Eltelt egy néhány nap az új évből, és végre-valahára alábbhagyott az őrület: a népszerű vélekedés, amely szerint az elmúlt év volt a valaha volt legborzalmasabb év a világon. Egyik végeláthatatlan listát és érv-sorozatot követte a másik, olyan gyakorisággal, hogy a végére már kezdtem kifejezetten szégyellni magam – merthogy nekem 2016 egyáltalán nem volt rossz év. Sőt.

Alapvetően persze berzenkedem hevesen az évértékeléstől. Egyrészt azért, mert teljesen egyértelmű, hogy a keltezésbe bevezetett új szám semmit sem jelent, nem töri meg az élet kontinuitását, nem teszi érvénytelenné a korábbi történéseket, nem jelent újrakezdést. Másrészt azért, mert a sznob, aki vagyok, erősen tiltakozik az ellen, hogy olyasmit csináljon, amit mindenki más. Harmadrészt pedig a kartondobozok természete miatt.

Egy év olyan, mint egy nagy kartondoboz. Az ember dobálja bele a dolgokat minden nap: könyveket, eseményeket, tárgyakat. Aztán az év végén, amikor értékel, akkor megpróbál belenyúlni, és kutakodni a rendetlenségben, elszántan keres valamit, amit kiemelhet, amit megnézegethet minden oldalról, és amiről megállapíthatja, hogy na, ezért megérte. Aztán szépen rendet lehet tenni, hogy minden jól legyen, és vidáman megyünk tovább. De az én dobozaimmal túl gyakran fordul elő, hogy mikor beletúrok, valami szúrósba, valami élesbe, valami veszélyesbe kapok, és akkor aztán hamar feladom, hogy bármi jót is találjak ebben a káoszban. Fogom tehát a kozmikus ragasztószalagot, jó alaposan leragasztom, aztán felteszem a dobozt mindenestül a polcra a padláson az összes többi mellé, és nagyon bízom benne, hogy semmi sem fog orvul kimászni belőle, és hogy ezzel az egésszel egyszer és mindenkorra végeztem, és minden korábbi tapasztalatom ellenére remélem, hogy talán majd jövőre, talán most majd sikerül jobban, okosabban, ügyesebben, céltudatosabban.

Ez egyszer azonban kicsit másként van. Nem volt ez az év fantasztikus. Se borzalmas. Se hibátlan. Se tragikus. Se diadalmas. Se kétségbeejtő. Csak egyszerűen, bármilyen ostobán és banálisan hangozzék is… oké. Nem egyszerűen az év volt oké, hanem nekem is oké, hogy ez az év ilyen volt.

Értelemszerűen adja magát a kérdés, hogy mi a csoda az az oké. Mit jelent a gyakorlatban, mit jelent valójában. A kérdésre magam sem ismerem a választ, de megpróbálok a nyomába eredni. Összeszedem mindazt, amit tudok – nem őrülten részletesen, nem mintha olyan sok mindent tudnék amúgy – és meglátjuk, rájövök-e valamire. Velem lehet tartani.

Egyrészt harmincéves lettem. Ami részint ijesztő, főleg, hogyha eszembe is jut, mert amúgy, úgy rendszerint, nem szokott. Csak ha valaki megkérdezi. Ami nem történik olyan nagyon gyakran. Arra számítottam, hogy majd nyomasztani fog, hogy majd soknak érzem, de nem. Mivel az időm legnagyobb részét iskolában töltöm, ahhoz is hozzászoktam már, hogy a legtöbben érezhetően fiatalabbak nálam, ebben viszont nem sokat számít, hogy pont mennyivel. Az meg, hogy időnként fáj a térdem, félek, hogy nem pont éltes koromnak tudható be. Másfelől az igaz, hogy egy kicsit bosszant, amikor állandóan letegeznek a boltban, sőt, amikor én magázok, akkor is visszategeznek, úgyhogy lehet, hogy mégiscsak öregszem. Ahogy persze az is lehet, hogy valóban tahóság letegezni egy felnőttet, aki magáz.

Alapvetően nem tulajdonítok nagy jelentőséget a számoknak, az ilyen számoknak épp úgy nem, mint az évszámnak. De mégis, tele az internet olyan bölcsességekkel, hogy így és így változik meg az életed, mikor harminc leszel (meg persze olyanokkal is, hogy harminc fölött az embernek eszébe se jusson tornacipőt, csíkos zoknit vagy mintás pólót felvenni, meg ilyenek.) És természetesen ezek jelentős része (a zárójeleseknek meg az egésze) baromság. De abban meg, úgy találom, hogy mégis van valami, hogy egyes dolgok megváltoznak addigra (és nem hirtelen, varázsütésre, pont akkor) mire az ember harminc lesz. Néha hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ilyenkorra már tényleg elmúlik a kamaszkor. És javarészt az a késztetés is, hogy meg akarjak felelni idegen emberek elvárásainak. Vagy hogy olyanokkal akarjak barátkozni, akik nem akarnak velem barátkozni, vagy olyanokkal töltsek időt, akikkel igazából nem szeretnék időt tölteni. Vagy hogy olyasmit csináljak, amit valójában nem akarok csinálni, csak olyan jó lenne, ha akarnám. És ez, meg kell, hogy mondjam, jelentősen könnyebbé teszi az életet, noha a ciklikus magányosságon nem enyhít sokat.

És ha már magány: az év elején támadt bennem egy macska alakú űr. Egy olyan űr, aminek ugyan elkezdett már behegedni a szegélye, de még közel sincs olyan állapotban, hogy lehessen fogni csak úgy egy macska alakú holmit, és befoltozni vele. Az életnek ellenben van az a szokása, hogy relatíve ritkán veszi figyelembe, hogy az ember mire áll készen és mire nem. Így utólag sem tudom megmondani, mi mást tehettem volna: amikor felbukkant a két kiscica az iskolában, pont ahogy mindenki más, én is egyszerűen örültem, hogy de jó, cuki cicák. Aztán pár nap múlva már világos volt, hogy ezeknek nincs anyjuk, és éhesek, aztán további néhány nap után már csak egy volt a kettő helyett, és akkor, pont ellenkezőleg, mint mindenki más, úgy döntöttem, hogy az ügyben valamit tenni kell. Az internátusban állatot tartani  nagyon szigorúan tilos (nem mintha meg tudtam volna fogni), és egyébként sem az ösztöndíjas kelet-európai cserediák lesz az, aki ilyesmit megenged magának.  Ilyenkor mégis, mit lehet csinálni?

Nem olyan fontosak a részletek, talán majd egyszer máskor megírom, külön bejegyzésben, ahogy az is lehet, hogy nem. A lényeg egyszerűen annyi, hogy nem álltam készen arra, hogy még egy macska – ráadásul ezúttal egy kicsi, fiatal, magatehetetlen macska – az orrom előtt pusztuljon el. Úgyhogy hosszas kérdezősködés következett, macskamentők, levelezés, telefonálgatás, három hónap amíg mindannyiszor úgy vettem macskaeledelt, hogy biztosan éreztem, hogy ez már az utolsó doboz lesz. És természetesen, mivel svédekről van szó, akikre nem jellemző, hogy bármit is elkapkodnának, vagy éppen hogy döntéseket hoznának, december közepén még mindig nem volt megoldás, pedig a kis fenevad már átvészelt két hét havazást is a szabad ég alatt. Amikor úgy tűnt, nagyon reménytelenre fordulnak a dolgok, elkezdtem utánajárni, hogyan lehet egy macskát Svédországból Magyarországra költöztetni (nem egyszerű), és erősen reménykedtem, hogy erre nem kell végül, hogy sor kerüljön.

És végül – tényleg végül, három nappal hazaköltözés előtt – sikerült befogni és átmeneti macskaotthonba szállítani. Ez az ő esetében azt is jelenti, hogy ott maradhat, amíg örökbe nem fogadják, tehát meg van oldva a kis élete. Nem volt zökkenőmentes a folyamat, se logisztikailag, se érzelmileg, de ahogy a macskaotthonos néni elmagyarázta, ezzel az akcióval hozzávetőleg 10-15 évet sikerült vásárolni ennek a kis dögnek. A kis dögnek, akit egyszer nem simogattam meg, akivel a kommunikációnk kimerült abban, hogy ugyan várta tőlem a kaját, de ha túl közel mentem hozzá (a kajával) akkor fújt és elszaladt, de néha, nagyon néha halandó volt rám nézni. A kis dögnek, akit mindenki nemes egyszerűséggel úgy emlegetett, mint “din katt”, dacára annak, hogy nem. Nem egészen. Nem pontosan. Noha egy kicsit persze meg mégis. Annyira, amennyire el bírtam viselni, hogy most éppen legyen macskám. És azt hiszem, Parker kedvéért örültem a leginkább, hogy sikerült megmenteni egy ostoba kis cicaéletet. Elérni valami valóságosat.

Mert a valósággal bizony elveszettem kicsit a kapcsolatomat az elmúlt időszakban. Itt volt ez az egész egyetemi dolog, hogy állítólag van egy diplomám, és ez, pont mint a korom, olyasmi, amiről hajlamos vagyok elfeledkezni. Amikor csak valamiért felmerül, hogy legmagasabb iskolai végzettsége, akkor rutinból ikszelném be,  aztán hirtelen észbe kapok, és rájövök, hogy ja nem is. Tényleg. Hogy valahol a szobámban kallódik egy diploma, bár most pontosan nem tudnám megmondani, hogy hol, mert a fiókba a többi bizonyítvány közé nem fért be, de az biztos, hogy létezik. És az enyém. És igazi.

Nehéz az ilyesmit elhinni is, megszokni is. Négy éven át az volt a normális, hogy egyetemre járok, a félév során érdekes diskurzusokba kerülök órákon és órákon kívül, aztán a félév végén a vizsgaidőszakban irreleváns baromságokat préselek be a rövidtávú memóriámba egészen a számonkérés napjáig, hajszálpontosan addig, amíg kifelé jövet be nem csukom a hátam mögött az ajtót. Igazából nem volt ez különösebben kellemetlen életmód, meg voltam vele békélve – és most ennek a végére kaptam egy papírt, ami elvileg mindebből a másodikkal foglalkozik, az elsőt meg még csak meg sem említi, és azt mondja a külvilág, hogy ennek van értéke. Ami vicces. Meg jól reprezentálja, hogy szokás szerint – épp, mint az elmúlt év tragikusan borzalmasnak minősítése kapcsán – a világ meg én, mint általában, nem vagyunk éppen azonos hullámhosszon.

Úgy döntöttem tehát, hogy a diplomát nem az elmúlt négy év fizikai manifesztációjaként fogom fel, hanem a záróvizsgákénak. Rendkívül hasznos papír, valószínűleg lesz is még alkalom, hogy jól fog jönni életemben, de nem része az identitásomnak. Ezt annál is inkább megtehetem, mert a rendszer úgy van kitalálva, hogy senkit sem érdekel minősítés szempontjából, hogy mennyit dolgozott, mennyit tanult és mit teljesített az ember éveken át, csakis és kizárólag az számít, hogy két véletlenszerűen kijelölt napon az egésznek a legeslegvégén mit mutatott. Ami olyan mértékben abszurd, hogy nem is csoda, ha nem tudom ésszel felfogni.

Persze felfoghatatlanból is jutott bőven az elmúlt évben. A kategória bajnoka pedig vitathatatlanul az utolsó négy és fél hónap volt, az időszak, amit Svédországban töltöttem. Nem azért, mert külföldre költözni vagy bőkezű ösztöndíjat kapni, minden klasszsága mellett irreálisan valószerűtlen lenne. Ezek még simán beleférnek a valóság-képzetembe. A felfoghatatlan ott kezdődik, hogy valahogy végigcsináltam ezt az időszakot úgy, hogy körülöttem egy olyan nyelvet beszéltek (annak is egy bizarr dialektusát), és én is egy olyan nyelven beszéltem velük, amit előzőleg szűk három évig tanultam. És működött. Komolyan működött. Az elején természetesen jóval nagyobb hibaszázalékkal, mint a végén, de már az elején is működött. És ez az, ami a képzelet mindenféle határain kívülre esik.

Olyan mértékben mutat túl a felfogóképességemen, hogy mikor visszagondolok rá, akkor sem hiszem el. Hogy igazából hiába történt meg a valóságban, képtelen vagyok elképzelni. Hiába tudom, hogy szóltak hozzám és válaszoltam; hogy beszélgettünk, nemcsak felszínes hülyeségekről, hanem komoly dolgokról, fontos dolgokról is; hogy volt olyan, amikor egy-egy pillanatra feloldódtak a korlátok, és úgy gondoltam, ki tudom fejezni pontosan azt, amit szeretnék, és még különösebb megerőltetésbe sem került; hogy teljes értékű részese voltam a közösségnek; hogy képes voltam ugyanazokat a feladatokat megoldani, mint a bennszülöttek. Hogy képes vagyok túlélni svédül. Hiába tudom, hiába emlékszem, mert nem hiszem el magamnak: egyszerűen nem megy. Nem érződik valódinak, nem érződik ténylegesnek. Csak egy történet, semmi több.

Ebben persze vastagon benne van az is, hogy az egész kaland olyan volt, nemcsak a nagy vonalaiban, de egészen a legapróbb mindennapi epizódokig, hogy biztosan tudtam menet közben is, hogy ez nem az én életem. Az én életem, köszönöm szépen, otthon van, letakarva régi lepedővel, mint a bútorok a nyaralóban, hogy ne porosodjon, és ott várja, hogy visszatérjek hozzá. Ez valaki más élete. Azt hiszem, ezzel a trükkel próbálta az agyam megvédeni magát a rövidzárlattól: túl sok volt az ellentmondás aközött, amit tudok a világról, és amit napi szinten tapasztalok.

Akárhogy is, egy félévet ösztöndíjas nyelvtanuló voltam, az őszi szünetben végigutaztam Svédországot hosszában (és mint bármelyik svéd ember vagy csak svédül tanuló egyetemista bármikor megmondja: Svédország bizony hosszú ország), voltam a sarkkörön túl, beszéltem svédül mindenféle dialektusokat beszélő emberekkel,  és – bár ez elég hálátlanul hangzik, de mégis leírom – pont azáltal, hogy egy időre eltávolodtam a valóságomtól, kicsit kipihentem magam. Volt bennem egy olyan mérhetetlen fáradtság a mindentől, a világtól, az élettől, amit már észre se vettem, csak most, hogy hirtelen nincs. Nem tudom, tartós lesz-e a megkönnyebbülés, és ha esetleg igen, akkor mennyi idő múltán merülnek le újra az akkumulátoraim. De mostanában, az elmúlt napokban olyan dolgokhoz érzek magamban energiát és kedvet, amikhez évek óta nem, és gyanítom, hogy itt van összefüggés.

Hogy mik ezek a dolgok? Mindenféle. Van köztük, amit nem szeretnék megnevezni, mert bizalmas. Van, amit nem tudnék, mert nem öltött még teljesen formát. De ha a maradéktalan felsorolástól eltekintünk, meg tudok említeni például egyet: olyasmit, ami az évek során is fontos volt, és mindig jelentős részét képzete annak, aki vagyok. A szövegeket. Hogy olvassak. Hogy írjak. Hogy fordítsak.

Évek óta alig olvastam már, és hogyha ebből a kevésből azt is leszámítjuk, amit az egyetem miatt volt kötelező, akkor pláne gyászosabb a helyzet. És időm még éppenséggel lett is volna, ha nagyon összekapom magam, de erőm már nem volt hozzá, tökmindegy, mennyit kapkodok utána. Most megtehetem, és meg is teszem, hogy egész nap ágyban maradok egy könyvvel. És már el is felejtettem, hogy milyen jó is az. (Ahogy azt is majdnem elfelejtettem már, hogy milyen könnyű magyarul olvasni. Nem azért, mert svédül olyan nehéz lenne, most már az sem igazán nehéz. Csak magyarul… nagyon könnyű.)

Fontos persze a blog, de mikor írtam utoljára rendszeresen? Tavaly se írtam nagyon sokat, igaz, amit írtam, azzal javarészt elégedett vagyok. Ott volt a macskás bejegyzés, az időjárásos, a diplomaosztós, meg persze az, amelyik elmagyarázza a svéd dolgot (aminek, valljuk be, ideje volt már.) De ezek majdnem mind nagyon alapos, átgondolt, hosszú ideig érlelt és írt szövegek voltak. Hogy mikor írtam csak úgy, a magam örömére, nem blogot és nem dolgozatot, nem terv és vázlat szerint, egy bizonyos célt észben tartva, azt végképp ne firtassuk. De most van hozzá kedvem. Nem tudom, meddig tart, de most van. Szeretek leveleket írni, és néhány éve még leveleztem emberekkel. Aztán már ahhoz sem volt bennem erő, hogy végiggondoljam, mit írjak, hogy rendesen elmeséljek valamit. Hiányzik ez is. Hiányzik, ahogy hiányzik egyébként az is, hogy olyan blogbejegyzéseket is írjak, amiken nem kell egy hetet dolgozni, ami jó úgy, ahogy van, félkészen is, ahogy sikerült. Ami nem váltja meg a világot, nem magyaráz meg mindent. Nem tudom, tudok-e még ilyet. De van kedvem kipróbálni.

Azt akartam mondani még, hogy évek óta először fordítottam is, de ez nem pontosan igaz. De évek óta először fordítottam úgy, hogy relatíve normális késéssel elkészültem (most komolyan, két hét, nem másfél év vagy ilyesmi), és tudtam lelkesedni a szöveg iránt, tudtam élvezni, hogy mit csinálok. Most megint úgy érzem, hogy fordítani nem kényszerpálya, hogy egyszerűen muszáj ezt csinálnom, mert ez az egyetlen, amihez értek: most úgy érzem, hogy ez egy klassz dolog, egy jó munka, és olyasmi, amivel szeretek foglalkozni. Most megint úgy érzem, hogy fordítani is szeretek, nemcsak fordító lenni. Hogy szeretném kipróbálni magam svédesként is, hogy szeretnék megint könyveket csinálni. És erre bizony jó rádöbbenni akkor, amikor már egy ideje attól tartottam, hogy kiábrándultam belőle, hogy vége, hogy elmúlt.

Ezek a dolgok vannak. Kirámoltam a dobozomat, mindent kézbe vettem, mindent megnéztem, és mindent visszatettem, szépen, elrendezve. Vannak éles és hegyes dolgok az idén is, de vannak puha és strapabíró dolgok, amikbe bele lehet bugyolálni őket, hogy ne okozzanak sérülést a gyanútlanul matató kéznek. Itt van kéznél a kozmikus ragasztószalag, le lehet zárni ezt az egészet, és továbblépni, megindulni és menetelni a most már jócskán megkezdődött újévbe. A folyamat pont olyan, mint bármikor máskor, de a motiváció más mögötte: eddig azért ragasztottam le a dobozokat, azért próbáltam mindent végérvényesen eltenni a múltba, hogy nehogy utánam jöjjenek. Most azért ragasztom le a 2016 feliratú dobozomat, hogy nehogy kiessen belőle valami, ami jó lenne, ha megmaradna. Mert ez az év ilyen volt. Kezelhető. Felfoghatatlansága ellenére is befogadható. És most hirtelen nem szeretném már azt gondolni, hogy megszakadt a kontinuum, hogy az újév új kezdetet jelent, hogy most megpróbálhatom okosabban, ügyesebben határozottabban, fegyelmezettebben és jobban.

Ez az év egyszerűen oké volt. Tök oké. És az oké, az a nagy harci helyzet, hogy nekem most pontosan megteszi.

Megmondom az őszintét, erősen viaskodom magammal. Ennek legjellemzőbb oka az, hogy egyszerre két dolgot is szeretnék, amelyek voltaképpen ellentmondanak egymásnak, ráadásul több ilyen ellentétpárt is fel tudok sorolni, ha kell. Például szeretnék már lefeküdni és aludni, de szeretnék még ébren maradni és csinálni dolgokat is, mondjuk megírni ezt a blogbejegyzést. Aztán szeretnék múlt évet értékelni, mérlegelni és összeszámolni, de közben legszívesebben nem is gondolnék az egész tavalyi évre, szívem szerint úgy tennék, mintha egyáltalán nem is létezett volna, és mindent összevetve igencsak elégedett vagyok, hogy szegény 2013 mostanra a bolygó teljes területén kiszenvedett.

Hogy miért van ez így? Hazudhatnám, hogy nem tudom, de egyrészt hazudni csúnya dolog, és úgy tudom, hogy nem illendő, másrészt nem is nagyon szeretek, noha időnként szoktam, harmadrészt pedig, miután kijelentettem, hogy hazugság volna, nem lenne túl sok teteje megpróbálni. Szóval tudom. És nagyon rosszul esnek mindazon dolgok, amiket tudok a tavalyi évről, magamról, és a kettőnk nem csekély mértékben zűrzavaros viszonyáról.

(Kettőnk zűrzavaros viszonya egyébként túlnyomórészt azt jelenti, hogy olyasmiket csináltam, amiket józan ésszel nézve butaságnak tartok, magamat pedig elkövetésük okán akaratgyengének; illetőleg azt is, hogy egyes dolgokat egyáltalán nem csináltam, amiket amúgy hasznos lett volna. De a nevezett tünetegyüttes az elmúlt évek mindegyikéről elmondható volna, úgyhogy talán ideje lenne azt is megfontolni, hogy miért ragaszkodom egy olyan viselkedésmintázathoz, amelyikkel sem elégedett nem vagyok, sem boldoggá nem tesz, ráadásul még hasznosnak sem tekinthető. Talán amikor legközelebb nyitnám a számat, hogy azt mondjam: “no de a bőrömből kibújni azért csak nem tudok”, megállnom és mérlegelnem, hogy miért is ne tudnék kibújni, és miért is ne próbálhatnám meg legalább. Nem azért, hogy olyan másik ember legyek, amelyik jobban megfelel bármiféle kimondatlan társadalmi elvárásoknak, hanem pusztán azért, hogy megpróbáljam, nem érezném-e jobban magam esetleg akkor, hogyha kicsit másként élnék, gondolkoznék, észlelnék és viselkednék.)

Mi mindenről nem szeretnék megemlékezni? (Mondanám, hogy mi mindenről szeretnék azonnal megfeledkezni, amint leírtam ide, de nem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy a felejtés a legjobb gyógymód.) Mi az, ami nagyon nem tetszett, és mi az, amiért mégsem tudok békében elbúcsúzni ettől az elmúlt évtől, és nem tudok fejest ugrani 2014-be? Úgy mondják, mindig az váltja ki a leghevesebb gyászreakciót az emberből, amikor olyasmit veszít el, amivel ambivalens viszonyban állt. Meglehet. Ahogy az is könnyen meglehet, hogy az egész dráma valójában közel sem akkora dráma, nincs itt semmiféle veszteség, hiszen az évek fordulónapja egy teljességgel önkényes dolog, logikus ésszel nem jelent semmit, de valamiért mégis az emberiség jelentős része érzi, hogy a puszta megállapodásos évszámváltás miatt egy kicsit tiszta lappal indulhat, én pedig feltétlenül igényt tartok a saját akár csak kicsit tiszta lapomra. Tessék, történelmi pillanat: nem különbözni akarok mindenki mástól bármi áron, hanem pont, hogy azt csinálni, amit mások.

Szóval mi is történt 2013-ban?

Az első dolog az volt, eluralkodott az életemen az egyetem, olyan mértékben, amilyenben nem is számítottam volna rá. Amikor rászántam magam, hogy igába hajtom a fejemet, és csak azért is egyetemre megyek és diplomát szerzek (mert engem aztán több munkaadó ne hajtson el azzal, hogy bárcsak lenne diplomám, és mert nálam sokkal butább embereknek is van, akkor pont nekem ne lenne) fogadkoztam hevesen, hogy majd én megmutatom, hogy az egyetem nem olyan komoly dolog, nem olyan, mint dolgozni, nem olyan, mint rendesen életet vezetni, az csak iskola. És egyébként is, frusztráltak az egyetemista és az egyetemet végzett ismerőseim is, akik  állandóan panaszkodtak rá, hogy mennyi a dolguk, nem érnek semminek a végére, lehetetlenek a követelmények, és így tovább, ráadásul úgy viselkedtek, mintha minden diplomás tagja volna egy titkos társaságnak, amelyiknek ismerik a szabályait, átestek a rítusain, és van köztük valamiféle közösség, amelyből a diplomátlanok kiszorulnak.

A panaszkodás bűnébe beleestem, nem is kicsit, noha az igaz, hogy egy percre sem feledkeztem el arról, hogy ez csupán azért nagy dráma, mert komolyan veszem, és bármikor tudtam értékelni, hogy azért ez – mindenféle ez – sokkal jobb, mint mondjuk decemberben könyvesboltban dolgozni. És sose gondoltam, hogy lehetetlenek volnának a követelmények, csak azt, hogy többet kellene annál nyújtani, mint amennyit erőfeszítés nélkül tudok, és hogy nincs kedvem erőlködni. Mindazonáltal igencsak szégyenkezem a sok hisztiért, nyűglődésért és panaszkodásért, és mentségemre csupán az alábbiakat tudom felhozni:

Egyrészt a furcsa időzítés következtében egy éven belül három vizsgaidőszakot/félévet teljesítettem (januárban, júniusban és decemberben), és ez nem naptárfacsarás, hanem tényleg így jött ki valójában is. Másrészt úgy adódott, hogy egész évben alig tartottam szünetet: januárban majdnem egy hét, júliusban három nap és szeptemberben egy hét pihenőm volt összesen, illetve valamennyi kis szusszanás most itt, az év végén, amikor próbáltam kialudni magam – minden mást szigorúan beosztott az egyetem és a munka. Harmadrészt pedig azt gondolom, hogy tényleg az elmebajt, de legalábbis az önsanyargatás magas fokát közelíti az, amit a múlt félévben teljesítettem, de már az is kihívás volt, amit az ezt megelőzőben. Ezen felül pedig, negyedikként, csak annyit mondhatok, hogy a munkamódszeremhez, úgy tűnik, hozzátartozik a folyamatos siránkozás, panaszkodás, és ellenkezés. Nem kell feltétlenül komolyan venni, bár a megértésért hálás vagyok. Enélkül a folyamat nélkül ugyanis nincs meg az a diadalérzetem, hogy valami komoly és nehéz dolgot teljesítettem, a jelentőségtudat pedig kulcsfontosságú. Ha még én sem hiszem el, hogy amit csinálok, az ér valamit, akkor az egésznek nincs semmi értelme. Ha én sem hiszem el, hogy amit csinálok, az ér valamit, akkor nem fogom csinálni.

A titkos társaságról amúgy, sajnálatos módon, az derült ki, hogy igazi, tényleg létezik: tudom, mert egy kicsit már most is odatartozom. Másik világ ez, mint az, ami ott kinn a valóságban van, és ami néha egy picit hiányzik is. De még emlékszem, hogy milyen érzés kirekesztettnek érezni magam, és igyekszem, hogy ne éreztessek ilyesmit senkivel, ha megtehetem.

A második dolog ez az egész svéd-história lett. Zűrzavaros történet ez is, csak úgy, mint az elmúlt évben jó néhány eset, és nemcsak az Erasmushoz köthető részei, a még mindig tisztázatlan részletek, az adminisztráció, bürokrácia, félreértések, nem kellőképp konkrét megegyezések, nyelvi akadályok és ki tudja még mi minden más furcsaság, hanem a nyelvtanulás és minden rettenetes kavarodás, ami akörül történt. A kérdésre, hogy jelenleg tudok-e olyan nyelvül, tiszta lelkiismerettel válaszolhatom, hogy nem, a legkevésbé sem. Hogy pontosan mennyire tudok vagy nem tudok, az már sokkal izgalmasabb felvetés: valószínűleg kicsit jobban, mint amennyire hiszem, és valószínűleg valamivel kevésbé, mint amennyire jó volna, és sokkal kevésbé, mint amennyire kellene ahhoz, hogy legalább egy egészen kicsit jobban érezzem magam. Azt hiszem, ennek mind a kudarcokhoz és korlátokhoz van köze, meg ahhoz, hogy mi az, amit elég akarni, mi az, amihez már nem elégséges az akarás, mert azon felül dolgozni is kell érte, és hogy mi történik akkor, hogyha az akarat és a kemény munka együtt sem elegendő.

Tudom, hogy ez nagyon rejtélyesen hangzik (vagy ki tudja, talán nem is rejtélyes, talán csak semmitmondónak érzem, de valójában teljesen egyértelmű), de azért ilyen, mert ez az ügylet nem zárult még le a fejemben. Nem tudtam még pontot tenni a végére, és annyira közel van még, hogy valódi rálátásom sincs rá. És ha lenne, akkor se biztos, hogy el szeretném mesélni. Egy része bizalmas, egy része kellemetlen, egy része kifejezetten kínos, és… szóval nem.

Viszont a kudarcokhoz, akarathoz és munkához szorosan kötődik egy másik fájó pont is, amiről beszélni kell. (Kell ám a fenét, de akarok.)

A harmadik dolog, ami történt, az tulajdonképp pontosan az, ami nem történt. Elképzeltem, hogy szuperhős vagyok, és bármire képes (és egy kicsit még mindig azt hiszem, hogy a szuperhősség csírája ott lapul bennem, csak kicsit jobban kellett volna gondozni, és valamivel több erőfeszítést tenni a felnevelésére) és olyan rengeteg munkát vállaltam el erre az évre, hogy az valószínűleg kettőre is elég lett volna. Aztán pánikba estem, elment az életkedvem, minden félresikerült, és végül az a nagyon szomorú egyenleg alakult ki, hogy egyikkel sem készültem el. A kudarcok, visszalépések, nevezzük, ahogy akarjuk, a kissé kínostól a viharosan látványosig terjedő skálán mozogtak, és azt gondolom, ezt is emésztenem kell még egy kicsit. És ha majd higgadt leszek, nyugodt és felelősségteljes (azaz várhatóan nem az eljövendő harminc évben), akkor talán el kell gondolkoznom rajta, hogy mit is rontottam el, hol volt a hiba, és hogy egy fenékkel pontosan hány lovat is tud megülni valaki, aki esetleg mégsem szuperhős.

Igazából itt az a baj, hogy nem nagyon hiszem el még mindig azt, hogy mindaz, amit mind el akartam végezni, emberileg lehetetlen lett volna. Egyértelműen érzem a felelősségemet, és úgy gondolom a lelkem mélyén, hogy ha egy kicsit is jobb vagyok, erősebb, ügyesebb, fegyelmezettebb, professzionálisabb, lelkesebb, teherbíróbb, szóval mindent összevetve alkalmasabb, akkor meg tudtam volna csinálni kompromisszumok nélkül mindent. Mert voltak üresjáratok, voltak hasztalanul eltöltött órák ebben az évben, amiket töltettem volna hasznosan is. És részint kereshetek (és találhatok is) bőven mentségeket, magyarázatokat, nem tudom eldönteni, hogy ezek reálisak-e vagy sem, és a bűntudatomon és önutálatomon nem segítenek se így, se úgy. Haragszom. Magamra. Nem a világra, pedig az talán egyszerűbb lenne, de akkor sem.

És ez az egész ügylet egyébként oda is elvezet, hogy mennyire veszem komolyan ezt az egészet, amire elvileg az életemet tettem, vagy akarom tenni: mennyire gondolom komolyan, hogy könyveket akarok csinálni? Mennyire veszem saját magamat komolyan, mint fordítót, mint szerkesztőt, akár, a valóságtól egészen elrugaszkodott képzetben, mint írót, de legalábbis mint szöveggyárost? Mert ez is ugyanoda vezet, mint az egyetem: nekem kell komolyan venni, mert azon múlik minden. Ha én sem veszem komolyan, akkor ki fogja?

És csak úgy, mint az egyetem kapcsán is, illetve egyes órák, tárgyak, szakok kapcsán is új, eddig ismeretlen értékválság alakult ki körülöttem: nem látom jól, hogy mi mennyit ér, mivel érdemes és mivel nem érdemes foglalkozni, és hogy nem szörnyen nevetséges dolog-e, hogyha az ember valami komolytalant vesz rendkívül komolyan pusztán abból a meggyőződésből, hogy amíg így tesz, nem rémül meg nagyon. Amíg van mit komolyan venni, addig nincs tanácstalan űr, addig van, ami kitölti.

Néha azt gondolom, a józanság ritka pillanataiban, hogy igazából tényleg nem tehettem mást. Hogy igen, valóban hoztam ugyan kompromisszumot, mert felállítottam egy prioritási sort, amin az egyetemet helyeztem előre, és a fontos dolgok között szerepelt az is, hogy valahogy átvészeljem egészségesen ezt az időszakot, amibe, akárhogy szépítem is, beletartozik például az evés, az alvás, vagy akár a gyaloglás is, az, hogy időnként befekszem a kádba néhány órára, és még az is, hogy leülök a tévé elé sorozatot nézni (azaz mindaz, amit néhány bekezdéssel ezelőtt üresjáratnak tituláltam, és kineveztem eredendő gonosznak). A túlélés érdekében folytatott agymosást előbbre helyeztem a fizető munkáknál. Ez részint szégyenletes, szakszerűtlen dolog, és rosszul is érzem magam miatta, mert kicsit azt gondolom, hogy ezen felülkerekedhettem volna akkor, hogyha nem én vagyok, hanem az az én, aki lenni szeretnék, csak nem vagyok (és amely differencia folyamatosan frusztrál). Részint meg érthető, pont azért, mert sajnos én én vagyok.

(De ez azért szörnyen drámainak hangzik, és nem is tudom, hogy teljesen helytálló-e. Mármint hogy tényleg olyan nagy szükség van-e erre, és hogy tényleg annyira szörnyű-e a helyzet, hogy erőnek erejével kellett dolgoznom azért, hogy ne csavarodjak be – ami talán nem is sikerült kifogástalanul -, vagy egyszerűen csak lusta vagyok.)

Részint meg azt is gondolom, hogy alig olvastam megint az idén, pedig azügyben aztán igenis lelkes és elkötelezett vagyok, és mégsem maradt arra sem időm. (És tudom, hogy a hetvenvalahány könyv egy év alatt sokaknál nem az “alig” kategóriájába esik, de amikor én olvasok, akkor nem így olvasok.) Szóval talán tényleg volt itt egy kis időprobléma. De az is lehet, hogy nem.

Szóval itt ez a bizonyos negyedik dolog: valami kis micimuci, amit nem tudok tisztázni magamban, és ezt, úgy tűnik, kénytelen leszek továbbvinni az újévre, nem hagyhatom őrizetlenül elrejtve egy láda mélyén, hátha elfelejtődik, és eltűnik. (A micimuci közeli rokona az izének, csak azzal ellentétben nem kedves. A micimuci amolyan diszkrepanciát jelent, problémát, zavart az erőben, bosszantó apróságot, homokszemet a fogaskerekek között.) Ugyanis a dolgok nem tűnnek el. Még azok a dolgok sem, amikről már biztosra vettem volna, hogy eltűntek az életemből, már sok-sok évvel ezelőtt. Talán azt hittem, hogy elég erősen megfegyelmeztem már magam, professzionális vagyok, ura a helyzetnek, olyasvalaki, aki boldogul segítség nélkül, aki soha nem magányos, aki felülkerekedik az irracionális érzelmein, aki tud bánni a szavakkal, ha úgy hozza a helyzet, aki praktikusan és logikusan gondolkodik és világosan érvel. Értek egyes kellemetlen felismerések. Például arról, hogy milyen körülmények között és mennyire látványosan tudok összeomlani.

Itt is azzal küszködöm, mint a svéd kapcsán is, meg még valószínűleg igen sok más kapcsán szintúgy, hogy mennyire kell erőltetni a dolgokat, és mennyire lehet hagyni, hogy pusztán azáltal, hogy a látóteremben vannak, és időről időre valamelyest foglalkozom is velük, lassacskán a helyére kerüljön minden részlet. Nem tudom, békén hagyhatom-e magam, vagy vegyem elő a drákói szigoromat és legyen-e inkább vasfegyelem. Eddig azt hittem, hogy tudom, de már nem vagyok benne biztos, hogy tényleg tudom, hol van a teljesítőképességem határa.

Talán inkább a jó dolgokat kellett volna összeszámolnom. Egyrészt az valamelyest rövidebb lett volna. Másrészt talán valamivel érdekesebb is. Ráadásul akadt is belőlük, ha nem is bőségesen. De azt gondolom, hogy erre volt nagyobb szükségem, mert a jó dolgok olyanok, hogy általában megértem őket, különösebb nehézség nélkül is. Igaz, legtöbbször nehezemre esik elhinni, hogy megérdemlem őket, vagy hogy tényleg nekem szánták őket, és ezért megpróbálom valamilyen módon visszautasítani őket, de ennek ellenére is eljutnak néha hozzám.

Úgyhogy ötödikként – végül ugyan, de a túlélésem szempontjából legfontosabbként – meg kell emlékeznem mindazokról, akik nem hagyják, hogy visszautasítsam az Igazán Jó Dolgokat, amik időnként mégis történnek velem. Voltak itt elszórtan kisebb-nagyobb diadalok, mosolyok, könnyes mosolyok, pillanatok, mondatok, szavak, emberek, történetek, kalandok, de még ölelések is. Tényleg voltak.

És valójában ezek az Igazán Jó Dolgok olyasmik, amiket érdemes lenne számon tartani. Ha kívánhatok valamit ettől az évtől, akkor a leginkább azt szeretném, hogyha egy év múlva ilyenkor nem zavarodottságot és bizonytalanságot, hanem Igazán Jó Dolgokat számolhatnék – és bármilyen elcsépelten is hangzik, de ugyanezt kívánom Neked is. És ha elolvastál idáig, ha itt voltál velem, és fogtad a kezem, amíg ezt mind elsírtam, akkor nyugodtan elhiheted, hogy komolyan is gondolom, és hogy meg is érdemled.

Ne aggódj! Az Igazán Jó Dolgokat könnyű felismerni. Hogy is lehetne nehéz? Még nekem is sikerülni szokott.

Csak röviden, tömören, lényegre törőn, tényszerűen. Úgy, ahogy általában nem szoktam.

Könyvek:
elolvasott könyvek száma: 89 db
ezek összes terjedelme: 20919 oldal
angol és magyar nyelvű olvasmányok aránya: 17:72
magyar és külföldi szerzők aránya: 25:64
női és férfi írók aránya: 38:50 (+1 antológia)
non-fiction és fiction aránya: 21:68
újraolvasások száma: 18
legtöbbet olvasott szerző: Erich Kästner (7)
várólista-rövidítés eredménye: 67%

Munka:
főállás: 3 hónap
fejvadász telefonok száma: 1
fordítás: 1 regény
megjelenés: 1 regény
hónapok, amelyekkel nem tudok elszámolni: 7 db

Tanulmányok:
használható végzettséget nem adó tanfolyamok: 1 db
fordítóiskola: 23 óra
azon órák száma, amelyekre ebből fel is készültem: körülbelül 10
felsőoktatási felvételi pontszám: 428
főiskolai beiratkozások száma: 1
felvett kurzusok száma: 12
eddig sikerrel teljesített tantárgyak száma: 4
otthagyott főiskolák száma: 1

Élet és halál:
temetések: 2
volt kolléganők kisbabái: 3
szakítások: 1
új párkapcsolatok: 0
új macskák: 1 db
új szobanövények: 2 db
elpusztított szobanövények: 1 db

Kalandok:
Paul Simon koncertek: 1
londoni nyereményutak: 1
dedikált Philip Pullman könyvek: 1
dedikált Kiss Ottó könyvek: 2
meglátogatott könyves rendezvények: 3
műkorcsolyaversenyek: 2
nem a saját ágyamban töltött éjszakák: 14

Mindenféle másik számok:
NaNoWriMo 2011 végegyenleg: 92039 szó
meghajtogatott darvak: hozzávetőleg 1300
újságnak adott interjú: 1 db
felgöngyölített gyilkosságok: 2 db
felszerelt karácsonyi izzósorok: 8 db
blogbejegyzések: 72 db

Fényképek:
készített fényképek száma: legalább 2400 (április óta)
fényképezett híres emberek: 3
London: 212 db
Berlin: 206 db
– ebből Paul Simon: 99 db
Drezda: 365 db
Pozsony (videókkal együtt): 176 db
macskák: jó közelítéssel az összes többi

Kaja-pia:
legtöbbet fogyasztott élelmiszer: virsli
a második helyezett: krumplikrokett
legtöbbet fogyasztott innivaló: zöld tea
a második helyezett: barackturmix
az év kedvenc süteménye: körtés muffin
a második helyezett: mézes puszedli
az év legnagyobb felfedezése: alexanderkörte

A 2011-es év előjele összességében:
fogalmam sincs