Címke: a szerk jegyzete

Hipernaiv

Közzétéve Szerző:
Válasz

Sosem voltam még huszonöt éves,* de hiszem, hogy végtelenül zavarba ejtő élmény lehet. Tudniillik, alapvetően akárhány évesnek lenni meglehetősen zavarba ejtő élmény, a huszonöt éppen csak azért különös, mert Erlend Loe főhőse éppen annyi idős, amikor mindenféle dolgok történnek vele.

Először is, a bátyja elutazik valami A-betűvel kezdődő helyre. Afrikába talán, de az is lehet, hogy Amerikába. A névtelen főhősnek pedig nincs más dolga, mint beköltözni a báty lakásába, és minden nap átfaxolni a postát.

A másik dolog, ami történik, a következő: valamiféle megvilágosodása támad, ami arról szól, hogy az életben úgy tűnik, hogy a legtöbb dolognak nincs értelme. És ez a megvilágosodás arra készteti, hogy azon nyomban kiiratkozzon az egyetemről, és várja a választ (az Élet, a Világmindenség meg Mindent illető végső kérdésre, gondolom én).

A harmadik dolog, ami történik vele, főleg válaszkeresés közben, az az, hogy belebotlik egy könyvbe, Paul Davies professzor valamelyik könyvébe, ami olyan témákról szól, mint idő, tér, valóság és hasonlók, amelyek mindegyike szintén határozottan zavarba ejtő, ha jól belegondol az ember, sőt. Minél jobban belegondol, annál inkább, ugye.

A főhősnek vannak tulajdonságai. Például remekbe szabott listákat tud írni. Aztán van neki két barátja, egy jó, meg egy rossz. A jó barátjával faxon érintkezik, a rossz barátjával inkább sehogy. Szert tesz továbbá egy piros gumilabdára és egy kisgyerekeknek szánt játékra, amit kis kalapáccsal kell ütögetni. Azt a gondolatot miszerint a játék megtisztít és boldogít, gyakorlatban is tesztelnie kell. (Szerintem ez sokban hasonlít ez az én terápiás esti hintázásaimhoz a teraszon.)

Ha a cselekményt el kellene mondanom, a következőt tudnám mondani: a főhős ül az üres lakásban, olvas, néha kimegy az udvarra beszélgetni egy ötéves gyerekkel, vásárol egy Volvót, és megismerkedik egy lánnyal, aztán elutazik New Yorkba, és utána a dolgoknak kicsit több értelmük lesz, mint előtte volt, de nem sokkal.

Ám ennyiből levonnni azt a téves következtetést, hogy ez egy unalmas könyv, mindenképp botorság volna. A különös felépítés – listák, blogszerű gondolattöredékek, történetek, talált dokumentumok és anekdoták posztmodern váltakozása – meglepő és szórakoztató, de ez még mindig nem minden. Ez a zsebméretű kis könyv a jelentéktelen libazöld borítójával birtokában van valami másnak is, amit úgy neveznek, hogy stílus és egy másiknak, amit pedig úgy neveznek, hogy hangulat.

A történet és az elbeszélő is végtelenül naiv, ezt nem vitatom. De nem szerepel ugyanez nagy betűkkel a csomagoláson is, figyelmeztetésként? És elárulom, hogy a szuper szó is éppen ilyen indokoltan került a borítóra. Kedves, okos kis könyv.

Úgy érzem, nagyon sok minden van még, amit igazán fontos lenne elmondani róla, de valahogy nem megy. Olvassátok el, hátha valaki rájön. Ma délelőtt  úgyis viszem vissza a könyvtárba, úgyhogy szabad a préda.

*a szerkesztő jegyzete: azóta már lettem. És zavarba ejtőnek találtam.

Könyvfesztivál

Közzétéve Szerző:
Válasz

Kinn lebzseltem tegnap délután és ma is a Könyvfesztiválon. Mert Fesztiválra járni kell, az az év legjobb ünnepe, még második pontszámban talán nem veri a Könyvhetet, de összesítésben mindenképp, a karácsonyról meg ugye ne is beszéljünk, az sehol sincs ezekhez képest.

Mégis, évek óta kicsit egyre kevésbé élvezem a dolgot. Törtem már a fejem rajta egy ideje, hogy ez mitől lehet, kinőttem volna a Fesztiválozásból? Csak nem! Fáj a szívem a Kongresszusi Központ után, tudom, hogy azt rajtam kívül mindenki utálta, de akkor is. Idén viszont már nem utálom annyira a Millenárist. Ha itt is nőnének százszorszépek a parkban, mint a gesztenyésben, akkor lehet, hogy idővel még meg is szeretném.

De arra viszont rájöttem, miért lelem jelentősen kevesebb örömömet egy Fesztiválban, mint néhány évvel ezelőtt. Csakis és kizárólag azért, mert átalakult az olvasási módszerem. Most már az esetek döntő többségében előbb olvasok, és utána döntöm el, hogy vásárolok-e is. Különös, hogy mostanra teljesen elfeledkeztem arról, hogy régen úgy csináltam, hogy bementem a könyvesboltba, böngésztem, fizettem, hazamentem, elolvastam és örültem. És hogy a legtöbb normális ember úgy olvas könyveket, hogy megvásárolja őket, vagy kikölcsönzi, vagy kapja vagy elkéri.

Nekem az ablakpárkányomon sorakoznak a kupacok. A sajátjaim, amiket éppen olvasok, azok, amiket a boltból hoztam haza, az a kupac, amit a kötelezően olvasandó/lektorálandó könyvek tesznek ki, és a különböző könyvtárak állományából származó darabok további kupacokban. Még jó, hogy elég széles az ablakpárkány, feltéve, hogy keresztbe teszem rajta a könyveket.

Iszonyatosan el vagyok kényeztetve, ez jutott az eszembe. Olcsóbban veszem a könyveket – azokat, amiket tényleg megveszek – a bolti áruknál, mert ismerem a módjait, meg a megfelelő embereket. És erre, hogy el kellett gondolkoznom, mi változott a Fesztiválon, és azon, hogy mi lesz, ha elveszítem az állásomat, most jöttem csak rá.

Most már persze világos, hogy nekem ebben kell élnem, mert ez a közegem, ezt szeretem csinálni, így szeretek létezni. Különös, hogy ezt gimnazista koromban nem láttam, sőt, senki sem látta, mert senki sem mondta, hogy “figyelj, mi a fenéért nem mész könyvesnek?”

És ilyenkor, mikor rájövök, hogy milyen jó is nekem, harmincszor olyan fenyegető az a bizonyos L-betűs rém, ami mostanság mindannyiunk feje fölé magasodik. Pedig igazán jó fesztivál volt tegnap is, ma is, és remélem, vasárnap is jó lesz. Találkoztam emberekkel, ismerősökkel és nem ismerősökkel, kaptam ajándékba könyvet, amit pedig igazán ki is fizettem volna, megvettem egy olyat, amit elég régen meg akartam, de három másikat, amit terveztem, nem sikerült. Mondanám, hogy félsiker, de ez inkább csak 25% körüli, a negyedsiker meg elég bénán hangzik.

Szeretem ismerni ezeket az embereket. Szeretek közéjük tartozni, és szeretnék még jobban közéjük tartozni. Néha úgy érzem, hogy valamit pedig nem értek. Hogy talán nem ismerem a szabályokat, hogy hány percig helyénvaló protokollárisan beszélgetni, és mikor kell lelépnem, és mi a helyes formula. Néha azt érzem, hogy tiszta jelentéktelen vagyok, mert beszélgetek valakivel, akire hirtelen ráköszön valaki más (sosem rám, mert engem senki se ismer), és hirtelen, egy köszönés nélkül ejtve vagyok. Ma ilyen nem egyszer és nem kétszer fordult elő velem.

(És nem, nem az a baj, hogy engem nem ismernek fel. Egyszerűen csak kétségeim támadnak, hogy zavarok-e, rosszul csinálok-e valamit, vagy mi történik, de ez ma egy mintázat volt, meg ha jól belegondolok, a múltban szintúgy mintázat. És igazából tökre nem akartam ide kilyukadni, de sikerült. Pedig még csak nem is éreztem rosszul magam, mikor hazafelé tartottam, bár kóbor rossz érzéseim már voltak.)

A jó hír az, hogy volt Kiss Ottó-dedikálás, és örültem, mint majom a farkának, jól zavarba is jöttem az örömködéstől, aztán megismert, és még jobban örömködtem és marhaságokat beszéltem, és hülyét csináltam magamból jó szokásomhoz híven, de így is vagy tíz percig beszélt velem, ami kedves tőle. Főleg amilyen idétlenül viselkedtem. Aztán jött a következő ember, és megmenekült attól, hogy tovább kelljen szórakoztatnia. És aztán még idiótábban viselkedtem, és mondtam valamit – meg nem mondom mit -, amiről azt hittem, hogy vicces lesz, és nem lett az, és mint egy vert seregnyi idióta, úgy távoztam.

(Mondjuk elég gyakran járok úgy, hogy valamiről én azt gondolom, hogy vicces, és mások szerint nem az. Mondjuk valaki viccből mond nekem valamit, amit én érzékelek, de viccből úgy teszek, mintha komolyan venném, mire az illető nekiáll szabadkozni, hogy “de csak vicceltem”, mire én azt mondom, hogy “tudom, én is”, és azzal a bizonyos szánakozó nézéssel néznek, hogy szegény lúzer.)

De komolyan nem ezt akartam ma leírni, csak így sikerült. Akármilyen hihetetlen is, teljesen jó napom volt, megkoronázva egy eksztatikus Kiss Ottó-élménnyel, és kaptam ajándékba könyvet, és tényleg mindenki tök kedves volt velem (még akkor is, ha valószínűleg tényleg nem tudom, hogy kell viselkedni ilyen interperszonális szituációkban), beszéltem telefonon a Hosszúval, vasárnap elvileg összefutunk, meglátogattam hazafelé a Brekit, és, és, és…

Talán a hülye fejfájás tehet róla, hogy így elkalandoztam. (Hogy lehet a saját gondolataimtól elkalandozni?) Mostanában minden este beköszönt. Talán azért, mert nagyon korán lefeküdtem tegnap (a hülye fejfájás miatt), és korán is ébredtem (a korán lefekvés miatt), és mostanra elfáradtam, és megfájdult a fejem. Jaj, mit tudom én.

(Ha lenne bennem bármi jóérzés, józan ész, kritikai érzék, vagy ilyesmi, ezt a bejegyzést most nem tölteném fel. De legalábbis újraolvasnám és meghúznám. Legalább megpróbálhatnám megtalálni, hogy melyik volt az a pont, ahol valamibe – de mibe? – belerángattam magam. (Nem találtam meg.) Volt bennem jóérzés, ha nem is sok, és meghúztam. Meg kitettem a zárójeleket.)

Pedig ez egy pozitív bejegyzés volt. Én marha.

a szerkesztő jegyzete: Különösnek találom, hogy élénken emlékszem, miféle érzelmek támadtak fel bennem írás közben, de olvasás közben ennek semmi konkrét nyomát nem lelem fel a szövegben. Talán mégsem fejezem ki magam olyan érzékletesen, ahogy gondolni szoktam.

Híres emberek

Közzétéve Szerző:
Válasz

Köszönöm a kérdést, kezdek egyenesbe jönni. Már (csaknem) pontosan úgy étkezem, mint huszonkét éves koromban. (A konklúzió az, hogy még csak alig egy hete vagyok huszonhárom, de eddig nem volt túl jó.) A nadrágméretem viszont kisebb. Nyilván minden rosszban van valami jó, és a felhőknek is ezüstös a szegélye, meg minden.

Annak azért örülök, hogy csak három napot kellett dolgoznom a betegállomány meg a szabadság között. Még ezt is elég nehezen bírtam végig (és arról, amikor ténylegesen nem bírtam végig, nem is beszélünk.)

Tegnap mozdultam ki először úgy igazán. Azt is csak azért, mert áramszünetet ígértek, és hát mégis, mit csináljak itthon, amikor nem tudok se írni, se sellőket nézni a tévében, de még kaját melegíteni se? Ráadásul adva volt a Gyermekirodalmi Fesztivál a Millenárison, és oda szerveztem magamnak egy randevút. Na semmi komoly, csak kis szakmai jellegű kiruccanás. A Millenárison szembesültem először egy programfüzettel, és mikor kinyitottam, az első oldal közepén egy nem annyira jellegzetes, de számomra nagyon is fontos nevet pillantottam meg: Kiss Ottóét. (A fényképét, ha olyan felbontásban nézitek az oldalt, amelyikben én, akkor a bal fölső sarokban, Nick Hornby* mellett lehet megtekinteni.*) Azt írták a programfüzetben, hogy a mai napon 11 órától beszélgetés lesz Kiss Ottóval és Boldizsár Ildikóval. Így aztán megszületett a terv, hogy ma is megyek a Millenárisra.

Tegnap este kimozdultam még egyszer. Amennyiben ugyanazt a felbontást nézzük, akkor a jobb felső sarokban lakó Guy Siner* mellett tanyázik egy szerb-bosnyák fejű göndör hajú fazon, úgy hívják, hogy Goran Bregovic*. Na, őt néztem meg tegnap este. Félelmetes egy pojáca, egy bájgúnár és egy hisztérika, szemérmetlenül újrahasznosítja a népzenét, és a saját korábbi szerzeményeit is újra meg újra eladja, de ez mind nem számít, mert baromi jól csinálja. És mi nagyon szeretjük. Szóval néztük, ahogy a Művészetek Palotája Nemzeti Hangversenytermében, amelyet egyáltalán nem balkáni bulizásra terveztek, mégis valami ahhoz nagyon hasonlónak adott otthont. Hihi.

Hangos volt.

És voltak olyan dalok, amiket még nem ismertünk. De azok nem voltak igazán jók. Na nem is volt sok. :) Elég rutinos Brega-koncert látogatók vagyunk, erre jöttem még rá. Már minden szövegét és poénját hallottuk, amiket elsütött. És a vicces az, hogy még így is nagyon jó volt. Sok rosszat el lehet mondani erről a Bregáról, de azért én nagyon szeretem.

Az meg szerintem határozottan vicces, hogy minden promóciós anyagban, weblapon és programfüzeten kábé tíz évvel korábbi fotói vannak. Most, hogy már hatvan év körül van, már felvállalja az ötvenéves fotóit. Pár éve még negyvenéves kori képeit lehetett látni mindenütt.

És azért az se utolsó, hogy van egy igen szép hapsi a zenekarában. Úgy hívják, hogy Alen Ademovic. Kár, hogy kicsit túl fiatal, még hozzám is. De nagyon szép példány, igazán. Még akkor is, hogyha két szám között egy óriási pelenkával törölgette az arcát. :)

Elég jó hangulatban buszoztunk haza, a járművek is jobban jöttek, mint odafelé. Itthon meg örömködtem, hogy egyik este egy Brega, következő délelőtt meg egy Kiss Ottó.

Kiss Ottóról az alábbi dolgokat kell tudni: írt már regényt gyerekeknek, és néhány másikat felnőtteknek, írt verseket gyerekeknek és néhány másikat felnőtteknek is, és emellett elég sok novellát. Meg mindenféle mást. Mert mondjuk újságíró is volt elég sokáig. Felnőttverseit és újságcikkeit még nem olvastam, de a többi nagyon jó. Valahogy olyan jó, hogy olvasgatom, és rám tör a vágy, hogy azonnal elrohanjak Gyulára, és megöleljem. Ennyire jó.

Kicsit mint Paul Simon*. Akit szintén nagyon meg tudnék ölelni. És akibe szintén kicsit halálosan szerelmes vagyok. Na nem úgy, mint valaki igaziba, de mégis. De ez mégsem olyanfajta szerelem. Ez csak olyan megölelős dolog.

Vonneguttal* is akartam ölelkezni.

Most pedig itt volt az alkalom. Na nem az ölelkezésre, mert arra nem is számítottam. De a találkozásra.

Pedig az intő jelek ott voltak. Ma reggelre például a gonosz UPC elvette a VH1 Classic tévét, ami igazán mindennek a teteje, hol fogok ettől kezdve végtelenül ciki 60-70-80-as évekből származó videókat nézni? Jó, tudom, a YouTube-on, de az azért nem az igazi.

Aztán ott volt a második jel: szakadt az eső és sütött a nap, és fújt a szél. Ez nem normális időjárás. És a busz se akart jönni, és fáztam a megállóban, és még azt a vonatot se értem el, amelyiket el akartam. Még jó, hogy megvariálták a menetrendet, és jött egy másik tíz perccel később.

A harmadik jel később érkezett: a vonaton jöttem csak rá, hogy nem vittem magammal a fényképezőgépemet. Ilyesmi nem történik ok nélkül.

Így is ott voltam fél tizenegy körül a Millenárison.

Tizenegy után tíz perccel elkezdődött a beszélgetés. Boldizsár Ildikóval. Jó, érdekes volt. Komolyan. Örülök, hogy ott voltam, és hallottam. Arra jutottam, hogy mivel kettő írót iktattak be erre az egy órára, Kiss Ottó jön majd fél tizenkettőre. Nem jött. Háromnegyedkor se jött, és mikor negyed tizenkettőkor vége lett az – egyébként nagyon is érdekes – beszélgetésnek, erőt vettem magamon, és rákérdeztem.

Igen, lemondta. Legalább nem a vacak időjárásra való tekintettel, mint tavaly nyáron Paul Simon Kismartonban. Na meg, akkor nem is volt esőnap. Most meg azt ígérték, hogy holnap délután ott lesz.

Úgyhogy holnap délután megint megyek a Millenárisra. Nem mintha annyira közel lenne. De azért megyek. Pedig igazán nem tudom, mit strapálom magam. Nem tudok mit mondani neki. A legutóbbi alkalommal sem tudtam. Kimmie Meissnernek* se tudtam mit mondani tavaly ilyenkor. Paul Simonnak pláne nem tudnék. De még nincs minden Kiss Ottó-könyvem dedikálva, úgyhogy kettőt elviszek magammal. Még így is marad a Könyvfesztiválra és a Könyvhétre, hogyha esetleg úgy döntene, hogy ott is felbukkan. Miért is ne?

Az az igazság, hogy nem tudom, ilyen helyzetekben mit lehet mondani. Határozottan hülyének érzem magam egyszerűen csak attól, hogy az illető híres emberrel, akivel találkozom sokkal többet tudok, mint ő rólam. Hiszen olvastam vele interjúkat, olvastam a regényeit meg a verseit (vagy láttam korcsolyázni, vagy tudom fejből az összes dalszövegét, mindegy). És egyébként is, igazából nem is akarok mást, csak jól megölelni.

De hát mi mást lehet tenni valakivel, aki képes ilyeneket leírni?

“Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.

Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.”

*a szerkesztő jegyzete: Nick Hornby most éppen a középső sorban foglal helyet, és kopasz. Kiss Ottó ezúttal nem mellette van, hanem lólépésben lefelé és jobbra, kalapban. Tőle jobbra található Goran Bregovic, de Guy Siner Gruber hadnagy szerepében még mindig jobbra található, igaz, nem a sarokban, hanem a széléről második. A sarokban ugyanis Kurt Vonnegut van. Kimmie Meissner a korcsolyák alatt ül a fűben. Paul Simont meg nem mutatom meg, tessék megtalálni egyedül mind a kettőt. Kihagytam volna valakit?

Zajlik

Közzétéve Szerző:
Válasz

Sokként ért a felfedezés, hogy már február van. Én lemaradtam valahol karácsony körül. Ehhez képest két hónapja volt, vagy hogy? Nem tudom, hova rohan az idő, de van egy olyan érzésem, hogy az ellen tüntet, hogy mostanában nem foglalkozom vele. Ezek a hosszadalmas utazások munkába és munkából valahogy sokkal… nem is tudom, mi a helyes szó rá, de mondjuk úgy, hogy érzéketlenebbé tettek az időre. Sokkal kevésbé érdekel, hogy hogy telik. (Ezek szerint sokkal gyorsabban, mint amikor odafigyeltem rá.)

Elmesélem, hogy jártam tegnap este. Későn jöttem el a boltból – nem lettem kész a dolgaimmal zárásra, és még 20 percet ráhúztam a műszakra, aminek egyébként néhány összecsapott, és jó pár helyen biztos hibás adatlap lett az eredménye, de nem bírtam gondolkozni -, és éppen csak elértem a metrót, ami elvileg csatlakozik a vonatomhoz. Csatlakozott is, de mivel később indultam, mint szoktam, elveszítettem a szokásos időérzékemet. De elértem a vonatot, ami pár perc késéssel indult, szóval tudtam, hogy nem fogom elérni a buszomnak a csatlakozását, és a vonattól még 25 perc gyaloglás vár rám (hegynek fel). Ahogy lerogytam az ülésre a vonaton (le voltak szakadva a rugók, és egy lyukban találtam magam, de nem volt erőm odébb menni), minden erő kiszállt belőlem, és csak arra koncentráltam, hogy el ne aludjak. Aztán még a kedvenc Budafok-Belváros állomáson is állt pár percet a szerelvény, szóval gondolatban végleg búcsút vettem a buszomtól, és úgy döntöttem, hogy akkor pláne nem vagyok hajlandó rohanni a megállóhoz, mert esélyem sincs.

Hat perc késéssel értem be az állomásomra, ami 17 perces menetidőnél elég meggyőző. Végigsétáltam, megszámoltam mind a tizenhat fát, és a nyolc villanyoszlopot, (vagy tizenhárom fa és hat oszlop?) és mikor beértem a megállóba, megállt mellettem a busz. Aminek abban az időpontban semmi de semmi keresnivalója nem volt ott.

Persze azért felszálltam.

De máskor, amikor időben vagyok és szedem a lábam, akkor persze az orrom előtt vágja be az ajtaját.

Lehet, hogy a megoldás mégis a Zen. A Zen az én értelmezésemben azt jelenti, hogy nem agyalok a dolgokon, hanem mennek a maguk útján, és én annyival törődöm, amennyi az én képességeim határain belül áll. Csak hát vannak néha határesetek. Például hogy ha sietek, hogy elérjem a buszt, az az én hatásköröm-e vagy sem. Komoly filozófiai mélységekig vezet.

De a Zen arról is szól, hogy “elengedem” a dolgokat. Amik nem számítanak. Hadd higgye, hogy nyert. Hadd higgye, hogy számít. Hogy nekem nem fáj, hogy más mit hisz. Meg ilyesmi. (Élőben hatásosabb, hogyha tudom megfelelő karmozdulattal mutatni, hogy hogyan is kell elengedni a dolgokat, amik nem számítanak, csak felemésztenek.)

Szóval, ha kedvem van, azt mondom, hogy “most Zen vagyok”, és kész. De igazából nem jelent semmit.

Ami egyébként az esetek döntő többségében ugyanígy van, bármit is mondok. Nem jelent semmit.

Ez pedig, ilyenkor, amikor hajnali fél kettő körül jár az idő, meglehetősen zavarba ejtő gondolatokra sarkall. Mert ott van az a teljesen tárgyilagos elmélet, hogy egy darab életem van – vagy ha van is több, de jelenleg egyet élek -, ami véges sok időből áll, és minden egyes valamivel eltöltött időpillanat egyszeri, bepótolhatatlan, és egy időpillanattal közelebb visz az utolsóhoz.

Ami nem baj, csak tény. És sajnos, mint egy ilyen tény, arra kényszerít, hogy legyek szíves minden egyes pillanatot komolyan venni. Ami nem elég, hogy lehetetlen, de még abszurd is.

Másrészt az utolsó pillanat lehet, hogy két percen belül bekövetkezik. Ki tudja? És vajon mit mondtam utoljára a különböző embereknek, amikor beszéltünk? Mostanában nem rémlik, hogy valakivel veszekedtem volna, szóval ez talán nem lehet baj. De mégis. Lezáratlan ügyleteim lehetnek, nem? (Jó, vannak. Persze ez most nem számít. Nem is akartam ebbe az egészbe belemenni. Komolyan.)

Egyébként komolyan megnőttek az esélyeim arra, hogy korán bevégezzem, egyszerűen csak azért, mert a külvárosi lét potom két hét (két hét? hat hét? mit tudom én…) alatt rászoktatott arra, hogy autók nem járnak az utcákon. Hogy nagyjából csönd van, és ha jön egy jármű, azt már kétszáz méterről hallom.

Ja, és a belvárosban ez nem így működik. Ezt tavaly ilyenkor még tudtam. Most meg a meglepetés erejével ér minden egyes akárhány kerékkel rendelkező közveszélyes tárgy, amelyik megpróbál meggyilkolni.

Megoldottam az ezévi központi középiskolai matekfelvételiket. A tehetséggondozós könnyebb volt, abban értelmesebben voltak megfogalmazva a kérdések. Ott nem is veszítettem pontot, a rendesben kettőt igen. Nem emlékeztem rá, hogy mi az a magasságpont*, és csak jelentősen később jutott eszembe. Egyébként is, úgy tűnik, hogy geometriából felejtettem a legtöbbet.

Persze nem fél 12 körül kellene ilyesmiken törnöm a fejem. Mármint azon, hogy hogy kell kiszámolni egy szakasz hosszát, ha úgy érzem, hogy túl kevés adat van megadva hozzá (és ráadásul szerintem hibás volt a megoldás is, pedig nyilván nem).

A macskám egy teljesen hasznos állat. Piros, szőrös, és észleli, hogy rossz passzban vagyok, úgyhogy a hasamon fekszik és dorombol. Na momentán nem, mert éppen előrehajoltam a klaviatúrámhoz, de egyébként.

Mondjuk, amikor napi 10 rész sellőlányt nézek meg a tévében. De amikor olyan rész van, amit már láttam, akkor többnyire ki szoktam kapcsolni. Csak nem mindig.

Elmesélek egy másik nagyon vicces történetet. Úgy volt, hogy jelentkeztem önként és dalolva egy munkára. Nem lényeges, hogy mi volt és hol, a lényeg az, hogy egy fix napon el kell menni segíteni egy másik helyre. Fel is írtam gondosan a virtuális noteszembe (a memóriámba), hogy ezen a héten az egyik szabadnapom az a nap. A fejemben ez egyértelműen a péntek volt. (Az van ma?) Morgolódtam magamban, hogy már megint egyfolytában dolgozom, de végül is önkéntes vállalkozás az egész, szóval miért ne? Hétfőn jól kipihentem magam, gondolván, hogy most sokat kell egyfolytában dolgoznom, és jó lenne, ha túlélném.

Kedden reggel, mikor bementem dolgozni, kiderült, hogy az “egyik szabadnapom a héten” a hétfő volt.

Persze most itthon maradhattam pénteken is, ami azt hiszem, hogy ma volt.

De mégis. Ilyesmit én nem szoktam csinálni. Persze olyat se szoktam, hogy ülök a telefon mellett, nézem az órát (olyankor éppen nem vagyok Zen), tudom, hogy indulnom kéne dolgozni, és be akarok telefonálni a dolgozóba, hogy leterített a pestis, a lepra, a madárinfluenza és a feketehimlő így szimultán. Ja, és hogy háromemeletes hótorlasz van a ház körül. És hogy a varjak ellepték a kaput, és nem férek hozzá a zárhoz. És hogy a kutya megette a házi feladatomat.

Jó, eddig még mindig elindultam. Főleg, hogy olyankor, amikor dolgozni kéne indulnom, még senki sem veszi fel odabenn a telefont.

Szóval az élet mulandóságán töröm a fejem, és még csak nem is aggaszt, kivéve, ha a macskám életéről van szó, halogatom a határidős munkáimat, amit meg tudnék csinálni, ahhoz se kezdek hozzá, az ágyamból nézem az ablakom előtt elhúzó elektromos vezetékeket, és a fehér égen repülő fekete varjakat. És még adóbevallást is kéne csinálnom. Mintha ez mind nem lenne elég.

Ja, és amikor elkezdtem írni, fogalmam se volt róla, hogy ennyire rohadtul érzem magam. És azt is hittem, hogy van mondanivalóm, és csak lustaságból nem írtam x ideje. Két napja. Két hete. Két hónapja. Mit tudom én. Két fix időegység óta – sőt, három kisebb fix időegység óta.

Az a baj, hogy mindig van egy holnap, amire elhalaszthatom a dolgokat. Csak éppen, mint erre már rájöttem, nincs mindig holnap, csak elkényelmesedtem, és azt hiszem, hogy csak azért, mert eddig mindig volt, mindig lesz is.

Self-destruction, Paradoxic procrastination & Zen. That’s the way I live.

*a szerkesztő jegyzete: A magasságpont az a pont, amelyen a háromszög magasságvonalai metszik egymást. Hegyesszögű háromszög esetén ez a háromszögön belülre esik.

Ez most milyen állat is tulajdonképpen?

Közzétéve Szerző:
Válasz

Elég biztos vagyok benne, hogy Muminok voltak rajzfilmen. Az sincs kizárva, hogy képregényben is – esetleg a Bobó magazinban? Ezek az információk elvesznek valahol egyjegyű életkorom távlatában. Arra viszont élesen emlékszem, hogy volt egy könyvem – a Móra adta ki, 1994 körül, azt hiszem – a Varázskalap a Múminvölgyben (nem kóros következetlenség a részemről a rövid és hosszú magánhangzók használata, a Móra  múminnak írta, a Napkút pedig muminnak), és ezt én imádtam. Anyukám utálta, szerinte hülyeség volt, és nagyon nem örült neki, hogy többször is látta a kezemben.

Aztán az évek folyamán elkallódott. Csak az idén év elején, amikor elkezdtem képeslapokat küldözgetni, és azzal szembesültem, hogy a nagy finn képeslapsláger a Mumin – márpedig a közösség csaknem negyedét ők teszik ki. Akkor néztem utána, és tudtam meg hogy a Varázskalap nem az egyetlen, és még csak nem is az első könyv a sorozatban. Ezzel egy időben találtam rá a boltban tett sétám közepette, hogy a Napkút kiadó felkarolta ezt a finn remekművet, és a Könyvfesztiválon meg is ígérték, hogy végig kiadják, vagy legalább nyolc kötetet a kilencből, és már most ötnél tartanak (a legelsőben nem biztosak).

A muminokról kevés dolgot tudni biztosan. Az biztos, hogy nem vízilovak, nem lovak, hanem rendszertanilag aprójószágok, és azon belül is muminok. Vannak még másféle aprójószágok is, például a böngészek, meg Vándor, meg mindenféle mások, még meg nem nevezett típusú általános aprójószágok is. És a muminok hajlamosak kalandokba keveredni. Ezek egytől egyig tanulságosak, de nem szájbarágósak, kedvesek és bájosak, de nem üresek.

Az első volt a Muminbocs és az üstökös, ami mindezidáig a legnyomasztóbb volt a hat Tove Jansson-kötet közül, amikhez volt már szerencsém. A történet gyakorlatilag annyi, hogy Muminbocs és Vándor kalandra indulnak (út közben találkoznak Mókkal és Cókmókkal), majd azt a rettenetes hírt kapják, hogy a világot elpusztító üstökös közeleg, és ettől kezdve rohannak haza, hogy mindenkit értesíthessenek, és mindenki biztonságba vonulhasson. Nem egy derűs téma, bár az 1946-os megjelenése erre szolgáltathat némi magyarázatot. Ám hiába a nyomasztó hangulat, valahogy a kicsengése mégis pozitív és optimista.

A következő a Muminpapa hőstettei volt, az a kötet, ami egyszerre szól az emlékiratok megszületésének körülményeiről, egyszerre pedig magáról a visszaemlékezésről (amikor Muminpapa felolvassa az elkészült részleteket.) Arra, hogy ez a memoár soha nem lesz kész, csak az enged következtetni, hogy még a Varázskalapban is folyamatosan ezen dolgozik Muminpapa,* igaz, ott nincs sok ideje ilyesmire, hiszen a völgybe keveredett a varázsló kalapja, és minden belekerült dolgot különösképp átalakít, így lesz a vízből málnaszörp, a tojáshéjból felhőcske, és a többi viccet nem is lövöm le.

A Szentivánéji rémálom már megint kicsit más hangvételű. Víz önti el a Muminvölgyet, sőt, gyakorlatilag az egész világot, a Mumincsalád pedig minden függelékével egyetemben egy úszó színházon köt ki, eltekintve néhány elkallódott gyermektől. Az pedig hamar kiderül, hogy a színházat mindig az élet írja.

A Titokzatos tél a Mumin-völgyben megint nyomasztó és szomorú volt a maga módján. Tudvalevő, hogy a Muminok téli álmot alszanak (de előtte jól belakmároznak fenyőtűből – nagyon fontos, hogy a hosszú alvás alatt a Muminok bendője alaposan tele legyen fenyőtűvel). Igen ám, csakhogy valami szörnyűség történik! Vándor már réges-régen délen vándorol (ő ugyanis nem alszik téli álmot), a völgyben javában tombol a tél, és Muminbocs egyszerre felébred, és képtelen visszaaludni. Kénytelen hát kimerészkedni a világba, ami valahonnan halványan ismerős neki, de mégis idegen. Hó és jég borít mindent, különös lények népesítik be a telet, akiket Muminbocs nem ismer, hideg van, és a világban más szabályok uralkodnak, mint nyáron. Ebbe a világba pedig szegény kis aprójószág hiába is próbál beilleszkedni – szert tesz ugyan tessék-lássék barátokra és szövetségesekre, de ez azért mégsem az igazi.

Most jelent meg, egészen nemrégiben A láthatatlan lurkó (ez korábban szintén megjelent már a Móránál, de nagyon régen, és ez most amúgy is új fordítás). A sokat emlegetett Varázskalaptól eltekintve azt hiszem, ez eddig a kedvencem. Mind a kettőben rövidke történetek vannak, jelen esetben pedig mindegyik történetben olyasvalaki a főszereplő, akit már ismerünk, de a többiek többnyire ismeretlenek. A kis zöld kötetben csupa olyan mese sorakozik, amelyek bármelyikét el tudom képzelni, hogy este felolvassák egy gyereknek. Olyasmi kvalitás van benne, mint teszem azt a Mary Poppins-mesékben, vagy a Téli tücsök meséiben – kis szürrealitás, kis körítés, és egy pici filozófia, életfelfogás, kedvesség és szeretet. A kacatokat gyűjtögető aprójószág, akit megszabadít a vihar minden ingóságától, és hirtelen végtelen szabadnak érzi magát – vagy a legendás Vándorért rajongó Ti-ti-ú, aki nevet és életcélt kap a céltalan odaadása helyett, Muminbocs és Vándor megingathatatlan barátsága, amit mégis majdnem megingat egy bébisárkány. Nagyon örültem neki, hogy a kezembe került.

Mindegyik könyvben van valami történet, szimbolika és hasonlók, de ez mindig könnyed, lírai és szerethető. Mumint olvasni olyan, mint visszavonulni valami otthonos, meghitt zugba, és feltenni a rózsaszín szemüveget: csakhogy ez a szemüveg nem pink és nem szívecske alakú, csak néhány okosan elhelyezett ponton finomít kicsit a képeken. És ez bizony olyasmi, amiért már nagyon várom a maradék köteteket, és erre bíztatok mindenkit, akit rávehetőnek érzek. A következő elvileg a Varázskalap lesz, új fordításban. A könyv, amivel – számomra – minden elkezdődött.

*a szerkesztő jegyzete: Na, hát ezt rosszul tudtam. A Varázskalap előbb játszódik, mint a Muminpapa hőstettei, így aztán nincs kizárva, hogy az emlékiratok mégiscsak elkészülnek.