Címke: a szerk jegyzete

Jót tett

Közzétéve Szerző:
Válasz

Még mindig fáradt és nyomorult vagyok, és elég betegnek érzem magam. De azt hiszem, mégis jót tett, hogy tegnap leírtam és/vagy végiggondoltam bizonyos dolgokat. És jót tett az is, hogy fordítottam tegnap is, tegnapelőtt is, és ma is. Ma ugyan kis híján feladtam nyolc sor után, de erőt vettem magamon, és még túl is teljesítettem a mai tervemet egy fél oldallal, az eheti tervemet pedig (bár abban most nem szerepelnek a kinullázott napok) három oldallal.

És ezek ugyan apróságok, de olyan jó dolog felülemelkedni a saját lustaságomon. Ilyenkor erősnek érzem magam, ami persze butaság és illúzió, hiszen csak attól lehetek erős, hogy az eredendő gyengeségeimet küzdöm le.

Ami, ha jól végiggondolom, marhaság.

Mindenesetre annyira messze nem vagyok elbizakodott, hogy azt higgyem, a javulás útjára léptem. De az biztos, hogy ma nem voltam nagyon rosszul, és ez igenis, hogy jó jel.

Úgyhogy ezt most abba is hagyom, és elmegyek aludni. Tessék nézegetni a két új menüpontot. Én nagy örömmel nézegetem. Amiatt meg ne tessék morogni, hogy visszakerült a görgetősáv a menüre, a laptopon például már szükség van rá, ugyanis ilyen kis perverz, szélesvásznú felbontása van, hogy 1024×600. És nehogy már pont én magam ne tudjam kényelmesen kezelni a saját oldalamat. Na.*

Jó éjt, kedveseim.

*a szerkesztő jegyzete: Az időpontból ítélve az egyik új menüpont a PostCrossing lehetett, a másikról tippem sincs nagyon. Akárhogy is, mindegy, hiszen a régi oldalra vonatkozott, csak úgy, mint a görgetősáv.

Meghalós könyvek

Közzétéve Szerző:
Válasz

Tudom, hogy nem éppen ünnepélyes a téma, na de mégis. Az van ugyanis, hogy nincs nagy kedvem arról írni, hogy milyen meleg volt ma, és hogy milyen nehezen lehetett közlekedni, vagy hogy mennyire finom saslikot adtak a Mesterségek Ünnepén, ezek ugyanis elég érdektelen adatok, és mindent, ami elmondható róluk, el is mondtam már. Így.

Írhatnék arról a kavarodásról és elmebajról is, ami a munkahelyet jellemzi mostanában a technikai átállás alkalmából, de ez még kevésbé volna ünnepélyes, továbbá a végén még kikapnék miatta.

Ellenben a meghalós könyveket szeretem. Tudom, hogy ez egy kicsit perverz, de hát ez van.

Előre szeretném leszögezni, hogy mit is értek “meghalós könyvek” alatt. Mert, hogy félreértés ne essék, nem olyasmiket értek alatta, mint Az ifjú Werther kínszenvedései. (D.B. azonnal erre asszociált, amikor ezt megemlítettem neki, ami csak azt bizonyítja, hogy még a zsenik se mindig a megfelelő következtetéseket vonják le.) A meghalós könyveknek – minő meglepetés – a fő motívuma a halál, de nem azáltal, hogy húsz oldalon át haldoklik a hős (mint Werther), hanem azáltal, hogy központi témát jelent.

Tipikusan meghalós könyv tehát az én felfogásomban Mitch Albomtól az Öten a mennyországban, ami azzal kezdődik, hogy a főszereplő meghal egy balesetben, aztán a mennyországban öt különböző személy segít neki megtalálni az élete vezérelemeit. Vagy ilyen a nagy kedvencem, Lois Lowrytól a Nyáron történt, eredeti címén “Summer to die”, amiben a főszereplő nővére haldoklik gyakorlatilag egész végig leukémiában, amíg meg nem hal. Vagy az eddig magyarul megjelent három Jodi Picoult-könyv közül kettő, a korábban már említett Tizenkilenc perc, amelyik egy iskolai mészárlást taglal (egyébként meg megszállotja vagyok a Columbine High School és a Virginia Tech tömeggyilkosságainak) és a Nővérem húga, amelyik szintén leukémiás a főszereplő nővére témakörből indul, de a poént nem lövöm le. Meghalós könyv, bár nem tartozik a kedvenceim közé – de a tematikája stimmel – Cecelia Aherntől az U.i.: Szeretlek, amelyiknek főhőse az a frissen megözvegyült nő, aki megpróbál új életet kezdeni a néhai férje utasításai alapján. Vagy van még két másik könyv, amit csak angolul olvastam, és azt hiszem, meg se jelentek magyarul (az Ahernt is angolul olvastam, vagy négy évvel ezelőtt, de tudom, hogy már van magyarul), az egyik határeset, Sarah Dessentől a The truth about forever, amelyikben egy apját elvesztett lány próbál úrrá lenni a saját, a testvére és az anyja gyászán is, de ebben az esetben a fő téma számomra a szerelmi szálnak tűnik, a gyász csak díszlet.* A másik angolt pedig Riley Weston írta (Róla egyébként azt lehet tudni, hogy csodagyereknek tartották Hollywood-szerte, amíg ki nem derült, hogy idősebb, mint amennyinek mondta magát. Ezzel próbált rámutatni arra a nyilvánvaló tényre, hogy Hollywood-ban nem mindegy, hogy hány éves vagy) és a címe, végtelenül frappáns módon Before I go. Meglepő módon ez is leukémiás történet, a főszereplő pedig emellett szerelmes. A könyvet az teszi élvezhetővé de frusztrálóvá is egyben, hogy a főhős, mielőtt megbetegedne, téli olimpiára készülő műkorcsolyázó. Jó, mert – hahó! – a korcsolyáról szól, és idegesítő, mert abszolút nem ért a szerző a korcsolyához.

Szóval nagyjából ezzel definiáltam a műfajt. A lényeg az, hogy ez egy olyan típus, amiben nagyon sok jó könyv létezik. Persze, vannak hatásvadász darabok, vannak butácska darabok. Kicsit olyanok, mint a szexelős könyvek, amikkel szintén Dunát lehet már rekeszteni (az a típus, amelyikben a fiatal pár eljut addig, hogy lefekszik egymással, és nem hivatkoznak erkölcsi és vallási és egyéb normákra, hanem használnak gumit. Vagy nem használnak, és abban az esetben a terhes könyvek kategóriájába kerül a kötet – Nick Hornby és a Betoncsók, vagy a terhes-meghalós hibrid, a The first part last, Angela Johnsontól – , illetőleg van az előbbi típusnak egy altípusa, a megerőszakolós könyvek, bár abból még csak egy jót olvastam, az Laurie Hals Andersontól volt a Hadd mondjam el… ami dacára a pontoknak is jó), de még mindig, ahányszor megjelenik egy, úgy reklámozzák, mintha az lenne az első, “hihetetlen friss hang”, “bátor témaválasztás”, ésatöbbi. De a lényeg mégis az, hogy ez egy olyan téma (illetve, ha úgy vesszük, a szexelős meg a terhes könyvek is jó témák, sőt, a megerőszakolós könyvek is, csak most éppen a meghalóson töröm a fejem), amiből elég jó dolgokat lehet kihozni. Elég sokat. Főleg úgy, hogy a meghalós könyvek kategóriájából kizárok minden olyat, ami nem tetszik. Mint mondjuk az ifjú Werther. :)

Írni is szeretek ilyet. Nyilván mert tele vagyok feldolgozatlan feszültségekkel, kezeletlen gyásszal, tudom is én. Az az egy biztos, hogy vannak lerendezésre váró dolgaim a meghalós-gyászolós témakörben, ezért is gondolom úgy, hogy idén novemberben újra nekifutok az első NaNoWriMo regényemnek, az “A magányos fák magasra nőnek” címűnek. Ami nem szexelős-terhes-megerőszakolós, csak meghalós.

De mindezt csak azért említettem meg ma, mert olvastam egy nagyon jó meghalós könyvet. De hogy mi volt az, azt nem árulom el (pedig volt benne szex, terhesség, nemi erőszak, sőt, gyerekek szexuális zaklatása is, de ez mind olyan finoman és óvatosan volt elrejtve benne, hogy elsőre szinte nem is látszott, és működött) Emellett pedig van még benne amerikai foci. Amihez nem értek. És ennek ellenére is nagyon jó kis könyv volt. Élvezhető. Bizony. Szerintem még annak is élvezhető, aki nem olyan perverz, mint én, és nem rajong különösképp meghalós könyvekért.

Hogyha van egy könyv, amihez ennyi felvezetést írok, és a végén még a címét se vagyok hajlandó elárulni, az csak rosszat jelenthet, igaz? Igaz hát!

Stay tuned, and watch out!

Hihi :)

*a szerkesztő jegyzete: azóta egyébként megjelent, és a címe, emlékeim szerint Tökéletes lett.

Örihari

Közzétéve Szerző:
Válasz

Nem szoktam túl gyakran visszajelzéseket kapni a blogomra. Ez mondjuk nagyrészt betudható annak, hogy kicsi az olvasótáborom, maradékrészt pedig annak, hogy teljesen házi blogmotorom van, amiben nincs kommentelési lehetőség. (Más kérdés, hogy ha lenne, vajon engedélyezném-e. Lehet, hogy túl sok rossz szájízzel járna, na meg időigényesnek is találnám.)*

De ebbe nem azért kezdtem bele, hogy árasszatok el levelekkel, bár persze az ellen sincs semmi kifogásom. De ezt most azért kezdtem el, mert a szombati bejegyzésemre több reakció is érkezett. És bár többféle is volt köztük, a leginkább mégis azon ütköztem meg, aki megkérdezte, hogy mégis, miért haragszom ennyi év távlatából emberekre.

És ezt, úgy érzem, meg kell válaszolnom. Mert az a helyzet, hogy egyikre sem haragszom. Bánom, persze, hogy így alakult, bánom, hogy sok helyzetben bután viselkedtem, és elkeserít, hogy mások mennyi örömüket lelték mindebben.

De! Látok más dolgokat is. Ha nem is értek ma se mindenkit ebből a szereposztásból, vannak, akiket már sokkal jobban értek, mint cirka kilenc évvel ezelőtt. És van, akiről azt is látom, hogy bármennyire is igyekezett felkapaszkodni a ranglétrán, nem sikerült neki. És kicsit sajnálom azokat, akik az én letaposásommal igyekeztek feljebb kerülni.

És ami talán a legfontosabb, még ha butaságnak is tűnik, az az, hogy költözni készülök. Volt az életemnek egy jó szakasza, amikor működtek a dolgok, amikor minden úgy ment, ahogy mennie kellett, amikor jól éreztem magam a bőrömben. Véletlen egybeesés-e vagy sem, nem tudom, de ez akkor ért véget, amikor 1999 szeptemberében ideköltöztünk. Most viszont elmegyünk – vissza, ugyanoda, ahonnan eljöttünk. És talán naivitás, talán botorság részemről ezt feltételezni, de hiszem, hogy azzal, hogy ezt a kilencéves szakaszt lezárom az életemben, el is tudok tőle távolodni. Hogy mindazok a dolgok, amik itt történtek, amik ebben az időszakban estek meg, azok egyszer és mindenkorra eltűnnek a múltban.

Az iskolás évek, a családi drámák, a munkahelyi kezdeti nehézségek. Minden, ami idetartozott. Mintha újév lenne, csak valahogy igazibb.

*a szerkesztő jegyzete: hát, most van, és be is van kapcsolva. Várom a véleményeket, aztán ha majd megelégelem, akkor legfeljebb kikapcsolom.

Az időjárási viszonyokra való tekintettel

Közzétéve Szerző:
Válasz

Egész úton a kocsiban szavak formálódtak a fejemben, de most, hogy előttem a képernyő és a nagy üres fehérség, nem akarnak újra előjönni azok a bizonyosok.

Helyzetjelentés: Sopron, panzió. Apám egy szál harci alsónadrágban tévézik, én szigorúan tilosan, ölemben laptoppal (asztal csak a tükörrel szemben van) írok. Időpont? 22 perccel a tervezett kezdés után. További ruháink és cipőink a székekre terítve gőzölögnek.

Persze, tudtam én, hogy időnként előfordul, hogy egy-egy koncert elmarad. Időjárás miatt, vagy valami más okból. Tudtam, hogy rossz idő lesz. Reggel, mikor utoljára ránéztem a paulsimon.com-ra, láttam, hogy nincs ott a mai dátum. De azt gondoltam, nyilván leszedték, mert nem lehet már rá jegyet venni. Szóval, bár tudtam, hogy van ilyen, meg sem fordult a fejemben, hogy velem is megtörténhet. Képzeletben láttam, hogy legfeljebb nem fogunk a méregdrága ülőhelyemen ülni, hanem állunk majd. Kicsit drágán vettünk állójegyet, van ilyen. Elképzeltem, hogy hideg lesz, hogy csurom víz lesz a lábam, de hogy azért családias hangulat lesz, és szét fogom tapsolni a fejem és rekedtre ordítom a torkom, mikor ott tartunk, hogy “and in the naked light I saw | ten thousand people maybe more”, mert ott tapsolni kell, attól függetlenül, hogy mennyien vannak a közönségben.

Kicsit későn érkeztünk meg a szállásra, és mikor megebédeltünk, nem sok időnk volt már az indulásig. Nekem már elég magas volt az adrenalinszintem, úgyhogy én nem sziesztáztam. A térképet nézegettem inkább. És csodák-csodája odataláltunk. Esett ugyan az eső, de sebaj. Nézegettük, hogy vajon hol is lesz a koncert. Gondoltuk, az Esterházy kastélyban az információn meg tudják mondani. A lépcső tetején megállítótáblában volt egy nagy Paul Simon & STS plakát. És valami rá volt ragasztva keresztben. Tudhattam volna, hogy ez nem jelenthet jót.

Közelebbről megszemlélve német nyelvű felirattal volt fölülragasztva a plakát. Életemben először kívántam, sőt, ki is mondtam hangosan, hogy “bárcsak beszélném ezt az átokverte nyelvet!” Annyit értettem belőle, hogy a mai Paul Simon-koncert, és hogy valami müssten. A müssten előtti szót csupa nagybetűvel szedték, és még alá is húzták. Csak úgy félhangosan megkérdeztem magamtól, hogy vajon az mit jelenthet, pedig a lelkem mélyén tudtam. Egy másik csalódott magyar ajkú ember álldogált mellettünk, és lefordította a feliratot. Az időjárásra való tekintettel, biztonsági megfontolásból a koncertet lemondták. Esőnap nincs, a jegyek a váltás helyén visszaválthatók. (Na az se lesz egy egyszerű eset az osztrák online jegyirodával, akik mérsékelten beszélnek angolul, annál már csak én beszélek mérsékeltebben németül, de azt hiszem, nem ez most a legnagyobb bajom.)

És néztünk, mint a moziban. Egy csomó magyar rendszámú kocsit láttunk, meg valakikkel véletlenül össze is futottunk, akik meg Kecskemétről jöttek el. Szóval nemcsak mi szívtuk meg alaposan, de ettől semmivel sem érzem jobban magam.

A legdühítőbb mégis az, hogy még csak nem is haragszom. Nincs kire. A drága emberre nem tudnék haragudni, ha akarnék se, hiszen nem várható el se tőle se senki mástól, hogy 66 évesen szakadó esőben kiálljon a drága hangszereivel meg elektronikájával. És nem haragudhatok a szervezőkre, hiszen nyilván nekik sem éri meg igazán bekampányolni egy koncertet, eladni a jegyeket, majd visszafizetni őket. És még csak az időjárásra se haragudhatok, mert hát mit tehet róla, hogy ilyen? Szóval nem vagyok dühös, nem tombolok, csak végtelenül szomorú és csalódott vagyok.*

Hát így.

Pedig tudhattam volna. Hogyha a mai jelekből nem is olvasok, itt van a történelmem a Paul Simon-koncertekkel. Az még a legkevésbé súlyos eset, hogy a valaha volt legjobb koncerten 1981 augusztusban nem hogy New Yorkban nem voltam, de még a világon se. Aztán 1991-ben volt az első (és mindezidáig utolsó) budapesti koncertje. Hogy én mit csináltam akkor? Az óvodában túrtam a homokot. 2004-ben, mikor végre kibékült a két vén csont a Grammy-gálán, és Simon & Garfunkel: Old Friends címszóval turnéztak Európában, akkor kicsit túlságosan is érettségiznem kellett. Pedig én megmondtam mindenkinek, hogy lehetne szeptemberben is érettségizni, és komolyan is gondoltam, de valamiért a családnak meg az iskolának nem tetszett az ötlet. És akkor az idén meg ez.

Az egyetlen félig sikertörténet a hat évvel ezelőtti 2002 július 2.-i koncert volt Münchenben. De az is kis híján totális kudarcba fulladt, mert elveszett a kocsiról a rendszámtábla, és mivel akkor még sehol sem voltak a nyitott határok meg EU-tagság meg ilyesmi, esélytelen lett volna azzal az autóval megpróbálni külföldre menni. Végül bérelt kocsival mentünk, de arra meg annyi kauciót kellett fizetni, hogy alig maradt pénz a szállásra, és végül kempingben kötöttünk ki, és a sátorlét rengeteg veszekedést eredményezett. A koncertet persze imádtam, de azért… hazafelé pedig akkor is olyan hihetetlen eső volt, hogy a kocsit felemelte a víz a sztrádán, és össze-vissza csúszkáltunk.

Azért elég rendesen felmegy a vérnyomásom, ha arra gondolok, hogy ha ez ma nem szabadtéri koncert, akkor most ott ülnék.

Most az van, hogy meg kell várnom, amíg csütörtökön netközelbe kerülök, el kell intéznem a jegy visszatérítését, és ha elég hamar visszautalják a pénzemet, akkor valamelyik, repülővel megközelíthető helyre elmegyek. Mert ezt egyszerűen nem hagyhatom ennyiben.

Akkor ezt most befejezem, mielőtt teljesen lemerítem az akkut, és ha wifi-közelbe kerülök se fogom tudni feltölteni.

*a szerkesztő jegyzete: Eltelt két és fél év és még mindig fáj. Lehet, hogy ezt soha nem fogom már kiheverni? Mikor jelenik meg új lemez, és mikor lesz új turné?

*a szerkesztő következő jegyzete (2011): Van új lemez. És van új turné. Európában is.

Esemény

Közzétéve Szerző:
Válasz

Az a helyzet van, hogy vettem egy laptopot. Jó, tudom, hogy mostanság kb. mindenki minden áldott nap ezrével vásárolja a laptopokat. De nekem ez az első, és élvezem a dolgot. Fölöttébb élvezem. Kicsit még nehezen kezelem, és relatíve – a szokásoshoz képest – sokszor ütök mellé. De ez főleg azért van…

Na jó, elmesélem.

Elég régóta tudatában voltam, hogy az önuralom nem a legerősebb tulajdonságom. Azt is pontosan tudjuk mindannyian, mert elég jól emlékszünk még, hogy akadnak gondjaim a határidőkkel is. Tudtam tehát, hogy ha komolyan dolgozni akarok, akkor el kell különítenem magamnak egy “otthoni” és egy “dolgozós” számítógépet. Ami utóbbinál külön előny, ha pici, hordozható, és nem vagyok bezárva vele a lakásba. (Jelen pillanatban éppen minden eddig olvasott szabályt megszegve az ölemben tartom a kicsikét, és reménykedem, hogy nem fogok égési sérüléseket szenvedni.)

Szóval megszületett az elhatározás. Álmaimban szerepelt is egy rózsaszínű Dell. Esetleg egy lila, hogy passzoljon a poggi.hu színvilágához. Ám a pénztárcám, a költségvetésem, a keresetem, stb. nem értettek egyet ezzel az álommal. A Dell ellen szólt az is, hogy nehéz. Viszont mellette szólt a színe meg hogy baromi jól néz ki.

És aztán jött az új szerelem. És le is volt értékelve.

Úgyhogy hosszas fontolgatás, erőgyűjtés és egyebek után besétáltam ma délután munkából hazafelé egy alkalmas árudába. (Fontosnak érzem megemlíteni, hogy végig udvariasak és előzékenyek voltak velem. Ellentétben a bankkal, ahol hétfőn olyan halálosan utálatosak voltak, hogy hű. Pedig több pénzt gomboltak le rólam kevesebb szolgáltatásért.)

– Tudok segíteni? – kérdezte némi várakozás után a kedves eladó.
– Ami azt illeti, igen – mondtam. – Laptopot szeretnék venni – közöltem vele a nagy titkot a laptop-szaküzlet közepén. Alaposan meg is lepődött.
– Van valami konkrét elképzelése? – tudakolta. Elég rémültnek tűnt, gondolom nem sok kedve volt egy fiatal, láthatóan kevéssé kocka hátizsákos csajnak aktívan eladni zárás előtt húsz perccel. Meg tudom érteni.
– Van – igyekeztem megnyugtatni. – Egy kis növésű Asust szeretnék, a nagyobbik változatból. Feketét.

Összekapta magát, megmutatta, odaadta, kifizettem, kaptam számlát, hazahoztam, örültem. Így történt.

Amikor azt mondtam, hogy “kis növésű Asus”, azt a lehető legkomolyabban gondoltam. És csak azért nagyobbik változat, mert van egy olyan, ami fél centivel rövidebb. És azért fekete, mert ebből a típusból nincs rózsaszín, csak a kisebbikből. Ami még nekem is túl kicsi. :)

Amit ugyanis birtoklok, az, mint megtudtam, egy sub-notebook* (és ezt a szót egy hónappal ezelőttig még csak nem is hallottam.) Nagyjából akkora, mint egy A5-ös füzet. Gyönyörű, cuki, és az enyém. És egyelőre nagyon nehezen írok rajta, de majd belejövök. Annyira kicsi, hogy nincs benne CD vagy DVD meghajtó sem, merthogy nem férne bele. (Majd kell venni hozzá egy külsőt, de nem sürgős. Még egeret se vettem hozzá, és az fontosabb lesz majd.

És akkor ezt mára be is fejezem. Most jön ugyanis az a rész, amikor megpróbálok felkapcsolódni vele a netre, és feltölteni a blogot. Drukkoljatok.

(Oké, ez nem sikerült… :) Sebaj.)

*a szerkesztő jegyzete: mondják még, hogy sub-notebook, vagy mostanra kiemelkedett a sok közül netbook kifejezés?