Kedves leendő elsős, ötödikes és kilencedikes iskolások! Ezúton szeretném kifejezni együttérzésemet – nagyon csúnyán kitoltak Veletek. Értem én, ahogy nyilván Ti is értitek, hogy a mindennapos testmozgás koncepciója jó és nemes, helyeselendő elképzelés. De a mindennapos iskolai testnevelés nem más, mint kiszúrás, mégpedig orbitális méretű. Nagyon sajnállak Benneteket.

Nagyon sok minden működik nagyon rosszul az iskolákban – és ez nem politikai állásfoglalás, mielőtt bárki is ilyesmit olvasna bele, mert az iskolákban nagyon régóta működik nagyon sok minden rosszul -, a készségtárgyak környékén mindenképpen. Talán csak nem ismerek elég gyereket, de tény, hogy nem hallottam még olyan óvodásról, amelyik ne szeretett volna énekelni, rajzolni, táncolni, ugrálni, szaladgálni. (Olyanról természetesen hallottam már, aki nem szeret szerepelni, és ezek bármelyikét csak megbízható, ismert és szeretett emberek előtt teszi, de nem ez a lényeg.) Ellenben az iskolások között túlnyomó többségben vannak az olyanok, akik ki nem állhatják a tesit, és a rajzot meg az éneket csak azért nem, mert az pihenős óra.

Elegendő hozzá egy-két év iskolai nevelés, hogy kiöljék a gyerekekből a mozgás és az alkotás örömét. Ennek nyilván sok köze van az ahhoz, hogy a gyerek ahogy egyre értelmesebb lesz, fel tudja mérni, hogy az ő rajza nem egészen olyan, mint a padszomszédjáé, hogy ő nem tud olyan jól énekelni, mint az a másik, és pláne nem tud olyan gyorsan futni és magasra ugrani, mint egy harmadik. De szerintem még ennél is több köze van az osztályzáshoz.

Egyedül abban lehet csak különbséget felfedezni, hogy amíg a testnevelésből hetente öt órát írnak elő, addig nem is tudom, hogy maradt-e még a tantervben művészeti oktatás egyáltalán. Talán heti egy, vagy kétheti egy órában? Értem egyébként ezt a különbségtételt: rajzolás, éneklés, és bármiféle művészet nélkül még lehet – legalábbis testben – egészséges életet élni (a lelki egészség meg általában nem szempont), de rendszeres mozgás nélkül egyenes út vezet az elhízáshoz, érrendszeri betegségekhez, magas vérnyomáshoz, meg az összes többihez, amelyek mindegyike, mint tudjuk, mifelénk népbetegség.

Csakhogy szerintem teljesen elhibázott az egész koncepció.

Egyrészt el se tudom képzelni, honnan szereznek az iskolák annyi tornatermet és öltözőt, meg persze annyi testnevelő tanárt, amennyit ez a döntés megkíván, bár elvileg négy év múlva fog csak minden osztályt érinteni. Hány év alatt képeznek ki egy testnevelő tanárt? Négynél több, vagy kevesebb? Amennyiben igaz a hír, hogy tanárképzés tényleg csak mesterszakon történik, akkor bizony több lesz az négy évnél.

(Egyébiránt, ha jól értelmezem, a gépírás azért nem került be a tantervbe, bármilyen hasznos készség legyen is, mert megengedhetetlen, hogy a gyerekek ne tanuljanak meg kézzel írni – bár fogalmam se volt róla, hogy ez a kettő kölcsönösen kizárná egymást – , és mert nincs hozzá megfelelő mennyiségű képzett tanár. Még szerencse, hogy a testnevelést illetően ez az akadály nem merült fel.)

Másrészt a szülőkre is további terheket ró ez az egész. Nem tartom elképzelhetőnek, hogy egy gyerek heti öt nap ugyanazt a tornaruhát izzadja össze – ehhez legalább kettő, de inkább három készlet kell. Egy elsős kislány mindjárt három tornadresszel indulhat neki a tanévkezdésnek, végső soron jelentéktelen beruházási tétel ez az évnek ebben a szakában. (Egyébként mire jó az a tornadressz? Szerintem az ég világon minden kislány utálja. Ott az állandó kínlódás, hogy kilóg-e alóla a bugyi vagy sem, cikiznek miatta a fiúk, amúgy is idétlenül néz ki, és az ember lánya csak húzgálja folyamatosan és sír tornanadrág után.)

Harmadrészt pedig, egészen egyszerűen az iskolai testnevelésórák borzalmasak. Kilenc év alatt legalább öt tornatanárom volt, és mindegyikük borzalmas órákat tartott, ami talán nem reprezentatív minta, de akkor is gyanús. (Annyira borzalmasakat, hogy kilencedik után egyszerűen bojkottáltam az egészet, és nem jártam be.) Megtehetném, hogy általánosítok, de nincs sok teteje. Elmesélem inkább, hogy én hogyan éltem meg a testnevelést a közoktatásban, és mindazoknak, akik rendelkeznek némi fantáziával, könnyedén sikerülni fog párhuzamot vonni a saját élményeikkel, vagy nagyjából bárki máséval.

Szeretném leszögezni, hogy nem arról van szó, hogy lusta disznó lennék, vagy lettem volna. Óvodás koromban, mint mindenki más, én is imádtam szaladgálni, mászókázni, fejjel lefelé lógni, hintázni, fára mászni, meg az összes többit. Rengeteget hisztiztem ajtókeretre szerelhető hinta – rúd – gyűrűért, amilyen az unokatesóimnak volt, de soha nem kaptam. Jártam óvodás tornára, és bár fogalmam sincs, hogy mit csináltunk ott, azt tudom, hogy élveztem. És az iskola után is eljártam egy darabig zenés gimnasztika nevű órára, sőt, egy pár hónapig aerobikra is, mielőtt közbeszólt volna a munkabeosztásom. Mostanában is tekerem hetente négy-öt reggel a szobabiciklit. Rengeteget gyalogolok, és  szeretek kirándulni is.

Szóval akár lehetett volna jó is a testnevelés. És lehet, hogy az első években jó is volt, azt nem tudom, mert arra csak haloványan emlékszem. Arra viszont már nagyon is élesen, hogy felsőre már nagyon unalmas és kiábrándító lett. Futunk, csinálunk valami unalmasat és kényelmetlent, aztán a végén jutalomból játszhatunk valami labdázós vacakot, többnyire partizánt. Utálok futni, mindig is utáltam. Felhívnám a figyelmet, hogy szaladgálni egészen más dolog, mint futni: az ember azért szaladgál, hogy hamar odaérjen, ahol valamit akar csinálni. A futás ellenben az a fura dolog, hogy az ember rohangál körbe-körbe, és közben kiköpi a tüdejét, és hallgatja, hogy szidják, mert rosszul csinálja, de sose mutatják meg vagy magyarázzák el, hogy hogyan kellene jól.

Nagyon utáltam továbbá a labdajátékok valamennyi formáját. Talán a foci volt a legrosszabb, olyan hülye érzés volt, hogy úgy kell tenni, mintha nem lenne kezem, nem láttam át, hogy mi történik, ráadásul állandóan jöttek szembe a többiek, meg ilyenek, és ha véletlenül kaptam is labdát, mindig azonnal elvették tőlem, nem mintha tudtam volna, hogy mihez is kezdjek vele. De minden egyes játék egyformán rossz volt abból a szempontból, hogy mindig végig kellett szenvedni a csapatválasztást. Először elkel az az öt-hat ember, aki ér is valamit, aztán van a középmezőny, akiknek nem kell még aggódniuk, hogy ők maradnak utolsónak, és utána az alja, akinek kell. Tudom, hogy meghökkentő újdonság lesz ez mindenki számára, de borzasztó megalázó dolog mindig az utolsó három között lenni, és tudni, hogy teljesen értéktelen vagy, és emiatt utálnak is – és nemcsak a tornateremben, hanem mindenhol máshol is, mert az ilyen rangsorképző rítusok nem helyhez kötöttek.

Volt ezernyi dolog, amit szerettem csinálni, és amiben nem voltam teljesen reménytelenül pocsék. Tudtam ugrókötelezni. Remekül bántam a bordásfallal. A talajtorna és a svédszekrény is a barátaim voltak. Gimiben egyetlen alkalommal hozták be a felemás korlátot, de akkor az is tetszett. De ezek valahogy nem számítottak, mert évente két hetet se töltöttünk velük, és mindenki láthatta, hogy ezek egyike sem fontos, csak a futás és a labdázás, ami minden órán van. (Azt egyébként nem tudom, mennyi hasznos mozgás van abban, hogy egész órán sorban állunk, amíg mindenki egyetlenegyszer ugrik egyet a homokozóba, vagy egyetlenegy sorozatot dob a kislabdákkal.)

Aztán amikor sportnap volt, akkor (és csak akkor) kihozták a tornaszertárból a soha nem használt tollas- és pingpong-ütőket, meg olyankor be lehetett vinni a görkorcsolyát, és korizni a főiskola focipályáján, de ilyesmiről órán aztán szó se lehetett. Az kéne még csak! Ki foglalkozna akkor a medicinlabda emelgetésével, a kislabdák elhajigálásával meg a fekvőtámaszokkal és felülésekkel?

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy megemlékezzek azokról a tanárokról, akik azzal kezdték az órát, hogy mindenki tegye le a szemüvegét. Vicces ötlet. És mit gondolnak, majd tapintás után kitalálom, hol vannak a falak, és elképzelem, hogy milyen gyakorlatot mutattak éppen be? Hasonlóképp volt ez abban az egy félévben második osztályban, amikor kéthetente jártunk úszni. (Ami így első számolásra megközelítőleg öt alkalom lehetett.) Szemüvegben nem lehet úszni, mondták akkor a tanárok, szerintem meg vakon nem lehet úszni, mondtam én, és mindig sírás lett a vége. Azt is megértem, hogy vízből kitartott fejjel úszni nem olyan egészséges a nyaknak, de mibe került volna az osztály három szemüveges gyerekét megtanítani háton úszni? (És egyébként láttam az Olimpián, hogy öttusában érmet nyerni is lehet szemüvegben, szóval nehogy már egy általános iskolai tornaórát ne lehetne így végigcsinálni.)

És mibe kerülne egyébként a gyerekek teljesítményét saját magához mérni, és nem egymáshoz vagy valami elképzelt sztenderdhez (és ha már muszáj osztályozni, akkor inkább az alapján)? Ha egyszerűen bevezetjük, hogy a tornazsákban is legyen egy füzet, amibe fel lehet jegyezni, hogy melyik nap miből hogyan teljesített a gyermek, és a következő órán megpróbálhatja azt felülmúlni? Az is nagy öröm ám – jobbnak lenni ma, mint amilyen tegnap voltam! Nem azért biciklizek reggelenként a tévé előtt, mint a megveszekedett, mert el akarom érni a korosztályomra vonatkozó átlagot, hanem azért, mert mikor befejezem, felvezetem a grafikonomra, és láthatom, hogy mennyivel voltam gyorsabb vagy hatékonyabb, mint legutóbb. Úszni sem azért készülök eljárni amint lesz diákigazolványom, hogy bármiféle szabványnak megfeleljek, hanem azért, mert valamelyik nyáron szeretném átúszni a Balatont, és nem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem, menni fog felkészülés nélkül is.

És mibe kerülne azt mondani, ahelyett hogy “jobbra át, balra kanyarodással futás indul”, azt mondani, hogy “gyerekek, bemelegítés: aki akar, induljon el futni, a többiek közben ugrókötelezzenek”? És mondjuk az a formabontó ötlet milyen lenne, hogyha futás közben lehetne zenét hallgatni? Nekem ez se csinálna kedvet hozzá, de biztos vagyok benne, hogy lenne, akinek igen.

De nyilván buta ötlet volna arra szoktatni az iskolásokat, hogy mozogni, sportolni szórakoztató és nem szükségképpen megalázó, félelmetes és fájdalmas. Érdekes módon gimiben működött, hogy a fiúk minden tesiórán fociztak, csak a lányoknak kellett a sok érdektelen hülyeséget csinálni. És D.B.-éknél is úgy működött, hogy aki bejárt a nulladik órákban is, (ők is fociztak és néha pingpongoztak), az automatikusan megkapta az ötöst, és kész. (Hiszen csöppet sem volt kellemetlen élmény, amikor a kitűnő bizonyítványomat elrondította egy közepes tornából.)

És ha már itt van az a heti öt testnevelésóra a szerencsétlen elsősöknek, ötödikeseknek és kilencedikeseknek, akkor mibe kerülne nem minden nap ugyanazt a sablonra épülő órát tartani meg nekik? Mi lenne, ha néha elvinnék őket úszni? Télen korcsolyázni, ősszel és tavasszal kirándulni? Teniszezni? És nem kényszeríteni mindenkire mindig ugyanazt?

És pontosan itt van a baj, hogy ez mind kerülne valamibe: egészen pontosan kicsi gondolkodásba, kicsi erőfeszítésbe, kicsi jóindulatba, kicsi odafigyelésbe. Felismerni azt, hogy nem minden gyerek – nem minden ember – egyforma, más adottságaik és más érdeklődésük van, más az alkatuk, a habitusuk, és nem ugyanabban lelik örömüket. Ahogy az angol nagyon érzékletesen mondja, nem jó mindenkire ugyanaz a méret. Szerintem pont erre a belátásra lenne szükség ahhoz, hogy a mindennapos testnevelés ne legyen kontraproduktív, azaz ne utáltassa meg az emberekkel a sportolást még jobban, mint a heti két-három óra tette.

És ez lesz az, ami nem fog megtörténni. És ez az, amiért nagyon sajnálom az eljövendő elsősöket, ötödikeseket és kilencedikeseket. Mert nagyon alaposan kitoltak velük.