Címke: boldogtalan

Egy ideje

Közzétéve Szerző:
Válasz

Próbálkozom az írással. Nem akar összejönni. Nem mintha nem járna semmi a fejemben. Még csak nem is arról van szó, hogy nem találnám érdekesnek. Leginkább persze lusta vagyok mindent végiggondolni, és kicsit félek is attól, hogy leírjam a dolgaimat.

Leírni ugyanis félelmetes. Nem azért, mert attól kezdve bárki bármikor elolvashatja, ez az aspektus eddig még soha nem félemlített meg igazán, bár tulajdonképp nem ártana. Egyszerűen csak azért, mert amikor leírom mindazt, ami foglakoztat, és amin gondolkozom, valahogy értelmet és formát nyer azáltal, hogy feltálalom, és pillanatnyilag olyan gondolataim vannak, amiket egyáltalán nem szeretném, ha formát nyernének.

Nagyon sokat olvasok, és a könyveimtől újabb gondolataim támadnak. Éppen ezért újra tervezem indítani a Könyvespolcot, csak hát, elég nehéz egy év kihagyás után visszazökkeni. (Bár persze nem lehetetlen.)

Pedig voltak nagyon jó kis ötleteim, meg néha nagyon rossz ötleteim is. Néha fel is írtam magamnak kulcsszavakat, aztán nem volt kedvem és erőm végigvinni őket. De majd ez is másként lesz.

Ezen kívül pedig azért nem írtam, mert mással voltam elfoglalva. Első sorban a nem annyira új keletű, de mostanában kórosan elharapódzott Facebook-függőségemmel, aminek drasztikusan véget kell vetni, szerintem nagyjából abban a pillanatban, hogy otthagyom a munkahelyemet. Amíg dolgozom, elfogadható, bár nem helyeselhető eljárás, hogy a szabadnapjaimat értelmetlen kattintgatással töltöm, de amint pénzt se keresek, és hasznos dolgokat se csinálok, már nem az. Még ki kell találnom egy pontos szabályozást magamnak, de hajlok rá, hogy napi legfeljebb kétszer fél óra a maximum, ami normális keretek között elviselhetőnek tartok. Majd kiderül.

És ennél többet nem beszélünk arról, hogy mi lesz azután, hogy nincs állásom, mert a gondolat, főleg így estefelé halálra rémít. Nappal, amikor még világos van, könnyebb elviselni. De ilyenkor, mikor már csönd van és sötét, és egymagam vagyok a gondolataimmal, borzasztóan félelmetes.

Idegen

Közzétéve Szerző:
Válasz

Olyannak érzem az életem, mintha vendégségben volnék, és valaki más életét próbálnám ki, csak a vicc kedvéért. Mintha minden súlytalan volna, nem is az enyém, és nem számítana.

Ismeretlen a lakás, ahol élek – panzió. Ismeretlen a munkahelyem, ahol évek óta dolgozom – szakmai gyakorlat. Ismeretlen a város, ahol az egész életemet leéltem – turizmus. Ismeretlenek a kedvenc ételeim – kísérletezem az egzotikus konyhával. De még a kedvenc könyveim is idegenül hatnak, és nem ismerem a macskámat sem.

Nem tudom, miféle dimenzióba kerültem, de jó lenne hazakeveredni belőle. Valami olyan helyre, amit ismerek, és amit a magaménak érezhetek.

Füzet

Közzétéve Szerző:
Válasz

Vettem magamnak egy füzetet. Az egész úgy kezdődött, hogy itthon ültem a szabadnapomon – csak egy napot dolgoztam a szabadságom óta, de már ki kellett pihennem -, és néztem a tévét, mostam az agyamat, és közben szép idő volt odakinn, és én nyomorult voltam idebenn, és azon gondolkoztam, hogy de jó is volna máshol lenni, mint ahol vagyok, például kinn, és nem bent, de azon is gondolkoztam, hogy ahhoz például meg kéne mozdulnom, pedig annyira kimerült és kedvetlen vagyok, szóval csak ültem a zátony tetején, amelyikre futottam, és nem mozdultam se előre, se hátra, se én, se a gondolataim.

Aztán történt egy esemény. Nem volt kiemelkedő vagy különleges, egyszerűen a macskám enni kért, és én adtam neki, és nagy hirtelenséggel elfogyott a macskaeledel. Ezzel olyan problémával kellett szembenéznem, amely már nem tűrt halasztást. El kellett mennem macskaeledelt venni.

Felöltöztem. Cipőt is húztam. Kiürítettem a hátizsákomat. Egy szóval, úgy istenesen nekikészültem a dolognak, és egy hirtelen elhatározástól vezérelve nekivágtam gyalog a hatalmas túrát jelentő, két és fél buszmegállós útnak a Tescóig, amikor is figyelemreméltó jelenségre lettem figyelmes. Amint a lábam elmozdított az állóvízből, amiben egész álló délelőtt dagonyáztam, a gondolataim is elhagyták a mocsarat. Jöttek, megállíthatatlanul, néha angolul, néha magyarul, néha jól megfogalmazottak, néha töredékesek, de folyamatosan.

Nem voltak ezek jó gondolatok. Tele voltak gonoszsággal, rosszindulattal, ellenségességgel. Arról szóltak, hogy milyen vacak hely is az én életem, és hogy mennyire nem embernek való, és egyáltalán, az egész világ is milyen pocsék. És hogy mindenki igazságtalan velem, én pedig nagyon rossz ember vagyok. (Ragozhatnám még, de minek?) És arra jutottam, hogy ezek mérgező gondolatok, amiket persze végig szabad gondolni, de meg is kell tőlük szabadulni, csakhogy nincs kinek elmondani. Nem (csak) azért, mert nincsenek barátaim és társaságom (vajon miért?), hanem azért, mert az ilyen dolgokat nem lehet elmondani senkinek. Mert ezek olyan társadalmi konvencióknak ellentmondó megállapítások, amiket nem lehet elfogadott keretek között kiengedni. Ez az oka annak is, hogy ide sem írhatom meg őket. És ez az oka annak is, hogy csak gyűlnek bennem, halmozódnak és mérgeznek.

Így aztán vettem magamnak egy füzetet, egy elég szép és strapabíró darabot, aminek az a feladata, hogy megszabadítson mindattól ami belülről meggyilkolja azt a részemet, amit magamnak gondolok. Engem. Nem is a tárolás, vagy az utókor számára megőrzés a lényeges, pont ellenkezőleg. A kísérletem arról szól, hogy mi jön ki belőlem akkor, ha nem számolok a potenciális közönséggel.

Kár is szépíteni, minden megváltozik attól, hogy közvetítem. Megváltoztak az olvasási szokásaim egyszerűen csak attól, hogy listát vezetek a könyveimről. Több lett a tényirodalom, kevesebb a gyerekkönyv, meg az olyasmi, amit “cikinek” találnék leírni, és így tovább. Az életvezetésem is megváltozott a blogírástól, hiszen folyamatosan vadászok az olyan pillanatokra és gondolatokra, amikről írni lehet. De éppen ezért kicsit megszűnök magamnak lenni, hiszen az önnön marketingszövegeimet írom, ami már csaknem független attól, hogy el is olvassa-e valaki, valaha.

És most van egy füzetem, amibe nem fog szükségképpen belekerülni semmi, de megvan a lehetőségem arra, hogy a kozmetikázatlan valómat, bármilyen rút és méltatlan, kiengedhessem.

Megint

Közzétéve Szerző:
Válasz

Évek óta panaszkodom, tudom. Most még mindig jobb, mint tavaly volt, amikor már elég durván háborgott a gyomrom, és utána egy hétig nem hagyott alább. Ehhez képest most csak dolgozni voltam, és univerzálisan éreztem rosszul magam.

Vélhetőleg az elmúlt két hét alváshiánya többet kivett belőlem mentálisan és érzelmileg is, mint hittem volna. Már reggel, mikor fölkeltem, is éreztem, hogy ez egy hosszú és nehéz nap lesz, és sajnos nem kellett csalatkoznom a megérzéseimben.

Hogy miért volt hosszú és nehéz? Hosszú azért volt, mert nem akart eltelni, mert szerintem megállt az idő, és csak azért nem indult el visszafelé, mert egész álló nap figyeltem az órámat, hogy meg ne merészelje próbálni. Nehéz pedig azért volt, mert időnként hullámokban elöntött a boldogtalanság és a kilátástalanság. Pontosan tudtam és éreztem, hogy nem akarok ott lenni, ahol vagyok, de ha megkíséreltem belegondolni, hogy hol lennék és mit csinálnék, ha nem kellene… nos, az sem volt semmivel sem jobb. Rám tört, hogy csapdába estem, és fogalmam sincs, hogy merrefelé lehetne kimászni belőle. Tudom, hogy hinni kell a dolgok jobbra fordulásában, és igazán igyekszem is hinni, csak ma nagyon nehezemre esett.

Este, mikor hazaértem, akkor ért az első kellemes élmény. A Facebook falamat kedves emberek kitapétázták jókívánságokkal és kedvességekkel. És persze, erről tudom, hogy nagyrészt az tehet, hogy a FB nem rest mindenkit figyelmeztetni ilyesmire, de ez nem számít. Éppen mindegy, hogy azért gondolok valakire, mert eszembe juttatták, vagy mert magamtól eszembe jutott. A gesztus számít, és ez tett boldoggá.

Pocsék vagyok az emberekkel. Még csak nem is elmarom magam mellől őket, hanem egyszerűen hagyom, hogy elkopjanak. Nem keresem őket, és nem vagyok hozzá elég érdekes, (arról nem is beszélve, hogy tele vagyok gonosz gondolatokkal, még azokról az emberekről is, akiket szeretek, és akik engem szeretnek) elég szeretnivaló, vagy egyáltalán, elég elérhető, hogy mások ne hagyjanak engem elkopni. Így aztán állandóan magamra maradok, egy percig sem kétkedve abban, hogy önhibámból, és mikor hirtelen azzal szembesülök, hogy egy tucat ember ennek ellenére gondol rám, és vesz két másodpercet arra, hogy egy kedves gesztussal megörvendeztessen, az…

…hát, szavakat nem találok rá, de örültem. És köszönöm mindenkinek.

Olimpia, február, non-fiction és egyéb kínjaim

Közzétéve Szerző:
Válasz

Nem tudom, mire föl állítják, hogy a február az év legrövidebb hónapja. Nekem ez nem tűnt fel. (Kivéve mikor igen.) Visszatekintve nagyon is rövidnek tűnik, csak út közben tűnt talán hosszúnak? Nem tudnám megmondani.

Igazából elszoktam az írástól, csaknem kóros mértékben, és ez még csak nem is a legnagyobb baj. Elszoktam az olvasástól is, ami azt illeti. Hogy pontosan fejezzem ki magam, elszoktam az irodalomolvasástól. Nem akarja bevenni a gyomrom (igen, tudom, hogy nem megenni kell.)

Meg aztán az Olimpiát sikerült olyan pocsék időzónába tenni, hogy hajnali fél kettő és hat közé estek a versenyek, ami egyébként gyakorlatilag az egyetlen olyan szerencsés időpont volt, hogy mindent meg tudtam nézni élőben, csak aludni nem nagyon tudtam mikor. De hát mindent nem lehet egyszerre.

Szóval most fáradt vagyok, és nem tudom, hova lett az idő, és még olvasni se tudok, csak csupa nagyon depresszív non-fictiont, úgymint olvasás- és oktatásszociológia, pszichológia és társai. Már voltak hiperaktívok, pszichopaták, alternatív oktatási modellek, autisták, rák és fejlődési rendellenességek, meg sok halál.

Ideje volna kilábalni ebből az egészből. De először is aludni kell sokat. Az a sejtésem, hogy ez a legfontosabb, és ez fog első sorban segíteni.

És hogy utána? Nem tudom. Azt se tudom, mikor lesz majd “utána”. Addig is… nem tudom. Várok? Alszom?

Egyszer késztetést érzek, hogy mindent leírjak, ami csak eszembe jutott, amire csak gondoltam, amiről álmodozom, amit tervezek, de egy pillanattal később már nem látom értelmét az egésznek, és lusta vagyok egyáltalán belekezdeni is.

Nincs értelme a mondatoknak, amiket írok, ami azért nagy kár, mert egy csomó mindenfélén gondolkozom napközben, meg értékesnek tűnő gondolataim is vannak, de valahogy ilyenkor vagy nem találom őket értékesnek, vagy nincs kedvem és türelmem leírni őket, de sokszor még megfogalmazni sem.

Egyébként is, meglehetős gyakorisággal járok úgy is, hogy abszolút nem azt mondom – nem azt a szót használom – amit elterveztem. Ezért is gyanítom, hogy az írás és a beszéd egyáltalán nem ugyanaz a folyamat, és nem is ugyanannak a tevékenységnek a kétféle különböző megnyilatkozása. (Vagy csak gyorsabban gépelek, mint ahogy beszélek, de… hát, ez valószínűtlen, mert sokszor annál is gyorsabban beszélek, mint ahogy gondolkodom, és ez az írással még nem fordult elő.)

És egyébként ma meg akarták venni tőlem Rényi Miklóstól a Szigeti Veszedelmet. (Nem adtam oda, mert irigy vagyok.)