Legjobb dolgok listája

Késő este van, úgy is mondhatnánk, hogy éjszaka, sőt, rövidesen már a hajnal kifejezés sem áll majd távol az igazságtól. Mégis muszáj írnom kicsit, bár a monitorom furcsán szellemképes (alkalmanként csinál ilyesmit, előbb-utóbb majd kitisztul, a gépházban is lakik egy fűnyíró, ami néhanapján bekapcsol, legalábbis a hangok erre engednek következtetni – lásd: azt mondták a hangok) és ez némiképp megnehezíti a folyamatot.

Másrészt az időm is véges, mert holnap reggel kelni kell, vár a munka, rövidesen aludnom kellene. A pizsimet már betároltam a radiátorra, hadd melegedjen. Miközben teregettem a fűtőtestre a ruháimat, különös megfigyelést tettem. Gedeon (a szobanövényem és lakótársam) virágot hozott. Kettőt is. Isten látja lelkem, nem vagyok egy rosszindulatú valaki, bizalommal is szoktam lenni mindenféle dolgok iránt, de eszembe sem jutott, hogy Gedeonnak virágja is lehet. Nem olyan típusnak néz ki. Látom már, hogy ez meglehetős ostobaságra enged következtetni részemről, mert egy növény miért is ne virágozna? De Gedeon virágzik, teszi mindezt januárban, az ablakon bekandikáló telihold fénye közepette. Virágzásra teljesen alkalmatlan évszakban, mikor nyár eleje óta még tápoldatot se kapott, csak vizet, meleget, néha kis zenét és szeretetet.

Gedeon virágzásáról pedig az jutott eszembe, hogy jó volna tisztázni magamban, még mielőtt holnap reggel felszállok a buszra, és bevetem magam újra a munkába, hogy bár nagyon nehéz hónapo(ka)t tudhatok magam mögött, és hogy meglehetősen utálom az életemet jelen formájában és időbeosztásában, mégis történnek velem időnként jó, sőt, nagyon jó dolgok. Rövid ötletelés után magam is megdöbbentem a listán, amivel végül a tavalyi évet illetően elő tudtam állni. Hat tétel szerepel rajta, ami azt jelenti, hogy átlagosan kéthavonta történt velem legalább egy nagyon jó dolog. Ezzel azért már egészen jól együtt lehet élni, nem igaz? (És bármily csábító is az ötlet, a 2009-es év legnagyobb csalódásait nem szedem listába.)

6. Levelet kaptam Kimmie Meissnertől. Természetesen nem magától írt nekem, előbb én írtam neki, leginkább azon felindultságomtól vezérelve, hogy az edzőjét, akivel akkor éppen az Amerikai Bajnokságra kellett volna készülniük, láttam a tévében egy európai korcsolyagálán. De akkor is. Nem minden nap kap az ember kézírásos és ennyire kedves levelet műkorcsolya-világbajnokoktól.

5. Megjelent a Csodaidők-tetralógia 3. kötete. Egy olyan könyvről van itt szó, ami valami oknál fogva végtelenül közel áll a szívemhez, és amiről sokáig úgy tűnt, soha nem jelenik majd meg. De megjelent, és ott voltam, és annyira lekötött és lázba hozott, hogy két hétig nem is foglalkoztam semmi mással, csak jegyzeteltem, gondolkoztam, rejtvényt fejtettem, és jól éreztem magam. Utoljára az első Harry Potter volt rám ilyen hatással, és annak, akárhogy is nézzük, karácsonykor volt tíz éve.

4. Voltak nálam látogatóban emberek. Amióta csak beköltöztünk, égek a vágytól, hogy eldicsekedhessek az ismerőseimnek a házzal, főleg, hogy ez jó ürügyet szolgáltat arra, hogy egy napot együtt töltsünk. Volt néhány ilyen alkalom az idén, de a legjobb az volt, mikor itt voltak a fiúk nyár elején, szalonnát sütöttünk, hintáztunk, és rengeteget beszélgettünk a semmiről.

3. Több év kihagyás után újra volt Budapesten Junior Grand Prix korcsolyaverseny. Szabadságot vettem ki arra a hétre, és betáboroztam a Gyakorló Jégcsarnokba, és nagyon jó korcsolyázást néztem, nagyon jó társaságban. Akkor egy hétig úgy éreztem, mintha tartoznék valahova, és ilyenre a Szellemivetélkedő szétesése úta nem volt példa. Ezúton is még egyszer köszönöm B.-nek és T.-nek, istenien éreztem magam.

2. Megöleltem Kiss Ottót. :) Mikor márciusban elregéltem neki, hogy az Emese almája című kötetétől mindig ellenállhatatlan ölelkezhetnékem támad, azonnal vette a lapot és felkínálkozott. Nem hiszem, hogy ezt valaha is meg tudom majd kellőképp köszönni, az évtized talán legjobb ölelése volt ugyanis.

1. Megmutattam a regényem kéziratát egy szakmabelinek. Van ugyanis egy befejezett (bár nem kész) kéziratom, amit meg merek mutatni embereknek. És a szóban forgó szerkesztő nem azt mondta, mint az egy-két kiválasztott barátom, nem áradozott róla, hogy milyen nagyszerű és tökéletes. De azt mondta, hogy vannak benne jól megírt részek, és hogy érdemes dolgoznom rajta, mert lehet belőle egy jó regény. Mindaz, amit a “Magányos fák” írásából tanultam és amit a véleményekből okultam, az elmúlt év legnagyobb eredményeként fogható fel.

Tavalyi könyvek

Van egy olyan meglehetősen erős sejtésem, hogy az én év végi (év eleji) statisztikáim az ég világon senkit sem érdekelnek rajtam kívül, de ez, szokás szerint nem gátol meg abban, hogy le is írjam őket. A helyzet az, hogy ha az ilyesmi elegendő volna ahhoz, hogy eltántorítson, akkor még kevesebbet írnék, mint egyébként. Az meg aztán kinek jó? Azoknak, akiket úgysem érdekel, úgyis mindegy, nekem pedig rosszabb. Így.

A helyzet az, hogy tavaly is összeolvastam mindenféle dolgokat. Olyasmiket is, amikre már abszolút nem is emlékszem. Még akkor sem feltétlenül, mikor elolvasom, hogy milyen jegyzeteket fűztem melléjük. 2009-re finomítottam kicsit a táblázatomon, már nemcsak nyelv és terjedelem szerint vannak csoportosítva, hanem bontottam műfaj szerint is (próza, vers, non-fiction), illetve a szerző nemzetisége szerint szintén. Újdonság továbbá, hogy az év elején 10-es skálán osztályoztam minden könyvet, de mikor sokallni kezdtem a lehetőségeket, váltottam az Amazonon is használt ötös skálára (Loved it, Liked it, It was OK, Didn’t like it, Hated it). Új dolog volt még továbbá, hogy nyitottam új irányokba is, nevezetesen a kortárs (és nem kortárs) magyar irodalom, a nem angol-vagy-amerikai irodalom, a nem-ifjúsági irodalom, és a novellák felé, és igyekeztem a non-fiction (tudományos / ismeretterjesztő / dokumentum) arányát növelni az elmúlt évekhez képest. Ehhez tegyük még hozzá azt az adatot is, hogy a munkahelyre való ingázás a napi szűk egy óráról napi bő két és fél órára növekedett, és azt is, hogy nem csak a buszon szoktam olvasni.

Így kaptam azt a megdöbbentő számadatot, hogy a 2009-es évben 40692 oldal nyomtatott szöveget olvastam, és ebben nincs benne mindaz, amit nem fejeztem be, és ezért nem került bele a nyilvántartásba (kapásból három ilyen jut eszembe, de lehet, hogy van több is – Melissa Anelli: Harry, a history – Szomory Dezső: Gyuri – Angela Brazil: The youngest girl on Fifth – nyugodtan hozzá is adhatnánk tehát még nagyjából 200-at az egyenleghez, csak éppen az már nem oszt, nem szoroz). Nem tudom, hogy mi az országos átlag, de nem tudom, hogy a napi átlagos 112 oldal (legalacsonyabb novemberben: 18,9 – legmagasabb augusztusban: 175,6) elolvasása mennyire számít normálisnak, soknak vagy kevésnek. Ezt az oldalszámot 146 regény, 23 non-fiction könyv, 12 verseskötet és 441 novella tette ki (ennek túnyomó része 19 kötetben, meg néhány másik elszórtan).

Új fejlemény: a 181 monográfiából kereken 150 olyan, amit nem olvastam még korábban, és a novelláskötetek közül is csak egyet (Kurt Vonnegut: Majomház).

Ami még bizarr: az idei 200 könyvből 46 esik abba a kategóriába, amit úgy nevezek, hogy “meghalós könyv”, azaz a fő témája vagy a halál, vagy a főszereplő meghal benne, vagy a főszereplőhöz egy nagyon közel álló valaki meghal benne, vagy a cselekménye a haldoklás, esetleg a halál utáni élet. Ez durván minden negyedik könyvet jelenti arról nem is beszélve, hogy közben írtam is egy ilyent, amiből le lehetne vonni azt a következtetést, hogy ezért vagyok ennyire depressziós mostanában, de ez a következtetés hibás, ugyanis imádom a meghalós könyveket.

Az idei kedvenc (legtöbbet olvasott) szerzőim a következők: Kiss Ottó (11 kötet, két ismétléssel) Meg Cabot (8 kötet), Astrid Lindgren (7 kötet). A dobogóról lemaradtak Madeleine L’Engle, Henning Mankell és Raana Raas (4-4), hatan állnak holtversenyben ötödikként 3 kötettel, és húszan osztoznak a 2 pontot érő hatodik helyen. Ha valakit érdekelnek a pontos nevek, keressen meg, és szívesen megosztom vele.

Oldalszámok tekintetében az összesített rangsor kicsit változik, a TOP 10 a következőképpen fest: Meg Cabot (1851), Raana Raas (1651), Kurt Vonnegut (992), Madeleine L’Engle (980), Astrid Lindgren (942), Darvasi László (902), Kiss Ottó (868), Henning Mankell (815), Berg Judit (789) és C. D. Payne (785). A 11. helyen álló Takami Kósun azért méltó említésre, mert ő ezt a 738 oldalt, az egyetlen Battle Royale kötetével érte el, ami – nem meglepetésre – a leghosszabb könyvem volt az idén. Az utolsó helyezést egyébként Molnár Ferenc érte el, összesen 1 oldallal :) Az ominózus oldal a Könyvember c. novelláskötetben szerepelt, cím nélküli töredék.

A regények átlagosan 201 oldal hosszúak voltak, a novellák pedig 9.

Novellát, tárcát, és egyéb kisprózát legtöbbet az idén Darvasi Lászlótól/Szív Ernőtől sikerült (3+34 db), a következő versenyző Kosztolányi Dezső (28), Kurt Vonnegut (26), P. G. Wodehouse (20), Kiss Ottó (16), Thury Zoltán, aki számomra az idei év egyik legnagyobb felfedezése (15), Karinthy Frigyes (12), és megosztottan Heltai Jenő, Márai Sándor és Móricz Zsigmond (10).

Nemzeti hovatartozás szerint 59 könyv származott az Egyesült Államokból, 48 volt magyar, 30 brit (beleértve az ír és skót szerzőket is, walesivel nem volt idén dolgom), 12 svéd, 8 német, 5 ausztrál és 5 norvég, 4 kanadai és 4 francia, 2 japán, és egy-egy finn, olasz, dél-amerikai és svájci. Amennyiben tudok összeadni ez összesen 181 tétel. A novelláskötetek csaknem mind magyarok, eltekintve három amerikaitól (Vonnegut, Bradbury és egy antológia) és három brittől (két Wodehouse és egy Wilde).

Magyarul 147 könyvet olvastam, angolul 34-et. Az angolok átlagosan 8 oldallal voltak hosszabbak, mint a magyarok. Négy olyan szerző volt, akit két nyelven is olvastam: Meg Cabot, Astrid Lindgren, Kurt Vonnegut és Nick Hornby.

A 181 cím közül 23 volt non-fiction, témájukat tekintve az alábbiak: könyvekről, irodalomról, írásról és olvasásról szólt 9, életrajz, útleírás vagy napló volt 6, ebből az egyik egy macskáról szólt, nemzetszociológia 3, az Antarktiszról 2, a fennmaradó három tétel pedig fizika, pszichológia és halál. A versek között nincs ennyi variáció: valamennyi kortárs magyar gyereklíra volt.

A leghosszabb könyv az idén, mint említettem volt, Takami Kósun: Battle Royale (738) volt, a leghosszabb angol nyelvű Meg Cabot: The Princess Diaries 10 (384), és a leghosszabb non-fiction Mark Twain: Önéletrajz (398). A legrövidebb az idén Kiss Ottó: Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután (32), angolul Astrid Lindgren: Lotta says ‘no’! (56), a legrövidebb non-fiction pedig Dobos Éva: José Rizal – írói arckép (48). A leghosszabb novella (kisregény?) Szív Ernő: A berlini fekete füzet volt (78), a második leghosszabb pedig Déry Tibor: Vidám temetés (54). A legrövidebb a már korábban említett egyoldalas Molnár Ferenc.

A novellákat három fokozaton osztályoztam, (vagy semmi, vagy + vagy ++), a komplett könyveket pedig egyszer egy 10-es skálán, később pedig 5-ösön. Az év végi átlag 7,75 és 4,05 volt, azaz összességében a legtöbb könyv tetszett. És, ami a legszebb, hogy ha ezt az adatot súlyozzuk az oldalszámokkal, akkor is 7,73 illetve 4,12 az eredmény, azaz elég egyenletesen, hossztól független is szeretem, vagy utálom a könyveket.

Mára végezetül álljon itt a lista azokról a novellákról, amik ++ minősítést kaptak, és azokról a regényekről, amik az egyik skálán 10, a másik skálán 5 pontot értek el, ezek ugyanis olyanok, amiket tényleg szívből tudok ajánlani bárkinek, igaz, egy részüket csak azoknak, akik szeretik a “meghalós regényeket”:

A novellák

  • Dragomán György: Hevimetál
  • Heltai Jenő: Katonakönyvtár
  • Jónás Tamás: A nő, akivel folyton szeretkeznem kell
  • Kiss Ottó: Csúszda a jövőbe
  • Kiss Ottó: A halhatatlan tizenegy
  • Szív Ernő: A berlini fekete füzet (PDF)
  • Thury Zoltán: A nagy baba
  • Vonnegut, Kurt: Tom Edison kutyája
  • Vonnegut, Kurt: A Barnhouse-effektus

A regények

  • Adams, Douglas: Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája
  • Block, Lawrence: A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
  • Cabot, Meg: The Princess Diaries 10: Forever Princess
  • Cabot, Meg: Mediator: Heaven sent
  • Creech, Sharon: Bloomability
  • Czigány Zoltán: Csoda és Kósza körül a Föld
  • Gavalda, Anna: 35 kiló remény
  • Gleitzman, Morris: Two weeks with the Queen
  • Gyurkovics Tibor: Üveggolyó
  • Kästner, Erich: Pötyi és Anti
  • Kiss Ottó: Csillagszedő Márió
  • Kiss Ottó: Szövetek
  • Kiss Ottó: Az elmerült kert
  • Kiss Ottó: Javrik könyve
  • Kiss Ottó: Visszafelé hull a hó
  • Kurland, Roger: Játszótér
  • Lelord, Francois: Hector a múló idő nyomában
  • L’Engle, Madeleine: Csillagvágta
  • Lockhart, E.: The treasure map of boys
  • Loe, Erlend: Naiv.Szuper
  • Mankell, Henning: A fiú, aki a hóban aludt
  • Mankell, Henning: Utazás a világ végére
  • Márton Klára: Tessék engem elrabolni
  • Nicholls, Sally: Ways to live forever…
  • Payne, C. D.: Lázongó ifjúság
  • Payne, C. D.: Leláncolt ifjúság
  • Payne, C. D.: Száműzött ifjúság
  • Pennypacker, Sara: Klementin
  • Pennypacker, Sara: Tehetséges Klementin
  • Picoult, Jodi: Szívtől szívig
  • Raana Raas: Csodaidők 1 – Az ogfák vöröse
  • Raana Raas: Csodaidők 2 – Kiszakadtak
  • Raana Raas: Csodaidők 3 – Árulás
  • Shackleton, Ernest: Dél – az Endurance hajótöröttjei 1914-1917
  • Vonnegut, Kurt: Galápagos
  • Vonnegut, Kurt: A Titán szirénjei
  • Wilson, Jacqueline: A tesóm nem semmi

Hét évvel ezelőtt

2003 január elsején arra az észbontó elhatározásra jutottam, hogy blogot fogok írni. Már forgattam a fejemben a dolgot egy ideje, úgy gondoltam, képes is lennék rá, és az a gondolat is megfogalmazódott bennem, hogy talán ez lesz az, ami majd mindent megváltoztat és jó útra terel.

Akkoriban 16 éves voltam, egy sületlen kamasz. Egy olyan fiúval jártam, akibe nem voltam szerelmes, és ő se belém, és akivel kétnaponta szakítottunk, de annyira rettegtünk az egyedülléttől, hogy mégis mindig visszakoztunk, egészen nagyon sokáig. Közben egy másik fiúval leveleztem, akibe viszont nagyon is szerelmes voltam, és ő is belém, de folyamatosan győzködtük egymást ennek az ellenkezőjéről.

Harmadikos gimnazista voltam papíron, de igazából nem jártam be túl gyakran az iskolába. Néha jó okom volt rá, néha kevésbé jó, néha pedig egyáltalán semmilyen. Leginkább ebből kifolyólag, meg persze azon igyekezetből, hogy valaki végre figyeljen már oda rám, különféle hazugságok átláthatatlan kuszaságában találtam magam, ahonnan nem láttam kiutat.

Terápiára is jártam, és hazudtam a pszichológusomnak. Pánikrohamaim voltak, bár akkoriban még csak elkezdődtek, a valódi tetőzése valamivel később következett be. Volt egy baráti köröm, akkor még csak kialakulóban, olyan emberek, akiket imádtam, és akik cserébe megtűrtek, pedig energia- és érzelemvámpír voltam. Mindennél jobban vágytam arra, hogy tartozhassak valakikhez.

Mikor hét évvel ezelőtt, ugyanígy késő este leültem a számítógép elé – nem ez volt, amin most írok – nagyjából 15 kilométerre onnan, ahol most ülök, az volt az elképzelésem, hogy majd egy blog mindent meg fog változtatni. Hogy attól érdekes leszek, izgalmas leszek, egyszer csak mindenki fel fogja fedezni és elismeri majd, hogy milyen különleges és intelligens és csodálatos vagyok. Akkor még nem volt poggi.hu, úgy hívták a weboldalamat, hogy www.tar.hu/poggi, és nem volt lila. Ha jól emlékszem, kék volt és fekete, és Netscape Composerben készült.

Nem merem azt állítani, hogy abban a pillanatban, hogy leírtam: “Elég sokat gondolkoztam rajta, mi lenne a legfrappánsabb kezdőmondat”, megváltozott az életem. Nem tudom, merre mentem volna tovább, ha nem kezdek el írni, csak azt tudom, hogy merre mentem így, hogy elkezdtem. A hazugságok egy jelentős részével felhagytam, ha nem is az összessel. Elkezdtem iskolába járni, igaz, nem folyamatosan, de rendszeresebben, mint addig. A tervnek ez a része működött.

A géniuszomat azóta sem fedezte még fel senki. Vajon miért?

Akkor is boldogtalan voltam és magányos, ha nem is annyira, mint most. Gyűlöltem az iskolát, talán még jobban, mint most a munkahelyemet, amit azért néha szeretek. Minden reggel utáltam felkelni, éppen úgy, mint most is. De bármennyire erőlködtem is, nem láttam túl az iskolákon, az érettségin, egyetemen, ki tudja, mi minden máson, ami akkor a fejemben megfordult. Totális jelenben éltem, hogy most éppen milyen rossz nekem.

Alapvetően egyetlen dolog változott csak meg. Most már azért vagyok boldogtalan, mert egyáltalán semmit sem látok magam előtt, és fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek magammal. Azt se tudom, mi érdekel. Vagy hogy érdekel-e egyáltalán valami. Hogy mihez akarok kezdeni magammal, az életemmel. Hogy akarok-e egyáltalán kezdeni valamit, vagy csak azt várom-e, hogy bevégeztessék.

Annyit tudok, hogy jövőre ilyenkor valahol máshol szeretném találni magam. Nem szükségképpen földrajzilag, de a saját humán történelmemben más ponton szeretnék állni. Ha jövőre ilyenkor még mindig ugyanezen a ponton vesztegelek, bárki fel van rá jogosítva, hogy lepuffantson, megverjen, alaposan seggbe rúgjon, vagy jól megmondja nekem a magáét, mégpedig azért, mert bár már nem vagyok sületlen kamasz, nem sokat sikerült előrelépnem 2003 óta.

Ha csak az nem számít előrelépésnek, hogy már nincs kinek és nincs miről hazudnom.

Egyedül

Alsó tagozatos voltam még, mikor egyszer a tanító néni megkérdezte, hogy ki mit csinál, amikor egyedül van otthon. A mostani eszemmel azon gondolkozom, hogy vajon a helyes magatartást kívánta megtanítani nekünk, vagy egyszerűen kíváncsi volt. Akkor viszont nem érdekelt, miért kérdezi, csak egymás szavába vágva kiabáltunk.

Hogy becsukjuk az összes ablakot, bezárjuk az ajtót, felkapcsoljuk a villanyokat, és bekapcsoljuk a tévét. Meg ehhez hasonlókat.

Úgy emlékszem, megkérdezte, miért jobb, ha fel vannak kapcsolva a lámpák, de lehet, hogy ezt már csak a fantáziám tette hozzá. Nem tudom.

Egyedül vagyok itthon. Tulajdonképp egyáltalán nem kellemetlen. Kicsit olyan, mintha nyaralnék. Egy kezemen talán nem tudnám megszámolni, hány éjszakát töltöttem egyedül, üres lakásban, társaság nélkül. Soha nem találtam különösebben rémisztőnek, azt hiszem – igaz, az első alkalommal is javában gimnazista voltam.

Abban az időben, amikor a szüleim komolyan űzték ezt a hardcore utáljuk egymást, és elválunk műsort, az intenzív szakaszban egyszer megtörtént, hogy jól meg akarták büntetni egymást, és nem jött haza egyikük sem. Hajnalra mind a ketten kikötöttek egyszer – nem egyszerre, persze – az ágyam szélén, és mentegetőztek, szabadkoztak, magyarázkodtak. Talán sírtak is, de ebben sem vagyok már biztos. Mindezt meglehetősen furcsállottam. Annak az időszaknak mindenképpen a legjobb estéje volt. Megetettem az állatokat, ettem én is, neteztem kicsit, fürödtem, mit tudom én, aztán, mikor elálmosodtam, lefeküdtem aludni. Semmi stressz, csak a nagy szabadság, ami rámszakadt.

Hogy senki nem szól bele semmibe.

De persze attól kezdve, bűntudattól gyötörve mindig gondoskodtak róla, hogy legalább egyikük otthon legyen velem, nekem meg a diplomáciai készségem nem engedte, hogy eláruljam, milyen jó is volt ez nekem.

Volt még egy éjszaka Egerben – a meglehetősen rövid főiskolai pályafutásom alatt -, amikor egyedül utaztam, és volt a londoni Nagy Kaland, és volt a tavaly márciusi svédországi kiruccanás, és persze a most hétvégi Békéscsaba. Meg a mai nap. Slussz.

Most nem égnek a lámpák, mert nincs még nagyon sötét, bár persze a ronda szürke felhők meg a sárga ég sokat rontanak a fényviszonyokon. Az ablakok csakis a szakadó eső miatt vannak csukva. A tévé kikapcsolva. Igaz, nem is vagyok már alsó tagozatos. Délután kicsit heverésztem a hintámban, szagolgattam a levendulaültetvényt, néztem az eget, hallgattam a fát, amelyiken tücskök teremnek. És újra elöntött ez a nagy-nagy szabadságérzet, hogy a magam ura vagyok, és bár már bemenekültem a víz meg a jég elől, valahogy itt sem szállt még el.

Azt hiszem, szeretnék egyszer pár évig egyedül élni. Persze, majd kiderül, mit hoz a jövő, pillanatnyilag nem túl ígéretes, de ez most nem számít. Csak az számít, hogy egyedül ülök a konyhában, a kutya – még a kutyára is máshogy nézek, hogy ma az én kutyám – a lábam alatt fetreng, a macska a konyhaszekrény tetejéről figyeli a birodalmat, és hogy ez így nekem jó.

Még nem tudom, hogy élvezzem ki a pillanatot. Szerencsére elég sok van még belőle vissza.

Talán főzök majd magamnak egy kakaót.

Egyszer, máskor

Általános iskolás koromban, felső tagozatban halálosan bele voltam szerelmesedve a történelemtanáromba. (Nem volt ez persze szerelem, de akkor azt gondoltam, hogy az.) Szegény. Azt hiszem, nem szolgált rá.

Arra sem szolgált rá, hogy mostanság mindenért őt okolom. Szerintem ő a prototípusa azoknak a hapsiknak, akik a mai napig bejönnek nekem. A magas, vékony, és közmegegyezés szerint jóképűnek talán nem nevezhető, de szerintem szívdöglesztően szép hapsiknak.

Ettől a felismeréstől persze mi sem változik, nekem viszont van egy bűnbakom. És továbbra is imádom a magas, vékony és (szerintem) jóképű hapsikat, akiken látszik az intelligencia.