumentálnia egy olvasónaplóban, hogy melyik fejezet miről szól.

Kis kitérő: lehetne vajon olyan olvasónaplót előírni, ami nem borzalmas gyereknek, szülőnek (aki éjfél és fél kettő között próbál emlékezetből összebarkácsolni valamit az ivadékának) és a tanárnak? Nem tartom kizártnak. Ha nem azt kellene leírni, hogy melyik fejezet miről szól, hanem azt, hogy “ma ennyit olvastam és ezt gondolom, és erről ez jutott eszembe, és lerajzolom azt a jelenetet”, az például megtámogatja az olvasottakról való gondolkozást, ami hasznos. De ehhez már sokkal komolyabb és fejlettebb kritikai készség szükségeltetik, mint amilyen a legtöbb kisiskolásnak van. Akárhogy is, kell lennie megoldásnak, akár olyannak is, ami túlmutat a “helyes válaszok” rendszerén. (Melyik gyerek merné azt írni egy feladatlapra, amelyiken megkérdezik a véleményét, hogy nem tetszett neki a Légy jó mindhalálig? Nem sok. Pontosan tudják, hogy az elvárt és sugalmazott válasz az, hogy mivel ez egy értékes könyv, ezért szeretni kell.)

Egy ideális világban persze az iskolának nem kellene mással foglalkoznia, csak az irodalmi kinccsel, mert az olvasás kedvéért való olvasást mindenki elsajátítaná az oktatás keretein kívül. Mindenki, akinek van rá hajlandósága. Mert azt állítani, hogy a művelt és intelligens ember szükségképpen olvasó ember is, nem helyénvaló. Nem mindenki szeret filmeket nézni, zenét hallgatni, számtani műveleteket végezni, főzni, rajzolni, múzeumba járni, táncolni, sőt, még olyan emberek is vannak, akiket nem nyűgöz le a műkorcsolya. Teljesen helyénvaló, hogy olyan is legyen, aki nem olvas, pedig tudna, csak nincs hozzá türelme, nem érdeklik a kitalált világok, nem köti le a lélekelemzés, vagy egyszerűen csak nem az ő asztala, és jobban szereti valami mással tölteni az idejét.

Olvasni – számomra – fantasztikus dolog, és nehezen tudom elképzelni, hogy ne olvassak. Nagyon rosszul élném meg, hogyha életem hátralévő részét a könyveim nélkül kellene töltenem. De azt nem hiszem, hogy ez volna a világon a legnagyszerűbb, legértékesebb és univerzálisan legkiválóbb szabadidős tevékenység.

És ne mondja nekem senki, hogy az olvasás az irodalmi értékek befogadásáról szól. Az esetek döntő többségében az egyszeri ember nem a kiemelkedően értékes és jelentős irodalmi műveket olvassa, hanem a többé-kevésbé könnyen emészthető többé-kevésbé ponyvát. Képmutatás volna bármi mást állítani.

Ezúton azt indítványozom tehát, hogy mutassunk némi megértést a nem olvasók iránt.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: VI/4.

Nem szoktam novellákat olvasni. Meg is mondom, miért, de ez hosszú lesz, mert nem erősségem a lényegre törés. Sokkal könnyebb valamit hosszan és alaposan elmagyarázni, kisebb-nagyobb kitérőket tenni, és a végén reménykedni a nagy hatásfokú megértésben, mint megragadni a szarvánál és úgy odavágni, hogy csak úgy csattan.

Jó novellát sokkal nehezebb írni, mint jó regényt. Fel kell benne építeni egy működképes világot, bemutatni hiteles szereplőket és mindennek tetejébe még egy érdekes történetet is, aminek aztán lesz egy megoldása – és mindezt néhány oldalban. Erre kevés író képes, és így az egyszeri olvasó sok gyenge novellával találkozik.

Ráadásul ezek a fránya novellák abszolút obskúrus helyeken férhetők csak hozzá, mint mondjuk novelláskötetekben, meg esetleg irodalmi magazinokban, amik viszont tele vannak versekkel is, és a versekkel nekem fenntartásaim vannak, de erről majd máskor. És ha véletlen mégis találkoznék jó novellával, akkor meg ott az a komoly hátulütője, hogy mire beleélem magam, már vége is. És amikor egy történetnek vége, akkor szusszanni kell egyet, várni egy kicsit, amíg minden leülepszik odabenn.

Ezért is alkalmatlan egy novelláskötet közlekedés közbeni olvasásra: minden egyes novella után bámuljak ki az ablakon pár megállón keresztül? Időpazarlás. Novellát olvasni csak úgy lehet, hogy el van téve takarékba, és amikor van pár percem, olvasok belőle. Vagy elalvás előtt az ágyban, amolyan esti meseként.

Szóval a novella nem praktikus. Nehéz műfaj, nem bocsátja meg a hibákat, és nem is kellemes kizökkenni egy fiktív világból nem sokkal azután, hogy megérkeztem.

Ezt a sok okosságot onnan tudom, hogy volt egy év, nevezetesen 2009, amikor rengeteg novellát olvastam, valószínűleg többet, mint életem többi éve alatt együttvéve, körülbelül négyszázötvenet, azt hiszem.

Az az év sok szempontból nem volt különösebben érdekes, nem is emlékszem sokra belőle. Valószínűleg akkor tetőzött a mániás olvasásom, mert végeredményben több mint kétszáz könyvet olvastam tizenegy hónap alatt (novemberben nem olvasok). Azt biztosan tudom, hogy összeolvastam mindenfélét, amit egyébként nem szoktam, vagy korábban nem volt szokásom. És nem is volt éppen kellemetlen tapasztalat. Találtam mindenféle gyöngyszemeket. Meg találtam mindenféle teljesen zavarba ejtő dolgokat is, amikor csak ülök bambán, kérdezvén, hogy “na ez meg mi volt?” Mert sokszor, bármennyire igyekszem is, nem értem, hogy mire megy ki az írás, nem jövök rá, hogy tényleg nincs benne csattanó, vagy csak én vagyok olyan műveletlen vagy éppen ostoba, hogy nem ismertem fel.

Azt hihetném, hogy ez a felgyorsult világ kedvez a novelláknak, amikor már nincs türelmünk egy egész regényt elolvasni, hanem legyen legfeljebb tíz oldal, és adjon ugyanakkora katarzist. És talán ez a trend használ a novellaírók képességeinek is. Lehet, hogy általánosságban így is van, de azt gondolom, hogy nekem nem való.

Most a főiskolás időszakban volt alkalmam megfigyelni, hogy mennyire nehezemre esik röviden és hatékonyan kifejezni magam. Egyetlen százötven szavas forrásból gond nélkül képeztem három és fél oldal szöveget, de egyetlen oldalba belesűríteni mindazt, amit a megismerés Arisztotelész szerinti fokozatairól tudok, komoly kihívás. Szerintem soha életemben nem szenvedtem még annyira, mint mikor a norvég pályázatra legfeljebb 6000 leütésben kellett értekeznem Amundsenről. Amikor a létező legtömörebben összefoglaltam mindazt, amit gondolok, 9500 után kicsivel értem a végére. Aztán megvágtam. Olyan is lett.

Lehet, hogy egyszerűen így működik az agyam, jobban szereti a részleteket. Nem a túl sok részletet, de a fontos részleteket. Azt gondolom, hogy Mark Twain egyáltalán nem beszélt butaságot, amikor valami olyasmit írt egy barátjának, hogy most nincs ideje rövid levelet írni, ír tehát egy hosszút.

De mielőtt bárki a torkomnak ugrana, egyetlen pillanatig nem állítok olyasmit, hogy a regény jobb műfaj volna a novellánál. Sőt! Ha már valamit rangsorba állítok, azt mondom, hogy a novellát sokkal nehezebb jól megírni, és sokszor sokkal nehezebb olvasni és megérteni is. És azt is mondom, hogy olvastam nagyon sok jó novellát már életemben, ami rendesen padlóra küldött. De mindeközben azt is mondom, hogy nekem, mint nem kiemelkedően képzett irodalomértőnek, élvezetből és nem pedig hozzáértésből olvasónak kényelmesebb a regény.

A regény esélyt ad rá, hogy fél óránál, óránál hosszabb ideig éljek valaki más elméjében, hogy akár napokat töltsek fiktív ismerősök között kitalált helyszíneken, egy alternatív valóság történéseiben. Az idő – a terjedelemmel párhuzamosan – egyszerűen olyan fontos tényező, hogy nem hagyhatom ki a számításból. Két regény között is kell persze egy szusszanásnyi szünetet tartani, de az időarányosan mégiscsak kevesebb, mint egy novelláskötet tíz-tizenöt-húsz novellája között szusszanni egyet-egyet.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: VI/3.

Alapvetően idegenkedem mindenféle olyan általánosítástól, miszerint “az vagy, amit…” Ezrével vannak ilyenek. Az vagy, amit megeszel, amit viselsz (ellenben “nem a ruha teszi az embert”), ráadásul Vonnegut szerint az vagy, aminek mutatod magad, ezért is kell nagyon óvatosan választani meg, minek mutatkozzunk. Most meg ez – az vagy, amit olvasol.

Következik-e ebből, hogy olyankor, amikor rossz időszakomat élem, és nem olvasok semmit, mert nincs hozzá kedvem és nincs hozzá türelmem, olyankor nem vagyok? Van ennek értelme? Nem sok. (Még akkor sem, hogyha egyébként nem is butaság. Mert ilyenkor tényleg úgy érzem magam, mintha nem lennék. De attól még tudom, hogy vagyok, szóval megpróbálom nem terelni el a saját figyelmemet, és témánál maradni.)

De szerintem pontosan fordítva van az egész.

Nem az vagyok, amit megeszek (bár fizikálisan nyilván igen), hanem azt eszem, amilyen éppen, abban az adott pillanatban vagyok. Van, amikor forró csokoládéra van vágyásom, és van, amikor sült virslire, és van, hogy körtére. A testem pontosan tudja, hogy mikor mire van szüksége – vagy mire van szüksége a lelkemnek -, és azt kéri. És nem az vagyok, amit viselek (szép is volna), hanem azt veszem fel, amilyen éppen, abban az adott pillanatban vagyok. Nem mintha olyan nagy ruhatáram volna, de mégis. A pólóim közül hangulat szerint szoktam választani. És vannak különböző színű nadrágjaim is.

És végképp nem vagyok egyenlő azzal, amit olvasok. Jelenidőben egészen biztosan nem.

Az már egészen más kérdés, hogy vagyok-e mindazon könyvek összege, amiket életem során elolvastam már. De persze ez is banális, nem igaz? Hogy másként fogalmazzak, nyilván minden, amit elolvastam, nyomot hagyott bennem, és ezek a lenyomatok nem kizárható, hogy formálták azt, aki vagyok. Természetesen nem is szükségszerű, hiszen százával vannak olyan könyvek, amik teljesen hidegen hagytak, és olyanok is, amikre egyáltalán nem emlékszem. De ami igazán fontos, az mind bőr alatt van már. Ki tudja, talán a bal kisujjam csordultig van már Vonneguttal.

Ha viszont feltételezzük, hogy a korábbi olvasmányaim befolyásolják a személyiségemet, és a személyiségem befolyásolja, hogy mit olvasok következőnek, és így tovább, akkor valami mégiscsak kellene igazságnak lennie a “mutasd a könyvespolcod, megmondom ki vagy” elvében.

(Kis kitérő: Hogyha szigorúan véve a könyvespolcot vizsgáljuk meg, annak már a puszta megjelenéséből is sok minden leszűrhető, a rendszerezéstől kezdve, a polcon elhelyezett idegen tárgyakon át egészen egyes könyvek állapotáig. És mégsem lehet a polc alapján kiismerni. Merthogy az összes könyvnek megvan a története. Mindegyiküknek közös története van velem. Egyiknek ezért, másiknak azért. Ugyan ki mondhatná meg, hogy az az érintetlen példány ott a harmadik sorban csak azért sorakozik ott, mert sznobizmusból vagy hirtelen fellángolásból megvettem, és még nem selejteztem le, mert hátha egyszer mégis el fogom olvasni, és mi az, amiből vettem egy új példányt, mert a régi elrongyolódott, és mi az, ami abszolút nem érdekel, de olyantól kaptam, aki fontos nekem? És azt ki tudná megmondani, hogy ez vagy a szerző, amaz a sorozat és ez a másik azért került oda, kiemelt helyre, mert a legeslegkedvencebb könyvem, vagy egyszerűen azért, mert egyszer korábban nagyon sokat jelentett nekem, és erre örömmel emlékszem?)

Csakhogy most még csak nem is létező polcról beszélünk, hanem egy virtuális polcról, amin ott sorakozik mindaz, amit életem során elolvastam, úgy, ahogy következtek egymás után és egymásból, ahogy egyik elvezetett a másikig, aztán ahogy visszakanyarodtam újra az egyikhez, és így tovább. Felbukkannak ezen a fiktív polcon ismétlődő tételek. Sőt, akadnak hosszú szakaszok is, amikor csak olyan regények szerepelnek, amik már előfordultak korábban is.

Aztán hogy ez a lista mennyiben járult hozzá ahhoz, hogy az lettem, aki lettem… ki tudja? Fel lehet állítani éppen egy kísérleti módszert, amivel ki lehetne deríteni. Kiválasztunk egy újszülöttet, akivel élete során pontosan ugyanazokat a könyveket pontosan ugyanabban a sorrendben, pontosan ugyanannyi idős korában elolvastatni, mint ahogy én tettem, aztán meg lehetne figyelni, hogy én leszek-e belőle.

Kellőképp bizarrnak hangzik? Aggodalomra semmi ok, nincsenek feljegyzéseim életem valamennyi olvasmányáról, csak az elmúlt öt évről, és abból is hiányos a 2008-as év. Akárhogy is, meg merem kockáztatni, hogy ha most hirtelen rendelkezésünkre állna ez a lista (akkor megszámolnám, hányszor szerepel rajta A két Lotti), továbbá egy időgép, és velem párhuzamosan, kontrollként elvégeznénk a kísérletet, a mai napon nem engem kapnánk. Őszintén szólva nem is hiszem, hogy akarnék találkozni azzal az emberrel, aki ebből a kísérletből kikerült. Valószínűleg kirázna tőle a hideg.

Vagy attól, hogy mennyi mindenben hasonlít hozzám, pedig.

Vagy attól, hogy mennyire nem hasonlít hozzám, pedig.

Itt kellene felsorolnom mindazokat a könyveket, amikkel nagy, komoly, közös történetünk van, amelyekkel fantasztikusan egymásra találtunk, amik megérintettek, megértettek velem valami fontosat, amik felnyitották a szememet valamire, ami egész végig az orrom előtt volt, csak mégsem láttam, de nem teszem. Nem sorolok fel, egyrészt azért, mert nincs hozzá türelmem, másrészt azért, mert nagyon sokat már elmeséltem korábban, harmadrészt azért, mert nagyon sokra már nem is emlékszem, vagy ha emlékszem is, most csak azért sem jut az eszembe, de legesleginkább azért, mert mindez annyira őrülten személyes, hogy talán le sem szabad írni. Nemcsak az internet nyilvánossága előtt, hanem egyáltalán, soha, senkinek. Még magamnak sem.

Komolyan hiszem, hogy mindazok a szavak, mondatok és történetek, amiket beengedtem a fejembe, maradandó nyomot hagytak. Csakhogy két hullám ki is tudja oltani egymást, nem csak felerősíteni. Hogy egy könyv mennyire tudott rám hatni, tőlem is függött, nem csak tőle.  És bármennyire is sokat olvastam már egészen kicsi koromtól kezdve, azért csináltam mást is.  Éltem. Vagy valami ilyesmi. Amit mostanában már nem nagyon szoktam, de ez egy másik történet.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: V/2-3.

Az írás és ezzel párhuzamosan az olvasás is meglehetősen intim gesztus. Bizonyos szempontból intimebb a szexualitásnál is, nem a nemi szervek hatolnak egymásba, hanem a gondolatok egymás fejébe. Félelmetes. Teljesen mindegy, hogy egy szöveg milyen mértékben fikció, mennyire önéletrajzi ihletésű, vagy különleges, mennyi munka van benne, mégiscsak valaki másnak a saját belső hangján született meg először, és mikor elolvasod, a te saját belső hangodon születik újjá.

Ezért van az, hogy amikor egy könyvet annyira a magaménak érzek, hogy nem röstellem ölelgetni és simogatni, akkor feltámadt bennem a vágy, hogy nekem személyesen találkozzam az írójával, mert meg kell neki mondanom, hogy… és itt jön a gond, mert mit is?

Van a híres idézet a Zabhegyezőből, amit olyan gyakran emlegetnek, azt hiszem, ugyanerről az érzésről szól. Úgyis ismered, de azért mindjárt meg is keresem, hogy világos legyen, miről beszélek:

Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író a haverja lenne, akit akkor hív fel, amikor akar.

Na ugye, hogy ismered. De nem lehet az írókat csak úgy felhívni. És ha találkozom is eggyel véletlenül, mit csinálhatnék? Ugorjak talán a nyakába? Mondjam meg neki, hogy imádom, és hogy ő a lelki társam? Nem rohanhatok le senkit ilyesmivel. Hogy is tehetném, amikor neki viszont fogalma sincs róla, hogy én ki vagyok, és valószínűleg nem is érdekli?

Valakivel átélsz néhány bensőséges, meghitt órát, és ezt semmiképp sincs módod viszonozni. A legtöbb, amit megtehetsz, feltéve, hogy olyan szerencséd van, hogy még él az író, akkor elmész egy dedikálásra, és szavak helyett ezzel a gesztussal mondod el, hogy “fontos nekem a te könyved annyira, hogy ideálljak eléd, és megkérjem, hogy írd bele a nevemet”.

(Egyébként próbáltad már, milyen érzés, amikor valaki más írja le a nevedet? Nagyon különleges, nagyon bizalmas pillanat, amikor valaki más keze formálja meg azt a szakrális írásjelet, ami téged jelent.)

Amúgy se tudnék semmi értelmes dolgot mondani számomra fontos íróknak. Még akkor se, hogyha lenne rá alkalmam. Számomra nem fontosaknak meg minek is mondanék bármit?

Olyan az egész, mint egy beteljesületlen szerelem. És talán nem is volna jó, ha beteljesülne. Ha barátom volna egy kedvenc íróm, nem tudnám többé életben tartani a fiktív, csak bennem létező lenyomatát.

Valószínűleg ezért is akartam már egészen kicsi koromban írni – nem író lenni (előtte postásnak készültem). Azt hiszem, soha nem voltak olyan öntelt gondolataim, hogy milyen remek és nagyszerű és csodálatos és világrengető regényeket tudnék írni. Egyszerűen csak arra vágytam, hogy adjak valami olyasmit másoknak, idegen embereknek, olvasóknak, amit én szoktam kapni íróktól, könyvektől. Arra vágytam, hogy valaki, akár ismeretlenül is szeressen úgy, ahogy én szeretem az én íróimat.

Ez elég szomorúan hangzik, ugye? Azért szeretnék könyveket írni, hogy valaki szeressen. Mondanám, hogy ennyire nem tragikus a helyzet, de nem vagyok benne biztos. Lehet, hogy igen.

Ha nagy leszek, könyveket akarok csinálni. Eddig csak fordítottam, és ha szépen tartom a határidőket és nem követek el nagyon ostoba hibákat, valószínűleg fogok is még. De igazából nem is ez a fontos. Ha már szerepem van abban, hogy egy könyv megszületik, akkor csaknem mindegy, hogy írtam, fordítottam, szerkesztettem, eredetivel egybevetettem, tördeltem vagy korrigáltam-e. Csináltam könyvet, és valamennyit törlesztettem a karmikus adósságomból.

Persze csak majdnem mindegy. Mert azért mégiscsak írni és megjelenni volna a legjobb.

De egyelőre nem fenyeget a veszély, hogy ez bekövetkezzen. A publikáláshoz ugyanis sokkal nagyobb bátorság kell, mint amennyi nekem van. Nem is érzem magam késznek arra, hogy az én belső hangomon született szavak valaki más belső hangján szülessenek újjá. Nem merek még idegenekkel ilyen bizalmas viszonyba kerülni. Talán, majd egyszer, ha nagy leszek. Ha majd egyszer sikerül olyasmit írnom, ami ennyire fontos lesz nekem, akkor úgyis elő fogok állni vele.

Addig meg írom azokat a történeteket, amiket szoktam, úgy, ahogyan szoktam. Olyan történeteket, amik érdekelnek, amikről szeretném tudni, hogy hová vezetnek. Olyan történeteket, amilyeneket tudok írni. Olyan történeteket, amiket komolyan is gondolok.

Az én történeteimet.

Magamnak.

A bejegyzés az Olvasás 7 hete
(elcsúsztatott egyéni verziójának)
keretében született.
Feldolgozott téma: IV/3. és egy kicsit V/4.