Pár évvel ezelőtt elképzelni sem tudtam volna, hogy sportközvetítést nézzek a tévében, mégis megtörtént, sőt, rendszeressé vált. Talán, ha ezt akkor megmondja nekem valaki, jól kiröhögöm saját magamat, de esetleg hajlandó lettem volna elhinni. Azt viszont soha nem gondoltam volna, még legvadabb rémálmaimban sem, hogy valaha is a sportközvetítés nélkül – mivel ahhoz nem férek hozzá – a pontszámokat fogom bámulni az interneten. Bizony, két- és háromjegyű, két tizedesjeggyel bíró számok láttán vagyok képes örömujjongásban, pfujogásban, tapsikolásban és ugrándozásban kitörni. Még szerencse, hogy eddig sem gondolta senki, hogy normális vagyok, akkor ugyanis most egy világ omlott volna össze bennük.

Ami még perverzebb, az az, hogy a pontozólapokat is jó alaposan áttanulmányozom :) Akárhogy is nézzük, kicsit beteges…

Gondolkoztam, hogy akarok-e írni azokról a dolgokról, amik a fejemben járnak, de nem akarok. A Főszerkesztő Úr meg rágja a fülemet, hogy adjam már le a cikkemet, de nem tudom, mit is írhatnék. Egyszerűen annyira lerombolódott a munkamorálom, hogy nem is nagyon tudom, mivel foglalkozzam. Egyszerűen nem érdekel az egész. Szörnyű dolog ezzel szembesülni, hogy a szerelemből végzett munkámból egyszercsak eltűnt a szerelem. Tudom én, hogy van egy olyan rossz tulajdonsága, hogy elmúlik – mármint a szerelemnek -, de nem tudtam, hogy ennyire hirtelen. Persze ez hülyeség, mert egyetlen pasinak se nézném el azt, amit már itt mind lenyeltem. Na, hát ezért nem akarok itthon is ezzel foglalkozni.

De legalább támadt közben egy cikk-ötletem. Legfeljebb nem tetszik majd a főszerknek, és rájön, hogy mégsem akarja, hogy írjak az ő újságjába. Nem is csodálnám. Van ilyen.*

*a szerkesztő jegyzete: Tudjuk-e, honnan való az idézet?

Az volt a tervem, hogy délelőtt csinálok dolgokat, aztán délben elmegyek és majd délután hazajövök. A részletek nem igazán lényegesek, mert úgysem lett a tervből semmi. Történt ugyanis, hogy a macskám meg van rám sértve mostanában (azt hiszem, a gallér-incidens állhat a jelenség hátterében), de olyan 9 óra körül, amikor éppen ébren voltam, feljött hozzám az ágyba, és ott is maradt velem, úgyhogy nem keltem fel, hanem aludtam inkább tovább. Mert macskával (gallértalan macskával, mármint) aludni jó.

Így aztán kora délután keltem fel, fagylatot ettem reggelire (értsd: ébredés utáni kora délutáni étkezésre), és utána mentem el. És mikor jöttem haza késő délután, ami végre a terv szerint történt, és szálltam le a villamosról, és keltem volna át a zebrán, megláttam valakit, aki ismerősnek tűnt. És azt mondtam neki, hogy csokolom.

És felszálltam vele a villamosra, abba az irányba, ahonnan érkeztem éppen, és beszélgettünk két megállót, aztán hazajöttem. És nem csalódtam a megérzéseimben – mert ha valakit sok éve ismersz, akkor legtöbbször nem okoznak csalódást, és beteljesítik az elvárásaidat -, ugyanis mire hazaértem, tényleg várt tőle egy rövidke mail. És akkor örültem. A találkozásnak, a beszélgetésnek, a mailnek és annak is, hogy igazam lett. Mert ennyi mindennek lehet egyszerre örülni.

Mostanában rám is fért, az elmúlt két napban olyan hisztérika voltam, hogy szerintem ilyent már vagy fél éve nem produkáltam. Veszekedtem az emberekkel, meg hisztiztem egy szólamban csak magammal is, meg negatívban volt az ingerküszöböm, és akkor így. Úgyhogy most olvasom a jó könyvet (kivéve, hogy nem azt kellene olvasnom, hanem a másik, nem túl érdekes, de hasznosat), és találkoztam a valakivel (a valaki egyébként S. csak ezt az információt sehol sem tudtam elegáns stilisztikai megoldással elhelyezni), és akkor nekem most jó.

Mivel az az érzésem támadt, hogy S. csak úgy, ahogy mailt is írt, az eljövendő napokban ide fog látogatni erre az oldalra, ezért első sorban az ő kedvéért, másodsorban pedig a magaméért is végiggondolom, hogy mi minden jutott eszembe hazafelé. Azon gondolkoztam, hogy hogyan halnak el sorra a régi kapcsolataim a régi emberekkel. És hogy miért követtem el nagy hibát,* miszerint mindig is lenéztem a kortársaimat, mert soha nem találtam meg a közös hangot velük, mert úgy éreztem, hogy okosabb vagyok náluk. Azt mondják, hogy az emberek nagy többsége okosabbnak hiszi magát az átlagnál. Ha vicces ember lennék, azt mondanám, hogy én ebbe nem tartozom bele, mert én tényleg okosabb vagyok az átlagnál.

(Az a baj egyébként, hogy ezt a hitet sokszor alátámasztották nekem a tények. Mikor a szomszéd srácnak, aki pár évvel idősebb volt nálam, problémái adódtak a matematikával, apum korrepetálta a mi konyhaasztalunknál. Nem tudom, iskolás voltam-e már, talán igen, de biztos, hogy nem régóta. Ő már tanulta azt a valamit az iskolában, én akkor hallottam először, és sokkal hamarabb leesett nekem, mint neki. Már a fél munkafüzetét megoldottam, mire kezdte kapiskálni. A matematika egész általános iskolában ilyen volt, hogy az osztályom élén jártam. És más tárgyakból is sokszor azt tapasztaltam, hogy a dolgok hamarabb “esnek le”, mint másoknak. Ebből ki nem vonná le tizenkevés évesen azt, hogy ő okosabb másoknál? Na, azért.)

Szóval ott tartottam, hogy soha nem kommunikáltam igazán a kortársaimmal, és főleg iskolán kívüli ismeretségeim voltak. És mindannyian vagy jelentősen idősebbek, vagy jelentősen fiatalabbak voltak nálam, ami – bármit is hittem akkoriban – jelentősen befolyásolta a kapcsolatunk minőségét. És tessék. Azzal, hogy felnőttem (mondjuk), a nálam idősebbekkel való kapcsolataimat kinőttem, mert a felnőtt-gyerek viszonyulásainkat nem tudjuk már átalakítani egyenrangú viszonnyá. És a nálam fiatalabbak is kinőttek engem, mint olyat. Ami nem baj, legalábbis nekik biztos jó, de nekem kicsit olyan magányos dolog.

S. is elkallódott az évek során. Tavaly ilyenkor beszéltem vele legutóbb, azt hiszem. És mindenki elkallódik. És az a rettenetesen hülye érzésem támad, hogy rajtam kívül mindenki állandóan cserélgeti a telefonszámait, emailcímeit, azonosítóit, lakcímét. Mással járnak, más iskolába járnak, más helyen dolgoznak, más hobbijaik vannak, más érdekli őket. És nem tudom, hogy gondolnak-e egyáltalán arra, hogy van-e még az a poggi valahol, vagy el is felejtették. Lehet, hogy úgy kezelik, hogy a poggi úgyis mindig ugyanott van, és ha kellek, el fognak tudni érni.

A pogginak ugyanis amióta telefonja van, ugyanaz a száma. Amióta netezik, ugyanaz az emailcíme. Még soha nem váltott msn, vagy bármilyen más azonosítót. Az iwiw-en is összesen kétszer cserélt fényképet, és abból is az egyik eset megtörténtekor még wiw-nek hívták. Ugyanott dolgozik, és ugyanott írja a blogját is, amióta világ a világ. És nem jár senkivel B. óta. És ez, kérem, kulcsmomentum.

Meg is mondom, miért. Mert S. természetesen rákérdezett, hogy van-e valakim.  Nincs. És meg bírtam mondani neki, hogy nincs, és hogy tulajdonképpen nem is vágyom senkire. És amikor kimondtam, rájöttem, hogy ez így is van. Hogy ha jön holnap egy nagy szerelem, akkor boldogan állok elébe, de ha nem jön, akkor sem lesz semmi bajom. Esetleg csalódott leszek egy idő után, de hát mi vagyok, 21 éves? Még harminc fölött is simán lehet nagy szerelmeket találni. Még 40 körül is lehet szülni. Még csaknem annyi időm van rá, mint amennyit eddig éltem. Az pedig, akárhogy is nézem, rengeteg.

És ha most lett volna valakim a nyáron, biztos, hogy nem jutok el Londonba. Ha ez a valaki B. lett volna, akkor minden bizonnyal igényt tartott volna a rövidke szabadságomra, nem mellesleg jogosan. És B.-ről biztosan tudom, hogy nem jött volna velem. Számtalanszor kijelentette, hogy ő nem akar külföldre utazni. Persze ez csak arra a B.-re igaz, akit évekkel ezelőtt ismertem. Ki tudja, ma ráismernék-e még. És ha nem egyedül utazom, akkor bár talán megkímélem magam némi hányingertől odafelé úton, de soha nem kapom meg ezt az önálló és szabad és isteni élményt. Mert azért ennek a nyaralásnak a legnagyobb fejleménye mégiscsak az volt, hogy egymagam voltam. London varázslatos, és hatalmas kaland volt a Harry Potter is – de mégis, a legjobb az volt, hogy senkihez sem kellett szólnom, senkihez nem kellett alkalmazkodnom, azt tehettem és akkor, amit és amikor csak akartam.

Kicsit össze-vissza csapongtam ma éjszaka is. Elég messze is kerültem attól, amit eredendően írni szerettem volna. Persze ez elég gyakran van így. Még fejlődnöm kell íróként (hihi). De hát nem lehet minden bejegyzés olyan szép összeszedett és megszerkesztett, mint az a néhány mintaszerű darab, amikre olyan büszke vagyok.** Most viszont megyek aludni. Holnap regényt és levelet kell írnom. Vasárnap dolgozom. Hétfőn család van. Kedden pedig takarítok. Úgyhogy most már igazán szükségem van egy kis pihenésre. Igen.

*a szerkesztő jegyzete: érdekes módon ezt ma nem tartom végzetes hibának. Ma sincsenek körülöttem emberek, és akik mégis, azokra általában borzalmasan irigy vagyok, és így tovább. De sokkal több hasznát látom azoknak, akikről csak időnként hallok, viszont jelentősen fiatalabbak vagy idősebbek nálam: ők adnak perspektívát, ők arra mutatnak rá, hogy honnan és hogy hová tartok, tarthatok, kellene tartanom, és így tovább. Akik velem egykorúak, azok

• vagy éppen úgy elvesztek a saját életükben, mint én, éppen úgy fogalmuk sincs róla, mihez kezdjenek, mint én,és ez bizony nem valami nagy segítség, sőt,
• vagy valami csoda folytán boldog és önmagukat megvalósított személyek, akik már pontosan tudják, mihez kezdjenek, ahhoz is kezdtek, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak, amely esetben azonnal működésbe lép az irigységem,
• vagy valami másik csoda folytán még elveszettebbek mint én (jelen csoport léte csupán hipotetikus, nem tartom valószínűnek), amely esetben azonnal működésbe lép a kárörömöm és az önelégültségem.

Na, csak ez jutott most eszembe.

** a szerkesztő második jegyzete: nagyon kíváncsi vagyok, mik lehettek azok a büszkeségre okot adó bejegyzések. De nem tartom kizártnak, hogy blöfföltem, és akkor se tudtam volna semmit se felsorolni. Az viszont biztos, hogy akkor voltak olyanok, amikkel nagyon elégedett voltam – kicsit tartok is tőle, amikor majd beléjük botlom az archiválás során.

Hát szóval itthon vagyok. Már vagy két napja. És imádom Londont. Igazán bírtam volna még maradni. Meg azt is elviseltem volna, hogyha nem késik egy órát a repülő. Meg ilyesmi. De jó volt.

És nagyon szívesen mesélnék mindenféle dolgokat – mert volt sok vicces, meg kalandos, meg izgalmas, meg jó -, de nem merem rászánni magam. Mert aztán leírom, elmesélem, és sutty, már nem is az enyém. Hanem már mindenkié. És kicsit önző szeretnék lenni. Kicsit még dédelgetni a kalandokat.*

Játszom a fotóimmal, a papírjaimmal, prospektusaimmal, tervezek. Album lesz belőlük.* Holnap délután talán majd végre összeszámolom, hogy nagyjából hány oldalt kell “építenem”. Rengeteg újságkivágásom van (újságkitépésem inkább, de ma este, itthon, ollóval finomítottam rajtuk. Tanulság, hogy SOHA nem szabad olló nélkül utazni.)

Repülőzni továbbra sem szeretek. A fülem tuti nem szeret.*

Mikor mehetek vissza?

(Igen, írok majd Harry Potter-dolgokat is. Meg mindent. De előbb még élvezkedem kicsit. Vagy sokat. Vagy valami.)

*a szerkesztő jegyzete: Azt hittem, hogy a “ha a dolgokat elmesélem, többé nem az enyémek” teóriám egészen új keletű. Ezek szerint nem annyira. És azt is hittem, hogy a fülem nem utálta mindig a repülést, hanem egyszer csak felvette ezt a rossz szokását, de ezek szerint ebben is tévedtem.

A londoni albumom pedig a költözés áldozatává vált, a fényképeimmel, újságkivágásaimmal, képeslapjaimmal és három London útikönyvemmel egyetemben, ezek voltak ugyanis ugyanabban a zacskóban. Azért még nem adtam fel a reményt.