Címke: fordítás

Jót tett

Közzétéve Szerző:
Válasz

Még mindig fáradt és nyomorult vagyok, és elég betegnek érzem magam. De azt hiszem, mégis jót tett, hogy tegnap leírtam és/vagy végiggondoltam bizonyos dolgokat. És jót tett az is, hogy fordítottam tegnap is, tegnapelőtt is, és ma is. Ma ugyan kis híján feladtam nyolc sor után, de erőt vettem magamon, és még túl is teljesítettem a mai tervemet egy fél oldallal, az eheti tervemet pedig (bár abban most nem szerepelnek a kinullázott napok) három oldallal.

És ezek ugyan apróságok, de olyan jó dolog felülemelkedni a saját lustaságomon. Ilyenkor erősnek érzem magam, ami persze butaság és illúzió, hiszen csak attól lehetek erős, hogy az eredendő gyengeségeimet küzdöm le.

Ami, ha jól végiggondolom, marhaság.

Mindenesetre annyira messze nem vagyok elbizakodott, hogy azt higgyem, a javulás útjára léptem. De az biztos, hogy ma nem voltam nagyon rosszul, és ez igenis, hogy jó jel.

Úgyhogy ezt most abba is hagyom, és elmegyek aludni. Tessék nézegetni a két új menüpontot. Én nagy örömmel nézegetem. Amiatt meg ne tessék morogni, hogy visszakerült a görgetősáv a menüre, a laptopon például már szükség van rá, ugyanis ilyen kis perverz, szélesvásznú felbontása van, hogy 1024×600. És nehogy már pont én magam ne tudjam kényelmesen kezelni a saját oldalamat. Na.*

Jó éjt, kedveseim.

*a szerkesztő jegyzete: Az időpontból ítélve az egyik új menüpont a PostCrossing lehetett, a másikról tippem sincs nagyon. Akárhogy is, mindegy, hiszen a régi oldalra vonatkozott, csak úgy, mint a görgetősáv.

Nem szép dolog

Közzétéve Szerző:
Válasz

Egyáltalán nem szép dolog tőlem, hogy ennyire nem írok mostanában. Tudom, hogy nem az, szóval ezen tényleg kár lenne összevitatkozni. Az, hogy vannak indokaim, meg hogy meg tudom magyarázni, mind nem érdekes.

Igazából iszonyatosan fáradt vagyok, és ez a nagyobbik baj. Szerintem már legutóbb is említettem, hogy tévét nézek és bambulok, és nem csinálok semmit. És remélem, hogy előbb-utóbb kilábalok belőle.

Holnap reggel megyek dolgozni, és ettől ideges vagyok, ami nagyon rossz jel. Ez nem az első olyan dolog, ami nagyon emlékeztet a Nagy Összeomlás előtti időkre, a gimnáziumi évekből. Arra az időszakra, amikor elkezdtem nem bejárni. Mostanában nagyon stresszesnek érzem a munkahelyemet, és már megfordult a fejemben, hogy nem megyek be. Eddig még csak két ilyen alkalom volt, és mind a kettő halálosan megrémített. Egyszer álltam a metróban, és több vonatot is elengedtem, mire végre rászántam magam, és felszálltam a következőre. A másik alkalommal csak a telefonnal a kezemben ácsorogtam, és komolyan gondolkoztam rajta, hogy betelefonálok, hogy legalább hadd menjek be egy pár órával később. Még csak nem is kellett volna rosszullétet hazudnom, mert kifejezetten rosszul éreztem magam arra a gondolatra, hogy el kell indulnom.

És ez nem helyes.

Máskor egy ilyen alkalommal előírnék magamnak egy nagy adag “comfort reading”-et, és “comfort food”-ot, azaz mindenféle olyasmit, amivel a testemet és a lelkemet el tudom kényeztetni, de most ettől is félek, mert úgy tűnik, hogy ettől csak még jobban szétesnék. Most valami fogódzkodóra van szükségem, nem pedig lazításra. Csak nem tudom, hogy ez hova fog beleférni az életembe.

Az eddigi mélypontomat csütörtök este értem el. Olyan mérvű fizikai rosszullét tört rám, hogy sírnom kellett a kínlódástól, és ez már önmagában is borzalmas dolog. És ehhez olyan gondolataim özönlöttek – idegen gondolatok voltak, nem az enyémek -, amiktől teljesen megborultam.

Hogy mit és hova teszek az életemben, hogy ha ilyen szinten rohanok lefele a lejtőn, akkor nem leszek képes novemberben NaNoWriMot írni se, és nem is tudom, de számtalan logikai lépcső volt, ami mind a sötétségbe és a kétségbeesésbe vezetett. Ha sikerült volna megjegyeznem, vagy felírnom valahova, és most vissza tudnám nézni az egész gondolatmenetet, vagy még jobban kiakadnék, vagy jót röhögnék magamon, hogy ennek szerencsére semmi értelme. Nem tudom, melyik lenne.

De az biztos, hogy iszonyúan megrettentem tőle, hogy mit csinál velem már megint a szervezetem.

A hétvégére előírt lefordítandó oldalak számát azonnali hatállyal lenulláztam. Az jó érzés volt. Ennek ellenére fordítottam is: tegnap jobban ment, ma rosszabbul, de az is jól esett.

Csak most mégis gombóc van a torkomban, és izzadok a puszta ténytől, hogy reggel megint megyek dolgozni. Attól pedig a hideg is kiráz, hogy nem akarok. Egyszerűen nem szabadna, hogy ilyen gondolataim támadjanak. Félreértés ne essék, tudom, hogy nagyon sokan nem szeretik a munkájukat. Én sem szeretem feltétlenül, legalábbis nem teljes egészében. Ahogy a legtöbben iskolába se szeretnek járni. De kell, hogy munkáljon bennem egy olyasfajta kötelességtudat, hogy el kell mennem dolgozni, és ezért el is megyek.

Szóval most jön az a rész, amikor majd összeszedem magam.

Remélem, hamarosan írok újra.

(Egyszerűen nem értem. Imádom ezt a könyvet. Hónapokat töltöttem az első kötettel, és legalábbis heteket, de inkább hónapokat fogok a másodikkal is. És látom, és értem. Roo is rájött, hogy van élet a Tate Univerzumon kívül. Nekem is találnom kéne valamit a… az ismert univerzumomon kívül, mert az láthatóan elég súlyosan mérgező környezet.)

Újra olvasok

Közzétéve Szerző:
Válasz

Tudom, hogy a cím esetleg meglepő. Vagy pont nem meglepő. Vagy nem tudom, hogy kit hogyan érint, de azért most elmesélem, amit akarok (ha csak el nem felejtem menet közben, amire egyébként van esély, hiszen előfordult már.)

Vannak rossz időszakaim, amikor nem olvasok. És ez nem segít a rossz időszakokon, sőt. Aztán olyan is van, amikor dolgozom (nem a boltban, azt mindig csinálom), hanem fordítok, és akkor azért nem olvasok. Aztán van november, amikor NaNoWriMo van, és írok, és azért nem olvasok. De most minden más.

Most azért nem tudtam olvasni, mert olvasnom kellett. Ez marhaságnak hangzik, tudom. Most azt hiszem, lesz, aki nagyon fog utálni, de azért elmesélem, mi van. Pénzért olvasok könyveket. Félreértés ne essék, nem sok pénzért, és nem is szükségképpen jó könyveket. A szituáció az, hogy valaki ad nekem egy könyvet, én elolvasom, elmondom, hogy mit gondolok róla, és kapok érte pénzt. Egyáltalán nem rossz dolog. Még akkor sem, hogyha a könyv nem jó, vagy ha a pénz nem sok.

Most, az elmúlt hetekben három ilyen könyvön rágtam át magam. Egyik sem volt rossz. Az egyik meg még egészen tetszett is, arról azt hiszem, jót fogok írni. (A vicces csak az a dologban egyébként, hogy ezt az egyet már korábban kinéztem magamnak, csak most nem kellett megvennem, mert megkaptam kölcsön.) Mindenesetre elolvastam három könyvet – a feljegyzéseim szerint több, mint 750 oldalt – nagyjából két héten belül (meg közben kettő másikat magyarul, de ez most nem számít).

Most, hogy alig pár perccel ezelőtt befejeztem a harmadikat (azt, amelyik tetszett, bár a végétől nem vagyok elragadtatva), és még mielőtt lefekszem aludni, kimentem a fürdőszobába, és amikor másztam vissza a lépcsőn mindenféle tereptárgyakat kerülgetve, hirtelen valami nagy megkönnyebbülés telepedett rám.

Mert végre újra olvashatok, ami persze marhaság, hiszen éppen tíz perce, hogy letettem egy könyvet, felírtam a nyilvántartásomba, kitaláltam, hogy mit olvassak legközelebb, és a svéd könyvjelzőmet áttettem a választott kötetbe. De mégis olyan könnyűnek érzem magam, mert most azt olvasok, amit csak akarok. Ami jelen esetben a Csodaidők újra, mert a Könyvhétre jön ki a következő kötet, és képben akarok lenni. Csak úgy, mint amikor tavaly nyáron (hihetetlen, hogy csak tavaly volt, olyan, mintha nagyjából ezer éve lett volna) a tengerparton végigolvastam az egész Harry Pottert, hogy felkészüljek a Londoni Bulira.

(Egyébként, minden Harry Pottert illető dologra az a jellemző, hogy úgy élem meg, mintha ez a majdnem tíz év – 1999 karácsonyától 2008 februárjáig – meg se történt volna. Valahogy távolba vész az egész. Kicsit félelmetesnek találom, hogy valami, ami ennyire fontos volt, ilyen zökkenőmentesen és könnyedén kicsusszant az életemből. Még csak nem is mondhatnám, hogy kisétált, mert nem voltak benne fokozatok. Sitty-sutty, már távozott is. Annak ellenére, hogy mennyit stresszeltem rajta még tavaly – tavaly! – nyáron, hogy hogy fogok gyászolni, és milyen üresnek fogom majd magam érezni. És nem. Illetve… amikor ültem az üres szobámban az Astor Leinster Inn második emeletei kétágyas en-suite szobájában, ölemben a könyvvel, és becsuktam, akkor volt valami furcsa érzésem volt. Valami öröm-féleség, olyan “minden rendjén van”-tudat. Mint a Nagy Hal című filmben, amikor egészen a legvégén Edward Bloom azt suttogja, hogy “Yeah, that’s how it all ends”. Olyan furcsa volt nézni a becsukott hátsó borítót.)

Egyébként nagyra értékelem, hogyha egy könyvben nincs benne az Acknowledgements (Köszönetnyilvánítás) címû oldal. Attól egyszerűen falnak tudok menni. Oké, az elején legyen egy kétsoros ajánlás, hogy “Lujzának, a világ legjobb kislányának”, vagy “nagypapám emlékének”, vagy tudom is én (vagy minden idők legjobb ajánlásának, amit Douglas Adamsnél olvastam, valamelyik Galaxis Útikalauzban, talán a “Viszlát, és kösz a halakat!”-ban, ami valahogy úgy szól, hogy “köszönet Paul Simon One Trick Pony c. albumának, amit a megírás alatt hallgattam”), de amikor oldalakon keresztül sorolja fel a szerző, hogy milyen hálás a férjének/feleségének, szerkesztőjének, a kiadó minden egyes munkatársának, a szomszédoknak, Polly néninek, aki öntözte a virágokat, amíg nyaralni volt, ésatöbbi… ezt kicsit fölöslegesnek érzem. Hadd lássa Mariska néni is nyomtatásban a nevét!

Na tessék, újabb book-freak bejegyzés született. De hát már megszoktátok, nem? :)

ETA: “Jane-nek és Jamesnek.
Hálás köszönettel:
Geoffrey Perkinsnek a Valószínűtlen eléréséért;
Paddy Kingslandnek, Lisa Braunnak és Alick Hale Munrónak, hogy ebben segítségére voltak;
John Lloynak az eredeti Milliways-kézirat elkészítésében nyújtott segítségéért;
a One Trick Pony című Paul Simon-albumnak, amelyet egyfolytában hallgattam a könyv megírása közben. Hiába, öt év hosszú idő;
és külön köszönettel Jacqui Grahamnek végtelen türelméért, kedvességéért és a balsorsban nyújtott csirkecombokért.”
(Douglas Adams: Vendéglő a világ végén)

Ahh, tudtam én, hogy Douglas Adams meg én jól kijöttünk volna egymással. Egyébként, nem tudja valaki véletlenül, hogy hol van a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című kötetem? A többi négy ott ül a polcon, de a legelsőt nem lelem. A “valahol máshol” és a “többitől eltérő helyen” válaszokat nem fogadom el. Komolyan szeretném tudni, hogy hova lett; hogy felelőtlenül kölcsönadtam-e valakinek, vagy csak egyszerűen elkavarodott valahova, mondjuk abba a kupacba, amibe annak idején összeszedtem a könyveket, amikről írtam a Czikornyai és Patzába. Írtam egyáltalán a Cz&P-ba a Galaxis Útikalauzról? Egyébként meg hol van az a kupac?

(ETA to ETA: Megtaláltam. Abban a kupacban volt, ami részint a Cz&P kupacból képződőtt, részint pedig abból, ami az asztalom alatt volt, a Nagy Átpakolás előtt. Közvetlen ott bujkált a Fehérfedeles Vonnegut fölött és a két antikvár Cormier alatt. Az a Cormier volt fölötte, amiből két példányom van. A terroristás.)

Azt hiszem, tényleg ideje lenni rendbe tenni a könyveimet, és felszámolni a kupacokat. És ugyanez a helyzet a DVD-immel is. És opcionálisan katalogizálni is kellene mind a két gyűjteményt. Meg esetleg lemérni őket centiméterben, hogy legalábbis elképzelhessem, hogy mennyi hely kellene a tárolásukhoz – mennyivel több, mint amennyire valaha is van esélyem, hogy legyen. De van valami perverz abban, hogy szélességre lemérem a könyveimet, nem?

Na jó, ez elég hosszú ETA lett, bocs. :)

2007.04.01.

Közzétéve Szerző:
Válasz

Utánozhatatlan érzés elkészülni egy fordítással. Úgy értem, mégiscsak egy regény. Még ha nem is írtam, csak leírtam magyarul. A mai napot még rászántam, végigbogarásztam, vadásztam benne gépelési hibákat meg eltévedt ragokat, meg hiányos mondatszerkezeteket. (Összesen egy darab hiányzó állítmányom volt, a ragok és elütések tekintetében már nem volt ilyen jó a helyzet, főleg azokon a részeken, amiket a hajnali 2 és 4 közötti időszakokban fordítottam.)

Mindenesetre most elküldtem a kész produktumot. És elégedett vagyok, és boldog. Csudajól hangzik, ugye? :) Az is.

És megmondom, hogy mi csudajó még. Az, hogy szabad vagyok. Ha kedden hatkor hazajövök a boltból, akkor aznapra készen vagyok a munkával. És ugyanez a helyzet szerda és csütörtök este tízkor is. Nincs lelkifurdalás, nincs stressz, nincs kényszer.

Holnapra ugyan van dolgom, de előbb-utóbb beiktatok egy tavaszi nagytakarítást is. Az elmúlt három hónapban borzalmas mennyiségű szemét, por és kosz lepte be a galériámat. Aztán lehet, hogy tényleg lakberendezek is majd egy kicsit. Megnézem a korcsolya VB eddig még nem látott részeit. De ezeket majd szépen, fokozatosan, a közeljövőben. Mert holnapra dolgom van.

Reggel el kell menni vásárolni, ha mást nem is, tejszínt és étcsokit mindenképp. Extra hatalmas óriási adag gofrit kell sütnöm, mert három helyre is kell vinni belőle. Egyszer a nagymamámnak. Akinek megígértem ma, hogy felmegyek hozzá holnap ebédre, és hogy viszek neki egy tiszteletpéldányt – bizony olyanom is van. Aztán kell egy adag a megvesztegetett Mezőgazdaságinak is, akiknek megígértem, hogy ha elküldik nekem boltköziben a Révai új Lexikon hiányzó három kötetét, akkor áprilisban kapnak sütit. A harmadik adag pedig természetesen a szokásos helyére megy, ahova mindig minden finomság távozik :) Szóval sütök holnap. Jó lesz.

További pozitív fejlemény – bár némiképp meglepő -, hogy készült rólam egy darab előnyös fotó. Ilyesmi nem szokott történni. Ez a szóban forgó kép is jobban néz ki (sajnos), mint az eredeti. Talán majd beszkennelem egyszer.

A másik pozitív fejlemény, hogy voltam korcsolyázni. Bizony. Ha már minden szabadtéri pálya bezárt, jobb híján elmentem egy fedettre. Hideg volt, nem sütött a nap, sokan is voltak, de legalább jég volt a lábam alatt. Jót tett. Ráadásul megfigyeltem egy új típusú korcsolyázót, amilyent korábban még nem láttam. Jégnagypapának kereszteltem őket. Hatvan fölötti öregurak, és bírnak valamiféle vagány de elegáns stílussal. Olyanok, mint a Charlie: öreg, mint az országút, de a maga módján dögös.

További jó fejlemény még, hogy megnéztem már ma a női rövidprogramokat felvételről, nagyon kedvemre való dolog volt. Viszont most már többet nem mesélek, mert álmos vagyok, meg mert fél 4 lesz mindjárt, és aludnom is kell, ráadásul reggel meg sütök. Szóval így.

Utolsó pozitív megjegyzés, csak így utóiratként, hogy hála az égnek senki sem vert ma át. Megúsztam a Kontroll-ellenőr-csapatot is. Viszont pénteken (mivel vasárnap nem dolgoznak) sikerült beugratniuk a kajaszállítóknak. Szóval így fel is lettem ültetve meg nem is, és ha még annál is kreatívabb és okosabb lennék, mint amilyen vagyok, akkor most én írnám meg a “Mi a címe ennek a könyvnek?” című könyv előszavát.

2007.03.29.

Közzétéve Szerző:
Válasz

Hát ha hiszed, ha nem: elkészültem. A gépelőizmaim kikészültek, de mindez nem számít. Hajnali fél egy után pár másodperccel, hatalmas hajrát követően átszakítottam a célszalagot. Életemben először… hát, elég sok először ez, most így egyszerre. Először fordítottam le teljesen egyedül egy egész könyvet. Először sikerült valamit határidőre teljesítenem. Nem is tudom. Biztos van még másik “először” is benne, de nem keresek most többet. Mert most éppen örülök, és ezért nem érek rá. Az utolsó négy oldal már csak úgy repült a kezem alatt. Tényleg. Majd még az eljövendő néhány estét arra szánom, hogy átbogarászom, még egyszer elolvasom, és a “sántítós” részeket kicsit javítgatom, de ez már nem számít. A lényeg az, hogy kész vagyok. Igazán. :) És ez jó.

És másról most nem írok, pedig lenne miről, de most elmegyek aludni, mert reggel dolgozni kell, aztán vasárnap még javítgatok, aztán hétfőn takarítok, aztán kedden dolgozom, de most… hát, most jó. Megnézem a filmeket, amik kölcsönben vannak nálam. Sütök gofrit, és viszek mindenkinek, akinek ígértem. Kimegyek a lakásból, és nézek napfényt. Megnézem, mikor van közönségkorcsolyázás a Koriközpontban. Veszek egy jófajta görkorcsolyát. És kicsit talán lakberendezek is. És regényt írok. És végre szánok időt a macskámra is, aki most már kifejezett féltékenységi rohamokat kapott a könyvtől.

Hirtelenjében egy hatalmas súly ugrott le rólam, szerintem nem a szívemről, hanem a tüdőmről, ami mostanság kezdett egészen pánikszerű tüneteket produkálni. Szóval most majdhogynem minden tökjól van. :)