Címke: emlékezÅ‘s

Paul Simon és én

Közzétéve Szerző:
Válasz

Vicces dolog az esetünkben személyes történelemről beszélni. Életem során összesen egyszer találkoztunk, és az is elég formális keretek között zajlott; ő fönn a színpadon, én meg meghatódva a nézőtéren. Mégis, úgy érzem, hogy van miről mesélni.

Anyukám figyelmeztetett, hogy a zenészeknek, költőknek és hasonszőrűeknek nem szabad hinni, pedig minden nő azt hiszi, hogy az az “igazi”, amit a verseken keresztül lát belőlük, ami a színpadon elővillan. Pedig ez mind része a színjátéknak, és az nyilvánosság felé mutatott képnek.

De mivel elég csekély esélyem mutatkozik rá, hogy valaha is intim közelségbe kerüljek vele, úgy érzem, hogy anyai tanácsok ide vagy oda, nyugodtan hihetek azt, amit csak akarok. És ezért aztán így is teszek.

Paul Simonban mérve még fiatalabb vagyok, mint egyébként. Technikailag elég öreg hozzá, hogy a nagyapám legyen. Technikailag a legkisebb gyerekei majdnem elég kicsik ahhoz, hogy akár az enyémek is lehessenek. A születésem óta csupán három szóló stúdiólemeze jelent meg, illetve lehet, hogy négy, a Gracelandet illetően nem vagyok biztos. Azzal mondjuk, hogy egyidős vagyok.

Az első benyomásom 5-6 éves korom körül ért. Nem nagyon hallgattam korábban se zenét, eltekintve az alkalmankénti komolyzenei okítástól, Apám részéről, és időnként egy kis Queentől, ami pedig Anyám gyűjteményéből származott. És volt egy saját Chopin-lemezem.

D.B. meg én ültünk a nagyszüleinknél, én az ágy végén, D.B. pedig az asztalnál, a hifijét babrálta, és azt mondta, mutat egy zenét, ami nekem tetszeni fog. Ilyet azóta nagyon sokat mondott (főleg, amíg még egyazon országban laktunk, azóta megint ritkábban), és az esetek többségében nem volt feltétlenül igaza. De amit akkor, elsőként mutatott, az a Sound of Silence volt. És mondjak valami vicceset? Egyáltalán nem tetszett.

Vadul hangzott. Tudom. A Sound of Silence és a vad hangzásvilág. Egy mondaton belül. De hát ez van, volt benne villanygitár, meg dob, és ez az én fülemnek nem volt túl kedves (ahogy akkoriban a Queen sem, sőt!)

Néhány évvel később kerültünk újra kapcsolatba. D.B. már nem velünk élt, de még egyazon városban tartózkodtunk. Akkoriban halt meg a nagypapám – 8 éves kellett, hogy legyek. Megörököltük a számítógépét, és felturbóztuk egy CD-lejátszóval. Mivel írd és mondd egy fia CD lemezünk nem volt még otthon, D.B. adott kölcsön egyet, illetve egyből hármat. Piros lemezek voltak, szürke kartontokban. A borítóján törökülésben ülnek valami stúdióban, mikrofonok között. Az első oldalon két lemez volt, a hátsón egy, és közte egy füzet, tele fényes képekkel, és angol nyelvű szöveggel, amit nem értettem. Az volt a címe, hogy Old Friends, abból is a régi változat. A lemezek pedig tele zenével, ami tetszett. Annyira tetszett, hogy keresgéltem a bakelitok között, és találtam egy narancssárga-fehér borítós csehszlovák válogatáslemezt, és a Bridge over troubled watert, egyenesen 1970-ből. És ezek is tetszettek.

D.B. vette az adást, és lassan elkezdtek hozzám vándorolni a Simon & Garfunkel kazettái. Akkoriban még nagyon rendes voltam, és mindig visszaszolgáltattam egyet, mielőtt elhoztam egy másikat. Mindig igyekeztem olyat elhozni, amit még nem hallottam. Újabb és újabb számokat ismertem meg, és gyakorlatilag mindegyik tetszett. A szöveget nem értettem, de a zenét, úgy tűnik, igen.

Az első áttörést az jelentette, mikor D.B. elkezdte megvásárolni a lemezeket CD-n. Az első, ami kétféle formátumban is megvolt neki, a Wednesday Morning 3 AM volt, amiből kegyesen nekem ajándékozta a kazettát. Rongyosra hallgattam. Kinyúlt a szalag, és már csak csúnya sípolás hallatszik rajta. (De ki azért nem dobtam.)

Azt hiszem, mire észbe kaptam, már fülig szerelmes voltam. Rettenetes csalódás volt, mikor rájöttem, hogy egyetlen egy koncertje volt Budapesten: 1991-ben, amikor én nagyjából az óvodában túrtam a homokozót. Tizenkevés éves koromra életem nagy vágya lett, hogy élőben láthassam.

Búsan álmodoztam róla, hogy micsoda csoda lenne, hogyha egyszer fognák magukat és kibékülnének Artie Garfunkellel. De ez persze csak vicc volt, amivel szórakoztattam magam. Tudtam, hogy ez olyasmi, ami soha nem fog előfordulni. Igaz persze, hogy 1981-ben összeálltak egy koncert erejéig, de nem volt titok, hogy ki nem állhatják egymást.

Többször jártunk iskolai utazásokon Angliában. Akkor sikerült szert tenni két fölöttébb ritka kincsre: Az egyik a korai, Tom & Jerry néven megjelent dalokat gyűjtötte össze (Two can dream alone a címe, és rajta van az első toplistás számuk 1957-ből, a Hey, Schoolgirl in the second row, ami maga a megtestesült báj), a másik pedig az egyetlen olyan lemez, amire rákerült a Stranded in a limousine című szám, és akkor tanultam meg, hogy nem ciki egyetlen dalért megvenni egy lemezt. Ezt a bizonyost úgy hívják, hogy Greatest hits, etc.

Van egyébként egy öccse is Paulnak. Ednek hívják. Ha van olyan, hogy egypetéjű öcs, hát Eddie olyan. Hiszem, ha látom? Itt bizony még az én szerelmes szívem és szemem is nehezen tesz csak különbséget. (A csíkos Ed.)

Mikor ideköltöztünk 2000-ben, már nem csak a kazettákat, hanem a CD-ket is egytől egyig eltulajdonítottam. Egyedül a Rythm of the Saintst voltam hajlandó visszaadni egyáltalán, mert ahhoz D.B. nagyon ragaszkodott. (El is vitte magával Amerikába, nekem meg azóta sincs meg, mert már sehol sem kapni, az Amazonnal meg mostanában fasírtban vagyok. Mondhatni.) De az akkor újonnan megjelent You’re The One sem menekülhetett meg, arra is rátettem a kezemet, bár annyira nem tetszett, mint a régiek. De hát 1990 óta az volt az első új lemez, és azért a rajta található tizenegy számból nyolcat eléggé szeretek.

Időnként ragadtatom magam olyan kijelentésekre, hogy ez vagy az a szám, vagy esetleg lemez a kedvencem. Aztán olyan hosszas felsorolásokba kezdek, hogy azon kívül még melyik másikok is, hogy inkább abba is hagyom, és jót röhögök magamon, nem foglalva állást. De nagyon sokáig állt a listám élén a There goes rhymin’ Simon 1973-ból. Még akkor is, amikor 2002-ben megtörtént a csoda.

Év elején néztem éppen jó szokásomhoz híven a PaulSimon.com-ot, akkoriban még narancssárga volt, kereshetően fenn volt az összes dalszöveg*, és a pulykás videó is. A turnék között pedig az szerepelt, hogy jön Európába. A nyáron. Igazán. Jó-jó, Münchennél nem jött közelebb. De München mégis csak Európa!

Őrült lobbizásba kezdtem a családnál. Mindenféle marhasághoz kötötték, feltételeket szabtak, hogy így bizonyítvány, úgy akármi, de mikor már alkudozni kezdünk, tudtam, hogy elvesztek. Soha nem bocsátottam volna meg, ha nem megyünk el. Megszerveztük. Megterveztük.

Aztán elveszett a kocsiról a rendszámtábla. Két nappal indulás előtt. A család közölte, hogy utazás lefújva, nem megyünk sehova. Pedig mindannyiunknak volt már érvényes útlevele, meg minden. Kábé hisztériás rohamot kaptam. És mit volt mit tenni, kölcsönöztünk autót. A kaució ugyan felemésztette a nyaralásra összegyűjtött pénzt, és sátorban aludtunk, meg ilyesmi.

2002. július másodika. München, Olympiahalle. Életem egyik legvarázslatosabb estéje volt, pedig nem sokra emlékszem belőle, ahhoz túl sok adrenalin száguldozott az ereimben, de tudom, hogy csodálatos volt. Amikor már a stadion mellett jártunk, korán volt még, akkor állíthatták be a hangosítást: megütötte a fülemet a Fifty ways to leave your lover. És akkor rájöttem, hogy ez mind igazi. Hogy tényleg ott vagyok, és igazán hallani fogom. Irtó sokat sírtam közben, egyébként. :) Akartam venni koncertes pólót, de azt mondták a családtagok hogy túl drága. 16 éves voltam, és nem volt befolyásom ezekre a döntésekre.

És utána másról se álmodoztam, csak hogy újra láthassam. A koncerten voltak, akik az első sorokban tolakodtak, és mindenféle dolgokat adtak neki. Valakitől egy hatalmas szívecskét kapott, és iszonyú irigy voltam, hogy az nem nekem jutott eszembe. Azóta is ahány koncertet megnézek DVD-n, mindig mardos a féltékenység, amikor a közönséget mutatják. Aki nagyon jól érzi magát, arra azért vagyok irigy. Aki meg csak úgy ül ott lakonikusan, arra meg azért, mert én mennyivel jobban értékeltem volna, hogy ott lehetek. Ilyen sekélyes és gyenge jellem vagyok.

Ebben a periódusban ért abba a fázisba az angoltudásom, hogy kezdtem sorra rácsodálkozni a szövegekre. És gyakorlatilag azt a keveset is megszerettem, ami addig nem tartozott a kedvenceim közé. A lehető legváratlanabb helyeken csillant meg egy kis költészet a szövegekben. És ezeket a kikacsintásokat imádtam.

2002-ben kijött a Wild Thornberrys Movie, ami tipikusan az a fajta rajzfilm, amit nem nézek meg. Ezt mégis megnéztem, azért, mert egyetlen betétdal volt rajta, amit hallanom kellett. Ez volt az Oscarra is jelölt Father & Daughter. A videoklipben a film jelenetei, és Paul Simon kislánya, Lulu szerepelnek. (Ezzel a címmel és ezzel a számmal kezdve írtam egyszer egy válogatáslemezt apámnak. Hm.) Még a DVD-t is megvettem évekkel később. Akkor már pár éve szokásom volt felkelni hajnalban megnézni az Oscar-gálát, de 2003 február 12-én extra-éber voltam. És soha nem bocsátom meg Eminemnek, hogy ő nyerte meg (és el se ment átvenni), és az Akadémiának sem. Azóta nem is nézek Oscar-gálát. És egyébként is: Paul bácsi olyan dekoncentráltnak tűnt aznap éjjel. És iszonyúan sajnáltam is.

2003-ban aztán megtörtént a következő csoda. Grammy életműdíjat kaptak, így, együtt, Simon & Garfunkel. És 12 év után először újra együtt énekeltek. Kicsit talán ők is reszketegek voltak. Csak másnap olvastam róla, hogy mi történt. Egy fia tévé sem közvetítette itthon a Grammy-gálát. Akkoriban még sehol se volt a YouTube. Eszeveszetten próbáltam valahonnan – bárhonnan – letölteni, de nagyon sokáig nem sikerült. Most már szerencsére könnyebben elérhető.

Nem hittem el. És amikor közölték, hogy az ősszel közösen fognak turnézni, azt aztán még kevésbé. Olyasmi volt ez, amivel évek óta viccelődtünk, de nem hittük, hogy valaha is megtörténhet. A vicc csattanója mindig is az volt, hogy majd ha vén trotlik lesznek, összeállnak és csinálnak egy Old Friends című turnét (62 évesen egész találó, nem? Főleg, ha 12 éves koruk óta ismerik egymást). És nem ezt tették a mihasznák? Pedig, ami azt illeti, még én is letettem róla, pedig a legtöbb dologról én szoktam utoljára letenni. Az index írt nagyon-nagyon utálatos, még a saját sztenderdjeikhez mérten is undok cikket a reunionról, és iszonyú dühös voltam rájuk. (Návay Anikót és az ő interjúit is akkor gyűlöltem meg egy életre, amikor olyan hihetetlen buta és idétlen és lekezelő interjút készített Paul Simonnal, amilyeneket mindig mindenkivel szokott. Azóta is felmegy a vérnyomásom, hogyha meglátom valahol a nevét.)

2004 márciusában N., akivel akkoriban jártam, szülinapi bulit szervezett nekem. Elég jól sikerült, jól éreztem magam, és a vendégek is. Aznap éjjel még mindig a buli lázában égtem, és álmodtam. Álmomban csöngettek, a kutya ugatott, és én kikiabáltam, hogy nyissa ki valaki, én föl nem kelek. De kitartóan csöngettek, és mit volt mit tenni, kikecmeregtem az ágyból, és ajtót nyitottam. Paul Simon állt az ajtó előtt a gitárjával, és szabadkozott, amiért késett a repülőgép, de reméli, még beengedem. A nyakába ugrottam, ettünk éjszaka a konyhaasztalnál tortát, és játszott nekem. Énekeltünk együtt. Aláírta a képet az ágyam fölött. Életemben akkor álmodtam először angolul.

Reggel rohantam ellenőrizni, hogy alá van-e írva a kép, de nem volt.

És aztán 2004 nyarán Európába is jöttek (Budapestre persze nem), és Rómában tartottak ingyenes koncertet. Mindennél jobban akartam, hogy oda elmehessek. Már nem emlékszem, miért nem jött össze. Biztos köze volt hozzá az érettségiknek is, de pontosan már nem emlékszem. Valahogy akkor, azonnal nem voltam annyira csalódott, csak idővel lettem egyre inkább az. Akkor határoztam el, hogy ha legközelebb jön Európába, ha törik, ha szakad, megnézem, meghallgatom, meghatódok. És veszek pólót.

Akkoriban volt valami rekord-nagy lottónyeremény, és cikkeztek róla, hogy melyik zenészeket lehetne meghívni belőle fellépni. Az újságíró tippjei szerint a főnyeremény elég lett volna arra, hogy álmaim kettősét is meghívjuk. Úgyhogy vettem lottót. Nem lett budapesti Simon & Garfunkel koncert, szóval tudjátok, milyen eredménnyel jártam.

Egyébként Garfunkelt nagyon sokáig nem szerettem. Volt pár olyan dal, amelyikben nagyon tetszett a hangja, de mindig megmagyaráztam magamnak, hogy az nem számít. Hogy miért haragudtam rá? Mert képes volt összeveszni ezzel a csodálatos emberrel! Ezzel a zsenivel! Aki az összes dalt és szöveget és dallamot és mindent írt! Aki gitározik! Artie meg csak sütkérezett a rivaldafényben! Nagyon dühös voltam rá is. Mostanra megszerettem. Azt hiszem, minden vélt és valós vétkét megbocsátottam már.

Amikor a következő születésnapomra DVD-lejátszót kaptam a családtól, az első DVD, amit beszereztem az 1981-es Concert in Central Park volt (nem összetévesztendő az 1991-es The Concert in the Park című szóló-koncerttel, ami D.B. kedvence). A mai napig a toplistám tetején üldögél, pedig nem kevés további koncertfelvételem van már.

2006-ban nagy hirtelenséggel megjelent a Surprise című album, és tényleg meglepetésként ért mindenkit. D.B. pont itthon-tartózkodott. Javasolta, hogy majd ő megveszi a lemezt, én meg lemásolhatom. Mondtam, hogy én már megvettem, és ő lemásolhatja, ha akarja. Nevetett, és beletörődtünk, hogy a Paul Simon-lemezeknek ezentúl legalább két példányban kell meglenniük. Még azon is képesek voltunk összeveszni, hogy az az egy példány melyikünknél legyen amíg itthon volt. Nem győztem betelni vele. A Surprise-zal is turnézott, de azzal nem jött Európába.

Hogy idén nyáron mi történt, arra azt hiszem, mindenki emlékszik. Én még kicsit túl élénken. Az már csak a hab a tortán, hogy az Euro árfolyama mennyit esett a jegyvásárlás és az árának visszatérítése között. Egy darabig nem akarok szabadtéri koncertekről hallani sem. Még eléggé friss a seb, és nem állíthatnám, hogy begyógyult.

Most pedig születésnap van. A hatvanhetedik. Remélem, szépen telt neki. Én zenét hallgattam és DVD-t néztem. Igaz, sikerült lemaradnom a VH1 Classic félórás műsoráról, az utolsó videó, a One Trick Pony utolsó fél percét sikerült csak elcsípnem, és eléggé elszomorodtam tőle. De olyan nagyon azért nem. Nem állítom ugyan, hogy valamennyi videót láttam volna már, de több, mint egy napra elegendő Paul Simon-lemezem, és legalább fél napra elegendő videóm van. Így aztán ezzel kényeztettem magam még este. Meg azzal, hogy ezt mind végiggondoltam.

Mert mondjon akárki akármit, nekem Paul Simon működik. A lelke – az a lélek, amit beleírt a zenéjébe – ugyanazon a rezgésszámon üzemel, mint az enyém. Imádom a dallamokat, a szövegeket, mind benn lapul a fejemben, a szívemben, a lelkemben, az agyamban. Részemet képzi. Amikor angolul beszélek, beleépülnek a szavai a mondataimba. “I’m habitually feeling kinda blue”, “there were times when I was so lonsome I took some comfort there”, “who am I to blow against the wind?” További idézetekért forduljanak bizalommal mondjuk a blog felső részén elhelyezett idézetek* 95%-ához. Tudom, hogy valahol perverz imádni egy hatvanéves százhatvan centis pasit, de ez nem számít. Mert ahányszor meglátom a képét, elmosolyodom, ahányszor csak meghallom a Feelin’ Groovy akkordjait, rádöbbenek, hogy nem tudom elégszer meghallgatni, és ahány videón felbukkan a mindenkinél másfél fejjel alacsonyabb figura, fején az egyre kevesebb hajával, vagy a New York Yankees baseballsapkájával, vagy a kevéssé csinos kalapjában nem tudok nem elolvadni. Imádom, ahogy mosolyog. Mert nekem ugyanaz a szeretnivaló, világgal hadakozó, meg-nem-értett kisfiúlelkű nagyfiú akkor is, amikor tizenhat évesen a második padban ülő lányt próbálja randira hívni, és az nem megy el vele, mert sok a leckéje, akkor is, amikor a tönkrement házasságát siratja a Gracelanden (Losing love is like a window on your heart, everybody sees you’re blown apart), és akkor is, amikor vagányul Afrikában turnézik az Apartheid évei alatt, és akkor is, amikor nagyapó-korúan idétlenkedik a You’re the one turnén, és akkor is, amikor egyszerűen csak ránézek, és meghatódok. Még mindig nagy szívfájdalmam, hogy nem tudom megnézni a One Trick Pony filmet*, bár valószínűleg nem valami nagy durranás, de hát az Annie Hallt is végigszenvedtem azért a két percért, amit szerepel benne, sőt, még a Diploma előttet is.

Ilyen az én Paul Simonom, és örökre ilyen is marad. Ül az ágya szélén a kis szobájában, és zenél. Magának. Meg nekem. Mint abban a régi álmomban.

Boldog születésnapot neki!

*a szerkesztő jegyzete: a szövegek azóta újra elérhetők. A pulykás videó nem. | A One Trick Pony azóta megvan, és ugyan tényleg nem nagy durranás, de azért elég jó film, és nagyon szeretem. | A régi blogon minden hónapban amíg meg nem untam, kis keretben idézet volt az oldal tetején. Ezek még most is megvannak valahol a számítógépem egy elrejtett zugában, de nem tartom olyan fontosnak feltüntetni őket sehol.

Kézzel

Közzétéve Szerző:
Válasz

Itt jön a következő kézírásos blog. A legutóbbi, ha nem tévedek nagyot, vagy két és fél évvel ezelőtt volt.

Akkor teljesen kikeltem magamból, hogy rémes a kézírásom. Könnyen lehet, hogy azóta még rosszabb lett, ezért mindenkinek a szíves elnézését kérem.

Az a helyzet, hogy pár napig nem volt igazán gépem. Illetve volt, csak arra szántam az időt, hogy a sok felhalmozott lomot DVD-re írjam.

A másik oka annak, hogy tollat ragadtam, rém egyszerű. Szeretek írni. Már fizikálisan, hogy kicsit több időbe telik, míg a gondolatokból szöveg lesz. Jobban meg kell fontolni mindent.

És hiányzik. Leveleket akarok írni, csak éppen nincs kinek. Iskolába nem járok (nem mintha hiányozna), így jegyzetelni sincs mikor. Gondolatokat tárolni meg már rég nem praktikus így.

Úgyhogy alaposan így jártam – és így jártatok ti is. Esetleg begépelem majd, ha olyanom lesz.

Hm, nincs köztetek véletlen egy grafológus? Vagy legalább valaki, aki megmondaná, hogy miért utálom a nagy G betűt, és az 5 számjegyet?

Eszembe jutott még valami. Egyszer beszélgettem valakivel – zenész az illető, maradjunk ennyiben -, és szóba került, hogy én megboldogult kisiskolás koromban zongoráztam. És az is, hogy a zongora kicsit különbözik a többi hangszertől, mert ott nem a zenész csinálja a hangot. Mesterséges, és kicsit hideg és személytelen az egész.

Én éppen ezért választottam. Ez a kvalitása tetszett meg, és ez tűnt biztonságosnak. De a másik ember – a zenész – szerint ez pont ellentmond a minden gyerekben meglévő zajkeltés vágyának.

Én nem szerettem zajt kelteni.

De azt hiszem, az, ahogy a tollam nyomát nézem a papíron, valahogy hasonló.

Úgyhogy bár ezt valószínűleg alig egy perc alatt legépeltem volna, és ehelyett vagy 5-6 percig írtam, úgy érzem, megérte.

Sokkal jobban érzem magam attól, hogy valami igazit csináltam.

Na, és akkor a viszonthallásra.

A házmester macskája

Közzétéve Szerző:
Válasz

Hányan vannak közületek, kedves olvasóim, akik olvasták a Kököjszi és Bobojsza című meseregényt? (Nem, az, hogy a Hahó, Öcsi! című filmet láttad, nem elég.) És azok közül, akik olvasták, hányan emlékeznek arra a fejezetre, amelyikben szerepel a házmester macskája?

Nem tudok pontosan idézni, csak a legalább 10-15 éves emlékeimre támaszkodhatom, mert nem találom sehol a könyvet. (Ezért is várom nagyon a költözést, minden könyvem elő fog kerülni.) De a történet, mindazok kedvéért, akik nem olvasták, vagy éppen nem emlékeznek, valahogy így fest:

Andris kisfiú, olyan 4-5 év körüli. Egyik délután odahaza repülőset játszik, és kinyújtott karral rohangászik berregve fel-alá a szobában. Remekül szórakozik, mígnem Apja haza nem jön a munkából. Apja nagyon rosszkedvű, fáj a feje is, kellemetlen napja volt a munkahelyén. Veszekedett vele a főnöke, vagy ilyesmi. A részletek nem lényegesek. Apja fáradtan lerogy a fotelba, és kicsit ingerülten rászól a kisfiára, hogy maradjon csöndben. Igen ám, de Andris éppen repülőgép, és a repülőgépek nem tudnak csak úgy szíre-szóra csöndben maradni! Így hát Andris továbbra is billegtetni a szárnyait (pardon, karjait), és berregve rohangászik. Apja újra rászól, Andris pedig belátja, hogy a legjobb az lesz, ha leszálláshoz készülődik. Be is célozza a szőnyeg szélén a kifutópályát, és hozzálátna a leszálláshoz, mikor Apja megfenyegeti, hogy ha nem marad azonnal csöndben, pofon vágja. Andris nem zavartatja magát, mert pontosan tudja, hogy a repülőgépeket nem lehet megpofozni, de mint hamarost kiderül, téved. Andris sírva fakad, és kiszalad a szobából. Anyja érzékeli a feszültséget, és tudja, hogy a legjobb az lesz, hogyha kicsit elviszi Andrist Apja látóköréből, és ezért lemennek sétálni. Amint mennek ki a lépcsőházban, előbukkan a lépcsőfordulóból a házmester macskája. Általában jóban vannak Andrissal, ezért a cica boldogan odaszalad hozzá, Andris pedig (már nem emlékszem pontosan, de a történet szempontjából ez mondjuk nem annyira lényeges) vagy simogatást színlelve lehajol a cicához, aztán alattomban jól meghúzza a farkát, vagy alaposan belerúg az állatba.

Persze a történet itt nem ér véget, még este Kököjszi és Bobojsza, a törpék annak rendje és módja szerint felelősségre vonják Andrist a cicával történtekért (és meglepően immúnisak Andris “igen, de Apja…” kezdetű érveire), és végül arra a megállapodásra jutnak, hogy másnap reggel Andris tejet fog adni a házmester macskájának.

Imádom ezt a történetet, minden egyes síkján. Meggyőződésem, hogy amit az életről tudni lehet és érdemes – viselkedésről, emberi kapcsolatokról, érzelmekről -, mind benne vannak megszámlálhatóan sok gyerekkönyvben. A Kököjszi és Bobojsza természetesen ezek közé tartozik.

De mégis van egy – illetve két – problémám ezzel a történettel. Az egyik az, hogy tapasztalataim szerint a házmester macskája soha nem kap tejet: magyarra fordítva akit igazságtalan sérelem ért, többnyire semmiféle kárpótlást nem kap. Másrészt pedig kicsit hibádzik nekem az agressziólánc elmélete. Igen, Andris azért rúgott bele a macskába / húzta meg a macska farkát, mert dühös volt Apjára. És igen, Apja alapesetben nem vágta volna pofon Andrist, csak azért, mert repülőgép, de dühös és ideges volt a munkahelyi konfliktusai miatt. Csupa “indokolt” és “igazolható” agresszív cselekedet.

Csakhogy – és itt a forrásom nem csupán a saját tapasztalat, bár persze az is, hanem az olvasmányélményeim – az ilyesfajta támadások nem mindig megalapozottak. Mondjuk a helyzet kilátástalanságáról már az is sokat elárul, hogy míg az angolban szerepel a “bullying” kifejezés, addig a magyarban erre nincs is külön szó. Mondják piszkálódásnak, csúfolódásnak, gyötrésnek, szekálásnak, cikizésnek, és ki tudja, mik még a mostanában trendi kifejezések. Még azt is mondják, hogy “iskolai kegyetlenkedés”, de mégis, ezeknek egyike sem fejezi ki, hogy miről is van szó. Mert bár sok forrás azt állítja, hogy a bully, azaz a másik életét pokollá tevő személy is szerencsétlen, boldogtalan, és segítségre szorul, mert csak boldogtalanságában és kínjában fordul ilyen eszközökhöz, én bizony úgy látom, hogy ez nem igaz. Társadalmi körökben azzal nagy tekintélyre lehet szert tenni, hogy a gyengébbet nevetségessé teszem, kvázi megmutatom, hogy erősebb vagyok. Egyrészt az illető célszeméllyel szemben bebiztosítom a magasabb rendű pozíciómat, másrészt a populáció többi tagját megfélemlítem. Egyértelmű üzenetet hordoz, hogy “Látod, milyen szar most neki? Egy rossz mozdulat, és neked is éppen ilyen szar lesz. Na, teszed már, amit mondok?” És ez vezet el odáig, amit már kiközösítésnek is neveznek.

És elmesélek még valamit. Biztos van, aki tudja, és biztos van, aki nem tudja: volt nagyjából két évem, amit alaposan megkeserítettek az akkori osztálytársam, és a másik osztályban, sőt, a nálunk idősebbek között is volt pár ember, akitől ugyanilyen megfontolásból féltem. Igaz, akkoriban még annyi önismerettel sem rendelkeztem, mint most, és iszonyatosan félelmetes volt a gondolat, hogy ezek viszont kiismertek engem, és ki tudták figurázni olyan dolgaimat is, amiket én magam sem értettem. De mindez most nem lényeges, nem is ezért hoztam fel a témát. Csak azt próbálom mondani, hogy tudom, milyen a ranglista aljáról szemlélni a világot, és hogy tudom, miről beszélek, amikor azt mondom, hogy az a sok jó tanács, amit osztogatnak ilyenkor a nagyokos felnőttek, mit sem ér.

Az első örök tanács, hogy szólj valakinek, szülőnek, tanárnak, ha az se segít, másik tanárnak. És ha fel mered vállalni, hogy árulkodsz, megszeged a játszótér törvényét, belevonod a felnőtteket abba, amihez semmi közük, akkor a kedves felnőtt nem csinál semmit. Legfeljebb mond okos dolgokat. Mondjuk azt, hogy tegyél úgy, mintha nem hallanád, hogy ne azt figyeld, hogy mit mond, hanem, hogy ki mondja (a legkétesebb értékű tanács egyébként, amit valaha is kaptam). Mert az az igazság, hogyha nem veszed fel, akkor se hagyják abba, mert tudják, hogy nem végtelen a türelmed. Egyébként is, első alkalommal senkinek se jut eszébe, hogy ne vegye fel – ha pedig egyszer már kiborultál, ha megérzik a vér szagát, akkor már hiába játszod a süketet.

És ha elveszik a cuccaidat és a fejed fölött dobálják, és úgy teszel, mintha nem látnád, nem vennéd észre, még le is hülyéznek. Mert melyik marha nem veszi észre, ha elveszik a füzetét, az uzsonnáját, a tollát, vagy bármijét?

Mondják azt is, hogy “csúfold vissza”. Mintha az bármit is megoldana. Egy állandóan elnyomott, vesztes pozícióból induló, megfélemlített gyerek nem tud érdemi találatot bevinni a falkában támadó szemétládáknak. Teljesen mindegy az is, ha okosabb és eredetibb sértést tud kitalálni, mint amivel őt bántják, nem fog számítani. Marhaság.

És ha esetleg a kérdéses felnőtt, akinek szólt az illető, úgy is dönt, hogy tesz valamit – mi lehet az a valami? Az én helyzetemen annak idején mit sem segített, hogy tudtak róla a felnőttek. Gyakorlatilag minden tanár orra előtt zajlottak a történtek, és mégsem tett egyikük sem még csak utalást sem rá, hogy zavarná. De tegyük föl, hogy tényleg segíteni akarnak: akkor mi van? Beszélnek a fejével? “Nagyon rossz neki ez így, ez nem mehet így tovább!” A bully röhög egy jót magában, hiszen pontosan azért csinálja, hogy rettenetessé tegye a másik életét. Beszél a mamájával? Pofon vágja?

A végén úgyis lesz olyan pillanat, amikor senki se látja, mi történik. És olyankor bosszút állnak. Nem ok nélkül félnek árulkodni az áldozatok.

És a kedvencem az, amikor arról magyaráz a kedves Okos Felnőtt, hogy meg kell értened szegényt – érted, azt, aki téged nem hagy élni -, mert nagyon nehéz, zűrös és frusztrált élete van, ha boldog és kiegyensúlyozott lenne, nem piszkálna senkit. Az, aki mindennek az áldozata mutasson megértést és sajnálatot? Na ne! Mintha az, hogy valakinek nehéz, feljogosítaná arra, hogy bárki másnak is megnehezítse a sorsát! Ugyanott vagyunk újra, a megpofozott repülőgépnél és a házmester macskájánál.

Arról nem is beszélve, hogy mint amint ezt már pár sorral ezelőtt is említettem, egyszerűen nem hiszem, hogy ezek az emberek, akik ilyesmit tettek velem – azért konkrétan velem, mert ezt éltem át személyesen, erről tudok -, boldogtalanok lettek volna, és képtelen vagyok elhinni, hogy nem puszta szórakozásból, a műsor kedvéért tették volna. Az egyetlen súlyos pszichés anomáliájuk legfeljebb a függőség volt, amit a gyötrésem alakított ki náluk, illetőleg egyes esetekben a színtiszta butaság.

Az egyetlen megoldás az lenne, hogyha megszűnne társadalmilag sikknek lenni ez a fajta pozicionálás a közösségekben. De ez meg leginkább genetikai örökség. Éppen eleget néztem a Monkey Business dokumentumfilm-sorozatot, hogy tudjam, a csimpánzok is így helyezik el magukat rangsorba. Kivéve, hogy a csimpánzoknak több eszük van: nem bántják a kicsiket, az öregeket, a gyengéket. Csaknem mindegyik a hozzá hasonló kaliberűeket kóstolgatja. És ha akad egy-kettő olyan gerinctelen, aki mondjuk kikezdene a kölykökkel, azt egy pillanat alatt helyreteszi a csoport. De nem így az embermajom! Az ember – és még azt se mondhatom, hogy a gerinctelen ember, egyszerűen csak a túlélni kívánó ember – ha látja kialakulni az erőviszonyokat, majd hülye lesz a gyengébb mellé állni. Ami azért nevetséges, mert ha a szekált személy mellé akár csak egyvalaki hajlandó kiállni, azzal már nem kezdenek ki. Ketten lenni nagyságrendekkel biztonságosabb, mint egyedül. És könnyebb ketten összeállni, mint elvágni a főgonoszt a támogatóitól.

Végezetül álljanak itt a referenciáim, vagy ajánlott olvasmányok jegyzéke, avagy a legjellemzőbb “bullying”-helyzetek, kiközösítések és továbbadott indulatok azokban a könyvekben, amiket olvastam:

Török Sándor: Kököjszi és Bobojsza Itt, természetesen a címadó házmesteres-macskás-erőviszonyos jelenetről van szó.

Jodi Picoult: Tizenkilenc perc Nem olyan régen meglehetős sajtóvisszhangot keltett ez a regény. Egy fiúról szól, aki egyszer csak befordul, és vérfürdőt rendez az iskolájában. Aztán előbb-utóbb kiderül, hogy mindezt azért, mert képtelen volt már tovább elviselni azt, amit, vele tesznek nap mint nap. És mindezt miért? Egy lány miatt. Egy lány a kiindulópontja mindennek, aki a főszereplő barátja volt, aztán elpártolt tőle, átállt az erősebb oldalra. A könyv egyik legerősebb mondatát egyébként a főszereplő fiú védőügyvédje gondolja, valahogy így: “Nagyon sajnálták Petert, persze, hogy sajnálták, csak azt az egyet felejtettem el, hogy az áldozatokat még nála is jobban sajnálják.” Amíg pisztolyt nem vett a kezébe, Peter volt az áldozat.

Szabó Magda: Abigél Kicsit talán kilóg a sorból, de kicsit mégsem. Kezdődik a Terráriummal, amikor a megfélemlített és sértett Gina elárulja a titkos férjhezmenést Kőnignek, és utána az egész osztály kiveti magából. Húsz lány néz farkasszemet eggyel. Ennek a legjelentősebb pillanata ott érkezik el, amikor kitalálós játékot játszanak, gondolnak egy személyre, akit a játékoson kívül mindenki tud, hogy kicsoda. A játékosnak kérdéseket kell feltennie a többieknek. Aki olvasta, tudja, miről van szó. Aki nem olvasta, az lapozza fel, mert érdemes.

Nick Hornby: Egy fiúról A téma klasszikusa. Marcus, a könyv egyik főhőse, akit a másik főhős szavaival élve “minden nap meggyilkolnak az iskolában”. És a végkifejlet sem éppen optimista: Marcus asszimilálódik, és megtanul pont olyan lenni, mint a többiek, láthatatlan lesz és beolvad a szürke tömegbe. Ez az, amit nekem mindig lehetetlennek festettek le, mert “a szürke tömeg nem is szürke”, és meg “szürke tömeg nem létezik, ha közelről megnézed, szivárványszínű”, és soha senki nem akarta megérteni, hogy mindegy, milyen színűek az egyes elemek a tömegben, a cél az, hogy láthatatlan maradj. Marcusnak a végére sikerül, de elveszít mindent, ami Marcus volt.

Jacqueline Wilson: Komisz lányok Igazából ez a könyv az, ami újra felkavarta bennem, hogy erről bizony írni akarok. Ma este, miután eldöntöttem, hogy most lefekszem aludni, lekaptam a polcról, és végig is olvastam. Persze jó Jacqueline Wilson-könyvhöz méltóan itt sincs happy end, de itt is elhangzik a szegény boldogtalan bully sztereotípiája, és itt a főgonosz el is veszti a sleppjét.

Cili Werthekam: A varázsszemüveg A történet nagyon sokban hasonlít a Komisz lányokéra. A főszereplő kislány kicsi, félénk és szemüveges. És halálra szekálják, pedig a szülei remek jó tanácsokkal látják el. Aztán jön egy különleges nagylány, aki a kegyeibe fogadja a bátortalan kicsit, és ettől egy kicsit megváltoznak a dolgok. Itt véglegesen. A Komisz lányokban csak részben.

J. K. Rowling: Harry Potter és a Főnix Rendje Ezt biztos többen olvasták, itt természetesen arra a jelenetre gondolok, amikor Harry tiszta véletlenségből belekeveredik egy emlékbe, ahol semmi keresnivalója nincs, és ahol Severus Snape-t iszonyatosan megszégyenítik. És pontosan tudjuk az indokot is, és ez az indok annyira őszinte, hogy nem tudom nem imádni ezt a referenciát: az egyik unatkozott, a másik pedig hajlandó volt egy harmadik rovására szórakoztatni.

Itt a vége, fuss el véle, nem tudom, mennyi értelmességet sikerült összehordanom ma éjjel, de ne felejtsétek, hogy mindenki szemét :)

*a szerkesztő jegyzete: Vajon hogy maradt le a listámról Fehér Klárától a Mi szemüvegesek?

A vicces dolog

Közzétéve Szerző:
Válasz

Túrtam kicsit a fiókomban, meg is mondom mindjárt, hogy miért. Felfedeztem magamnak (többé-kevésbé önállóan) a PostCrossing nevű weboldalt. A lényege abban áll, hogy idegen emberek küldenek egymásnak kódszámmal azonosított képeslapokat, és aki küldött, annak a címe bekerül a kisorsoltak közé, következésképpen előbb-utóbb ő maga is kap képeslapot. Nagyon egyszerű, nem igaz? Adatvédelmi szempontból egy felhasználó egyszerre legfeljebb öt címet kérhet, úgyhogy az adataimat sem féltem. Olyan nagyon.

Három lapot már feladtam, másik kettőt holnap tervezek, csak még nem tudom, hogy mit küldjek nekik. Aztán hirtelen felvillanás következett be az agyamban, és azt sugallta, hogy az íróasztalfiókomban – amibe nagyjából három éve nem nyúltam be – kell lennie néhány lapnak. És rövidke turkálás után valóban találtam is, igaz, nem olyat, amit el lehetne küldeni a külföldieknek (bár miért is ne?) A paksi atomerőmű belsejét ábrázolják, illetve változatos Walt Disney-szereplőket, esetleg húsvéti kiscsirkéket és nyuszikákat. Ezeket sikerült felhajtanom. :)

De! Találtam valami sokkal izgalmasabbat is. Amikor megboldogult ifjúságomban, nyolcadikos koromban rám tört, hogy gimnáziumba kell menni, a Városmajorba, a Veres Pálnéba és a József Attilába jelentkeztem. A mi évfolyamunkon reformálták meg hosszú évek óta először a középiskolai jelentkezéseket, és akkor éppen úgy volt, hogy legfeljebb három iskola legfeljebb tíz tagozatára lehetett jelentkezni – ámde központi felvételi még nem volt. Így történt, hogy a matekfelvételi a Veres Pálnéban és a József Attilában ütötte egymást. A József Attila felajánlotta azt a lehetőséget a probléma áthidalására, hogy a Veres Pálnéban megírt matekfelvételimet fénymásolatban juttassuk el hozzájuk.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az általános iskolai elemi matematika soha egy pillanatig nem okozott nekem nehézséget. Akkor kezdett nehézséget okozni gimnáziumban (matektagozaton), amikor el kellett volna kezdeni tanulni hozzá, és nem hagyatkozhattam csupán a józan eszemre. Akkor lett elegem belőle. (Bár a matekérettségim két évnyi év végi kettesek után 80-ból 80 pontot hozott a konyhára. No igen.)

És bizony, ez a bizonyos fénymásolat, amit ki tudja miért, de visszaadtak, itt lapult a fiókomban. És büszkén állíthatom, hogy 47 pontot értem el az 50-ből (ami azért vicces, mert úgy emlékeztem rá, hogy hibátlan lett.) Most megnéztem alaposan, mert a nagy része szerencsére a példasor nélkül is érthető. Volt egy soktörtes egyenletmegoldás, a levezetésem tökéletes, tiszta, logikus. Tíz pont. Volt egy szöveges példa valami víztartályról – a megoldás tiszta, tökéletes. Egy pont levonás, mert az ellenőrzést “a szövegbe kellett volna elvégezni”, írta a javító tanárnéni a lap aljára, amit a mai napig nem értek ugyan, de arra már élesen emlékszem, hogy milyen szörnyen dühös voltam, mikor megláttam. A harmadik példa geometriai volt, egy négyszög szögeit és oldalait kellett meghatározni, a logika kristálytiszta, a szöveges indoklás olyan nagyképű és felsőbbséges, amilyen én magam voltam tizenhárom évesen. Tíz pont. Volt egy szöveges példa, Zoli könyvespolcáról (a szöveges válaszból tudok ennyit róla), és ez is hibátlan. A kérdés, hogy hol veszett el a fennmaradó két pont? Az ötödik példán.

Az ötödik példa két ismeretlent tartalmazott: a-t és b-t. Mindkettőhöz többszörösen összetett törtalakban meg volt adva egy érték, és el kellett dönteni, hogy melyikük a nagyobb. Mindkettőt egyszerűsítettem (és ahelyett, hogy a mai eszemmel szimplán közös nevezőre hoztam volna őket, az általános iskolában istenített “vegyes szám” alakra hoztam, ami azt jelenti, hogy egy egész szám és az egynél kisebb része törtalakban), és egészen az utolsó lépésig remekül haladtam. Egészen addig, amíg a 15-öt meg nem szoroztam 5-tel… és 125-öt nem kaptam. Itt hibáztam, és ezáltal rossz eredményt is kaptam. Ez az a két pont.

És hogy ebben mi a vicces eset? Hogy amikor nyolcadikos koromban kezembe vettem a feladatsort, képtelen voltam rájönni, hogy mi a hiba, és ma is nagyjából két percig bámultam meredten a két pont levonást, mielőtt feltűnt volna, hogy mit is követtem el. És ehhez képest be volt karikázva. És mégis. :)

Megjegyzem, azóta sem szorzok gyakran törtet törttel, pláne nem osztok. (Törtet törttel úgy osztok, hogy a reciprokával szorzok.) Az egyetlen matematikai képesség, amire szükségem van, az a kivonás (hogyha a pénztárgépbe véletlenül nem azt az összeget ütöm be, amit fizettek, hanem azt, amennyit fizetni kellett volna), és a szorzás eggyel, kettővel és öttel, amikor pénztárat számolok. És kihagytam a 90, 93 és 95 százalékok számítását is, amikor véletlenül vissza kell vezetnem a törzsvásárlói engedményeket. De elárulom, hogy érettségi óta még soha senkinek nem kellett elárulnom a sinus meg a cosinus közötti különbséget. Elég szerencse, mert nem is tudnám. Azt tudom, hogy a sinus az valami torokgyulladás, de erről soha nem volt szó matekórán a pincében. :)

2007.06.12.

Közzétéve Szerző:
Válasz

Az a helyzet, hogy meg vagyok döbbenve magamon. Borzasztóan rosszul állok a NaNo Lighttal, nincs kedvem írni. Ez mondjuk nem baj, meg nem is megdöbbentő, hanem elég természetes dolog. Hogy holnap fordítási határidőm van, és hogy még gyakorlatilag hozzá sem kezdtem a munkához, szintén normális. Már persze az én sztenderd mértékeimhez képest. Standard. Inkább. Azt nem néz ki annyira csúnyán leírva, mint fonetikusan. És mindenki úgy ejti ki, ahogy akarja.

Azzal töltöttem az estémet, hogy olvastam. Régi emaileket, és régi saját blogokat. Ami kicsit nevetséges, de legalább az enyém. Iszonyatosan sokat írtam négy évvel ezelőtt, az az igazság. És fokozottan úgy tűnik, hogy nem voltam épelméjű, és tényleg nagyon rá voltam szorulva, hogy terápiára járjak. Kicsit súlyosabb a dolog, mint amilyenre emlékeztem. Sokszor egészen ijesztőek a tételek, amiket megállapítottam. És nagyon furcsa, és sokszor összefüggéstelen, sőt, érthetetlen a mondatfűzésem. És valóban megfigyelhető az a tendencia, hogy sokszor már másnap sem emlékeztem rá, hogy mit írtam. (Igaz, ez most is fenn áll.)

Az egyetlen, ami megnyugtat, az az, hogy már akkor is izgatott, hogy jó ember vagyok-e, leszek-e, lehetek-e. Mert még mindig jó ember akarok lenni. Arra is rájöttem olvasás közben, hogy tulajdonképpen én gyűlöltem a középiskolát. Gyűlöltem bejárni, dacára annak, hogy voltak emberek, akiket többé-kevésbé szerettem, ezt az egészet utáltam.

És az is jó, hogy rá kell jönnöm, hogy szeretem ezt a nem-iskolás életformát. Nem merem azt mondani, hogy felnőtt életet, mert ez nem az. De az, hogy dolgozni járok, és nem iskolába, az, hogy megvan a lehetőségem, hogy bármikor kiléphessek, hogy gyakorlatilag szabad vagyok, hogy nagykorú vagyok és a magam ura, hogy van saját pénzem, hogy a szabadidőmmel magam rendelkezem, ezek mind csodálatos dolgok.

Nem tehetek róla, azt hiszem, de elgondolkoztam kicsit azon, hogy lehetett-e volna segíteni az akkori magamon, így négy évvel ezelőtt. (Úristen. Már négy évvel ezelőtt is blogoltam. Ez elég rémisztő, nem?) És azt hiszem, hogy néhányan megpróbáltak. És valószínűleg a mostani eszemmel én is megpróbálnám. De ha az akkori magamnak megmondtam volna azokat a dolgokat, amik mostanában foglalkoztatnak, meg segítenek túlélni a mindennapokat (amik ugyan összehasonlítva rózsásak, de persze mégis, mennyire?), mit sem segítenének. Mert ha azt mondom magamnak, mikor 17 vagyok, hogy csak én vagyok felelős azért, hogy hogyan érzem magam, és hogy ha boldog akarok lenni, akkor az is lehetek, akkor jól letorkolom a 21 éves magamat, hogy ez hazugság és önáltatás, és persze valahol az is.

És azért az is vicces, hogy azoknak a dolgoknak a legnagyobb része, amik igazán hatással voltak rám, még egyáltalán nem történtek meg. Apám még velünk élt. Még nem tudtam, hogy könyves leszek. Se azt, hogy fordító. Pedig előttem volt a lehetőség, elég élesen kirajzolódott, de nem láttam meg. S. még csak alakult. B. még csak a nagyon távoli jövőben. Még azt hittem, egyetemre megyek. Akkor még éppen csak elveszítettem a legjobb barátomat, legfőbb támogatómat, az elsőt, aki szeretett, az elsőt, aki azt hiszem, meglátta, hogy ki lehetek egyszer, és ezért cserébe elviselte azt, aki voltam, elveszítettem madrAPUrt.

Akkoriban nem volt jövőm. Azt hiszem, nem is nagyon tudtam, hogy lesznek majd másik napok, lesznek újabb évek, lesznek olyan időszakok, amikor az iskola, a pályaválasztás, a sok baromság mind a múlt lesz. Még nem tudtam, hogy semmi nem szól örökre.

És nagyon jó, hogy ezeket már tudom. Hogy bevallhatom magamnak, hogy bármennyire is szeretek tudni, és számomra érdekes dolgokat tanulni, annyira gyűlöltem az iskolát. Hogy beismerhetem, hogy soha nem voltam egy különösebben ügyes fotós, bár igaz, a négy év gimnázium alatt elég sokat fejlődtem. De leginkább azért fotóztam, mert valami olyasmit akartam csinálni, ami csak az enyém.

Beismerhetek magamnak egy csomó olyan tulajdonságot és vágyat, amiket soha nem mertem volna kimondani, mert cikinek éreztem, vagy mert tudtam, hogy kinevetnének érte, félreértenék, és főleg azért nem, mert egy jelentős részével még csak nem is voltam tisztában.

Amikor magyarórákon félhangosan mondtam dolgokat, azt nem szégyenlősségből mondtam halkan, hanem azért, mert nem az osztálynak szántam, csak Wendynek (aki az osztályfőnököm volt), mert csak az ő elismerésére vágytam. Ha egy tanárnak kedvence lehettem, ha kicsit más lehettem, mint a többiek – és mindegy, hogy miben, csak valamiben – akkor jól éreztem magam. Hogyha kicsit eltávolíthattam magam a csoport többi tagjától, akkor azáltal kaptam valami önazonosságot. És bár kínlódtam közben, hogy nem tartozom sehová, mindig is nagyon igyekeztem különbözni.

És még ma is az motivál, hogy elismerjenek. Hogy megdicsérjenek, hogy kiutalják a piros pontokat, hogy mások keze alá dolgozhassak, hogy valami olyasmit csináljak, ami később mások dolgát megkönnyíti, meg ilyesmi.

Szeretném tudni, mit láttak bennem azok, akik barátomnak szegődtek akkoriban. És igazán kíváncsi vagyok, hogy ki mit gondolt rólam. De félek, hogy soha senki nem fogja bevallani, hogy ha meg is kérdezem, hogy milyen voltam, nem fogok őszinte válaszokat kapni. Pedig igazán, és komolyan szeretném.

Néha kicsit várom, hogy majd valaki jól kioszt, hogy mennyire el vagyok foglalva magammal. De szükségét érzem, hogy kifejlesszek valamiféle önazonosságot és önismeretet, tudni akarom az okaimat, indokaimat, működési mechanizmusaimat, és meg akarok tanulni végre őszinte lenni magamhoz. És ha ez azzal jár, hogy magamat elemzem, és régi fájdalmas blogokat olvasok, akkor ezt fogom tenni.

Mindenesetre most kicsit megijedtem ettől az egésztől. Ettől a tizenhét éves poggitól. Még őrültebb és elmebetegebb, mint most vagyok. És az a legrosszabb az egészben, hogy teljesen normálisnak hittem magam. Nem is nagyon láttam be, hogy terápiára kell járnom. Ezzel az erővel – gondoltam – bárki járhatna. Kicsit szerencse, hogy már nem ő vagyok.

*a szerkesztő jegyzete: Azt gondolom, nem ok nélkül félek visszafelé haladni az időben, szembesülni a régi önmagammal.