Hát, elkezdődött a december. Véget ért az édes, borzalmas, imádnivaló de iszonyú november, a NaNoWriMo, és minden, ami vele járt. Visszatértem a blogolás világába.
A novemberi akadályt, köszönöm szépen, egészen jól vettem. Az ő számlálójuk szerint 29-én, a Word számlálója szerint 30-án léptem át az 50.000 szót, és emellett sikerült életemben az első alkalommal addig jutni el egy regényemben, hogy leírhassam: “VÉGE”. Nem mondom, hogy nem lett kicsit kurta-furcsa vége, vagy hogy minden része olyan, amilyennek terveztem, vagy hogy nem furakodtak bele oda nem illő, soha el nem tervezett történetszálak, vagy hogy nem bántam meg megközelítőleg napjában tízszer az eredetileg jó ötletnek tűnő váltott narrátorok használatát. A váltott narrátor, mint olyan, remekül működik – csak éppen nem nálam, hanem mondjuk Jodi Picoult-nál. Akár a “Nővérem húga”, akár az “Elrabolt az apám” esetében hosszú, tizensok oldalas elbeszéléseket ír mindenki szemszögéből. Vagy Nick Hornby és a “Long way down” esete. Ott is működik. Nekem viszont erre nem áll rá a tollam, legalábbis most még nem. Nekem rövidke epizódjaim vannak, 1000-1200 szavasak, mint a Csokoládéháborúban, vagy a Zabhegyezőben. Vagy Vonnegut bármelyik művében.
Nem mintha ezen szerzők bármelyikéhez hasonlítani kívánnám magamat, nem, köszönöm. Igen távol állok én ettől. Elég távol állok még attól is, hogy a pár főt számláló rajongói klubomon kívül bárkinek is bármit megmutassak, amit írtam. Amíg nem hiszem, hogy olyan színvonalat tudok produkálni, amit én is szívesen elolvasnék, hogyha valaki a kezembe adná, addig nem vagyok hajlandó vele mást terhelni. (Ezt, azt hiszem, nagyjából hárommillió alkalommal fejtettem ki ugyanezen lila hasábokon. Sebaj.) Mindenesetre jelenleg éppen elég öröm és élmény számomra az, hogy írtam egy regényt. Amit befejeztem. És ha egyszer sikerült, akkor sikerülnie kell máskor is. NaNoWriMo, te életem (egyik) értelme! Jövőre újra találkozunk.
Azzal a lehetőséggel még nem kacérkodom, hogy novembertől különböző hónapokban is megpróbáljam ugyanezt. A közösség, a verseny, a környezet és a többiek nélkül nem megy. Majd, ha nagy leszek. Talán a tavalyit még egyszer befejezem, az év maradék tizenegy hónapjában.* Vagy legyen inkább tíz, mert a december nem nagyon számít, hiszen akkor örülök, ha élek. Mert bármennyire is megszerettem az idei hőseimet, a tavalyi szerencsétlen antihősömet még jobban szeretem. És el akarom mesélni a történetét. De nem most, nem azonnal.
A lényeg – és ez az utolsó, most már abbahagyom az áradozást -, hogy ez a november megint új dolgokra tanított. Hogy igenis van bennem céltudatosság és kitartás, csak éppen olyan célokat kell magam elé állítani, amiket el is akarok érni. És emellett van időm heti 40 órában dolgozni, a szabadnapjaimon korcsolyázni menni, minden hétvégén korcsolyaversenyeket nézni (háromszoros hip-hip-hurrá az orosz webtévének), és még egy-két alkalommal kimozdulni is a lakásból. Na mondjuk másra már nincs, de akkor is. Jó tapasztalat volt.
Korcsolyaszinten annyi érdekesség van, hogy 5 héttel a pálya nyitása után eddig tizennégy alkalommal voltam kinn a pályán, ami forintban kifejezve 11.000 Ft, amit nem fizettem ki, mert van bérletem. Isteni ötlet volt tőlem, hogy bérletet vegyek, mert most nincs hezitálás, hogy késő van már, vagy hogy nem akarok hétvégi jegyet venni, hanem egyszerűen ha ráérek, akkor felpattanok és megyek. És pályazárásig még van három hónap, tehát ez alatt bőségesen, és többszörösen be fogom hozni ezt a kiadást. Úgyhogy örülök neki. (Szerintem még ha évad közben kénytelen leszek éleztetni is – és kénytelen leszek -, akkor is bőségesen megérte.) Hátrafelé még nem indultam el, de már komolyan gondolkozom rajta, megfordulni egyelőre még nem megy, mert mindig megállok a végére, de balra koszorúzni már tudok, és egyre sikeresebb meghódítási kísérleteknek vetem alá a jobb külső élemet. Az eddigi expedíciók azt a hihetetlen eredményt mutatják, hogy létezik külső élem, csak éppen baromi messzire van a belsőtől. Holnap reggel megint dolgozom majd rajta. Nem hiszem, hogy tele lenne reggel nyolc körül a pálya. (Az az igazság, hogy most már ki akarok menni egyszer nyitásra. Imádom a friss, szűz, felújított jeget.)
Hát, most így ennyi. Ilyen hosszú kihagyás után szerintem éppen elég ennyit olvasnotok. A mi-újság-a-cégnél-és-a-boltban, meg a hogyan-szervezem-az-utazásomat témák éppen ilyen izgalmasak és érdekesek lesznek holnap is. (És igen, tegnap azért nem írtam, mert éjfélig voltunk nyitva. És ugyanez a helyzet 15-én is, úgyhogy akkor sem fogok írni. De egyébként szentül elhatároztam, hogy a decembert megcsinálom. 29 napot belőle mindenképp. Mert blogni jó.)
*a szerkesztő jegyzete: És bármilyen hihetetlen, egyszer tényleg befejeztem. Na nem olyan hamar, mint gondoltam volna, hanem valamikor 2010 decemberében. De akkor is.