Most

Eljutottam ahhoz a bizonyos kásahegyhez, amiről mikor kicsi voltam, az apukám mindig magyarázott. Az a kásahegy, amelyik halálosan unalmas, nem látni a végét, és mégis át kell rágnod magad rajta, mert bármit is csinálsz, megkerülni nem tudod.

Ugyanaz az időszak ez, mint a NaNoWriMo második hete. Amikor már alábbhagyott a kezdeti lelkesedés, de a végét még nem látni. Ez az a pont, amikor újra meg kell harcolni magammal, és győzni is kell. Különben ugyanis itt maradok egy egyharmadáig lefordított regénnyel, amiért senki sem fog se megdicsérni, se fizetni. Rossz üzlet.

Az talán a legbosszantóbb az egészben, hogy nincs semmi más, amit inkább csinálnék. Nincs mihez kezdenem, ettem már, ittam már, fürödtem, agyonüthetnék még néhány órát a Facebookon vagy a Molyon, de minek? Az tényleg csak az idő agyonütése, márpedig nem azért hagytam ott a munkahelyemet, és nem arra tettem fel az idei nyarat, hogy megpróbáljak túl lenni rajta. Elvileg az a cél, hogy tanuljak, hasznos legyek, és újjászületve és felfrissülve vághassak neki egy új, kicsit más, kicsit jobb életnek az ősszel.

Ezt sem értem egyébként. Egyszerűen nem érzem, nem hiszem, és nem tudom, hogy munkanélküli vagyok. Egyszerűen érthetetlen az egész. Nem nehezedik rám gyilkos súllyal, nem terhel, nem aggaszt. Igaz, a pénzem fogytán van, és meglehetős bűntudattal költök. Ez igaz, de ez eddig se volt másként. Allergiás vagyok a pénzköltésre. Mégis, egyszerűen nem vagyok képes felmérni a valódi helyzetemet, illetve annak a súlyosságát. Talán mert könnyelmű vagyok, vagy talán mert van egy feladatom, ami nem hagyja, hogy becsavarodjak. Mit tudhatom én?

Persze, meg kellene tudnom. Meg kellene értenem. Át kellene vészelnem. És, ha nem tévedek nagyot, a “kellene” szót nem volna szabad soha használni. Meg nem mondom, melyik könyvben olvastam, de mégis. Bár, azt hiszem, ott arról szól a dolog, hogy nem szabad abban a tudatban élni, hogy mások mit várnak tőlünk, és hogy mik a helyes döntések egyes szituációkban. És ennek egy részével remekül megbirkózom. El tudom fogadni a magam gyengeségeit, és felismerem, hogyha valamit csak azért csinálok, mert egyszerűen jól esik. De nagyon nehezen tudom fegyelmezni magam, és irányítani. Erre való a “kellene” szó. Amikor tudom, hogy mit szükséges végrehajtani, és erre emlékeztetem magam. Azért feltételes módban, mert éppen nem azzal foglalkozom.

Talán elmegyek egy doboz narancslét venni, aztán nekivágok a munkának. Vagy szobabiciklizem egy húsz percet, és utána nekivágok. De az is lehet, hogy csak veszek egy mély levegőt, és nekivágok most, nyomban.

Eseménytelen, de mégis

Kezdek kicsit jobban elmélyedni a fordításban, aminek, azt hiszem, éppen itt is volt már az ideje. Nagyon sokat tanulok út közben, és ez jó. Egyrészt specifikus, műveltségi dolgokat, zsidó szokásrendszerről, textilanyagokról, orvosi szakkifejezésekkel találkozom és zeneiekkel is. Csomó konkrét dolognak utána kell néznem, és ezek sokszor még érdekesek is, és elmélyedek a tanulmányozásukban.

De nagyon sokat tanulok közben a szövegekről is. Felépítésről, működésről, mechanikáról. Megtanulom és gyakorlom annak a “csöndes” állapotnak az elérését, amikor elhallgat a belső kritikai hangom, csak értelmezem, de nem véleményezem a mondatokat. Minden egyes nap jobban megy, hamarabb érek el ide, és nehezebben zökkenek ki belőle.

Csak az kár, hogy ilyenkor kicsit kizökkenek az irányítás nélküli szövegalkotásból.

De gondolom, idővel ahhoz is vissza tudok majd találni. Addig meg be kell érnem az elszórt, ötletszerű blogbejegyzésekkel.

Tévedés

Ha azt hiszed, hogy ha szöveggel dolgozol és nem emberrel, az nem tud kiborítani, hát nagyon tévedsz. Ó igen, testetlen, az már igaz. De hogy nem személytelen, az biztos.

A fordító csak riporter, aki a lehető legpontosabban igyekszik beszámolni a helyszínen történtekről, de az ég világon semmi ráhatása nincs a történésekre. És a próza (mit próza, az irodalom, mint olyan) nagyon intenzív és erős jelensége a világnak. Érzelmileg mindenképp.

Olyan viharok dúlnak itt nálam az íróasztalon minden áldott nap!

Hasonlat

Letesznek eléd egy várat. Mondjuk építőkockából. Mondjuk egy összeillő készlet építőkockából, amiket eredendően ehhez az egyféle várhoz gyártottak, minden porcikája formára van csiszolva, és gyönyörűen mutat együtt. Majdhogynem sorsszerűen.

Minden darabkáját megnézheted, megfogdoshatod, megforgathatod, meg is kóstolhatod, ha nincs jobb dolgod, szétszedheted darabjaira, ha úgy tetszik. Hozott anyag.

Aztán kapsz egy doboz legót, és azt az utasítást, hogy építsd meg belőle ugyanezt. De hasonlítson ám, megszólalásig!

Ne lássék rajta, hogy ez műanyag, amaz meg kő, hogy ezek össze-vissza színűek, azok harmonikusak, ezek kis kerek dudorokkal illeszkednek egymáshoz, míg azokat a teremtés is egymásnak rendelte. Ha sikerül találnod öt legót, ami egymás mellett nagyon hasonlít arra, amilyen két szomszédos építőkocka, még örülnöd is szabad három másodpercet, de ajánlom, hogy ne szálljon a fejedbe!

Na, hát ezt csinálja a műfordító minden nap, hivatásszerűen.