Ugye nem gondoltad komolyan, hogy el fogom mesélni? Akkor mi maradna belőle nekem?
Paul Simon @ Berlin
Válasz
Címke: boldog
Pozsony retrospektív
Pozsonyba utazni lehet olcsón, de attól még sokáig tart. Nem mintha észleltem volna, mert az odaút jelentős részét átaludtam, a visszautat pedig teljes egészében végigolvastam, és fel se tűnt, hogy telik közben az idő.
Pozsonyban valami baj van a gesztenyefákkal. Vannak ugyan, bár nagyon kevesen, de valaki vagy nagyon szigorúan rájuk parancsolt, hogy ne teremjenek, vagy óránként kétszer felsöpörnek alattuk. Akármi lett légyen is az igazság, nincsen vadgesztenye.
Pozsonyban mindenféle tavak vannak a város különböző pontjain. Vannak ott teljesen hétköznapi, normális, tóra való madarak, mint récék, mindenféle kacsák, sirályok és hattyúk. Aztán vannak drabális, hatalmas, két és fél hattyúnyi barna ludak. Nagyon fenyegetően néznek ki. A varjak ellenben kisebbek, mint otthon. A verebek, amik Budapesten lényegében eltűntek, itt olyan kövérek, hogy gyakorlatilag zuhannak egyik ágról a másikra.
Pozsonyban nem divat kitenni az utcatáblákat. Egyébként sem egy gyalogosbarát város, amennyiben a közúti jelzőlámpák (szemaforok) sokszor hosszú percekig nem váltanak zöldre, és mikor végre mégis, akkor a harmadik csíkig jutsz a zebrán, mielőtt újra bepirosodna. Továbbá számtalan nagy, széles és forgalmas úton nincs is lámpa, csak zebra. Az autósok pedig nem valami előzékenyek. A gyalogos közlekedést jól meg kell fontolni, mert ezen tényezők miatt megbecsülhetetlen, hogy mennyi ideig fog tartani a séta.
Pozsonyban fel kell készülnöd rá, hogy elüthet egy babakocsi.
Pozsonyban a szlovák kocsmában nem adnak knédlit, mert az cseh étel. De valamennyi ajándékboltban lehet kapni Kis Vakondot, az ugyanis, gondolom, nem cseh.
Pozsonyban a szállodai szobámban gyorsabb internet volt, mint itthon. Nem volt viszont földelt konnektor.
Pozsonyban ha vasárnap bélyeget akarsz venni, ne is próbálkozz az óvárosban, ahol árulnak ugyan képeslapot, de bélyeget nem. Azt mondják dühösen, hogy “Tabak!”, de olyan sincs nyitva sehol. Találtam egy trafikot, ahol a kedves hölgy széttárta a kezét, majd az órájára mutatott és a naptárra, jelezvén, hogy vasárnap nincs bélyeg. A várban az ajándékboltban viszont van. Ezek után már csak azzal a küldetéssel kell megbirkózni, hogy postaládát is találj. De az azért akad néhány.
Pozsonyban biztos vannak olyan helyek, ahol lehet ingyen pisilni, de én nem találtam ilyet. Viszont olcsón lehet a buszállomáson, és meglehetősen civilizált is.
Pozsony külvárosa olyan, mint Budapest bármelyik külkerülete, már amelyik nem kertváros. A belvárosa viszont kicsit Prága, kicsit Sopron, és a legváratlanabb helyeken bukkannak elő Liszt Ferenc szobrok (kettővel is találkoztam), de van egy park, ami egy az egyben London, kivéve, hogy itt nincsenek mókusok. Van viszont Petőfi kőből.
Pozsonyban olcsón láttam dobozos eperlevet, és gondoltam, veszek egyet, legfeljebb nagyon rosszízű lesz, és így jártam. De nem, határozottan finom volt.
Pozsonyban két nagyon különös szobrot is láttam. Az egyik Andersen, aki mintha egy csiga hátán állna, és a vállán egy skizofréniára utaló mini-me üldögél és a fülébe sugdos. A másik fenn található a várban, és eredendően egy lovagot ábrázol. A lovas egy anatómiailag nagyon korrekt ábrázolású, életnagyságnál kicsit nagyobb csődörön ül. És a ló ágaskodik. És emellett még elég magas emelvényen is van. Ha nem figyeled kellő távolságból, akkor kizárólag egy nagy lófaszt látni belőle. Bizarr.
Pozsonyban teljesen jól éreztem magam.
Felfedeztek
Múlt éjjel megmagyarázhatatlan dolog történt. Se szeri se száma, ahányszor kifakadtam már többé-kevésbé komolyan, hogy végre felismerhetné valaki a rejtőzködő géniuszomat. Mindegy is, hogy mennyire gondoltam komolyan, hiszen minden viccnek a gyökere a valóságban keresendő.
Nos, tegnap éjjel valaki felfedezett. No nem a géniuszomat, persze, de azt mondta, hogy különleges látásmódom van, és jól csinálom, amit csinálok.
Az illető nem barátom, nem áll érdekében kedveskednie nekem, és semmi haszna nem származott belőle, hogy ezt mondja, így kénytelen voltam hitelt adni az állításának.
Persze, mindenféle emberek, akik szeretnek, dicsérnek rendszeresen, amiért fölöttébb hálás is vagyok, de nem veszem – nem vehetem – készpénznek, amit mondanak. De ilyen még nem fordult velem elő soha, hogy valaki olyan kedves dolgokat mondjon nekem, amit kivonatolva az előző bekezdésben közöltem.
Félreértés ne essék, nem dicsekedni akarok, nem célom felvágni, egyszerűen csak muszáj megörökítenem ezt az örömömet. Mert néha mások kellenek hozzá, hogy rámutassanak arra, ami az orrod előtt volt, és mégsem ismerted fel.
Egyszer régen történt már ilyen. Olyan embernek ismertem magam, akit állandóan leterítenek az élet pofonjai – és valaki egyszer azt mondta, hogy olyan ember vagyok, aki mindig feláll egy-egy pofon után. Nélküle sosem jöttem volna rá, hogy az elterülést menetrendszerűen követi a feltápászkodás.
Amióta az eszemet tudom, azzal küszködtem, hogy soha nem tudom megértetni magam, hogy nem értenek meg és nem fogadnak el, hogy egyedül maradok a véleményemmel, és nem találom meg a köreimet. Erre jön valaki, és azt mondja, hogy ez azért van, mert különleges látásmódom van.
És mikor valaki rámutat, hogy amitől szenvedek, abban van valami kirívóan nagyszerű is, olyankor nem nagyon tudok mást tenni, mint átadni magam a szeretetnek és a hálának. Mert ilyenkor egy pillanatra elhiszem, hogy egy kicsit talán tényleg értékes vagyok, és számtalan hibám és gyengeségem ellenére is jó vagyok valamire.
És ekkora ajándékot bizony nem kapok túl gyakran.
Megint
Évek óta panaszkodom, tudom. Most még mindig jobb, mint tavaly volt, amikor már elég durván háborgott a gyomrom, és utána egy hétig nem hagyott alább. Ehhez képest most csak dolgozni voltam, és univerzálisan éreztem rosszul magam.
Vélhetőleg az elmúlt két hét alváshiánya többet kivett belőlem mentálisan és érzelmileg is, mint hittem volna. Már reggel, mikor fölkeltem, is éreztem, hogy ez egy hosszú és nehéz nap lesz, és sajnos nem kellett csalatkoznom a megérzéseimben.
Hogy miért volt hosszú és nehéz? Hosszú azért volt, mert nem akart eltelni, mert szerintem megállt az idő, és csak azért nem indult el visszafelé, mert egész álló nap figyeltem az órámat, hogy meg ne merészelje próbálni. Nehéz pedig azért volt, mert időnként hullámokban elöntött a boldogtalanság és a kilátástalanság. Pontosan tudtam és éreztem, hogy nem akarok ott lenni, ahol vagyok, de ha megkíséreltem belegondolni, hogy hol lennék és mit csinálnék, ha nem kellene… nos, az sem volt semmivel sem jobb. Rám tört, hogy csapdába estem, és fogalmam sincs, hogy merrefelé lehetne kimászni belőle. Tudom, hogy hinni kell a dolgok jobbra fordulásában, és igazán igyekszem is hinni, csak ma nagyon nehezemre esett.
Este, mikor hazaértem, akkor ért az első kellemes élmény. A Facebook falamat kedves emberek kitapétázták jókívánságokkal és kedvességekkel. És persze, erről tudom, hogy nagyrészt az tehet, hogy a FB nem rest mindenkit figyelmeztetni ilyesmire, de ez nem számít. Éppen mindegy, hogy azért gondolok valakire, mert eszembe juttatták, vagy mert magamtól eszembe jutott. A gesztus számít, és ez tett boldoggá.
Pocsék vagyok az emberekkel. Még csak nem is elmarom magam mellől őket, hanem egyszerűen hagyom, hogy elkopjanak. Nem keresem őket, és nem vagyok hozzá elég érdekes, (arról nem is beszélve, hogy tele vagyok gonosz gondolatokkal, még azokról az emberekről is, akiket szeretek, és akik engem szeretnek) elég szeretnivaló, vagy egyáltalán, elég elérhető, hogy mások ne hagyjanak engem elkopni. Így aztán állandóan magamra maradok, egy percig sem kétkedve abban, hogy önhibámból, és mikor hirtelen azzal szembesülök, hogy egy tucat ember ennek ellenére gondol rám, és vesz két másodpercet arra, hogy egy kedves gesztussal megörvendeztessen, az…
…hát, szavakat nem találok rá, de örültem. És köszönöm mindenkinek.
Legjobb dolgok listája
Késő este van, úgy is mondhatnánk, hogy éjszaka, sőt, rövidesen már a hajnal kifejezés sem áll majd távol az igazságtól. Mégis muszáj írnom kicsit, bár a monitorom furcsán szellemképes (alkalmanként csinál ilyesmit, előbb-utóbb majd kitisztul, a gépházban is lakik egy fűnyíró, ami néhanapján bekapcsol, legalábbis a hangok erre engednek következtetni – lásd: azt mondták a hangok) és ez némiképp megnehezíti a folyamatot.
Másrészt az időm is véges, mert holnap reggel kelni kell, vár a munka, rövidesen aludnom kellene. A pizsimet már betároltam a radiátorra, hadd melegedjen. Miközben teregettem a fűtőtestre a ruháimat, különös megfigyelést tettem. Gedeon (a szobanövényem és lakótársam) virágot hozott. Kettőt is. Isten látja lelkem, nem vagyok egy rosszindulatú valaki, bizalommal is szoktam lenni mindenféle dolgok iránt, de eszembe sem jutott, hogy Gedeonnak virágja is lehet. Nem olyan típusnak néz ki. Látom már, hogy ez meglehetős ostobaságra enged következtetni részemről, mert egy növény miért is ne virágozna? De Gedeon virágzik, teszi mindezt januárban, az ablakon bekandikáló telihold fénye közepette. Virágzásra teljesen alkalmatlan évszakban, mikor nyár eleje óta még tápoldatot se kapott, csak vizet, meleget, néha kis zenét és szeretetet.
Gedeon virágzásáról pedig az jutott eszembe, hogy jó volna tisztázni magamban, még mielőtt holnap reggel felszállok a buszra, és bevetem magam újra a munkába, hogy bár nagyon nehéz hónapo(ka)t tudhatok magam mögött, és hogy meglehetősen utálom az életemet jelen formájában és időbeosztásában, mégis történnek velem időnként jó, sőt, nagyon jó dolgok. Rövid ötletelés után magam is megdöbbentem a listán, amivel végül a tavalyi évet illetően elő tudtam állni. Hat tétel szerepel rajta, ami azt jelenti, hogy átlagosan kéthavonta történt velem legalább egy nagyon jó dolog. Ezzel azért már egészen jól együtt lehet élni, nem igaz? (És bármily csábító is az ötlet, a 2009-es év legnagyobb csalódásait nem szedem listába.)
6. Levelet kaptam Kimmie Meissnertől. Természetesen nem magától írt nekem, előbb én írtam neki, leginkább azon felindultságomtól vezérelve, hogy az edzőjét, akivel akkor éppen az Amerikai Bajnokságra kellett volna készülniük, láttam a tévében egy európai korcsolyagálán. De akkor is. Nem minden nap kap az ember kézírásos és ennyire kedves levelet műkorcsolya-világbajnokoktól.
5. Megjelent a Csodaidők-tetralógia 3. kötete. Egy olyan könyvről van itt szó, ami valami oknál fogva végtelenül közel áll a szívemhez, és amiről sokáig úgy tűnt, soha nem jelenik majd meg. De megjelent, és ott voltam, és annyira lekötött és lázba hozott, hogy két hétig nem is foglalkoztam semmi mással, csak jegyzeteltem, gondolkoztam, rejtvényt fejtettem, és jól éreztem magam. Utoljára az első Harry Potter volt rám ilyen hatással, és annak, akárhogy is nézzük, karácsonykor volt tíz éve.
4. Voltak nálam látogatóban emberek. Amióta csak beköltöztünk, égek a vágytól, hogy eldicsekedhessek az ismerőseimnek a házzal, főleg, hogy ez jó ürügyet szolgáltat arra, hogy egy napot együtt töltsünk. Volt néhány ilyen alkalom az idén, de a legjobb az volt, mikor itt voltak a fiúk nyár elején, szalonnát sütöttünk, hintáztunk, és rengeteget beszélgettünk a semmiről.
3. Több év kihagyás után újra volt Budapesten Junior Grand Prix korcsolyaverseny. Szabadságot vettem ki arra a hétre, és betáboroztam a Gyakorló Jégcsarnokba, és nagyon jó korcsolyázást néztem, nagyon jó társaságban. Akkor egy hétig úgy éreztem, mintha tartoznék valahova, és ilyenre a Szellemivetélkedő szétesése úta nem volt példa. Ezúton is még egyszer köszönöm B.-nek és T.-nek, istenien éreztem magam.
2. Megöleltem Kiss Ottót. :) Mikor márciusban elregéltem neki, hogy az Emese almája című kötetétől mindig ellenállhatatlan ölelkezhetnékem támad, azonnal vette a lapot és felkínálkozott. Nem hiszem, hogy ezt valaha is meg tudom majd kellőképp köszönni, az évtized talán legjobb ölelése volt ugyanis.
1. Megmutattam a regényem kéziratát egy szakmabelinek. Van ugyanis egy befejezett (bár nem kész) kéziratom, amit meg merek mutatni embereknek. És a szóban forgó szerkesztő nem azt mondta, mint az egy-két kiválasztott barátom, nem áradozott róla, hogy milyen nagyszerű és tökéletes. De azt mondta, hogy vannak benne jól megírt részek, és hogy érdemes dolgoznom rajta, mert lehet belőle egy jó regény. Mindaz, amit a “Magányos fák” írásából tanultam és amit a véleményekből okultam, az elmúlt év legnagyobb eredményeként fogható fel.