Eljutottam ahhoz a bizonyos kásahegyhez, amiről mikor kicsi voltam, az apukám mindig magyarázott. Az a kásahegy, amelyik halálosan unalmas, nem látni a végét, és mégis át kell rágnod magad rajta, mert bármit is csinálsz, megkerülni nem tudod.
Ugyanaz az időszak ez, mint a NaNoWriMo második hete. Amikor már alábbhagyott a kezdeti lelkesedés, de a végét még nem látni. Ez az a pont, amikor újra meg kell harcolni magammal, és győzni is kell. Különben ugyanis itt maradok egy egyharmadáig lefordított regénnyel, amiért senki sem fog se megdicsérni, se fizetni. Rossz üzlet.
Az talán a legbosszantóbb az egészben, hogy nincs semmi más, amit inkább csinálnék. Nincs mihez kezdenem, ettem már, ittam már, fürödtem, agyonüthetnék még néhány órát a Facebookon vagy a Molyon, de minek? Az tényleg csak az idő agyonütése, márpedig nem azért hagytam ott a munkahelyemet, és nem arra tettem fel az idei nyarat, hogy megpróbáljak túl lenni rajta. Elvileg az a cél, hogy tanuljak, hasznos legyek, és újjászületve és felfrissülve vághassak neki egy új, kicsit más, kicsit jobb életnek az ősszel.
Ezt sem értem egyébként. Egyszerűen nem érzem, nem hiszem, és nem tudom, hogy munkanélküli vagyok. Egyszerűen érthetetlen az egész. Nem nehezedik rám gyilkos súllyal, nem terhel, nem aggaszt. Igaz, a pénzem fogytán van, és meglehetős bűntudattal költök. Ez igaz, de ez eddig se volt másként. Allergiás vagyok a pénzköltésre. Mégis, egyszerűen nem vagyok képes felmérni a valódi helyzetemet, illetve annak a súlyosságát. Talán mert könnyelmű vagyok, vagy talán mert van egy feladatom, ami nem hagyja, hogy becsavarodjak. Mit tudhatom én?
Persze, meg kellene tudnom. Meg kellene értenem. Át kellene vészelnem. És, ha nem tévedek nagyot, a “kellene” szót nem volna szabad soha használni. Meg nem mondom, melyik könyvben olvastam, de mégis. Bár, azt hiszem, ott arról szól a dolog, hogy nem szabad abban a tudatban élni, hogy mások mit várnak tőlünk, és hogy mik a helyes döntések egyes szituációkban. És ennek egy részével remekül megbirkózom. El tudom fogadni a magam gyengeségeit, és felismerem, hogyha valamit csak azért csinálok, mert egyszerűen jól esik. De nagyon nehezen tudom fegyelmezni magam, és irányítani. Erre való a “kellene” szó. Amikor tudom, hogy mit szükséges végrehajtani, és erre emlékeztetem magam. Azért feltételes módban, mert éppen nem azzal foglalkozom.
Talán elmegyek egy doboz narancslét venni, aztán nekivágok a munkának. Vagy szobabiciklizem egy húsz percet, és utána nekivágok. De az is lehet, hogy csak veszek egy mély levegőt, és nekivágok most, nyomban.