Osztás

Közzétéve 2019. július 21. Szerző: poggi

A héten tartották a diplomaosztókat az egyetemen. Nélkülem.

Nem voltam tapintatlan éppen: megkaptuk körlevélben, hogy kinek és meddig kell jelezni, hogyha akadályoztatásunk miatt nem tudunk részt venni a rendezvényen, és jeleztem neki. Nyomasztott ugyan kissé ez az akadályoztatási meg a nem tudási kitétel, de végül erőt vettem a kényszeres gondolataimon, és úgy döntöttem, senkinek semmi köze hozzá, miért hagyom ki, nem erőltettem meg magam egy hamis kifogás kieszelésével sem, és minden nemű magyarázkodás nélkül közöltem, hogy nem leszek ott. Tudniillik azért nem mentem el, mert iszonyúan nem akartam.

Botrány. Tudom. Mondták már.

Ráadásul, úgy tűnik, rendkívül érthetetlen is. Még azok is megkérdezték, hogy miért nem voltam ott, és hogyhogy, és nahát, akiknek pedig megmondtam előzőleg, hogy eszem ágában nincs elmenni. Valószínűleg ez is egyike azoknak a dolgoknak, amiket hiába mond az ember, nem hiszik el neki, hiszen azt csak úgy mondja, de biztos nem gondolja komolyan.

Hát, én komolyan gondoltam. És azt is elmondom, hogy miért. 1

Három évvel ezelőtt elmentem az elsőre. Tudom tehát, hogy ki lehet bírni: két óra alatt lemegy az egész bejelentkezéssel, aláírással, ülésrenddel, ceremóniával együtt. Ki lehet bírni, csak kellemetlen. Tavaly nem mentem el a következőre. Részben azért, mert ambivalens érzelmeim voltak, és tanultam az előzőből. De leginkább azért, mert egy zsák pénzt kértek volna még a részvételért, a rendezvény lebonyolításának költségei címszó alatt, és ezt annyira nevetségesnek meg méltánytalannak éreztem, főleg a kifizetett tandíj után, hogy könnyű szívvel le tudtam mondani róla. Egy héttel később átvettem a tanulmányi osztályon, öt perc alatt, fájdalommentesen és ingyen.

De az idén? Továbbra is elég biztos voltam benne, hogy nem akarok elmenni. Nem azért, mint három éve, a ruha-cirkusz és cipő-cirkusz miatt, mert ha nagyon megerőltetem magam, fel tudok öltözni szalonképesen, és azóta van már józan, fekete, normális cipőm, amit fel lehet venni ilyen alkalomra. Mi több, van egy összehajtható szép cipőm is, amit a szó legszorosabb értelmében zsebre lehet vágni, és csak akkor felvenni, amikor kell. Az operatív része megoldható. Na de akkor miért?

Vicces módon nem nagyon emlékeztem rá, csak a gyomromban jelentkezett a heves ellenérzés, egészen elemi módon, hogy nem, nagyon nem akarom. De nem akartam emailt se írni az illetékes hivatalnoknak, hogy nem megyek, amíg nem értem pontosan, hogy mi is a kifogásom ellene. Az izgatott a legkevésbé, hogy hány embernek mondtam, hogy nem megyek: ha ezek után elmegyek mégis, senki se fogja szóvá tenni, hogy nahát, meggondoltam magam – végtére is az elmenés a normális dolog.

És szóltak érvek mellette. Most a saját évfolyamommal végeztem, nem csúsztam sehány félévet, tehát valamivel több olyan ember lett volna körülöttem, akiket nemcsak látásból ismerek, hanem tényleg fontosak nekem, akiknek igazán örülök, hogy meglátom őket szembejönni az utcán. Most végig szerettem a képzésemet, még ha volt is egy nagyon keserves félév, amit megszenvedtem – de akkor is tudtam, jelenidőben, hogy ezt a félévet utálom, nem az egészet. Annyira nyitott, korrekt, túlnyomórészt tisztességes légkör uralta ezt a két évet, hogy egyszerűen szerettem odatartozni. A legelső heteket leszámítva nem éreztem magam idegennek, eltévedt marslakónak, betolakodónak, és ami még fontosabb, a felvételi után többet senki nem is éreztette velem, hogy ezek bármelyike lennék. Az emberi szegmens tehát szintén rendben.

Következésképpen az intézményes oldalon 2 kell, hogy legyenek a gondok. Kis gondolkodás után két gócra bukkantam. Az egyik az elvi kérdés, hogy mit ünneplünk, a másik, a praktikus, hogy hogyan.

A mit egyik komponense az, amire már fentebb utaltam: mintha a diplomaosztó, a ceremónia, a műsor fontosabb volna, mint a diploma; vagy ha nem is pont fontosabb, akkor mintha egy rituális kereteitől megfosztott oklevél valamiképp kevesebbet érne, mint egy “teljes”. Ha nem így volna, senkit se botránkoztatott volna meg a választásom. A másik még ennél is furcsább.

A tévés vetélkedőműsoroknak van egy nagyon jellegzetes része: amikor a műsorvezető minden szót gondosan hangsúlyozva bejelenti, hogy a mai főnyeremény Tíz! Millió! Forint! A közönség ezen a ponton viharos ünneplésben tör ki. Tapsoljuk meg a pénzt! Mindig, kivétel nélkül. Mindegy, hogy közszolgálati vagy kereskedelmi tévé, mindegy, hogy intelligens vagy ostoba vetélkedő, a pénzt mindig megtapsolják. De miért? Mert annyira fantasztikus? Sok erőfeszítésébe került annak az összegnek, mire ilyen szép nagyra nőtt?

Azt feltételezem, hogy a pénz megtapsolása párhuzamos a célelvű gondolkodással, megünnepeljük a csodálatos kimenetelt, a nagyszerű díjazást, amit valaki, aki nagyon ügyes és nagyon szerencsés, ki fog érdemelni. De ugyanezt látom akkor, amikor valakinek a látványos fogyását dicsérjük, vagy pláne egyes testrészei vizuális kvalitásait: jaj de szép, vékony derekad lett! És ugyanez jellemző az egész oktatási rendszerünkre, amikor első osztálytól kezdve (de talán már hamarabb is) mindig a következő elérendő célra fókuszálunk, ami egyben végpont is.

A témazáró dolgozatot kell megírni, utána el lehet felejteni mindent – tudunk alávalóbbat annál a tanárnál, aki képes és belekérdez korábbi anyagrészekbe is egy dolgozatban? Az érettségit kell letenni, és utána soha többet nem kell se verset olvasni, se másodfokú egyenletet megoldani, elértük a vágyott célt, a papírt. A nyelvtanulás célja a nyelvvizsga-bizonyítvány, nem a nyelvtudás, a nyelvvizsga a fontosabb, mert papír, mert van rajta pecsét, mert bőrbe van kötve, és mert járnak rá bónusz pontok az életben. És ugyanezt játsszuk az egyetemen: a tanegységek elvben egymásra épülnek, de mindig csak az aktuális vizsgára kell felkészülni, az számít. 3 A diplomában pedig az utolsó, az átlagosnál valamivel rendszerint kellemetlenebb vizsga eredménye áll. Ezt ünnepeljük.

Nagyon szeretem, hogy az angol mérföldkőnek nevezi a fejlődés állomásait. Ez a metafora azt jelenti, hogy megyünk az úton, és újra meg újra meghaladjuk az újabb és újabb mérföldköveinket, és megyünk tovább. De a papír- és célelvű gondolkodásban nem mérföldkövek vannak, hanem tájfutás: összegyűjtöd a pecséteket, és beérsz az előre meghatározott célba, és ezzel vége. Ó, vannak persze kvalifikációs versenyek, amelyekkel kvótát szerzel a következő, nagyobb versenyre, de ott majd új pecsétek lesznek, és új útvonal, nincs kontinuitás.

A hogyan részben ugyanezt húzza alá, részben pedig rátesz még egy lapáttal. A diplomaosztó egy varietéműsor, jelmezbe öltözött emberekkel, éneklő és szavaló előadóművészekkel, rituális névsorolvasással. És miközben rítus próbál lenni, az egészre rátelepszik a futószalagos jelleg: az ember ül betűrendben a kijelölt helyén, vezényszóra kiugrik a sor szélére vigyázzállásban, és mikor szólítják, rendezetten libasorban kivonul a pódiumra, átvesz, kezet fog 4, lemászik, aláír, és visszamegy a helyére. Lehetőleg minél gyorsabban, rendezettebben, hatékonyabban. Különös elegye ez a ceremonialitásnak és a kelletlenségnek: az ember minden pillanatban érzi, hogy ez nem róla szól, ez egy kényszerű műsor, másfelől rálőcsölik azt a huszonöt másodpercet, amikor ki kell vonulnia a terem elejére és megfelelő sorrendben megfelelő mozdulatokat végrehajtania, valamint közben lehetőség szerint nem esni orra sem a saját lábában, sem a lépcsőben. Teszi mindezt, ha az ábécé elején szerepel, lelkes, ha az ábécé végén, akkor fáradt, lankadt, el-elhaló tapsolás közepette, ami ha lehet, még kínosabb.

Mindez azért nagyon szomorú, mert szerintem kis erőfeszítéssel lehetne ez sokkal emberibb is.

Például a meghívón szerepelhetne, hogy melyik szakok diplomaosztója lesz ez, egyszerűen csak informatív jelleggel: egyrészt, hogy az ember megmutathatja a családjának, másrészt, hogy tudja, kikkel lesz együtt. Feltüntethetnék, hogy ki lesz a porondmester, ki fogja megpróbálni méltósággal viselni a talárt meg az óraláncot és beszédet mondani. Megtehetnék, hogy nem egy kollektív ábécérendbe ültetnek le, hanem szakonként, így az ember a saját kollégái között üli végig az eseményt, és nem idegenekkel: a gördülékenységet és hatékonyságot ez semmivel sem hátráltatná. Ráadásul megkímélné a szakok képviselőit attól, hogy vadidegen hallgatóknak gratuláljanak és fordítva, a hallgatókat is attól, hogy ormótlan fehér kesztyűjükkel idegen, sosem látott oktatók ormótlan fehér kesztyűjét szorongassa. 5 Az éppen illetékes intézeti/tanszéki képviselő egyszerűen kiállna a porondmester mellé, és dolga végeztével visszaülne.

Ennél eggyel komplikáltabb, de nem őrületesen, hogyha a sok dokumentum közé, amit úgyis kiküldenek a meghívó mellé, betennének egy olyat, hogy az ünnepély programja: beszédet mond XY, zenés műsor, oklevelek átvétele. Az átvétel menete, hogy az ember ide megy, ezt csinálja, azt csinálja, odamegy, itt ír alá, akármi. Az, hogy ott és akkor, a pillanat hevében elhadarják, úgy, hogy nem is látni a tömegben, hogy hol van az asztal, hol vannak az emberek, és kénytelen vagy arra figyelni minden erőddel, hogy az előtted lévők mit csinálnak, és közben az egyetem fotósa és a videósa az arcodba mászik a kamerájával… ez nagyjából-egészében horror.

És még egy: a tanszék vagy intézet oldaláról is érkezhetne valami jele annak, hogy legalább egy kicsit számítunk nekik. Ne ülje végig senki, akinek nem muszáj, ezt abszolút támogatom. De mibe kerülne megszervezni egy tíz perces találkozót a végén, ahová körülbelül három önfeláldozó oktató eljön, felsorakozik egy csoportkép erejéig a frissen végzettekkel, és mosolyog egyet? De ha nem is jön el senki más, akkor legalább az a szerencsétlen, akinek hivatalból végig kellett ülnie és a porondmester beállna pózolni egyet?

Ezért nem mentem el.

Három évvel ezelőtt volt, aki rám szólt, hogy ne szégyelljem a diplomámat, örüljek neki. Akkor sem szégyelltem (még hozzám képest is elég fura érzelem lett volna), csak nagyon kicsinek és ostobának éreztem magam a rendezvény alatt és után. Becsaptak: valami fontosat szerettem volna átélni, valami jelentőségteljeset, és helyette egy üres, nevetséges, lufit kaptam. Nem tudtam ott és akkor örülni még a diplomámnak se, nemhogy mindannak, amit jelképezhetne, ha mérföldkőnek, és nem célnak tekintenénk. Ehhez túlságosan koncentrálni kellett arra, hogy mit is kell csinálni, hogy hogyan kellett felöltözni, hogy több száz idegen között ülök, hogy miről szól ez az egész produkció, és miért ennyire szerencsétlen ez a beszéd, és sokáig tart-e még.

Idén örülni akartam, és nem szerencsétlennek érezni magam. Szerettem ezt a képzést, jól éreztem magam közben és benne, és nem akartam méltatlan, szenvedős módon, kényszeredetten, rossz szájízzel fejezni be.

Úgyhogy nagyon praktikus módon bementem pénteken a tanulmányi hivatalba, és a szó legszorosabb értemében megszereztem a diplomámat. A két irodát megjártam összesen hat és fél perc alatt. Pontosan két emberrel kellett beszélnem hozzá, és egyikükkel sem kellett kezet fogni. Sokkal egyszerűbb, őszintébb és valahogy helyénvalóbb eljárás volt ez így. Ráadásul messze nem annyira stresszes, hogy ne tudjam közben átélni a pillanatot.

Hát, így.

Tizennyolc

Közzétéve 2019. január 5. Szerző: poggi

Válasz

Szinte minden évben gondolok rá, hogy kéne valamit összegezni, csak aztán nem minden évben sikerül. Volt, amikor listát írtam, volt, amikor statisztikát, volt, amikor olvasmányokat, és volt, amikor nagyon hosszú történeteket. Meg olyan is, amikor semmit, talán abból volt a legtöbb. Vagy azért, mert nem volt kedvem, vagy azért, mert nem volt erőm, vagy ki tudja, miért. Most az a helyzet állt elő, hogy szeretnék mindent végiggondolni – és a végiggondolásra kevés jobb eszköz van, mint hogy leírjam -, de nem nagyon tudok rájönni, mi is az a minden.

Aztán van egy másik gond is: amennyire látom, ilyen esetekben a diadalokat és sikereket szokás számolgatni, az én évem pedig sokkal kevésbé szólt ilyesmikről, és sokkal inkább elmélkedésekről, ráébredésekről, dolgok átstrukturálásáról, belátásról, néha beletörődésről. Az egyik legfontosabb ráébredésem pedig pont arról szólt, hogy kimondottan nem hasznos, és talán nem is okos dolog csak a jóra figyelni, csak arról beszélni, és úgy tenni, mintha a félresikerülések, kudarcok, nehézségek nem lettek volna. Az ugyanis egyfelől hazugság, másfelől pedig a tanulságok és következtetések útjának is elvágása.

És van persze egy harmadik gond is: nem nagyon tudom felidézni, mi történt. Egyáltalán nem jutnak eszembe kiugró pillanatok vagy jelentőségteljes események. Vagy cselekedetek. Nem vagyok benne biztos, hogy történt-e bármi igazán fontos az elmúlt évben – ahogy persze abban sem, hogy egyáltalán mit jelent az, hogy igazán fontos. De persze azt sem tudom, hogy ha esetleg nem történtek igazán fontos dolgok, az baj-e. Aztán ki tudja, van-e különbség a fontos és a jelentős között: az-e említésre érdemes, amit be lehet írni az önéletrajzomba? Vagy az, amire majd mások úgy irigykednek, mint én szoktam néha – kár volna tagadni – mások diadalait olvasva? Vagy egyszerűen az lesz a fontos, amiről deklaráltam, hogy az? Amit felsorolok a következőkben, mint kiemelkedő pontokat, aminek ezzel súlyt és tekintélyt adok? Mostanában egyre inkább azt gondolom, hogy a legtöbb esetben az utóbbi a döntő: mindösszesen azon múlik, mit nevezek meg, mihez rendelek szavakat, és az válik majd igazsággá.

A fentiekből talán az derül ki a leginkább, hogy az elmúlt év számomra is elég enigmatikus; lényegileg nem sokat tudok róla mondani. Kicsit úgy valahogy, mint amikor az ember becsülettel felkészült egy vizsgára, és tudja, hogy ott van a fejében minden, aminek kell, de mégis, mikor ott szobrozik a folyosón kezdés előtt, semmit sem bír felidézni belőle. Talán azért, mert rosszak a keresőszavak, amivel hozzá próbál férni, miközben így nincsen indexelve az adatbázis – vagy talán azért, mert mégsem készült fel olyan jól, mint hitte, és talán nem figyelt eléggé oda.

Azt hiszem, nem nagyon figyeltem oda 2018-ra. Legalábbis arra nem igazán, hogy ez egy év, aminek eleje és vége van, a két végpont között egy időtartammal. Nem strapáltam magam, hogy elkülönítsem a többiektől, hogy identitást adjak neki. Időnként teljességgel el is feledkeztem róla, hogy egyáltalán létezik. Egyszerűen más dolgok annyival fontosabbnak bizonyultak, hogy nem volt kihasználatlan kapacitásom a dátum észben tartására. Vagy akár annak észben tartására, hogy egyáltalán van olyan, hogy dátum. Ez pedig számomra végső soron azt jelenti, hogy igenis tartalmas volt ez az elmúlt év; függetlenül attól, hogy az évségét észrevettem-e menet közben vagy sem.

Kicsit nehezen kapirgáltam tehát össze innen-onnan a dolgokat, olyan formátumokból, amik igazából nem naplózásra és feljegyzésekre vannak, de végeredményben hét tételre bukkantam. Találtam három olyat, ami meghatározó volt, vagy azzá vált; három olyat, ami látványosan hiányzott vagy háttérbe szorult; és egy olyat, amit igazából nem is tudok miként minősíteni: ami mostanában az életem.

Szóval.

1. A Bradbury-játékba 2016 decemberének elején vágtam bele, ez is az oka, hogy amikor legutóbb írtam évértékelést, még nem írtam bele, hiszen elég friss dolog volt. Aztán 2017-nek öt hónapja telt így, 2018-nak szintén. 2019-nek pedig, terv szerint tizenkettő fog, de ha véletlen mégsem, akkor is bízom benne, hogy ötnél több. Sőt, minél több. Majd kiderül, bírom-e szuflával, lelkesedéssel, türelemmel – jó lenne, ha bírnám. Mindez pedig azt jelenti, hogy már csak az az egy kérdés maradt nyitva, hogy mi is az a Bradbury-játék.

Nos, van az a történet (először azt hittem, urban legend, de létezik videó, ahol ő maga is megerősíti), hogy Ray Bradbury azzal magyarázta kreatív termelékenységét, hogy tizenkét éves korától kezdve minden nap elolvasott egy verset, egy novellát és egy esszét. Úgy tartotta, hogy sosem tudhatja az ember, mikor ütközik össze egy gondolat, amivel ma találkozik, valamivel, amit húsz évvel ezelőtt olvasott, és ezekből az ütközésekből születnek az ötletek. A játék tehát eredendően abból áll, hogy néhány lelkes ~~futóbolond~~ vállalkozó szellemű egyén három hónap erejéig azt játssza, hogy ő Bradbury, és minden nap elolvas – ki hinné – egy verset, egy novellát és egy esszét. A három kategóriát praktikussági szempontokból az évek során kitágítottuk, de azért a vers vers maradt, a novella mindenképp kispróza, és az esszé is valamiféle értekező írás, amely alkalmas a látókör szélesítésére. Ehhez társul az a javaslat, hogy minden hét végén összegezni kell a tanulságokat, esetleg reflektálni a bekövetkezett karambolokra, esetleg továbbvinni egyes gondolatokat, esetleg kérdéseket felvetni, és mindenek felett kiválasztani, mi volt a legjobb, legérdekesebb, leghasznosabb olvasmány az elmúlt héten, már csak azért, hogy ebből mások is okulhassanak. Szintén praktikussági megfontolásból Bradbury-fordulók nincsenek folyamatosan, hanem minden egyes három hónapos etapot hat hónap szünet követ, ami voltaképpen elég egészséges léptékű pihenő – noha maga Bradbury ilyet valószínűleg nem tartott.

A fenti leírásból két fontos tényező nem derül ki teljesen. Az egyik az, hogy ez bizony erőforrás-igényes és nehéz feladat, nálam napi körülbelül egy óra, másfél óra az olvasás (még több, hogyha azt is el kell döntenem, hogy mit olvassak), és hétvégén két-három óra az összefoglaló megírása. Heti nettó tíz óra tehát, ami már olyan befektetés, amivel számolni kell, nem fér bele lopott pillanatokba, tudatosan el kell neki különíteni időt, másként nem megy. A másik az, hogy működik, és hogy borzasztóan szórakoztató dolog. Például lehetőséget ad, hogy úgy olvassak tudományos szövegeket, mintha regényt olvasnék, csak arra figyeljek, ami nekem érdekes belőle, nem kell minden részletében felfogni és beszámolni róla. Megítélhetem akár olyan szempontok mentén, hogy meggyőzött-e az érvelése, vagy sem, hogy tetszik-e a felépítése vagy sem. Bár a szabályok kötöttek, de nem szigorúak: senki sem írja elő, hogy milyen legyen az a vers, az a novella és az az esszé, hogy miről szóljon. Én azt tapasztaltam, hogy minél változatosabb és ötletszerűbb, annál jobb.

Az egészben a legeslegjobb a heti összefoglaló megírása: nincs olyan hét, amikor ne adódna valahol kapcsolat, ne akadna egymásba két gondolat, ne vezetne valamelyik szöveg valamerre tovább. Én pedig élvezem, hogy felizzanak a neuronpályák, amíg próbálom megérteni és az engem olvasóknak elmagyarázni, hogy miről is van szó. Írtam már hosszabbakat és rövidebbeket (jó, inkább hosszabbakat), jobbakat és gyengébbeket, összeszedetteket és összeszedetleneket, lendületeseket és nyögvenyelőseket, meg körülbelül mindent az ezek közötti skálán. És profitáltam belőle bőven: kinőtt belőle többek között pár tanulmány, valamint a két legutóbbi szakdolgozat-témám, ezekből az egyiket már megvédtem, a másikat még meg kell írnom az eljövendő hónapokban. Emellett pedig lett egy nagy kupac kérdésem és ötletem, amikre keresem a válaszokat, és amiket próbálok kibogozni. Lett ezen felül egy teljesen megtévesztő és felszínes, de legalább elég széles tájékozottságom nagyon furcsa és váratlan témákban; abban a pillanatban, hogy nem kell elmélyedni benne, éppen csak belekóstolni a felszínébe hat-nyolc-tíz oldal erejéig, simán bele lehet pancsolni a legbizarrabb tudományterületekbe is. Ez pedig rendkívüli módon szórakoztat, és mivel hasznos is meg élvezetes is, adta magát a terv, hogy végig-Bradburyzem az idei évet. Tavaly ugyanebbe már február végén, március elején belebuktam, de ez nem jelenti azt, hogy ne próbálnám meg újra. Ha jól megy, akkor várható, hogy a blogot az eljövendő hónapokban – a következő hivatalos forduló tavasszal esedékes – ilyesmi fogja elárasztani.

2. Elmentem életem utolsó Paul Simon koncertjére a nyáron. Nem azért, mert hirtelen kiszerettem volna belőle, és nem érdekel már. Azért, mert az év elején bejelentette, hogy nyugdíjba megy és nem turnézik többet. Az volt ebben számomra a meglepő, hogy még csak nem is voltam csalódott, vagy igazán szomorú. (Talán egyszer tényleg megírom már a fangirlök manifesztóját, ami sok-sok éve fogalmazódik már a fejemben, az valószínűleg megmagyarázná ezt a jelenséget.) Megéreztem persze a dolog véglegességét, de meg is értettem: hetvenhét éves, és ebből hatvanat fellépésekkel töltött. Elhiszem, hogy belefáradt. Elhiszem, hogy nehéz már utazni, nehéz egymás utáni estéken elszórakoztatni egy stadionra való embert, sőt, nemcsak elhiszem, hanem pont elég csak elképzelnem, és szívem szerint már bújnék is be a paplan alá. Pontosan tudom, mi mindent kaptam én ettől a drága embertől, és azt is, hogy mindezt neki sosem volt feladata vagy kötelessége nekem adni – és nagy mohóság lenne elvárni, hogy adjon nekem még és még és még önmagából.

Ami persze nem azt jelenti, hogy nem szorult össze a gyomrom, amikor elolvastam a hírlevelet, vagy ne lett volna nagyon, nagyon furcsa úgy bemenni Amszterdamban az arénába, hogy tudtam, ez az utolsó – vagy hogy ne taglózott volna le teljesen, amikor kijött a zenekar a színpadra és rájöttem, hogy ezt a bandát se fogom már soha többet így együtt látni. A végleges dolgok már csak ilyenek: pofán vágják az embert. De jó koncert volt, és bár tartottam tőle, hogy nyomasztó lesz és szomorú, nem volt az: beragyogta annak a drága kis embernek a személyisége, a megjegyzései, és egyáltalán, a jelenléte. Ennél, azt hiszem, nincs nagyon följebb.

Nem akarok érzelgősködni, részletekbe menni, megmagyarázni ezt az egészet. Úgyis megtettem már számtalanszor, aki akarja, megtalálja, akár ugyanitt a lilában is, és valószínűleg meg fogom még írni néhányszor. De ez az egész búcsúturné, utolsó koncert, bármilyen felkavaró és nehéz is, működött nekem, és sokkal inkább mosolygós volt, mint sírós. Ami azt hiszem, elég nagy fegyvertény.

3. Van egy dolog, amit nem nevezünk nevén. Nem azért, mert tabu, nem is azért, mert titkolnám. Szoktam róla beszélni embereknek – de ide nem fogom leírni. Most biztosan nem, és lehet, hogy később sem, ahogy az is lehet, hogy egyszer majd igen. Nem bosszantásból körülményeskedek: egyszerűen arról van szó, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket jobban szeretek irányítani, mint elengedni. És mivel ez egy blog, nyilvános és hozzáférhető, és nem különösebben nehéz a civil identitásommal összekapcsolni, ezért – legalább ma, ha már tizenhat évesen még jóval kevésbé is – mérlegelem, hogy mit írok le, és mit nem. Vannak olyan történetek, olyan ön-narratívák, amiket azt gondolom, hogy jogomban áll meghatározni, és eldönteni, hogy mikor, kinek, hogyan és milyen szavakkal mondom el, valamint hogy mikor, kinek, hogyan és milyen szavakkal nem.

Azért került bele mégis ebbe az összegzésbe, mert bár nem 2018-as fejlemény, hanem az azt megelőző néhány évé, mégis az elmúlt évben kezdett el hasznos lenni számomra. Bizonyos szempontból eléggé ehhez az egy középponthoz köthető mindaz, amire fentebb is utaltam, hogy sok mindent átgondoltam, sok minden a helyére került, egyes megmagyarázhatatlan jelenségeket megértettem, más dolgokról meg rájöttem, hogy soha nem is fogom felfogni őket, és hogy ideje volna elbúcsúzni tőlük és az erőltetésüktől. Talán úgy fogalmazhatnám meg a legkevésbé kriptikusan, hogy rátaláltam egy olyan keretre, amiben sokkal hatékonyabban tudom kezelni és rendszerezni a világot, függetlenül attól, hogy az érzelmi viszonyulásom ehhez a modellhez nem ellentmondásmentes vagy éppen különösebben kiegyensúlyozott.

Ez a viszony volt tehát az elmúlt év egyik sarokpontja. Ennek volt része, mikor az emberi kommunikáció nonszensz működéseire jöttem rá, de igazából ide linkelhetném szinte bármelyiket az elmúlt év bejegyzései közül. Ide tartozik az azóta sokat finomított és többször átdolgozott, de így két év után egyre inkább működőképes faliújság-rendszer, és annak a menedzselése. Meg valószínűleg nagyon sok minden más is. Elkezdtem például eljátszani a gondolattal, hogy esetleg lehetnek határaim és korlátaim, de ezt azért még ne tekintsük lefutott meccsnek :)

4-6. Ez sem annyira az elmúlt év, mint inkább az elmúlt évek fejleménye, de mégis, érezhetően, látványosan háttérbe szorult néhány dolog, ami pedig előzőleg nagyon fontos volt, és aminek időnként érzem is a hiányát. Persze magyarázhatók ezek mindenféleképpen – röviden meg is fogom tenni -, de azt hiszem, javarészt arról szól mégiscsak, hogy a rendelkezésre álló idő és energia véges, nem tud mindenre jutni: az ember priorizál, és ha tetszik, ha nem, lesz, ami alulmarad.

Az elmúlt években tehát, és főként tavaly kimaradt az életemből a műkorcsolya, tulajdonképpen a 2014-es olimpia óta jóval kevesebbet foglalkozom vele, kevésbé követem. Nem a konkrét verseny miatt hagytam abba, nem volt azzal semmi baj, nem is a sportból szerettem ki még ha egyes szabálymódosításoknak nem is örülök nagyon. Egyszerűen inkább azért, mert nincs se türelmem, se erőm követni a versenyidényt, az őszi félév rohanásában nincs időm a világkupákra, túl sok az új versenyző, és nincs energiám megtanulni őket, odafigyelni rájuk. Nem tudom, vissza fogok-e még találni hozzá – szívből remélem, hogy igen. Szeretek képben lenni, szeretek versenyeket nézni, csak tudom, hogy relatíve sok kognitív kapacitást igényel, hogy mindent fejben tartsak, és mostanában nincs ennek hely.

Az elmúlt években újrakezdtem, de tavaly abbahagytam (ismét) a fényképezést is, bár ennek valamivel praktikusabb okai vannak. Egyrészt nem nagyon mentem sehová, és ugyan készülnek képeim arról, hogy milyen cukin alszanak az állatok, ez alapvetően nem különösebben érdekes: akkor tudok fotózni, hogyha olyasmit látok, amit addig nem, hogyha új helyeken keresem a képkivágásokat. Másrészt pedig javíthatatlanul tönkrement a rendes objektívem (és a tele is zörög, de erre igyekszem nem gondolni), és ez nagyban visszavetette a fényképezőgépem praktikus bevethetőségét és hordozhatóságát. Ez pedig azzal is jár, hogy nem nagyon volt kedvem elővenni, pláne nem elvinni magammal ide-oda. Abban bízom, hogy ha ez a két tényező változást mutat, tehát megyek is valahová, meg szert teszek egy új objektívre, akkor ez majd változik. Egyébként is, a fényképezést már többször hagytam abba és kezdtem újra, úgyhogy ennek azért vannak esélyei.

Az elmúlt években, beleértve a tavalyi évet is, nem nagyon olvasok a saját örömömre. De erről tudom, hogy ez az egyetemi létezés mellékhatása, annyi mindenre kell figyelni egyszerre és annyi mindent kötelező olvasni, hogy ha véletlenül kedvtelésből olvasok, azonnal beüt a bűntudat, és nem okoz igazán örömet. Részben ezt ellensúlyozza egyébként a Bradbury, aminek mégiscsak van egy küldetéses jellege, muszáj elolvasni a napi három egységet, de az nem olyan sok, nem vesztegetek el vele egy egész napot – és közben meg mégiscsak szórakozásból olvasok, még ha le is kell jegyzetelni róla egy-két dolgot, hogy ne felejtsem el teljesen, és hogy tudjak róla írni a hét végén. De ez nem jelenti azt, hogy ne hiányozna, mert néha, amikor sikerül rátennem a kezem egy jó könyvre, és sikerül belefeledkeznem, amikor egy barátságos kora nyári napot eltöltök a hintaágyban egy jó könyvvel, akkor eszembe jut, hogy mennyire klassz is ez, és hogy mennyire szeretem ezt csinálni, olyankor én vagyok az élet császára.

Berozsdásodtam, ezt érzem, nehezen hangolódok rá új történetekre, nehezebben lépek be új világokba, jobban idegesít, hogyha valamit nem értek, hogyha menet közben elfelejtem, hogy hogy is volt az elején… de azt gondolom, hogy majd amikor úgy alakul, akkor ez is vissza fog jönni. És az majd jó lesz. Mert nagyon szeretek hasznosan olvasni, nagyon szeretek kutatni, nagyon élvezem ezt az egészet, de néha megfordul a fejemben, hogy túl nagy ár ezért, hogy elveszítsem azt, amiért eredendően a könyvet szeretem. Hát, majd csak kialakul ez is.

~~Arról meg, hogy a blogommal mi történt, nem az elmúlt évben, hanem az elmúlt akárhány évben… hát, ezt már megszámolni sem érdemes. Se az éveket, se a listás sorszámát.~~

7. És valószínűleg senki sem lepődik meg, amikor azt mondom, hogy amikor már azt hittem, nem tudok jobban belebolondulni az egyetemi létezésbe, akkor hirtelen mégiscsak belebolondultam. És ez javarészt tényleg 2018 fejleménye, mert ugyan előző ősszel vágtam bele életem eddigi legnehezebb félévébe, de az annyira zsúfolt volt és annyira kaotikus, hogy kellett hozzá kis idő, mire leülepedett és kezdtem rájönni. Volt tehát egy iszonyatosan munkás és kemény (kétszakos) őszi félévem, aztán egy fantasztikusan csodálatos, noha szintén energiákat lenullázó (már csak egyszakos) tavaszi, és most, legutóbb egy igencsak keserves és másként nehéz, de elég tanulságos őszi. Mindegyiknek megvannak az okai, mindegyikről tudnék is sokat írni, de nem fogok. Most legalábbis biztos nem.

Nyáron szereztem még egy diplomát, úgyhogy most már van kettő (és mert tanultam a legutóbbiból, erre a diplomaosztóra nem mentem el). Tavasszal tartottam egy nagyobb előadást, most nem konferencián; nagyzolva úgy is mondhatnám, hogy szólóest volt – és egy csomó olyan ember eljött, akiket ismerek, meg egy csomó olyan, akiket nem ismerek. Nem tudnám megmondani, melyik volt meglepőbb vagy váratlanabb, és hogy melyik csoport jelenlétét volt nehezebb kezelni, de összességében meg fantasztikus lehetőség és elég jó tapasztalat volt ez. Akadtak nagyobb összeomlások és látványos diadalok, voltak ostoba konfliktusok és besétáltak remek emberek. Voltak és vannak is mindenféle többé-kevésbé komplex kételyeim, bizonytalanságaim, azt meg ugye tudjuk, hogy a célokkal hadilábon állok, tervem pedig abszolút nincs.

De annak ellenére, hogy talán erről lehetne a legtöbbet írni, és talán ez is volt számomra a legfontosabb az elmúlt – legyen másfél – évben, mégsem írok róla. Részben persze azért, mert már úgyis túl hosszú ez a bejegyzés. (Lehet, hogy érdemes lett volna ehelyett négy-öt rövidebbet írni, nem egy hosszút ugyanezen négy-öt nap alatt?) De még inkább azért, mert annyira bizonytalan még, annyira formátlan az egész, egy csomó tanulságot nem vontam még le, egy csomó mindennel nem jutottam még nyugvópontra. És, mint erre fentebb utaltam már, kezdem azt gondolni, hogy az dönti el, mit is jelent valami, mitől fontos és mitől nem fontos, mi jó és mi nem jó, hogy hogyan mesélem magamnak a történetet. Márpedig egyelőre még nem szeretném ezt a történetet elmesélni, pillanatnyilag még magamnak sem, nemhogy a világnak.

Talán, majd egyszer. Előbb, vagy utóbb. Azt gondolom, hogy vannak fontos meglátásaim arról, hogy mi az egyetem – legalábbis arról, hogy mi az egyetem nekem, és hogy hogyan élem meg és át. Azt is gondolom, hogy talán tudnának ezek a meglátások hasznosak lenni másoknak is. Ahogy persze az is lehet, hogy nem. De ennek még kell idő, és ez is csak azt mutatja, hogy csak azért, mert másik évszámot írunk, nem jutnak szükségképpen értékelhető nyugvópontra az élet eseményei. Úgyhogy most megálltam és értékeltem egyet, és csak úgy, mint legutóbb, ismételten nem akarok határvonalat húzni, és nem engedni át az új, még érintetlen évbe az előzőkből hozott poggyászt. Most azt mondom, hadd jöjjenek. Nem akarom újrakezdeni, nulláról. Ez pedig végeredményben azt jelenti, hogy bármilyen nehezek is egyes helyzetek, bármilyen keservesek is egyes időszakok, és bármilyen kínos gondjaim adódnak is egyes emberekkel, jó az irány. Ha folytatni akarom, és nem lecsapni a sorompót, lelakatolni a ketrecet és eldobni a kulcsot, ha vállalom a kontinuitást, akkor jó az irány.

Konklúzió ennek megfelelően nincs sok. Legfeljebb annyi, hogy az a bizonyos két évvel ezelőtt lefektetett okéság még mindig tart. És az oké, hát… az oké már egy elég jó dolog. Annál jobb nekem igazából nem kell.

A svéd dolog

Közzétéve 2016. október 27. Szerző: poggi

Válasz

Tételezzük fel, hogy létezhet olyasmi, ami nem változott egy szemernyit sem az elmúlt hetekben (amióta takaréklángra tettem a valóságot és átköltöztem egy alternatív dimenzióba) és ami eszerint teljesen egyforma itt és otthon. Bár erre relatíve kicsi az esély, mégis, csak a móka kedvéért tételezzük fel. Megvan? Biztos? Akkor kénytelen vagyok megállapítani, hogy igenis létezik egy dolog, ami kísértetiesen egyforma itt és otthon: az átlagember totális értetlensége a svéd dolgot illetően.

Hogy pontosan miként definiáljuk „a svéd dolog” gyűjtőfogalmat, indokolt, noha ránézésre némiképp problémás kérdés. Megoldása valamivel egyszerűbb, rögtön két irányból megközelítve is. Egyfelől ide számítható mindaz, ami valaha is előkerült az elmúlt három tanév során a személyes svéd-történetemben, beleértve az összes vívódást, küszködést és túláradó érzelmet. Másfelől ide számítható mindaz, amire valaha is rákérdezett valaki a nademiért, a nadehogyan, a nademikor, a nadehogyhogy vagy a nadeakkortemost kérdőszavak valamelyikét (vagy ezek egy stratégiai jelentőségű „tulajdonképpen” vagy „mégis” elhelyezésével feldúsított variánsát) felhasználva mondatindításra. A jó hírem az, hogy ez a kétféle szabály pontosan ugyanazt a halmazt jelöli ki. Magyarra lefordítva: nincs olyan aspektusa, momentuma vagy indoka ennek a históriának, ami ne ütközött volna valaki részéről értetlenkedésbe és ne torkollott volna részemről kétségbeesett, reménytelen magyarázkodásba.

Még magam sem tudom, hogy mi lesz végül ebből: gyanítom, hogy hosszú és komplikált, ámde nehezen befogadható szöveg. Fennáll persze annak is az esélye, hogy rövid és egyszerű, ámde hasonlóan nehezen befogadható verzió lesz belőle. Meglátjuk. (Azért az egyik valamennyivel valószínűbb, mint a másik.)

A történet kezdőpontja elég világos: a Rasmus előtti félévben, minden bátorságomat összeszedve besétáltam az egyetem skandinavisztikai tanszékére, kideríteni, hogy zajlik-e náluk kezdő nyelvoktatás, és hogy oda be szabad-e pofátlankodni egy teljesen külsős személynek, aki nem szeretne pontosan nulla nyelvtudással külföldre költözni, még akkor se, hogyha a külföldben állítólag mindenki tud angolul. Mindkét kérdésre került válasz: zajlik kezdő nyelvoktatás, és mindenkit szívesen látnak, aki meg akar halni.

Azt hittem, hogy viccelnek. Nem vicceltek. De erről kicsit később.

Előbb ugyanis fel kell tennem a kérdést, hogy tényleg ez-e a történet kezdőpontja. Merthogy valami oka csak kellett, hogy legyen annak, hogy pont Svédországba jelentkeztem ösztöndíjra.

És volt is, persze, elég sok. Például az, hogy elég kevés választási lehetőség kínálkozott. Spanyolország és Olaszország nagyon nem vonzott, meg egyik nyelven se tudok semmit, és ezek bizony olyan tannyelvű intézmények. Görögország szintén kicsit túl mediterrán és kicsit túl temperamentumos ötletnek tűnt. Maradt még a kalapban két német egyetem, egy norvég, egy finn és egy svéd. Amikor ezt a történetet mesélem – és szoktam mesélni, három nyelven is – rendszerint sorra veszem, hogy hogyan zártam ki egyesével az összes többi lehetőséget. Megmagyarázom, hogy igazából nem maradt más opció, hogy voltaképpen racionális kényszerűség következményeként történt.

Lehet találgatni, hogy ez mennyire igaz. (Nem teljesen. Ahogy persze nem is teljesen hamis, de mégis.)

Nem tudom, kinél hogyan működik a döntéshozatal: nálam úgy, hogy nagyjából öt másodperc után tudom, hogy mit akarok, és utána néhány napig, legfeljebb egy hétig még rágódok az ügyön (ha annál tovább tart, akkor nem valószínű, hogy abból valaha is lesz döntés): keresem a megfelelő érveket, próbálom felrajzolni, hogy milyen lehetséges következményei vannak az egyik, második, harmadik, ikszedik alternatívának. Aztán amikor már mindent felírtam, színkódoltam, összeállt a pro és kontra lista, és esetleg valamiért mégsem érzem igazán jónak, akkor előszedem a tarsolyomból a „de ezt akarom” ütőkártyát, ami rögtön okafogyottá teszi az összes korábban felsorakoztatott érvet. Akkor Svédországot akartam, és amúgy se volt egy hetem gondolkozni. Nem tudom megmondani, hogy miért, valószínűleg akkor se tudtam. Azóta viszont annyi minden történt, ami nagyban befolyásolja a világlátásomat, hogy könnyen lehet, hogy ez az információ – ha létezett is valaha kvantifikálható minőségében – örökre elveszett. Svédországot akartam tehát. Valamiért. És azt jelentettem ki ezzel egyidejűleg, hogy ha esetleg tényleg meg akarok tanulni még egy nyelvet, akkor ennél jobb alkalom nem fog kínálkozni.

Besétáltam tehát három ősszel ezelőtt a skandinavisztikai tanszékre. És ahogy az a sorsfordító pillanatokban már csak lenni szokott, ott és akkor fogalmam se volt róla, hogy az egy sorfordító pillanat volt – sőt, még azután se egy jó ideig.

…és itt megakadtam kicsit. Mert ami itt jön, az a nehéz része. Az a része, amit nehéz volt átélni, amire nehéz visszaemlékezni, amivel nehéz szembenézni, és amiről nehéz beszélni. Az a része, amin olyan borzasztóan nehéz felülemelkedni, hogy talán még most sem sikerült. De közben az a része is, amivel minden elkezdődött. Az a része, amikor kijelöltük a versenypályát és kifeszítettük a célszalagot. Ugyanakkor az a része is, amit még mindig nem tudtam megbocsátani, noha nem is haragszom érte. De az a része, amelyik megerősített a hitemben, hogy a cél nem szentesíti az eszközt. Miközben az a része is, amikor mindennek értelme lett és minden átrendeződött a fejemben és új világok nyíltak meg. Miközben.

Hét félév.

Hét jellegében, karakterében, identitásában rendkívül különböző félév. A nagy, a fontos, a sorsfordító, az egyedi, amelyikben minden eldőlt – mondanám bármelyikről. A sárkány hét feje, ha úgy tetszik. És hogy kellőképp izgalmas legyen, tele van a mese próbatételekkel, a legkisebb királylány mellé szegődő segítőkkel, kis varázslattal, kis furfanggal, ellenségekkel, diadalokkal és minden mással, ami csak egy rendes, becsületes, valamirevaló történetbe kell. Valahogy így néztek ki:

Az első. Káosz. Pánik. Totális elveszettség és kétségbeesés. Éppen csak egy évvel korábban teljesen új dolog volt az egyetem is, attól is meg voltam rettenve, ott se tudtam, hogy mi hogyan működik, de azt azért elég hamar, különösebb küszködés nélkül kiismertem. Elég hamar világos lett, mik a követelmények, mit kell csinálni, mi a cél, mi a módszer, mi a modell lényege. De egy évvel később ez az első svédes félév valami teljesen más volt. Kapkodtam, próbáltam nem lemaradni kétségbeejtően, próbáltam felfogni, hogy most egyáltalán mit várnak tőlem, mit kellene megtanulnom és mikor, mi alapján, hogyan, mire kellene odafigyelni. És persze, hogy hogyan kellene ezt megoldani olyan atmoszférában, amiben az ember kétféle lelkiállapot között ingázik: vagy halálra van rémülve, vagy porig alázva és megsemmisülve. Esetleg, alternatív esetben, mehet mindkettő egyszerre. Nem állítom, hogy nem volt ez részben az én hibám is: biztos vannak olyan emberek, akik nem rettegnek tőle, hogy négy, három, két hónap múlva landolnak egy idegen országban – abban az esetben, hogyha sikerül egyáltalán fixálni az ösztöndíjukat mindkét egyetem teljesen inkompetens ügyintézője között –, csak én nem vagyok ilyen ember. És biztos vannak olyan emberek is, akiket nem semmisít meg az a légkör és az a működési elv, ami ott és akkor jellemző volt, csak én nem vagyok ilyen ember.

Úgy emlékszem arra az őszre, mint sötét és hideg időszakra, a reménytelen tanácstalanságra, arra, hogy tele voltam kérdésekkel, de nem tudtam megfogalmazni, mik azok a kérdések egyáltalán. Akut, amorf információhiányban szenvedtem. Ma már valamivel jobban meg tudnám fogni a gondokat, de nem sokkal: nem láttam át a rendszert, nem volt világos, hogy mit várnak tőlem, mit kellene elsajátítanom és hogyan és mikor és hol van az a rendszer, ahol ezek az egymástól teljesen független információ-szigetek összeérnek. Egyszerűen hiányoztak a konkrétumok és a fogódzkodók, nem volt iránymutatás, csak magas és tisztázatlan elvárások. Többet tanultam abban a félévben svédet, mint minden mást együttvéve, folyamatosan, állandóan (igaz, ez végül nem mutatkozott meg a jegyeimben, se svédből, se minden másból.) A végén örülnöm kellett volna, hogy túléltem, hogy sikerült valamit hazavinni belőle, de nem tudtam örülni, nem éreztem úgy, hogy túléltem, és úgy sem, hogy sikerült volna bármit is elsajátítani, bármit, aminek haszna lehetne.

A második. Költözés. Svédország. Meglepetések. Hogy például a feliratokat, táblákat, plakátokat elég jól értettem. Meg a menzán az étlapot. Meg a képeskönyveket – azokat, amikben oldalanként legfeljebb két sor szöveg figyel, és később azokat is, amikben már oldalanként egy-egy bekezdés is – a könyvtárban. Meg amikor szintfelmérőztem az egyetemen a svéd mint idegen nyelv tanárokkal, és azt hittem, hogy egy pozitív tapasztalat még nem változtat semmin, de utóbb kiderült, hogy bizony nagyon is változtat. A folyamatos kudarcok és földbe döngölések és a rosszalló fejcsóválások után, hogy csináljam csak, nyugodtan csináljam csak, de az én legjobb erőfeszítésem soha az életben nem lesz elég semmire, kevés vagyok és hülye, most hirtelen mindenki ámuldozott és csodálkozott. A valóságban volt értéke annak, aminek az iskolában nem volt. Akkor először lettek olyan svédóráim, amikor felfogtam, hogy mit várnak tőlem. Életemben először voltak olyan svédóráim, amiket tényleg élveztem, tudtam követni, és amikor nem volt permanens halálfélelmem. Kiderült, hogy három és fél hónap után közel azon a szinten vagyok, mint azok a finnek, akik évekig tanultak svédül az iskolában. Kaptam svéd sikerélményeket. Kiderült, hogy ez talán mégsem lehetetlen.

És kaptam ugyanebben a félévben még valamit, csak erről sokkal nehezebb beszélni. Egyrészt azért, mert féltem a fejemet a leharapástól, hogyha esetleg rosszul fogalmazok. Másrészt meg azért, mert nagyon bizalmas, nagyon személyes a dolog. Talán az a legpontosabb, hogyha úgy fogalmazok, hogy valaki kinyújtotta felém a kezét, és megengedte, hogy belekapaszkodjak, és én bele is kapaszkodtam jó erősen. Mert olyan jó volt, hogy végre valaki velem van és nem ellenem. Hogy valaki hajlandó kicsit vezetgetni. Van valaki, aki nem hagy elveszni. Valaki, akinek csalhatatlan ösztöne megsúgja, mikor kell megkérdeznie, hogy ugye akkor következő ősszel folytatom a svédtanulást.

A harmadik. Újrakezdés. Útkeresés. Betolakodás. Abban a nevetséges helyzetben voltam, hogy hiába éltem Svédországban hónapokig, a gyakorlatban mégiscsak angol nyelvű környezet volt az: a cserediákok elszigetelt világa, és azoké a bennszülötteké, akik hajlandóak voltak a kedvemért angolul beszélni. Ez viszont azzal is járt, hogy azok, akikkel együtt kezdtem svédet tanulni, sokkal többet tanultak otthon az egyetemen a nyelvből és a nyelvről és ezáltal jóval előrébb tartottak, mint én külföldön. Nem tudtam, tudok-e annyit, hogy velük folytassam, és nem tudtam, újrajárhatom-e legalább az elsőt, hogy ne felejtsek el mindent abból, amit végre elkezdtem megérteni és megszokni. Így aztán az egy évvel korábbi stratégiát követve besétáltam a skandinavisztikai tanszékre, és megkérdeztem, hogy lehetne-e, és ha igen, akkor hogyan. Sok mindenre fel voltam készülve, de pont arra nem, hogy olyan pofont kapok, hogy a fal adja a másikat. Nagyon lecsupaszítva azt az instrukciót kaptam, hogy csináljak, amit csak akarok, beszéljem meg az egyes tanárokkal a dolgot, hivatalos állásfoglalás nincs, mert egy betolakodó problémája senki másnak nem probléma, oldja meg maga, senkit sem érdekel. Elhangzottak más gorombaságok is, de bőven elég, ha a „betolakodó” jelzőre koncentrálunk, az a későbbiekben még úgyis fontos lesz.

A tanév első hetei mindig kaotikusak, de ekkor súlyosabb volt ez a sokévi átlagnál. Az egyetemek közötti papírmunka, tárgyak elfogadtatása, és levélírásos magyarázkodás három svédtanárnak (akik közül az egyikkel még csak nem is találkoztam korábban egy másik meg anyanyelvű) hogy nem tennének-e nekem egy szívességet, és nem fogadnának-e be az órájukra. Vicces. És még viccesebb volt, hogy az egyiktől egyáltalán nem jött válasz, a másik az egyik első órája után egy kedélyes svéd nyelvű elbeszélgetésre invitált meg, ami után majd közösen döntünk, a harmadik pedig mégiscsak szeretett volna hivatalos állásfoglalást kapni az ügyben, attól függetlenül, hogy tudta, hogy az nincs és nem is lesz. Olyan hosszúra nyúlt a folyamat, hogy mire végül egyesével mindenki igent mondott, már késő lett volna kihátrálni, az órarendem többi részét is gondosan a svédórák köré szerveztem, no meg miután az ember szívességet kért valakitől, és azt a valaki megadja, mégsem illendő azt mondani, hogy bocsi, inkább mégsem kérem. Így állt elő az a végtelenül bizarr modell, hogy két évfolyam svéd nyelvgyakorlataira jártam. Párhuzamosan. Az előző őszi heti nyolc nyelvgyakorlat hirtelen tizennégyre hízott. A heti negyven-ötven oldal házi feladat a kétszeresére. A számonkérések szintúgy. És a stresszt inkább ne is számoljuk.

De közben valami furcsa dolog történt. Az egyik évfolyamon olyasmit tanultam, amit elvileg már tudtam, de legalábbis tudnom kellett volna, noha nem múlt el úgy egyetlen óra sem, hogy ne hatott volna rám jónéhány dolog az újdonság erejével, vagy ne került volna helyre valami többé-kevésbé súlyos félreértés. Alapvetően mégis úgy éreztem, hogy ura vagyok a helyzetnek. Még annak ellenére is, hogy rettegtem, mikor fogom elbízni magam és mikor fogok lemaradni, és mikor húznak el mellettem az elsősök, mint a gyorsvonat. A másik évfolyamon olyasmit tanultam, ami olyasmire épül, amiről fogalmam se volt, és azt se tudtam, hová kapjak, és abszolút nem voltam ura a helyzetnek, épp csak egy árnyalatnyival volt kevésbé borzalmas, mint egy évvel korábban. Ha nincs az az átokverte büszkeségem, nem sok, talán semmi sem tartott volna vissza tőle, hogy kihátráljak az egészből. És ebből a kettősségből nagyon különös hibrid nőtt ki: a korábbiaknál sokkal egészségesebb arányban kaptam sikerélményt és próbatételeket. Kiderült, hogy a szókincs kompenzálni tudja a nyelvtani hiányosságokat, és az átlagnál nagyobb szókincsem segített az átlagnál nagyobb nyelvtani hiányosságaim leküzdésében, de legalábbis elleplezésében. Kiderült, hogyha kapok két lépés távolságot és annyi nyugalmat, hogy gondolkozhassak, egészen más dolgok történnek, mintha lesből csapnak le rám. Kiderült, hogy ha szkepticizmus helyett bizalommal állnak hozzám, az rengeteg mindent megváltoztat.

Váratlanul, már jócskán a félév vége felé egyszer csak derült égből arra lettem figyelmes, ráadásul egy zárthelyi dolgozat kellős közepén, hogy ezt élvezem. Hogy komolyan, mélységesen, iszonyúan élvezem. Hogy ez a dolog, ez a svéd dolog nem lehetetlen. Hogy lekopott nemcsak a tankönyvemről hanem a homlokomról is az odaütött „teljesen reménytelen” feliratú pecsét. Hogy összeállt valami a fejemben, és működik. Megszületett valami, amit akkor még tünékeny, véletlen, időszakos jelenségnek gondoltam, pont, mint az egyszeri svéd sikerélményt egy félévvel korábban. Amikor megpróbáltam beszélni róla, azt a nevet adtam neki, hogy örömsvéd. Az örömsvéd önfeledt dolog. Annyit tesz, alig várom, hogy órára mehessek, azt jelenti, hogy minden idegszálammal azon csüngök, ami a nyelvgyakorlaton történik, mert ez érdekes, és ez jó, és ez működik, és ez boldoggá tesz. Megdolgoztam érte, és hirtelen, váratlanul elkezdett kifizetődni. Örömsvédben.

A negyedik. Vívódás. Döntés. És diadal. Az egyetemet egy évvel korábban kezdtem, mint a svédtanulást. Ez a félévem lett volna tehát papírforma szerint az utolsó. De egyes dolgokat mérlegelni kellett, és végül a két serpenyőbe pakolt rakomány valahogy a következőképpen festett: Az egyikben ültek azok a tárgyak, amiket még teljesítenem kellett a szakzáráshoz. Elég sokan voltak, mert az Erasmus alatt elvégzetteket jócskán kreditérték alatt sikerült beszámítani, és mivel a legtöbb kurzust vagy csak tavasszal, vagy csak ősszel hirdetik meg, ami akkor kimaradt, most kellett, hogy sorra kerüljön, és persze ott voltak a rendes, amúgy is utolsó félére ütemezett tárgyak. Másfelől ott ült a szakdolgozat is, amit meg kell írni. Elég rendesen teltház volt tehát már azon az oldalon, mikor odafurakodott még a büszkeségem, hogy nehogy már én is csak egy legyek azok közül, akik Erasmus után nem képesek időben befejezni a képzésüket. A másik serpenyőben a döntéselőkészítés racionális szakaszában nem ült senki. Egészen addig, amíg a kis zsenge, zöldfülű örömsvéd, fenekén a tojáshéjjal, az előző félévet záró dolgozattól feltüzelve oda nem szaladt, lelkesen kurjongatva, hogy majd ő, nekifutásból bevetődött, mit sem törődve a szorongásaimmal – hiszen mi mást tehetett volna, mikor látta, hogy a másik oldalon, a terv szerinti félévben neki már nem jutna hely, idő és kapacitás. Ismertettem fentebb a döntési stratégiáim általános modelljét. Szakzárás elhalasztva. Még egy félév svéd megszavazva.

Az ösvény már ki volt taposva. Folytattam párhuzamosan a két évfolyamot, a soványka heti tizennégy órányi nyelvgyakorlat mellé még hozzácsaptam gyorsan három speciális kollégiumot (plusz hat óra) a vicc kedvéért. Nagyjából két félévre elegendő tárgyam volt, és egy egészen kicsit bele akartam pusztulni. De közben pedig nem tudom, mikor élveztem utoljára ennyire valamit. Állandóan óráim voltak. Minden ébren töltött pillanatomat kitöltötte a svédezés. Már nem egyszerűen arról volt szó, hogy többet tanultam svédet, mint minden mást együttvéve: gyakorlatilag csak svédet tanultam. Minden mást csak vizsgák előtt. (Meg is lett az eredménye: több tárgyból is csak négyest szereztem.) Semmi sem bírt olyan érdekes vagy olyan izgalmas lenni, olyan lelkesítő vagy csak egyszerűen olyan jó. Semmi sem bírta már felvenni a versenyt a svéd dologgal. Annak ellenére sem, hogy még mindig volt bennem jócskán görcs és rettegés és rendszeres elbizonytalanodás és mindennek a megkérdőjelezése, és szorongás, hogy mikor gyilkolódik meg szegény kis ártatlan örömsvéd. Mindennek ellenére sem. Beleszerettem. Nyakig ültem benne, ha nem mindjárt fülig. Néha átcsaptak a fejem fölött a hullámok, de olyan volt, mint a vidámparkban: halálfélelme van tőle az embernek, de attól még fel akar ülni újra meg újra. Totális agymosás. Vagy Stockholm-szindróma.

A szorgalmi időszak utolsó és a vizsgaidőszak első hetében nyolc napon belül hat svédvizsgám volt – meg még kettő vagy három nemsvéd is, de azt ki számolja. (A nyolc napba egyébként beleesett egy hétvége.) Borzalmas volt. És fantasztikus. Egyidejűleg. A nyolcadik napon volt a nyelvi alapvizsga szóbeli része, az a vizsga, amit a normális emberek egy év után tesznek le, bár nekem csak két év után adódott rá alkalom. Felkínálták a lehetőséget, hogy mint nem szakos, mint vendéghallgató (vö. betolakodó) ne szóbelizzek. Zokon is vettem, hogy már megint éreztetik velem, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek, hogy ami nekik kötelező és elidegeníthetetlenül jár, az nekem nem jár, rám nem vonatkozik, azt csak én kényszeríthetem magamra a saját választásommal. Mégsem hiszem, hogy bárkiben is felmerült volna akár csak egy pillanat erejéig, hogy élni fogok a lehetőséggel: számomra világos volt, hogy kizárt, de épp ilyen világos kellett, hogy legyen a tanáraimnak is. Nem is lett volna korrekt, merthogy elvileg ez a vizsga a belépő ahhoz, hogy az ember másodéven tanulhasson, és akkor már tanév eleje óta benn voltam a másodéves órákon. De nem a korrektségen múlt – meg akartam mutatni. Nagyon meg akartam mutatni. Egész évben azon dolgoztam, hogy megmutassam, és nem hagytam, nem hagyhattam, hogy elvegyék a lehetőségemet. Hogy elvegyék a tűzjátékot a végéről.

Megmutattam. És volt tűzijáték is. Igaz, robotpilótán csináltam végig az alapvizsgát, utólag nem is emlékeztem rá, hogy miről beszéltünk, miről volt szó egyáltalán, csak hetekkel később kezdtek visszamerészkedni homályos emlékképek (és bár ne tették volna). A mai napig nem tudom, pláne nem biztosan, hogy megérdemeltem-e azokat a jegyeket, amiket kaptam. Nem tudom, hogy mire kaptam őket. Nem tudom, hogy nem arra-e, legalább részben nem arra-e, hogy mennyire iszonyúan akartam. Azt gondolom, hogy nem voltam annyira jó; és pláne nem voltam szükségképpen jobb azoknál, akik másmilyen osztályzatokat kaptak. De mégis. Még egy év előnnyel is, még a kételyeimmel és a nem értésemmel együtt is azt gondolom, hogy diadal volt ez, és nem is kicsi. Ott és akkor valami kicsit helyrebillent, valami kicsit kiegyenlítődött, feloldódott valami görcs, amiről annyira megszoktam, hogy ott van, hogy már észre se vettem, csak mikor eltűnt, és azt hiszem, ezért bőgtem utána nagyjából két napon át.

Az ötödik. Egy új világ. Egy új döntés. És a gyerekek. Mikor megszavaztuk (én és az örömsvéd), hogy akkor márpedig ráteszünk még egy félévet az egyetemi tanulmányaimra, akkor kifejezetten egy félévről volt szó. Stratégiailag elhalasztottam az utolsó tárgyamat – az utolsó szakmai gyakorlatot – erre a félévre. Ezen felül nem is maradt már kötelezettségem, csak a szakdolgozat megírása. Ennyi. Csak ez a kettő. Semmi más. Gyerekjátéknak tűnt, és még úgy is gyerekjátéknak tűnt volna, hogyha akkor, ha már úgyis itt vagyok, hozzácsapjuk az aktuális svéd nyelvgyakorlatokat. Az első ötletem az volt, hogy akár folytathatnám is a megkezdett módon, hiszen olyan jól ment az előzőleg is, azaz a két évfolyamot párhuzamosan végezve: a másodévesekért kapnék végre jegyet, kreditet, teljesítést, miközben a harmadéveseket meg elvégezném, hiszen ott tartok. De a tanszéki sajátosságok, a szívességek természete, és egyes tanárok józan esze (ha már az nekem nem jutott) az esetek kétharmadában (joggal) meggátoltak ebben. Így viszont – és figyeljük meg, hogyan működik az abnormális agyam – kevesebb órám lett, mint amennyivel számoltam eredendően. Tehát ha esetleg találnék valami érdekes speciális kollégiumot, vagy kettőt, vagy hármat…

Ráadásul a szakmai gyakorlatomat végre (kis protekcióval) sikerült úgy megszervezni, ahogy akartam: a germanisztikai könyvtárban, mint skandinávul tudó embert hasznosítottak. Hovatovább olyannyira hasznosnak bizonyultam, hogy a kötelező negyvenöt óra – gyakorlatilag másfél hét – letöltése után ott maradhattam a félév fennmaradó részére félállásban, ha akarok: akár úgy is, hogy az órarendemhez és egyéb elfoglaltságaimhoz igazítjuk a munkaidőmet. És akartam, noha tudtam, hogy ennek az ára még egy félév késlekedés lesz, mert a fennmaradó csekély időbe nem fért bele a szakdolgozat. Túl vonzó ajánlat volt, több okból is. Egyrészt nem volt konkrét tervem az életem egyetem utáni szakaszát illetően: ami volt, az meg szeptemberi tanévkezdéshez igazodott úgyis. Másrészt pénz, ha nem is őrülten sok pénz, de átlagban véve nem is őrülten sok munkáért. (Kicsit zsákbamacska-jellegű volt, és elég egyenetlen, hogy melyik nap kellett megszakadni és melyik nap nem.) Harmadrészt egy kis szakmai tapasztalat, ami simán belefér még a már amúgy is nagyon eklektikus önéletrajzomba. Negyedrészt kitöltötte a lyukakat a napjaimban, és közlekedés és buszmenetrend szempontjából is sokkal jobb volt reggelre járnom, mint nap közepén valamikorra. És ötödrészt: mert ott voltak az egyéb elfoglaltságaim.

A tanszéken működik egy rendszer: a tanácstalan elsős mellé hatóságilag kineveznek egy felsőbbévest, aki segíti, támogatja, vezetgeti, gyakorol vele, válaszol a kérdéseire, és szükség esetén fogja a kezét és ápolja a lelkét. A részvétel a programban – rendes nevén a patronálás – teljesen önkéntes, de bennem fel se merült, hogy kihagyjam. Hiszen annyira oda akartam tartozni, annyira ki akartam venni a részemet mindenből, hogy ha már egyszer lehetőséget kapok, nettó ostobaság volna elhárítani. Másrészt izgalmasnak tűnt, noha teljesen felelőtlennek is: egy tanácstalan, ártatlan kis elsőst rám bízni, hogy pedagógiai kísérleteket végezzek rajta. Harmadrészt: tudtam, hogy ha kompetensen meg akarom válaszolni a gyerekem kérdéseit, akkor egy fokozattal feljebb kell kapcsolni nyelvi tudatosságban, annyira tudni a nyelvtant, ahogy csak két év után egyáltalán lehetséges, feladatokat írni, tervezni és improvizálni, mindenre felkészülni – csupa olyasmit kell tennem tehát, ami jót fog tenni a nyelvtudásomnak. Negyedrészt: szembe kellett nézem az első félévemmel, és megpróbálni vadul visszaemlékezni, hogy mit lett volna jó, hogyha elmond nekem valaki, mikor mitől zavarodtam össze, és megpróbálni kitalálni, hogy hogyan lehet ezeken a pontokon segíteni. (Ezt úgy szoktam nevezni magamban, hogy démongyilkolás. Visszamegyünk a múltba és kijavítjuk a rosszakat, hogy többet ne fájjanak.) És ötödrészt: úgy éreztem, tartozásom van a tanszék felé. Beengedtek maguk közé, és betolakodó létemre is idővel maguk közé tartozónak ismertek el. Amikor csak valaki rákérdezett nálam egy feladatra vagy határidőre olyan tárgyból, amire én nem járok, mert elfelejtette, hogy én nem is vagyok szakos, mindannyiszor nagyon boldoggá tett. És rengeteg segítséget kaptam (a kézen fogást és lélekápolást is beleértve a nyelvtani jellegű útmutatáson túlmenően), olyan sokat, hogy azt soha nem tudtam volna meghálálni. A közösség felé viszont tudtam törleszteni az adósságot, és az, ha ki nem is egyenlíthette a dolgot, valahogy mégis rendbe tette.

Így kaptam először egy elsőst. Aztán már azon a héten felmerült, hogy nincs-e valakinek kapacitása még egyet vállalni, mert rosszul állunk patrónákkal. Naná, hogy volt (ez még a könyvtári állást megelőzően történt) és így kaptam rögtön még kettőt. Aztán jött még egy magától, és kicsit később még egy, akiket becsületbeli kötelezettségem volt elvállalni, mert előző évből ismertem őket, és mert nekik, csak úgy, mint nekem, bizonyítanivalójuk volt. Így lettek öten, így alakultam tyúkanyóvá és így lettek ők a fészekalja csibém. És gyűltek a többiek is: hiszen állandóan láttak, vagy a könyvtárban, vagy a tanszéken ültem éppen, teljesen hivatalos pozícióban, és napról napra egyre több lett körülöttem az elsős. Néha csak egy-egy kérdéssel jöttek, néha komplex problémákkal, néha ezzel, néha azzal, néha csak egy jó szóért, néha kis bátorításért. Szuperhős lettem. És élveztem veszettül, noha rengeteg időbe került a feladatok összeállítása és többé-kevésbé személyre szabása, a tervezés, és a lebonyolítás is, hiszen az ötből néggyel hetente másfél órára összeültem. És nem nagyon ráztam le a többieket sem, ha valami konkrét gondjuk volt, bár valahol meg kellett húzni a határt – valahol ott, hogy más gyerekét nem neveltem. Néha persze pokolba kívántam az egészet, meg azt, hogy hülyének néznek, amire ráadásul minden okuk meg is volt, meg hogy nem tanulnak, és azt hiszik, hogy majd én átrugdosom őket a féléven akkor is, hogyha ők nem tesznek érte. De mégiscsak. Amikor ott ültem kinn a tanszéki zsibongóban, és vártam, hogy kijöjjenek a félév végi mindent eldöntő dolgozat megírásából, elég súlyos idegösszeomlás kerülgetett. És amikor utána kizúdultak, odasereglettek körém, és csiviteltek egymás szavába vágva, mesélték, hogy mi volt a legnehezebb, és hogy ki mit hogyan oldott meg és egyre hangosabbak lettek és kiabáltak, hogy most rám figyelj, most rám, most rám, akkor nagyon örültem, hogy nincs szívem, mert a végén még esetleg meghatódtam volna.

A hatodik. A „most már aztán tényleg” kódnevű félév. Otthagytam a könyvtári állást. Megtartottam az öt csibét, mert mind az öt vette az akadályt a félév végén, amikor pedig a jelöltek fele elvérzett. (Még büszke is voltam rájuk, de ez titok.) Most már tényleg csak egy évfolyam nyelvgyakorlataira vállalkoztam, az is adott bőven elég, igazából rengeteg munkát (most először fordult elő, hogy nem készültem el mindennel, nemcsak időben, hanem egyáltalán nem.) Tényleg megírtam a szakdolgozatomat. Tényleg felkészültem a záróvizsgámra és abszolváltam is. Tény, hogy egyik sem érdekelt különösebben, de tisztességgel, becsülettel lezavartam, túlnyomórészt magas színvonalon, egy kis mázlival az egyik oldalon, egy kis balszerencsével a másikon.

Csak éppen nem ez volt már a fontos: nem kellett többet keresni a helyemet a skandin, nem kellett könyökölnöm, vagy tepernem, hogy odatartozzak, hogy teljes értékű állampolgár lehessek. Megvolt a helyem. A saját helyem. És már senki nem mondta volna rám, hogy betolakodó vagyok, csak én mondtam saját magamra. Mert magamévá tettem a címkét: megnéztem, hogy mi az, ami tetszik nekem belőle, és arra irányítottam a reflektort. Hogy betolakodóként voltam jelen, azt jelentette, hogy amit csak csinálok, amilyen órákra csak járok, az javarészt valamilyen szívességből fakad. Mérlegeltem, és arra jutottam, hogy a szívesség bizonyos tekintetben komolyabb elkötelezettséget jelent, mint a kötelezettség. Ha azt állítja az egyetem, hogy erre az órára muszáj járnom, és legfeljebb három alkalommal mulaszthatom el, egészen más szabályrendszert állít elő, mint az, ha az egyetem szabályai szerint ott se lehetnék azon az órán, csak a tanár kedvességénél fogva azt mondta, hogy menjek csak, és vállalja a plusz egy főnyi pluszmunkát az én kedvemért. Nagyon nem ugyanaz. Betolakodónak lenni azt jelentette, hogy semmiféle tanrend nem diktált nekem: amelyik órákra be akartam járni, bejártam, amelyikekre nem akartam, nem jártam. Sokkal nagyobb szabadságot élveztem bizonyos szempontból, mint azok, akiket konkrétan erre a szakra vettek fel. Másfelől persze megvolt az ára ennek a szabadságnak, jelesül az, hogy én viszont nem kaptam róla papírt. De úgy találtam, hogy ez az ár simán megéri. Nemcsak helyem volt, hanem egyéni helyem. Senki más nem játszott az én szabályaim szerint.

Vegyük észre: már réges-régen nem a nyelvtanulásról van itt szó. Az identitásomról van szó. Arról, hogy találtam magamnak helyet. Hogy csináltam magamnak helyet, és csináltak nekem mások: hogy azt mondták, ha kicsit összébb húzzuk magunkat, elfér még egy veréb a villanydróton. Még akkor is, hogyha ez egy kicsit másfajta veréb.

Csakhogy. Hat félév elég természetes mértékegysége az egyetemi életnek. Hat félév után rituális szakasztörés következik. De rám mi várt ehelyett? Semmi jó. Visszatérés a főszakomhoz, amit még mindig szerettem, és ami még mindig érdekelt, de valahogy már nem ragyogott olyan fényesen, mint korábban, amivel már egy éve nem is foglalkoztam. Olyan tárgyak újra megtanulása, amiket már egyszer, két-három évvel korábban megtanultam, és amikből egyszer, két-három évvel korábban már levizsgáztam, többnyire jelesre, és amiket már réges-régen elfelejtettem. Kissé zavarban voltam, amikor besétáltam a saját tanszékünkre, olyan elfogódott, mi a csodát keresek én itt egyáltalán érzésem támadt. Ez maradt. Ez várt rám. Semmi rítus. Semmi ünnepélyes lezárás. Semmi nagyszabású. Semmi tűzijáték.

Az egyetemi záróvizsga komoly dolog. A feladatsor szigorúan az előírt példányszámban készül, és széfbe zárva várja a nagy napot. Szigorúan el kell vele számolni, még javítás után sem vihető el, nem másolható, nem fényképezhető, nem sokszorosítható. A hallgatók számot adnak a három év alatt elsajátított készségeikről. A tét a diplomába kerülő végosztályzat egy elég jelentős hányada. Röviden: nem játék. Képzeljük el, hogy egy random idegen besétál egy tanszékre, és megkérdezi, nem lehetne-e, hogy ő csak úgy, játékból, téten és műsoron kívül megírjon egy záróvizsgát. Ugye, hogy abszurd? Persze, hogy az. Nem is kicsit. Tudtam én is, hogy abszurd. És mégis megkérdeztem. A rítus kedvéért. A három év kedvéért. A rend kedvéért. Meg egy kicsit talán azért is, hogy még egyszer, utoljára megmondják, hogy vagyok elég jó ahhoz, hogy odatartozzak. Hogy kiérdemeltem. Nem ment könnyen, problémás volt a felvetés és elég hosszú huzavona alakult ki, néhány naponta változott, hogy az aktuális állapot igen-e vagy sem. Végül, nem egészen egy héttel a dátum előtt a tanszék főistene rábólintott; el volt döntve. Így aztán aznap, amikor az évfolyamtársaim megjelentek, hogy megírják a záróvizsgájukat, megjelentem én is. És megírtam én is. És örültem. Mert fontos volt. Nem azért, amilyen osztályzatot kaptam rá. Nem azért, mert kivételeztek velem még egyet. Nem azért, mert valaki megjegyezte, hogy neki, ha nem lenne muszáj, eszébe se jutna megírni ezt a dolgozatot, és örültem befelé, mert ez olyan szépen rávilágított, hogy mennyire nem vagyunk egyformák. Még csak nem is azért, mert annyira szeretnék vizsgázni, noha egyébként igen. Azért, mert ez a végső gesztus része a csomagnak. Ha már végigcsináltam azt a három évet (ha nem is feltétlen a megfelelő sorrendben, és nem is mindent csak egyszer, de végeredményben mégis három év alatt), akkor úgy illik, ha kitesszük a végére a pontot. Pont.

Hosszú történet ez, és nem is biztos, hogy van tanulsága. Az biztos, hogy nem tudom könnyen, gyorsan és érthetően megmagyarázni senkinek. Soha. Semmilyen nyelven. Elmondhatom persze azokat a dolgokat, amiket szoktam. Hogy van olyan, amikor az ember érzi, hogy minden pontosan úgy történik, ahogy kell. Vagy, hogy az orromra koppintottak, és azt mondták, hogy kevés vagyok, hülye vagyok, szar vagyok. Én meg azt mondtam, hogy anyátok. Mert a lelkem mélyén ugyan magam sem gondolom másként, minthogy kevés vagyok, hülye vagyok és szar vagyok, de az egyáltalán nem oké, hogyha ezt valaki más mondja nekem. Ilyesmit az ember csak magának mondhat.

Vagy, hogy olyan elismerést, olyan megbecsülést és – mondjuk ki – olyan szeretetet kaptam ott a tanszéken, amit nem akartam, és talán nem is tudtam volna otthagyni. Az első kettőt azzal érdemeltem ki, amit letettem az asztalra. A harmadikat még mindig nem tudom, mivel. De hogy eljött a pillanat, amikor már nem az számított, hogy mennyire vagyok szakos, hanem az, hogy mit csinálok és hogyan és mennyit. És hogy a betolakodóság egyszer csak átfordult, és hátrányból privilégiummá alakult. Magamévá tettem és újraértelmeztem a címkét. Lehetőség lett belőle, nem korlát. És hogy mindezt én csináltam, magamnak, noha nyilvánvalóan kellett hozzá, hogy támogassanak. De támogattak, mert nem az számított, hogy ki vagyok és honnan jöttem, hanem az, hogy mit csinálok. Meritokrácia a javából, amiről elvileg az egyetemnek egyébként is szólnia kellene.

Meg szokták kérdezni, hogy ajánlom-e az embereknek a skandinavisztikát. Hogy ajánlom-e, hogy az emberek menjenek egyetemre svédet tanulni. És nem tudok rá jó választ mondani. Még azt se tudom megmondani, hogy nekem jó lett volna-e svéd szakosnak lenni, és esetleg a könyvtárat tenni mellé minornak, már abban az esetben, hogyha egyáltalán akartam volna egyetemre menni. Lehet, hogy igen. És lehet, hogy nem. Lehet, hogy ha nincs a játszóterem, nincs az a fenéknyi hely az ablakpárkányon, ahová még egy ember leülhet, nincs meg a lehetőségem, hogy válogassak, hogy azt tanuljam, amit szeretnék, és amit nem, azt nem, akkor közel se élveztem volna ennyire. Ki tudná ezt megmondani? (És vajon nem lenne-e jobb amúgy is egy szabadon választható modulokra épülő felsőoktatás azoknak, akik válogatni szeretnének, akik nem egy készen kapott konfekció-képzést magukra húzni?)

Nekem jó volt. Az én narratívámba beleillett. De ismerek olyanokat is, akik nem találták meg a számításukat, akik csalódottak, szomorúak, mérgesek voltak. Nagyon sokan kihullottak, elég magas a lemorzsolódás és olyanok is voltak, akik ugyan nem buktak meg az első vagy a második félév végén, de mégsem folytatták. Nem való mindenkinek, úgy tűnik. Nem tesz mindenkit olyan eszelősen boldoggá, mint engem. (Pedig én még csak azt se tudtam, hogy akarok az angolon kívül további nyelvet tanulni, a német nem volt éppen sikertörténet gimnáziumban.) Nem vagyok kompetens tanácsokat adni. Azt tudom csak mondani, amit nekem mondtak: aki meg akar halni, az csinálja nyugodtan.

No de hétfejű sárkányról volt szó, így a szemfüles olvasó. És igaza is van. Ez csak hat volt. Hová lett a hetedik feje?

A mostani a hetedik félév.

Svédországba költöztem nyelvet tanulni. Egy olyan ösztöndíjjal, amit olyanoknak hirdettek meg, akik „svédül tanulnak valamelyik külföldi egyetemen.” Legyen mindenki maga a bírája annak, hogy ebbe a kategóriába beleesek-e vagy sem. Amikor februárban megkaptam az emailt, hogy a lehetőség létezik, azonnal tudtam, hogy akarom. Abban már sokkal kevésbé voltam biztos, hogy szól-e nekem is a felhívás – de ott voltam a címzettek között! Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam: rágódjanak ezen a tanárok, a kezükbe teszem a döntést, áthárítom rájuk a definíciós problémát. Döntsék el ők, hogy betolakodó vagyok-e vagy jogosult. Döntsék el ők, hogy mit számít az, ami az egyetemi törzslapomra van írva, és mit számít az, amit a csibékkel dolgoztam, amit a műhelymunkában végeztem. Nem tudom, mi zajlott a színfalak mögött, milyen viták alakultak ki, milyen érvek röpködtek, csak erősen gyanítom, hogy voltak; azt sem tudom, mennyire volt végül faktor, hogy nagyon nehezen találtak jelentkezőket, pedig egyetemenként két jelölt is pályázhat. Csak azt tudom, hogy két héttel később azt mondták, én leszek az egyik a kettőből.

Nyilván voltak még ezután is kavarodások, visszakozások, mégsemek és mégisek, fennakadások, játszmák, politika és miegyéb. De a vége mégis az lett, hogy pályázhattam. Aztán vártam, nagyon sokáig vártam. A másik pályázó kapott választ. Én még mindig vártam, elég hosszú ideig. Aztán előbb várólistára kerültem, és utóbb végül lekerültem a várólistáról, és a többi, mint tudjuk, történelem. Június közepén jött a levél, és augusztus közepén jöttem én. Azóta pedig történik, ami történik. A svéd nyelv kiszökött az egyetem falai közül a valóságba, és hirtelen nemcsak olyasmi, amit az ember játékból csinál az iskolában, pontszámért a dolgozatban, osztályzatért a vizsgán, ugyanazzal a lendülettel, ahogy az ember keresi a megoldást egy nagyon trükkös rejtvényre, hanem funkcionális nyelv, amin az emberek érintkeznek. Még én is. És nagy meglepetésre működik.

És sokkal kisebb meglepetésre össze vagyok zavarodva tőle. Mint rendesen, mint mindentől.

Még mindig úgy kelek ki az ágyból minden reggel, hogy jézusom, egy olyan nyelven kell beszélnem ma is, ahogy nem tudok. Aztán többnyire eszembe jut, hogy eddig még nagy félreértés nem történt, eddig még túléltem. És hogy ez így oké. Hogy vannak dolgok, amiket már az elején is értettem, vannak dolgok, amiket két-három hét után kezdtem érteni, hogy vannak emberek, akiket sokkal jobban értek, mint másokat. Hogy van egy határ, most éppen hatvan perc környékén, de pár hete még negyven volt, és idővel lesz majd talán még több is, ameddig képes vagyok figyelni, és utána egyszer csak kikapcsol pár percre az agyam. Hogy a helyi dialektusokkal nem könnyű, és hogy ebben nem igazán vigasztal, hogy a bennszülöttek között is van, akinek gondot okoz. Hogy vannak olyan szituációk, főleg, amikor valaki csak egy-egy szót vagy egy rövid mondatot mond, amikor nem kapcsolok. Hogy néha teljesen értelmes mondatok esnek ki a szájamon, néha pedig csak artikulálatlan dadogás elbarmolt hangsúlyokkal és félrement magánhangzókkal. Hogy egyre többször tudom azt mondani, amit szeretnék, nem csak azt, amit képes vagyok. Hogy néha még mindig belezavarodok abba, ami már három évvel ezelőtt is, a legelső héttől kezdve gondot okozott, hogy mikor határozott és mikor határozatlan egy főnév. Hogy most már azok szokták csak megkérdezni, hogy nem tudok-e angolul, akik nem tudnak svédül. Hogy azt ígérték, az ember nyelvtudása úgy fejlődik, hogy észre sem veszi, de én látom a lépcsőfokokat, látom a radikális bakugrásokat, amikor egyik nap hirtelen magától értetődően megy az, ami előző nap még egyáltalán nem. És amikor mindez eszembe jut, akkor már nem félek annyira. Mert ez mind csont nélkül belefér az oké kategóriájába.

Tanulságokat levonni, összegezni, értelmezni korai volna most még a hetedikről, nem is nagyon tudnék. Csak azt tudom, hogy a svéd dolog nem maradt abba a nyár elején. Hogy most még tart. Hogy ez most már a negyedik olyan svédes félévem, amit valamilyen úton-módon megszavaztam magamnak, még egy félév engedményként. És nem tudom, mi lesz jövőre, nem tudom, mi lesz, mikor hazaköltözöm. Nem tudom, hogy mi történik velem, és mégannyira sem tudom, hogy mi történik a svéddel.

Hogy mi történik azzal a svéddel, amit eleinte praktikussági megfontolásból „olyan nyelv”-nek neveztem. Először azért, mert ellenség volt és nem akartam kimondani a nevét. Valamivel később meg azért, mert nem éreztem a tudásomat olyan léptékűnek, hogy azt svédnek merjem nevezni. A svéddel, amelyik idővel a még nem nyelv-állapotból lassanként nyelvvé változott, rendszerré szerveződött és működni kezdett. És amelyik svéd most már évek óta jelentésében ekvivalens azzal, hogy örömsvéd. És amelyik svéd, talán lassanként elindul arrafelé, hogy nyelvből továbbfejlődjön a már nem nyelv-állapotba, amikor már nincsenek benne rendszerek és struktúrák, amikor már csak a kapcsoló másik állása az agyamban.

Nagyjából erről van szó. Ez a svéd dolog. Ha csak a legfontosabb mozzanatokra koncentrálunk, lineáris történetet mesélünk, és egy csomó mindenről nem beszélünk. Ez a svéd dolog, úgy dióhéjban.

Pöttyös

Közzétéve 2016. augusztus 4. Szerző: poggi

Volt nekem egy diplomaosztóm. Nem is annyira mostanában, hanem hetekkel ezelőtt, még július közepén. (Igen, lett egy diplomám. Ez jelen történet elmesélése szempontjából gyakorlatilag lényegtelen, bár így, zárójelben voltaképpen elfér.) Egy ilyesfajta ceremónia pedig, legalábbis gondolom, rendszerint mindenféle szimbolikus-formális gesztusokkal, kérdésfelvetésekkel és problémákkal jár.

Az én esetemben ez túlnyomórészt abban kulminálódott, hogy mindenki – írd és mondd, mindenki: család, barátok, szaktársak – azzal a kérdéssel tudott megbombázni, hogy na de mit fogok felvenni. És bár igyekeztem türelmes lenni, és kedves és barátságos és megint csak türelmes, minden igyekezetemet felőrölte ugyanez az ismétlődő kérdés.

Pedig tűrtem, elég sokáig. Tűrtem akkor, amikor először a hallgatói önkormányzat felkent papjai és papnői előálltak az indítvánnyal, hogy ettől az évtől kezdve a kar be szeretné vezetni a fehér kesztyűt diplomaosztóhoz. Tűrtem akkor, amikor utóbb, az egyöntetű ellenérzések dacára is úgy döntöttek, hogy a rend kedvéért megkérdezték ugyan, hogy mit gondolunk a kérdésben, de ez végeredményben kit érdekel. De amikor már nemcsak intézményesen, hanem személyesen is elkezdtek érni az inzultusok, akkor hirtelen napról napra morcosabb lettem.

Egyrészt, értelemszerűen a konkrét megoldandó probléma miatt. A fehér kesztyű funkcióját értem: senki sem akar naponta többszáz emberrel védtelenül kezet fogni. Csak szerintem akkor már viccesebb lenne a neonszínű vastag mosogatós gumikesztyű, de hát sznobok vagyunk. Vagy ha lehetne fekete, lehetne olyan kesztyű, mint amilyen a neccharisnya, amit az ember könyékig felhúz és menő. Vagy legalábbis kevésbé idétlen. Vagyis idétlen, de máshogy. Javasoltam azt is, hogy öltözzünk be kollektíven jelmezbe, lehetnénk mindannyian Sailor Moon és a fiúk lehetnének Tuxedo Mask, hogyha nagyon szeretnének: akkor működik is a kesztyű, funkciója is van, és ráadásul valami nagyon kínos helyett valami epikusan istencsászár lehetne az egész diplomaosztó: a valaha volt legnagyobb nördség és cosplay parti, amit csak látott az egyetem.

Mert pontosan ez a baj egyébként az egész diplomaosztóval: hogy egy kínos idétlenség. Az ember beöltözik a szép ruhájába, felhúz egy nagyon kényelmetlen cipőt, begyakorolja a legelbűvölőbb mosolyát és hogy feltegye az i-re a pontot, még ott az a remek fehér kesztyű, amitől mindenki vagy pantomimesnek, vagy pincérnek, vagy Mikiegérnek néz ki, esetleg rögtön mind a háromnak. És mindezt miért? Azért, hogy meg lehessen hallgatni egy motiválatlan műsort; egy értelmetlen, de legalább hosszú és követhetetlen beszédet, ami nem szól semmiről; hogy az ember kisétálhasson a pódiumra, kezet foghasson egy csapat emberrel, akiket nem ismer, soha korábban nem látott és valószínűleg eztán sem fog; akik semmit se jelentenek neki, és cserébe akiknek szintén semmit sem jelent az a néhányszáz futószalagon felvonuló egyetemista. Egy szubsztancia nélkül ceremónia, ahová odacsődülhetnek a családtagok elérzékenyülni, ha szeretnének, ráadásul az egyetem még egy kis pluszpénzt is összeszedhet a fényképek és videók árusításával.

Mindezt megkoronázza a meghívólevél: a tanulmányi hivataltól érkezett, terjengős, hivatali nyelvezetben írt semmitmondás, amelyben nagybetűs, vastagbetűs, aláhúzott és színessel szedett kiemelésekkel továbbá túltengő felkiáltójelekkel hívják fel a tisztelt címzettek figyelmét a lényeges momentumokra. Teszik ezt pontosan tudván, hogy bár ezek a népségek sikerrel szereztek diplomát nálunk, ez még nem jelenti azt, hogy képesek elolvasni egy levelet, azt megérteni, és a benne foglaltak szerint cselekedni.

Ha engem bíznak meg, hogy megszervezzem, akkor bizony a tanszéken tartanánk diplomaosztót. A meghívón az időpont és a helyszín szerepelne, felkiáltójelek nélkül. Legfeljebb a tanszékvezető mondana beszédet, ha már valakinek feltétlenül beszédet kell mondania – vagy valaki meghívott vendég valami rövidet és frappánsat, olyasmit, aminek esetleg értelme is van, és akár még releváns is lehet a frissdiplomásoknak. Nem lenne pózolás és fontoskodás. Aki akar, öltözhetne Sailor Moonnak, de nem lenne kötelező. Készülnének komoly és komolytalan felvételek, mint régen az osztályfényképeknél. Lenne büfé, édességgel, gyümölcslével, szendvicsekkel és mivel nem vagyok semmi jónak az elrontója, még kis alkohol is lehetne azoknak, akik élnek ilyesmivel. A végén esetleg, aki akar, ölelkezhetne egyet, aztán mindenki megy világgá, lehetőleg jó szájízzel.

Ehelyett az ember feláldozhat egy néhány órát az életéből egy megjátszott, színpadias, jelentőséget teljes mértékben nélkülöző idétlenségre, aminek voltaképpen semmi, de semmi köze nincs az egyetemen eltöltött évekhez, ahol nincs szó se diadalokról, se növekedésről, se tanulságokról, de még tanulmányokról sem. Csak egy plüssborítóba gyömöszölt papírról. És persze, simán ki lehet bírni, végig lehet csinálni. Az ember képes ennyi áldozatot hozni, ha másért nem, hát a felmenői kedvéért. Meg aki eltöltött pár évet bármelyik egyetemen, feltételezem, hogy szerzett már rutint abban, hogy hogyan kell elalvás nélkül végigülni olyan eseményeket, amiken senki nem mond semmit a jelenlévő túl sok embernek, és ahol nem lehet levegőt kapni. Helyén kell kezelni a ceremóniát, és akkor nem nagy dráma: odamegy, átveszi, hazamegy, örül, hogy túlesett rajta.

A problémák ott kezdődnek, hogy úgy tűnt, a környezetemben nem mindenki tudta helyén kezelni a dolgot, és ezért újra meg újra feltette a kérdést: De mit fogsz fölvenni? Voltak, akik megértették elsőre is, és voltak, akik tizedjére sem a válaszomat: Nem tudom, és nem is érdekel. Majd valamit. Egy fekete szoknyát meg egy fehér inget. Vagy a szuperhősös pólómat és egy rövidnadrágot. Majd meglátom aznap reggel. Nem kell elvinni vásárolni. Nincs szükségem egy új ruhára, amit többet fel se veszek, egy olyan diplomaosztó kedvéért, amire amúgy nem is szeretnék elmenni. Nem akarok se kosztümöt, se semmiféle csinosnak mondott új ruházatot. Nem kell alkalmi ruhára pénzt kiszórni az ablakon, akkor sem, hogyha történetesen nem az én pénzemről van szó. Egyszerűen nem. És amikor azt mondom, hogy nem, az valóban azt is jelenti, hogy nem, és nem azt, hogy kellő győzködés után a nem hirtelen igenné fog változni.

Ennyi bevezetés után eljött az ideje, hogy elmondjam, pontosan mi is a bajom ezzel a kérdéssel, hogy miért lettem tőle napról napra ingerültebb. Nem komplikált, és nem is lesz hosszú: azért, mert ez a kérdés közel sem olyan ártalmatlan, mint amilyennek tűnik, és az ilyen kevéssé ártalmatlan kérdésektől elég hamar be tud telni az amúgy sem túl nagy befogadóképességű hócipőm.

Nem akarok feminista feneket kerekíteni a problémának, de essünk túl ezen is: ha fiú vagyok, kizártnak tartom, hogy el kellett volna szenvednem ezt a heteken át tartó nyaggatást. Ha fiú vagyok, minden bizonnyal van egy öltönyöm, és felveszem azt – ráadásul valószínűleg rokonaim, barátaim és üzletfeleim is kinézik belőlem, hogy képes vagyok kiválasztani a megfelelő öltözetet a megfelelő alkalomra, önállóan. (Végeztem rögtönzött közvéleménykutatást a helyszínen, ruházkodási verbális abúzust egyetlen fiú szaktársam sem szenvedett el.) Ez tehát az egyik ok.

A következő még egyszerűbb: egy diplomaosztóról beszélünk. Mit jelent ez? Térjünk vissza a bejegyzés elejére, a gondosan zárójelbe tett kitérőre. Azt, hogy szereztem egy diplomát. Vajon ha tudtam szerezni egy diplomát, mégpedig kifejezetten jónak mondható eredménnyel, akkor nem lehetséges esetleg, hogy felöltözni is fogok tudni segítség nélkül?

Harmadrészt, ha már feltétlen a diplomám kapcsán kell dolgokról beszélgetni, nem beszélgethetnénk valami méltóbbról? Arról, hogy mit csináltam négy évig az egyetemen? Vagy akár arról, hogy volt egy záróvizsgám, ami olyan mértéktelenül és olyan sokszor volt megalázó, hogy arra szavaim sincsenek? Igaz, szerencsés voltam, mert ezen kívül kifejezetten rossz vizsgatapasztalatom nem adódott, de pont ez és pont ekkor igen rosszul jött ki. Nem beszélhetünk arról, hogy miért tudtam mégis megbékélni a szakzárással és az összes többivel, és hogy mi volt végeredményben a jó abban, hogy így alakult? Nem beszélhetünk arról, hogy nekem egy jó minősítésű diploma miért lett volna ekvivalens a teljes kudarccal, hogy miért nem érhetem be a lehető legjobbnál kevesebbel? Arról, hogy írtam egy százhatvan oldalas szakdolgozatot önálló kutatás alapján, primer forrásokból, olyan témában, aminek nem létezik irodalma? Nem beszélhetnénk mindennek az érdekes részéről, hogy mi minden van emögött a plüssbe csomagolt papírlap mögött?

És még egy utolsó érv: ha egyszer megmondtam, hogy nem érdekel a kérdés és nem akarok beszélgetni róla, azt miért nem lehet tudomásul venni? Hiszen az én diplomám, az én diplomaosztóm és az én ruhám, és az esetlegesen fenyegető nyilvános megszégyenülés is (mintha észrevenném, hogy mások alkalmibban öltöztek fel, mint én – most komolyan?) az enyém. Az egy dolog, hogy nem árulok el különösebb tehetséget a ruházkodás terén, de nem lehetséges-e esetleg, hogy ez azért van, mert nem is érdekel különösebben, és soha nem is akartam megtanulni? Nem lehet ezt tiszteletben tartani? (Meg egyébként az én életem is, de ez mondjuk mellékes.)

Végül egyébként sikerült felöltöznöm. Segítség nélkül. Egy fehér ingbe, egy fekete szoknyába, és igen, a pöttyös tornacipőmbe.

pottyos

Mindjárt megmondom azt is, hogy miért. A fentiek ismeretében könnyű volna rávágni, hogy lázadásból, kivagyiságból, csakazértis. Pedig nem. Nem egészen. Nem szeretek fejjel menni a falnak, és megválogatom, hogy mikor érdemes felvenni a kesztyűt és mikor nem. Józan ésszel belátom, hogy nem mindig ér annyit egy-egy konfliktus, hogy feltétlenül igazam legyen. A pöttyös cipő magyarázata ugyanis még ennél is sokkal-sokkal egyszerűbb.

Nincs másik cipőm.

Illetve van, persze. Van egy téli bakancsom. Van egy lila-narancssárga futócipőm. Van egy fekete-rózsaszín futócipőm. Van egy szétszakadt szandálom. Van egy szőrös, lila mamuszom. És egy pöttyös tornacipőm.

Tudtam, hogy valahol, sok-sok évvel ezelőttről, egy költözéssel ezelőttről valahol lapul még egy cipő. Egy fekete, nem nagyon, de azért éppen eléggé magas sarkú, amolyan alkalmi cipő, talán a ballagásomról. Órákig túrtam a soha ki nem rámolt dobozokat a padláson, de végül csak meglett. Felpróbáltam. Kényelmetlen volt, nem tudtam benne járni, és hülyén is éreztem magam benne, de úgy döntöttem, hogy egy órára, másfél órára kibírom, ha muszáj. Két délelőtt gyakoroltam vele a lépcsőn felmenést és lemenést, és közben sűrűn káromkodtam befelé, hogy miért is kell az embernek olyan cipőt hordania, ami fáj, és reméltem a legjobbakat. Aztán felöltöztem, a spanyolcsizmát behajítottam egy szatyorba, felvettem a kényelmes, pöttyös tornacipőmet, és elindultam.

A metrón láttam meg a tükörképemet az ajtó üvegében. És abban a pillanatban rájöttem, hogy nekem ez így tetszik. Ha házasodni lehet a habos-babos esküvői ruha alatt tornacipőben, akkor diplomát átvenni miért is ne lehetne? Miért kellene olyan cipőt fölvennem, ami fáj és amiben nem tudok járni, és minden lépésre koncentrálni kell? Pláne miért kellene ezt tennem, amikor pedig kifejezetten ellenzem és helytelenítem, hogy a nőktől azt várjuk el, hogy a “szépségért” szenvedjenek, hogy kvázi sanyargassák magukat azért, hogy mások elvárásainak megfeleljenek. És mire leszálltam a metróról, tudtam, hogy marad a pöttyös tornacipő, hogy nem tehetek mást, és legfeljebb reménykedek hevesen, hogy nem kell ezt hallgatnom majd életem végéig.

Hát ezért. Lehet, hogy nem volt igazam. Lehet, hogy kár volt. Lehet, hogy most, higgadtan, utólag, azt mondanám a vásárlási javaslatokra, hogy oké, menjünk el, és vehetünk egy cipőt: egy józan, lapos talpú, szép, fekete cipőt. De végeredményben meg csak nem bánom. Azért nem bánom, mert az egyszerűen nem én lettem volna, aki felveszi azt a másik cipőt, a gonoszat, a kényelmetlent, az ellenségeset. Hűtlen lettem volna saját magamhoz, mindahhoz, amit az elmúlt évek során mondtam, tettem, gondoltam és mutattam.

Ez vagyok én. Aki felveszi a fehér kesztyűt, ha az az elvárás, bármilyen nevetségesnek érzi is; elmegy a diplomaosztóra, bármennyire feleslegesnek érzi is; erőt vesz magán és kezet fog az idegenekkel, bármennyire kellemetlennek érzi is – de végeredményben csak nem hazudtolja meg önmagát.

Valószínűleg nem ez a jó végszó, úgyhogy megpróbálom még egyszer. A pöttyös tornacipő nem a rendszer elleni lázadásról szól, sokkal inkább a magammal szembeni beletörődésről, talán-talán megbékélésről. Annak az beismeréséről, hogy én én vagyok és ilyen, és nem valaki más, aki másmilyen. Hogy könnyen lehet, hogy könnyebb volna nekem is, a környezetemnek is, hogyha nem ilyen lennék, de ilyen vagyok. Arról szól, hogy akár tetszik, akár nem, nekem a konformizmus nem ér annyit, mint a fizikai komfort és az integritásom megőrzése. Arról szól, hogy hahó, emberek, nem lehetne végre megérkezni a huszonegyedik századba, és azt nézni, hogy ki vagyok és mit csinálok, és nem azt, hogy mi van rajtam és hogy nézek ki?

Na jó, meg persze egy kicsit arról is szól, hogy egy széttaposott pöttyös tornacipő igazán klassz dolog.

A precizitás fontossága

Közzétéve 2016. június 22. Szerző: poggi

Válasz

Ránézésre jól megfogalmazott terv:
“Bemegyek reggel kilenckor az első csoportban, és kihúzok két normális tételt.”

Sokkal jobban megfogalmazott terv:
“Bemegyek reggel kilenckor az első csoportban, és kihúzok két normális tételt, és hagyják is végigmondani mindkettőt.“

Poggi.hu

Violet Empire of Dreamers

Címke: egyetemes

Osztás

Tizennyolc

A svéd dolog

Pöttyös

A precizitás fontossága