Aki pedig azt állítja, hogy lehet úgy aludni, hogy a takaró a huzatban marad (teljes egészében), az hazudik. Igazán megértem ezt az egész ágynemű-és-huzat koncepciót, hogy higiénia meg minden. De hogy ez mennyire végtelenül nem praktikus!

A lepedő még hellyel-közzel oké, főleg, hogy feltalálták a gumiszalagos változatot, amit rá lehet húzni a matracra, és nem tud lejönni – de a nem gumiszalagosat is optimális esetben a matrac alá lehet hajtogatni, és akkor az alvó ember kifejtette nehézségi erő a helyén tartja. A párnahuzat is nagyjából oké, kivéve, hogy nem különösebben nyál-lepergető, és alkalmasint az összenyálazott párna előbb-utóbb undorító lesz. De ez a paplanhuzat-dolog… a tükrös típus is csak annyival kevésbé rémes, hogy lefekvés előtt könnyebb visszagyömöszölni a helyére az elkóborolt belsőségeit.

Azt hinné az ember (Csernus Imre most kezdene el ordibálni velem, hogy nem “az ember” hinné azt, hanem én, de mivel én most általánosítok, ezért mit sem érdekel Csernus Imre meglátása), hogy a huszonegyedik századra nem lett volna szabad, hogy az emberiség jelenlegi tudományos fejlettsége mellett ilyen problémák még mindig megoldatlanul maradjanak.

Már elég jól emlékszem, hogy miért szerettem hálózsákban aludni.