Két tűz között

Az írásbeli záróvizsgák után, a szóbeli előtt. Még fáradt vagyok, de már nem csontig hatóan, nem úgy, hogy azt higgyem, soha az életben nem leszek túl rajta. Még nem rettegek, csak kezdek ideges lenni. Azt is inkább csak fejben, nem gyomorban.

Nem tudom, hogyan és merre tovább. Ha minden terv szerint megy – és azért elég nagy baj lenne, ha nem menne terv szerint -, akkor idén nyáron lesz egy diplomám. Harmincévesen. Van ez így. Nem kell elkapkodni a dolgokat. Nem kell mindig, mindenhová az állítólag legrövidebb, állítólag legegyszerűbb, nyílegyenes úton elérkezni. Úgyse az a szokásom.

Mindebből viszont az is következik, hogy az idén nyár után elkövetkező időkről nagyon keveset tudok, vagy akár csak sejtek. És mivel félek az ismeretlentől meg a bizonytalantól, és még nem tudom, mi lehetne a következő kaland, amibe fejest kéne ugrani, hát leginkább visszafelé nézegetek. Erre az elmúlt négy évre, erre az egyetem című kalandra, azokra a tanulságokra, amiket le lehetne vonni. És amiket le is szeretnék vonni. És amiket talán le is fogok vonni.

Már csak ilyen vonogatós hangulatomban vagyok.

Úgyhogy elsőként mindjárt itt egy remek életbölcsesség, amire sikerült szert tennem: ha egy mód van rá, egyazon héten, két különböző szakon ne írjatok záróvizsgát, mert rossz dolog. Még akkor is rossz dolog, hogyha az egyik műsoron kívüli. Nem is annyira fejben meg tanulásban (abban is persze), hanem érzelmileg, idegileg, lelkierőben. Sok az a jóból.

Aztán majd vonogatok még. Ha mást nem, akkor a vállamat.

Bakancslista közbeszól

Hónapok óta gondolkozom már, hogy akarok-e én erről írni egyáltalán, és ha igen, akkor hogyan, és megéri-e ez az egész, és hogy nem fog-e egyszer csak hirtelen visszacsinálódni, hogyha leírom, vagy hogy mi lesz, hogyha a sok leírástól egyszer csak elhiszem az egészet, és valósággá válik, és akkor aztán pánikba esem. Szóval gondolkoztam, halogattam (mindig voltak nagyon jó ürügyeim arra, hogy pontosan miért is – hogy például legjobb lenne megvárni, amíg az egész hivatalos lesz, vagy ilyesmi), és csak nem írtam meg.

Mostanáig.

Szóval az úgy volt, hogy amikor beiratkoztam az egyetemre, és tartottak nekünk nagyszabású eligazítást, akkor közölték, hogy pontosan tudják, hogy mindenkit csak az Erasmus érdekel, éppen ezért sajnálattal közlik, hogy az nálunk márpedig nincs, nincs a tanszéknek külföldi kapcsolata, szóval tegyünk le róla már azelőtt, hogy beleélnénk magunkat, és esetleg fájni kezdene. Kicsit későn szögezték ezt le, mert addigra már egy egészen picikét fájt, de beletörődtünk, és kész. Ez van. Illetve ez nincs. És egyébként is, szakmai gyakorlatra lehet menni, úgyhogy majd megtanulok németül és elmegyek Drezdába a tartományi könyvtárba Maja kódexet őrizni.

Mint ismeretes, a jó történetek rendszerint úgy kezdődnek, hogy “az úgy volt”, és utána vázolnak valamit, ami teljességgel ellentmond a továbbiakban eljövendő eseményeknek, és a jó történet arról szól, hogy hogyan történhetett ez meg mégis. A következőképp:

Február utolsó napjaiban derült égből érkezett egy e-mail, hogy szakos Erasmus-tájékoztató lesz, minden érdeklődőt szeretettel várunk egy, az e-mail dátumától úgy emlékszem, hogy legfeljebb 48 órával későbbi időpontban. Tanakodtam, csodálkoztam, értetlenkedtem, és 48 órán belül nagyjából ötvenedmagammal megjelentem a színen, ahol kiderült, hogy tulajdonképpen mégis van, illetve lesz nekünk is Erasmus, meg hogy tulajdonképpen mégis vannak, illetve lesznek a tanszéknek külföldi kapcsolatai, és minderre pályázhatunk is már az eljövendő tanévre, egészen március első napjainak valamelyikéig. Azaz akkor, hogyha képesek vagyunk nagyjából azonnal döntést hozni az ügyben.

Na már most aki olvas (rosszabb esetben ismer) már egy ideje, annak valószínűleg nem okoz nagy meglepetést, hogyha beismerem, hogy nem vagyok az a könnyen-gyorsan-fájdalommentesen döntő alkat. Annak ellenére sem, hogy az évek során már megtanultam, hogy a döntések nem a hosszas kínlódás alatt születnek, hanem nagyjából tíz másodperc alatt, és azt is, hogy bármi történjék is, idővel az okos kis fejünk megmagyarázza nekünk, hogy miért is alakult minden jól pontosan úgy, ahogy, azaz hogy a döntéseknek nincs valódi súlya a jövőbeli boldogulás szempontjából.

Mindez természetesen nem lett volna elég ahhoz, hogy meggyőzzön arról, hogy nekem pályázni kell valami olyasmire, ami ennyire nagy és félelmetes. Csakhogy itt van nekem ez a Bakancslistám, és a Bakancslistán félreérthetetlenül szerepel, hogy nekem el kéne nyerni egy Erasmus ösztöndíjat, gyakorlatot, vagy valami hasonló jóságot, és amennyiben ez a célom és tényleg ezt szeretném hosszú távon (márpedig csak így kerülhetett fel arra a listára), akkor nem volna helyes engednem, hogy a rövid távon beszari énem ezt keresztülhúzza. Úgyhogy önként vállalt kötelezettségemnek eleget téve beadtam egy pályázatot, a többi pedig, amint azt mondani szokták, már történelem.

No jó, az igazsághoz hozzátartozik még, hogy eltöltöttem néhány estét a baráti egyetemek weblapjának tanulmányozásával különös tekintettel a megélhetés költségeire és a felkínált tanegységekre, de igazság szerint ez nem tartott olyan szörnyen sokáig, mert igen hamar szerelemre lobbantam a választott egyetemem iránt. A neheze a szakmai önéletrajz volt két nyelven, a motivációs levélről és egyéb mellékletekről nem is beszélve. De vért izzadva, küszködve és nyöszörögve sikerült időben leadni az egész paksamétát, és utána nem volt más dolgom, mint enyhe gyomorgörccsel várni, hogy elbírálják. (Azt gondolom, hogy nem helyes közölni a nyomorult hallgatóval, hogy “ma délután fogunk összeülni megbeszélni a pályázatokat”; jobb az ilyesmit nem tudni. Kicsit nehéz elképzelni egy olyan szituációt, hogy ülnek egyetemi főemberek az én életrajzom fölött, és azt mondják, hogy “ez igen, ennek az embernek adunk szemtelenül sok ösztöndíjat!”)

Szó szót követett, és úgy egy hónappal később, de lehet, hogy hat héttel, erre bizony már nem emlékszem, kiderült, hogy az egyetemi főemberek mégiscsak úgy határoztak minden józan ész ellenében, hogy ez igen, és hogy adnak nekem szemtelenül sok ösztöndíjat (ami természetesen csak innen nézvést tűnik szemtelenül soknak, és az önerő előteremtésének mikéntje még nem egészen világos előttem), úgyhogy a dolgok jelenlegi állása szerint januárban fogom a motyómat, és egy fél évre elköltözöm Svédországba.

Sverige

Na persze még semmi sem biztos. Még a svédek is el fogják bírálni a pályázatomat, és esetleg azt mondják, hogy “hát meghülyültek a magyarok, ezt akarják ideküldeni, hát nincs ezeknek eszük?” De ha ez mégsem történne, akkor.

Nyekk. És vupp. És más mindenféle hangeffektek. Hogy mennyire vagyok megrettenve, azt inkább ne fejtegessük. Tekintsünk el annak a taglalásától is, hogy hogyan sikerül majd pontosan lemaradnom a budapesti rendezésű műkorcsolya Európa-bajnokságról, ami tulajdonképpen egy kicsit még vicces is. Javaslom, hogy pillanatnyilag mindezeket a témákat mellőzzük, idővel sor kerül majd mindegyikre.

Pont ebből a megfontolásból – mármint hogy mindenféle témákra, a szokásosnál talán kicsit konkrétabb és/vagy gyakorlatiasabb formában sor kerüljön – jelent már meg ott fönn a menüben ez a bizonyos “Rasmus” nevű fül. (Az Erasmus olyan hivatalos név. A Rasmus meg olyan kedves.) Azaz jelen bejegyzés, azon túl, hogy a szokásostól eltérően információt is közöl, tulajdonképpen rovatindítónak is tekinthető.

Hát így. Drukkoljatok nekem.

Búcsú

Kedves Vizsgaidőszak!

Igazán hősiesen küzdöttél, büszke lehetsz magadra. Ezúttal ugyan alul maradtál (én meg önelégülten felül), de ne aggódj, decemberben újra találkozunk, és összemérhetjük erőinket.

Addig meg pihend ki magad alaposan – én is ilyesmire készülök.

Üdv!

Borges, Bábel, Könyvtár

Ha dorottyamarianna közkinccsé tette a magáét, akkor én is (mert miért ne, utánozás majomszokás.) Íme:

“Amióta csak a létezéséről tudok, kisebb-nagyobb fenntartásokkal viseltetek Borges iránt – idegenkedésemnek valószínűleg az oka az lehet, hogy D. B. mennyire imádta őt. Emlékszem, hogyan dicsekedett vele, amikor gimnazista korában sikerült szert tennie egy legépelt, indigózott másolatra, talán pont az elbeszélésekből. Ez abba az időszakba esett, amikor Borges írásai amolyan mitikus kötetek voltak, kapni nem lehetett, a könyvtárakból pedig kilopták őket, és nagyon kevesen láttak közülük akár csak egyet is valaha a saját szemükkel. Azóta persze eltelt tizenöt év, és az Európa valamikor kétezer körül nekilátott az életmű kiadásának, sőt, van diákkönyvtáras, olcsó verzió is, úgyhogy már boldog-boldogtalan hozzáférhet Borgeshez, és ez az egész történet vélhetőleg nem is egészen tartozik ide.

Pedig mindazok alapján, amit tudok Borgesről – hogy könyvtáros volt, hogy a megérthetetlennek tartott világot akarta megérteni, hogy ő a gyilkos A rózsa nevében, mert Eco vicces gyerek kedvű posztmodern író -, valószínűleg szeretném. Évekkel ezelőtt olvastam is valamennyit tőle, amikor kellett, de mindvégig abban a biztos tudatban, hogy én őt úgysem érthetem. (Mert amit D. B. ért, ahhoz én hülye vagyok, és magamat hülyének érezni nem szeretem – de ez már megint nem igazán tartozik ide.)

Egyébként Bábeli könyvtárat pont szeretem is; tetszik a “könyvtár az egész világ, és könyvtáros benne minden férfi és nő” felfogás. Igaz, Borges Könyvtára (vagy világa?) elég nyomasztó hely: itt ez a nagy világ, tele megismerhetetlen és felfoghatatlan valósággal, aminek a megértésére kár is törekedni, mert az ember túl kicsi és túl kevés ahhoz, hogy akár csak töredékesen is megérthesse. Ennek ellenére akadnak emberek, akik úgy döntenek, hogy hisznek valamiben (nagyszerű, csodálatos szövegek létezésében és felkutathatóságában, a könyvtárosban, aki elolvasta a teljes katalógust, és így tovább) és az életüket ennek a valaminek a – teljesen hiábavaló – felkutatásának szentelik. Ez a kilátástalanság kevésbé tetszik.

A véges sok – huszonöt ortográfiai – jelből összeállított valamennyi lehetséges, és egymástól különböző, egyforma hosszúságú könyv képzete az én fejemben nagyon összecseng a négyféle aminosavból álló DNS-lánccal, bár azt gondolom, hogy erről Borges a negyvenes évek elején még nem nagyon tudhatott (igaz, nem vagyok tájékozott a molekuláris biológia történetében). Haloványan úgy emlékszem, hogy Vonnegut is írt valamikor hasonlót, bár őt mintha inkább lenyűgözte volna, hogy mindössze huszonhat betű, tíz számjegy és öt írásjel használatával leírható minden. Az egymásba fonódó, méhsejt-szerű hatszög alakú termekkel pedig mintha találkoztam volna A Végtelen Történetben – feltételezem, Ende szándékosan utalt erre a novellára. (Talán újra kellene olvasnom, hátha mai eszemmel már más párhuzamokat is felismernék benne – nem mintha ez idetartozna.)

A könyvtár mindenesetre az én felfogásomban is a világ leképeződése, de nem maga az egész világ, nem úgy, mint Borgesnél. Nálam a világ ugyan, de kisebb léptékben, logikusabban, véges méretekben, és lehetőség szerint olyan megoldásban, ahol könnyebb rendszert találni és teremteni, mint a valóságban (ami egy félelmetes hely). De ez, valószínűleg már megint csak nem tartozik ide.”