Lassan, de biztosan haladunk a vége felé. Újabb nehezítés, hogy megint rengeteg idő eltelt, ráadásul már a filmet se frissiben néztem meg, hanem rögtön a legutóbbi bejegyzés másnapján. Akkor ugyan firkáltam le jegyzeteket, de már azok se árulnak el olyan sokat, mint szeretném.

És ha ez nem okozna elég nehézséget már önmagában is, még itt az a másik kis izé. Az izé, miszerint ez volt az én legkevésbé kedves kötetem; azt azért nem mondanám, hogy utáltam, de nem voltam oda érte. Talán sznob is voltam kicsit, és idegesített, hogy mindenki Harry Pottert olvas, talán túl hosszú volt a várakozás két kötet között, de nincs kizárva az sem, hogy egy picikét kiszerettem belőle. Amikor az ötödik volt az új kötet, készen álltam felhagyni a sorozattal – többeknek is mondtam, hogy ha a hatodik se lesz jobb, akkor már nem fog érdekelni az utolsó. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ennyi belefektetett idő és energia után még képes lettem volna-e tartani magam az elhatározáshoz, de azt tudom, hogy komolyan gondoltam. Azt hiszem, ez elég egyértelmű kifejezése annak, hogy számomra ez volt a sorozat mélypontja a könyveknél, valahogy úgy, ahogy a negyedik a filmek között.

Ezért ért most nagy-nagy meglepetésként, hogy rettenetesen szórakoztatott a történet, és ha sokalltam is kicsit egyes részeit (leginkább a Hagrid kisöccsét illető történetszálat untam és a Minisztérium részletes és alapos leírását), azok az aspektusok, amik korábban idegesítettek, jelesül Harry végtelenül kamaszos, elviselhetetlen viselkedése így, kellő távlatból szemlélve, igencsak mókássá vált.

A filmről meg csak annyit tudok elmondani, hogy – természetesen – sokkal jobb az előzőnél (ami rettenetes), viszont nagyon-nagyon-nagyon hülyén működnek benne a varázslatok. Részint össze-visszák, felcserélődnek és nem konzekvens, hogy melyik mire való, illetve, ha pontosabban akarom kifejezni magam, akkor leginkább az összes arra való, hogy nagy erővel hátrataszítson valakit. Vagy, ha arra nem, akkor lézerkardozásra. (Én nagyon nem így képzelem el a varázslatokat.)

Mindenféle további mellébeszélést félretéve már csak annyit szögezek le, hogy aki még mindig nem tudja, hogy szórom a spoilereket és lelövöm a poénokat és spekulálok, ráadásul teszem mindezt nemcsak az aktuális, hanem valamennyi kötetet illetően, az magára vessen, hogyha olyasmibe botlik, amibe nem szeretett volna. Így:

1. Már az első néhány fejezet rengeteg említésre érdemes dolgot tálal. Például azt, hogy Vernon Dursley el se tudja képzelni, hogy olyasmi lehetne az ő híradójukban, ami az olyanokat érintheti. Szegény Vernon olyasfélén működik,  mint a Traal bolygó mohó bogárpattintó fenevadja, amely végtelenül ostoba állat, azt hiszi, hogy ha mi nem látjuk őt, akkor ő se lát bennünket, hogy teljesen biztosra veszi, hogy amennyiben ő tudomást sem vesz a varázsvilágról, akkor az sem szólhat bele az ő életébe. És tessék, már a hatodik könyv elején is pont ilyen beleszólós eseményektől hangos a tévéhíradó. (Leszakadt híd, vasúti szerencsétlenség, tornádó, stb.)

2. Vajon hány embernek jutott eszébe, hogy amikor Petunia arról beszél, hogy “az a szörnyű kölyök” mesélt Lilynek a dementorokról, az nem James Potter volt, hanem Severus Snape? (Nekem természetesen nem. Csak most, legutóbb.)

3. Figyelitek, hogy Mundungussal mennyire sok a gond? Ahányszor felbukkan, mindig akad valami fennakadás. Mondjuk Harryt megtámadják a dementorok. Vagy a keze nyomán eltűnik egy horcrux. Esetleg meghal Mad-Eye Moody. Mondjon akárki amit akar arról, hogy szükség van rá, ha én szerveznék titkos hadsereget, őt bizony kihagynám belőle. (És közben például az igazoltan hiányzó Sturgis Podmore-ra állandóan árulkodnak Dumbledore-nál.)

4. Ez a könyv nekem végig arról szól, hogy Harryt elválasztják mindentől, ami fontos neki, elzárják az információk és a világ elől, mintha bizony semmi köze nem lenne hozzá. Persze, hisztizik is miatta rendesen, de akkor is: igaza van. Nem árulják el neki, mi van Voldival, nem szólnak neki a jóslatról (és mégis, mekkora marhaság már ez az egész jóslatosdi, de komolyan), nem vehet részt az akciókban, és még prefektus se lesz belőle. Aztán jön a kviddics-eltiltás, a folyamatos elutasítás Dumbledore részéről, hogy nem lehet kapcsolatot tartani a külvilággal, és akkor még mindennek a tetejébe Sirius is.

5. Egyébként figyelitek, hogy mennyire magányos itt mindenki? Nemcsak Harry, de Dumbledore, Sirius és még Hagrid is. Mi másért próbálná felkarolni az öccsét az a nyomorult, minthogy legalább valakije legyen? Ahhoz képest, hogy Voldemort állítólag nem ért az érzelmekhez (klasszikus szociopata?) azért csak elérte, hogy mindenkit jól elszigetelt egymástól.

6. Ez az egész dementoros, bíróság elé állítós móka… azt gondolom, hogy ez az a pillanat, amikor az olvasónak (épp, mint Harrynek) végképp be kell látnia, hogy a Minisztériumban nem lehet megbízni. Külön pikantériát kölcsönöz a helyzetnek, hogy ez még az igazi minisztérium, amelyik elvileg a jó oldalon áll. Szép és kedves felnőtté válási rítus.

7. Bocsánat, de mi az, hogy Hermione nem tudja, hogy is vannak egészen pontosan az osztályzatok az OWL vizsgán? És hogy pont Fred és George kell, hogy megmagyarázza neki? Nehogymár! De tényleg.

8. Másik vicces dolog Fred és George viszonylatban, hogy a szimuláns cukorkák kiütéses problémáit végül Hermione oldja meg: ő adja a Murtlap-szörpöt Harrynek, aki ajánlja Lee-nek, aki továbbítja az ötletet a cselszövőknek.

9. Egyébként Fred és George állandóan varázsolnak, amióta nagykorúak. És a szüleik figyelmeztetik is őket, hogy ez igazán túlzás, és egyik testvérük se csinált ilyesmit, amikor ő lett nagykorú… kivéve, hogy én például emlékszem, amikor Percy minden reggel apparált a konyhában ahelyett, hogy lemászott volna a lépcsőn.

10. Sirius, aki az előző évben még olyan normális volt, most bezárva hirtelen teljesen becsavarodik, felelőtlen és nemtörődöm lesz. És alig egy évvel ezelőtt egy ember és egy elf viszonylatában (Mr. Crouch és Winky) pont ő mondta, hogy arról kell megítélni az embereket, ahogyan az alárendeltjeikkel bánnak, erre tessék, hogy bánik ő Kreacherrel? És Kreachernek igazán nem kellett volna sok, láthattuk a hetedik könyvben, hogy abszolút kezes jószág, ha egészen picike figyelmet és törődést kap.

11. Siriusról még annyit, bár ezt azt hiszem, hogy mindenki tudja: az egész könyv tele van utalásokkal, hogy meg vannak számlálva a napjai: Harry úgy érzi, mintha egy haldokló házába lépne be, Sirius azt mondja, hogy vannak olyan dolgok, amikért érdemes meghalni, és így tovább.

12. És ha már Sirius – és Harry. Egyformán buta kamasz mind a kettő, csak éppen Harrynek erre van jó mentsége (miszerint ő tényleg kamasz). Ott az a hülye tükör, és Sirius nem árulja ám el, hogy mi az, Harry meg csak azért se nézi meg. Hülyék vagytok, srácok.

13. De persze még Hermione is tud hülye lenni, szegénykém. Ugyanilyen klasszikus hiba azt a bizonyos DA megbeszélést Aberforth kocsmájában szervezni. Hermione itt még mindig csak iskolás-okos, nem tényleg-okos.

14. Viszont ennek ellenére mégis kezd igazán elhúzni a fiúk mellett érzelmi érettségben és józan észben, etikai érzékben is. Már csak az van hátra, hogy megtanuljon nem dirigálni és  parancsolgatni nekik és rángatni őket, és hogy hagyja őket, hogy felnőjenek hozzá.

15. Egyébként Hermione szüleivel mi van? Soha nincs náluk? Nincs az a karácsony, nincs az a nyári szünet, amikor hazamennie hozzájuk… és utána még Ausztráliába is elköltözteti őket.

16. Milyen irtózatos szerencse, hogy Mr. Weasley végül mégse halt meg! Nagyon-nagyon örülök, hogy ezt a döntését felülbírálta Rowling… más se hiányzott volna már Harrynek (így is jut neki épp elég bűntudat, kissé hajlamos a világon mindenért vállalni a felelősséget), se a Ronnal időnként amúgy is viharos barátságának.

17. Ha már a Weasley-klán. Ron vérig van sértve, amikor a kórházban az egyik portré diagnosztizálja, hogy spattergroitban szenved, és tiltakozik, hogy ő csak szeplős. Ehhez képest másfél évvel később állítólag pont ugyanebben a kórságban szenved, azért nem tud visszamenni az iskolába.

18. Luna Lovegood. Első olvasásra nem értettem, mire a nagy felhajtás körülötte. Már értem. Amikor a legvégén keresi az eltűnt cuccait, akkor a szívem szakad meg érte, de az a csodálatos, hogy az ő szíve ezen nem szakadozik egyáltalán. Olyan békés, olyan bölcs, olyan belenyugvó, olyan végtelenül türelmes, és minden furcsasága ellenére határozottan éleslátó megállapításokat tud tenni.

19. Ez is lerágott csont, de nagyon tetszik, ahogy Harry ebben az évben és a következő évben is Neville-lel és Lunával utazik a vonaton, és közben a folyosón elsétál Cho Chang. És ebben a könyvben rettentően szégyenkezik miattuk, egy évvel később viszont már semmi pénzért el nem cserélné őket senkire.

20. Itt bukkan fel először a Quibbler, Luna papájának az újságja. És a könyv közepén felbukkan újra, amikor a Rita Skeeter-féle interjú ott jelenik meg (ami még nagyobb publicitást kap, amikor Umbridge betiltja.) Hogy ebben mi a poén? Az, hogy Luna papája itt jön rá, hogy az ilyesmivel lehet pénzt keresni is (nagy összegért adja el az interjút a Daily Prophetnek), és azt gondolom, hogy itt indult el a Quibbler afelé, hogy az ellenállás lapja legyen.

21. Beszéljünk a nagy számról is: Umbridge. Még egy ilyen tökéletesen összerakottan gyűlöletes figurát! És azt hiszem, fontos kérdés, hogy gonosz-e Umbrdige. Gonosz-e akár abban az értelemben, hogy a rossz oldalon áll-e, vagy egyszerűen csak végtelenül korlátolt, előítéletes és ostoba (ami által egyébként nem kevésbé veszedelmes, főleg így, hogyha hatalom kerül a kezébe). Már a nyáron is vérfarkas-ellenes szabályozásokat tudott hozni, tehát elég befolyásos személy volt, de most aztán pláne. (És az utolsó könyvben? Észrevette vajon, hogy hatalomváltás történt a minisztériumban? Esetleg el is hitte a propagandát, közösséget érzett vele? De Voldemorttal meg csak nem szimpatizál, ámbátor ki tudja?)

22. És amikor Umbridge kikérdezi a tanárokat – az egyik legviccesebb dolog a világon. Főleg Snape, amikor azt mondja, hogy “Obviously.” Szóval mégiscsak van humora! (Tessék fellapozni azt a részt is, amikor Umbridge újabb adag Veritaserumot kérne tőle, és ő nem ad, hanem valami olyasmit mond, hogy pillanatnyilag csak Potter megmérgezésében tudna segédkezni, abban viszont nagyon szívesen.)

23. És továbbra is megmarad a gyerekes, néha majdnem vulgáris humor, amit Rowling még mindig olyan eleganciával, erőfeszítés nélkül tud hozni. Amikor McGonagall keksszel kínálja Harryt? Az is nagyszerű pillanat. Vagy amikor Flitwick felhívja Hermione figyelmét, hogy bár egyáltalán nem tilos a diákoknak a Hog’s Head látogatása, ajánlatos a saját poharukat vinni – és utána mégsem viszik a saját poharukat! És persze mindenek felett amikor Dobby “VERY HARRY CHRISTMAS” feliratú üveggömbökkel dekorálja ki a gyakorlóteret; ez méltó párja az előző kötetbeli Uranus poénnak.

24. De kanyarodjunk vissza Varangynénihez. Umbridge pont azért tudja belekényszeríteni Harryt ebbe a blood quill I-must-not-tell-lies játszmába, mert Harry olyan végtelenül csökönyös és makacs. És büszke. A világért sem szólna, hogy egy ilyen gonosz, és vélhetőleg sötét varázslattal működő büntetésvégrehajtó-eszköz került az iskolába. (És emlékezzünk, amikor a hatodik könyvben a barlang bejárata véráldozatra hajlandó csak megnyílni, és Dumbledore nem is tud rá mást mondani, minthogy “how crude”.)

25. És itt vannak az oktatási rendeletek. Érdekes, hogy az egész egyszer csak átfordul paródiába: talán a Quibblernél, talán máskor, de egyszer csak átlépi azt a határt, hogy nem lehet többet komolyan venni. Akkor következik az a végtelenül gyönyörűséges polgárháború, aminek a megkoronázása természetesen…

26. Fred és George Weasley fantasztikus távozása. Erről ugyan semmit sem tudok elmondani, de annyira nagyszerű, hogy muszáj megemlékezni róla.

27. Okklumencia. Dumbeldore, az ég áldjon meg, nem lehetett volna ezt időben elkezdeni? Mondjuk évekkel korábban? Amikor már elkezdted gyanítani, hogy kapcsolat lehet Harry és Voldi feje között? Ártani semmiképp sem ártott volna, és mondjuk taníthattad volna te magad, nem kellett volna Snape-re bízni…

28. És amikor Dumbledore elmenekül (erről majd később) mi az egyetlen dolog, amit kér Harrytől? Azt, hogy vegye komolyan az okklumenciát. És mit csinál Harry a következő óráján? Na mit csinál? Beleugrik Snape merengőjébe. Úgy egyébként mi a helyzet a merengőkkel? Ha valaki “kivesz” egy emléket a fejéből, akkor nem marad belőle a fejében? Ez nincs igazán összhangban a következő kötetben történtekkel.

29. Oké, jöjjön a másik nagy téma: a DA. Komolyan attól fél a Minisztérium, hogy Dumbledore az iskolában épít hadsereget? Tényleg ennyire ostobák? Csak azért, mert ők és az újságjuk lejárató-hadjáratba kezdtek a gondolkodó emberek még becsülik és tisztelik Dumbledore-t, és bármikor ugranak első szavára. És nem az iskolások, hanem a képzett, felnőtt varázslók.

30. De persze a gyerekek is bármikor ugranának az első szavára. Megható, hogy pont Dumbledore’s Armynak nevezik el magukat. Mi árulkodhatna ennél ékesszólóbban a rendíthetetlen hűségükről?

31. Nagyon érdekes az a találkozó is, amikor megalapul a DA: itt jövünk rá, hogy annak ellenére, hogy Dumbledore szerint “nyílt titok” ami a kazamatákban Harry és Quirrelmort között történt, igazából csak mindenféle pletykák terjengenek. Azt kicsit még ennél is nehezebben fogadom el, hogy a Titkok Kamrája idején történtekről még azok se tudnak, akik kővé váltak (Colin Creevey, Justin Finch-Fletchley) – talán nem úgy ébredtek fel, hogy “mi történt, hol vagyok?” És igen, beismerem, a Tusa során a közönség tényleg nem látott semmit… Oké, Dumbledore nem akarja szétkürtölni, hogy Harry mi mindenre képes, Harry pedig szerényebb annál, minthogy folyton-folyvást mindenkinek az orra alá dörgölje az eredményeit, de azért ez mégis furcsa. (Az egész iskolában Harry az egyetlen kíváncsi gyerek?)

32. Viszont történhetne bármi más, ami ennyire jó terápia lenne a végtelenül elmagányosodott Harrynek, minthogy rendszeresen találkozik és jól és hasznosnak érzi magát tucatnyi vele egykorú iskolatársával?

33. Hermione üzenetküldő érméi szerintem kulcsfontosságúak. Nem azért, mert kapcsolatba tudnak vele lépni, bár nyilván ezért is. De mégis inkább azért, mert jól szemlélteti a hatalmas különbséget a Death Eater brigád és a Dumbledore’s Army között: az egyikben a tagokba billogot ütnek, a másikban a zsebükbe tesznek egy érmét. Az egyikben az árulóknak kiütések nőnek az arcára, a másikban meggyilkolják őket. Apróság, talán, de valahogy a fontos dolgok pont az apróságokon dőlnek el.

34. Az az egész fejvesztett hajsza, amikor megpróbálnak kijutni az iskolából és el Londonba, félig akciófilmbe, félig képregénybe illő eredménysor – figyelemeltereléssel, titkos üzenettel, félrevezetett kentaurokkal, Grawppal, mindennel… kicsit bizarr. Vicces, intelligens, de mégis olyan érzésem van, mintha nem illeszkedne jól a történetbe.

35. Mi a csoda történik Harryvel már megint, amikor ott vannak a fátyol-függönyös szobában? Valahogy Mr. Potter az átlagosnál sokkal gyakrabban hall olyan hangokat, amiket mások nem.

36. Most először látunk igazi, felnőtt párbajt (Dumbledore vs. Voldemort.) És mondjak valamit? Rohadt ijesztő. És Bellatrix a maga módján még ijesztőbb, mint Voldemort, ami azért nagy szó.

37. Persze nem is csoda. Milyen idióta ötlet pont dementorokkal őriztetni Azkabant? Aki oda bekerül, bármennyire volt is ép eredendően, az biztos, hogy igencsak megborulva fog kikeveredni onnét.

38. A költői igazságszolgáltatás iskolapéldája Malfoy, aki bármikor boldogan sértegeti mindenki valamennyi felmenőit, de amikor Harry “scumbag”-nek titulálja a frissiben börtönbe juttatott Malfoy apukát, akkor azért van hiszti rendesen.

39. És rendben, beszéljünk Dumbledore-ról is, aki hihetetlenül buta – bárha érthető – módon viselkedik egész idő alatt. Dumbledore, aki annyira bölcs, annyira jól ért mindent, és mégsem tanulta meg ennyi év alatt sem, hogy Harry legjellemzőbb tulajdonsága a végtelen kíváncsiság. Ha megtudja – márpedig Sirius mellett megtudja -, hogy van valami, amit nem mondanak el neki, akkor nem nyughat, amíg ki nem deríti. És kíváncsi arra is, hogy hová vezet a folyosó, amiről álmodik, és hogy mit akarhat Voldi megszerezni.

40. De minden tökfejsége ellenére is azt azért meg kell adni neki, hogy amikor Fudge – az a kis pukkancs seggdugasz – le akarja tartóztatni, az a köddé válós műsorszáma… végtelenül elegáns. (That’s some seriously badass material.)

41. És közben Dumbledore még mindig ízig-vérig Dumbledore: azt mondja, nem érdekli, milyen címektől és pozícióktól fosztják meg, amíg a csokoládébékás kártyákról nem vonják vissza a portréját – és a könyv végén a gyengélkedőn hirtelen felbukkan egy csokibéka-kártya, és az embernek majdnem az az érzése támad tőle, hogy ez a happy end.

42. Közben persze nincs happy end. Dumbledore elment az iskolából a második kötetben is, és az volt az iskola egyik legreménytelenebb időszaka. És ebben a kötetben megint hónapokig volt távol – és ez talán még szörnyűbb volt, mint akkor. És mindez nem tesz mást, mint előrevetíti, hogy mennyire végtelenül rettenetes lesz, amikor Dumbledore majd végleg elköszön egy könyvvel később.

No, ez jó sok lett, de mentségemre szolgáljon, hogy ez volt a leghosszabb könyv is, igaz? Folytatása következik majd, de nem ígérek semmi pontosat. Mára meg legyen elég ennyi.

Remélem, senki sem hitte, hogy felhagytam a sorozattal. Nem hagytam. Amit egyszer megígérek, azt idővel – nem azonnal, nem is feltétlenül belátható időn belül, de előbb vagy utóbb, egy kedves ismerősöm szavaival élve kicsivel azután, hogy a reménytelen várakozás  közönnyé fordul, de még a végső lemondás előtt – meg is tartom.

A tudnivalók a szokásosak: spoilerek minden mennyiségben, a jelenlegi, az előző és az elkövetkező kötetekre vonatkozólag, angol és magyar terminológia ötletszerűen vegyes váltakozása, és semmiféle garancia arra nézvést, hogy amit leírok, annak bármiféle értelme is van.

Igazából ez az egész azért csúszott ennyit, mert nem volt kedvem megnézni a filmet. Az volt a tervem, hogy így húsvét körül elolvasom az utolsó könyvet – valahogy passzolt a témája ehhez az egész feltámadás dologhoz -, de nem állok neki úgy olvasni, hogy még van három kötet elmaradásom… akárhogy is, szó szót követett, és végül csak leültem ma délután megnézni a negyedik filmet – amiben szintén van feltámadás, csak nem egészen így terveztem.

Igen, tudom, hogy fogadkoztam legutóbb, hogy nem nézem tovább a filmeket, mert rémesek, de azért a lelkem mélyén tudtam, hogy úgyis megnézem. Most legalább tudom, hogy tényleg rémes, nem csak rosszul emlékeztem rá. Legjobb lenne szót se vesztegetni rá, de egy kicsit azért vesztegetek. Ez egy akciófilm, látványos és végeérhetetlenül unalmas jelenetekkel. Amikor nem sárkányokkal kúszunk a tetőn, akkor polipokkal úszunk a víz alatt, vagy a jó ég tudja, mit csinálunk a labirintusban, mert ott már elegem lett, és áttekertem, akkor pedig egymáshoz logikailag alig kapcsolódó pillanatképek követik egymást. Egyesegyedül a bál és a bálhoz kapcsolódó poénok ülnek, és ennyi. Ó, és ott az a rettentő hármasfogat (és kivételesen nem az evidens hármasra gondolok), Dumbledore, Moody és Voldemort. Mintha mindhárman ugyanazt a rendezői utasítást kapták volna: ugrálj, szaladgálj, kiabálj és hadonássz, mint a megveszekedett, lehetőleg nagyon elhibázott ritmusban és időzítéssel. És oké, Moody/Crouch Jr. kicsit tényleg borult elme, de a másik kettő fantasztikusan intelligens, és sokkal komolyabban lehetne venni őket, hogyha kimértebben és higgadtabban viselkednének.

De ugorjunk inkább a könyvre, és addig már csak egyetlen apróságot akarok elmagyarázni. A borítókkal az a helyzet, hogy bármilyen mutatós is volna, hogyha konzekvensen egyféle szériából tenném a bejegyzésekbe a képeket, úgy döntöttem, hogy nem így teszek. Minden esetben azt a borítót emelem ki, amelyikkel nekem megvan, illetőleg, hogyha több példányom is van egy-egy kötetből (ugyan, kit áltatok, mindegyikből van legalább három, egy magyar, egy kemény- és egy puhafedeles angol, és akadnak még amerikaiak illetve ezeken felüli többespéldányok is), akkor azt, amelyiket éppen olvastam. Jelen esetben ezt a fehéret. Mert csak.

Erre a könyvre pont emlékszem, hogy mikor és hogyan olvastam először. Tizenkét és fél évvel ezelőtt volt (jaj), pár napja már megjelent a könyv, és nekem még nem volt belőle példányom (mai eszemmel közel felfoghatatlan), volt viszont egy legjobb barátnőm, akinek az apukája akkoriban Angliában élt. Ez a barátnő hívott föl egy nyári napon azzal, hogy most hozta a postás a könyvét, és hogy én olvastam-e már, és ha nem, van-e kedvem átmenni hozzá.

Volt.

Lévén mindössze egyetlen példány, a nyakunkat kitekerve olvastuk. Mire megérkeztem, a barátnőm már szert tett valamennyi előnyre, így én a baljára ültem le a nagyszobájukban a pamlagon, és két helyen nyitva tartva, óvatosan lapozva, koncentrálva olvastunk. Még a bizsergős érzésre is emlékszem, amikor felzárkóztam, és ugyanarra az oldalra érkeztünk, és amitől kezdve én jártam előrébb, én olvastam olyasmit, amit ő még nem, és enyém lett ettől kezdve valamiféle felelősség. (És persze helyet is cseréltünk.) Így ment ez késő estig, amikor is a barátnőm lefeküdt aludni, én pedig, mivel akkor még ifjonc voltam és bírtam a strapát, fennmaradtam addig, amíg el nem értem az utolsó oldalig. És még arra a kábulatra és kimerültségre is emlékszem, ami a hatalmába kerített, egyrészt attól, hogy egész nap görnyedtem egy könyv fölött és hajnali kevés óra volt, másrészt meg attól, hogy nem sikerült elhárítani azt, ami amúgy elkerülhetetlen volt, azaz Voldemort visszatérését.

Hát, így. És akkor következzenek a sorszámozott kérdések és megállapítások, meg minden más, amit említésre érdemesnek találok. Akinek van bármire is válasza vagy ötlete vagy hozzáfűznivalója, ne tartsa magában.

1. Kezdjük mindjárt a nagy kérdéssel: borzasztóan szeretném tudni, pontosan hogyan is született újjá Voldemort. Kapásból, honnan tett szert arra a kis csökevényes testre? (És vajon ez a csökevényes testi megjelenés ugyanaz, mint amit a King’s Crosson látunk? Nem, azt gondolom nem ugyanaz, mert az a hetedik kötetben a Harryből való részecske.) Elhasznált hozzá egy horcruxot? Vagy a horcruxot nem is kell használni, az csak garancia, hogy ne haljon meg az illető? És mivel voltak biztonsági lerakatai, ezért az a részlet, amelyik a kezdet kezdetén a testében volt, most szabadon kószálhatott? Ez ugyanaz a rész, mint amelyik Quirrelmort fejéből nézett ki? (De nem ugyanaz, mint amelyik a naplóból nőtt ki a második évben?)

2. Akkor összesen eredendően most hány horcrux is volt? És vajon csak az számít, hogy mennyi van egyszerre, vagy az, hogy mennyi készült valaha is? Vagy az, hogy összesen hány darabba tördelte magát? És Naginit csak Frank megölésével horcruxosította? (Miért nem inkább Bertha Jorkins megölésével? Ő mégiscsak legalább boszorkány volt, nem pedig egy ócska kivénhedt mugli!)

3. És ha már horcuxok (tudom, hogy ebben a könyvben ez még nem  téma, de most mit csináljak, ha egyszer felmerült?) mi történik azokkal a részekkel, amiket lehasított magából? A most újjászületett Voldemort például ki tudná nyitni vagy nem tudná a Titkok Kamráját? Hiszen az arra vonatkozó tudását a naplóba zárta, és a napló megsemmisült. (És a naplóba zárt darabka, ha sikerült volna újjáélednie, nem tudta volna mindazt, amit Voldi tizenhét éves kora után tanult meg? Vagy akár azt, hogy hol rejtette el a többi horcruxot? Hiszen akkor is csak azt tudta, amit Ginny megírt neki. És az újjászületett része nem említi a Titkok Kamrájában történteket – nem tud róla?) Még hogy nincsenek utalások a horcruxokra!

4. Az emlék-módosító vagy törlő varázslatokat meg lehet törni, azt akartam írni, hogy itt van rá eleven példának Bertha Jorkins, de rájöttem, hogy ő nem olyan eleven. Mindegy. Szóval meg lehet törni. Akkor miért rekedt Lockhart az elmeosztályon? Őt nem lehetne kihozni onnan? (Oké, Voldemort nem a jóindulatáról híres, nyilván nem fog besétálni a kórházba, hogy olyan szívesen megtörné azt az átkot, de akkor is, elméleti szinten.) És persze Lord V. a könyv elején és a végén nem egészen ugyanazt mondja Bertha állapotáról az emlék-hackelést követően…

5. Ugorjunk kicsit előre, egészen addig, hogy a Serlegből kiszállnak a nevek. Az első hárommal semmi gond nincs, aztán kiröppen a negyedik is, Dumbledore elkapja, és… nem történik semmi. A könyv csupán annyit ír, hogy “nem mosolygott”. Semmi többet. És félelmetes, hogy ennél nem is kell több, Dumbledore-t ismerjük annyira, hogy tudjuk, ha nem mosolyog, az baj. Nagyon nagy baj.

6. Három próba, oké. És az elsőből még lát is valamit a közönség (és a bírák.) De a második és a harmadik? Ennél kevésbé látványos vagy érdekes feladatot keresve se találhattak volna! A diákok meg retardáltak? Egy órán át ülnek a tó körül a lelátón, és várják, hogy valami történjen? Ki tudja, hány órán át ülnek a lelátón a labirintus körül, ahol fogalmuk sincs, mi zajlik? És akkor még a rokonok is eljönnek, meg Weasleyék, hogy együtt ne lássák, mi történik a próbatétel során? Mekkora marhaság már ez?

7. Percy egy sellő. Az ikrek megállapították, hogy a tojás úgy hangzik, mint Percy a zuhany alatt (azaz víz alól.) Percy továbbá egy kis pöcs, de majd kinövi.

8. Nem hiszem el, hogy Rowling képes volt elsütni a “Can I have a look at Uranus too, Lavender?” poént! Külön pikantériát kölcsönöz a jelenetnek, hogyha tekintetbe vesszük kettőjük eljövendő romantikus pályafutását. És még csak nem is az Uranus az egyetlen ilyen, tele van az egész könyv éretlen kamaszfiús poénokkal, de úgy, hogy mégsem idegesítő meg kínos meg szánalmas, hanem nagyon-nagyon szórakoztató. Ezt imádom. Meglehet, hogy Ron érzelmi érettsége még várat magára, de a beszólásai nagyon rendben vannak.

9. Újabb klasszikus példa az egyszeri viccnek tűnő történetre, amiről később kiderül, hogy nem egyszerűen igaz, hanem ráadásul kiemelkedő fontosságú: Dumbledore kalandja kora hajnalban a semmiből előtűnő szobával, ami telis-tele volt éjjeliedényekkel. (Bár hogy miért sétált el a fal mellett háromszor is, azt bizony meg nem mondhatom. Vagy nem háromszor kell elsétálni a szükségleteinkre koncentrálva? És az igazgatói körletben nincs saját fürdőszobája?)

10. Rita! Hihetetlen, hogy egyetlen nő mekkora pusztítást képes végezni. Kíváncsi volnék, hogy egyszerűen csak bulvárra éhes ostoba nőszemély ő, vagy volt itt valami előzetes terv. Gyanítom, hogy nem volt terv. De az biztos, hogy ha Rita nincs, akkor az egész ötödik kötetben következő lejáratókampányt is nehezebb megindítani (bár nyilván nem lehetetlen). Mennyire alakulhatott volna másképp a történet folyása, hogyha nincs Rita?

11. És persze ha nincs Rita, akkor senki sem hurcolja meg Hagridot sem. Bár igaz ami igaz, Hagrid tényleg nem valami nagyszerű tanár… szeretjük, persze, a helyén van a szíve és kéznél a rózsaszín esernyője, de azért én nem bíznék rá egész osztályokat. Persze nem is vagyok száznegyven éves zseniális iskolaigazgató, úgyhogy nyilván nem értek hozzá.

12. Ez a Harry őrülten kíváncsi. Amúgy mi van vele meg a Merengőkkel? Meglát egy tálat, amiben teljesen ismeretlen fajta folyadék úszkál, és gyorsan beledugja a fejét? Az egy dolog, hogy egyszer megteszi most, de megteszi még egyszer, egy kötettel később is, amikor már pontosan tudja, hogy mi az, és hogy nem lenne szabad. Ejnye, Harry.

13. Viszont azt is gondolom, hogy itt kezd személyessé válni az ügy Harry és Voldemort között. Persze, személyes volt ez már az első pillanattól kezdve is, de csak Voldemort oldaláról. Most viszont Harry észreveszi Neville-t, akinek a családját szintén tönkretették, és észreveszi a Crouch családot is. Talán nem is a személyes itt a kulcsszó. Inkább itt válik világossá, hogy mennyire mindent átfogó, mennyire hatalmas és jelentős dolog is Voldemort, és mennyire rossz lesz, amikor majd visszatér.

14. És vissza is tér. (És tényleg rossz lesz.) Érdekesnek találom, hogy egy pillanat alatt ugranak hozzá a követői. Nyilván mind észrevették, hogy egyre erősebb a jel (Miért erősebb? Azért, mert létrehozták azt a kis testecskét? De akkor nem fokozatosan kéne erősödnie, hanem egyszer csak feltűnne, és kész, nem? Vagy miféle mágia van itt, ami a történések függvényében rajzolja ki egyre jobban a tetkót?) Szóval észlelték, hogy erősödik, rendben van. De egyfolytában maguknál hordják azt a csinos kis maszkot meg a köpenyt, és bármikor, bárhonnan késlekedés nélkül tudnak ugrani az újjászületési partira?

15. És ha már újjászületési parti: Voldinak van humora! Ez határozottan váratlanul ért.

16. Esze viszont továbbra sincs sok. Mennyit pózol és produkálja magát és ad elő komplett jeleneteket, ahelyett, hogy egyszerűen kinyírná Harryt? Nyilván azt akarja, de a hiú természete és a színpadias játszadozása csak húzza az időt, és végül bele is bukik.

17. Mennyien vannak vajon valójában a Halálfalók? Nem tűnik olyan soknak, hiszen szinte mindenkit egyesével megnevez, plusz számolja a három halottat, a két igazoltan hiányzót (Azkabanban), és a három rejtélyesen megfogalmazott igazolatlant is (a gyáva, az, aki félő, hogy végleg elhagyta, és a leghűségesebb harmadik, aki már visszatért hozzá). Mennyi gonosz varázsló kell ahhoz, hogy rettegésben tartsanak egy egész országnyi varázslótársadalmat?

18. Miért hívja Voldemort Pettigrew-t a becenevén Wormtailnek? (És miért vágta le Wormtail az egész kezét? Ujjak levágásában mondjuk már rutinos a srác, de egy egész kéz? Vagy van valami szabály, hogy legalább mekkora testrészt kell feláldozni a hideglelős megtestesülési szertartáshoz? Jó, ezt igazából nem is akarom annyira tudni.)

19. Érdemes továbbá megfigyelni, hogy amikor Harrynek szembe kell néznie Voldemorttal, elbújik, elszalad, kibúvót keres (és talál). Hogy másként fogalmazzak: még nem áll készen a halálra. (De már most is erősebb Voldinál!)

20. Priori Incantatem. Azt értem, hogy hogyan kötött ki a Fawkes tollával töltött pálca Harrynél. De az ég szerelmére, hogy kerülhetett a másik Voldemorthoz, aki már tizenegy évesen is romlottabb volt a sokévi átlagnál?

21. Ez az egész őrülten bonyolult terv a portkey-esített kupával, meg minden mással… nem lehetett volna egyszerűen elvarázsolni mondjuk Harry kispárnáját, vagy tudom is én, Moody behívja valamiért az irodájába, és a kezébe nyom valamit, és kész? Kicsit ez a terv nekem túlságosan is komplikált, és mintha egy csöppet túllőne a célon.

22. Ha már kupa: ki és miért állította be úgy, hogy oda-vissza működjön? Nem az volt a terv, hogy Harry ottmarad a temetőben? Terv szerint senkinek se kell visszamennie az iskolába vele… (Hacsak nem akarja Voldi egy füst alatt még aznap este megölni Dumbledore-t is, de azt gondolom, hogy neki ahhoz nincs szüksége teleportáló kupákra.)

23. Siriusról annyira sokan mondják, hogy felelőtlen, James-t látja Harryben és így tovább. Lehet, hogy ez mind igaz is (az ötödik könyvben talán tényleg). De az is biztos, hogy ebben a könyvben elejétől a végéig pontosan azt teszi, amire Harrynek szüksége van. Mellette áll, segíti, és megpróbálja megvédeni, ha csak annyira is, amennyire lehetséges. Piros pont Siriusnak.

24. Dumbledore félelmetes, amikor akcióba lendül. Nem tudom, hogy bír Fudge annyira gyáván ostoba lenni, hogy szembemenjen vele. Úgy adja a bizarrabbnál bizarrabb utasításokat, hogy a szeme sem rebben. Voldi alig egy órája tért vissza, és ő már szervez, tervez, intéz és mozgásba lendül. Dumbledore-nak vannak hibái, naná, de nagyon bosszant, hogy olyan sokan leírják azért, amit Rita Skeeter (!) ír róla. Komolyan, emberek. Ritának hisztek, vagy a saját szemeteknek? Dumbledore fantasztikus. Dumbledore’s a badass.

25. És végül: Malfoy, a görény. Kell bármit is hozzáfűznöm?

Következő részt illetően időpontot nem mondok. Lesz, amikor lesz. Valószínűleg azután, hogy megnéztem a hozzá tartozó filmet. Amihez jelenleg nincs sok kedvem. Még az ehhez tartozót se hevertem ki. Majd. Egyszer. Előbb vagy utóbb. Kicsivel a reménytelen várakozás  közönnyé fordulása után, de még a végső lemondás előtt.

Obligát mentegetőzés következik: se időm, se kedvem nem volt megnézni a filmet egészen a mai napig. Többször megfordult a fejemben, hogy nem kell nekem látni a filmet, anélkül is tudok írni a könyvről (feltéve, hogy még emlékszem belőle bármire is), de végül mégsem akartam, mégpedig azért, mert határozottan úgy rémlett, hogy a harmadik film még nézhető, és hogy a negyedik-ötödiket úgyis kizárt, hogy megnézzem még egyszer, főleg a közeli jövőben, és akkor legalább ezt még… szóval magyarázhatom, bonyolíthatom, de meg akartam várni a filmet. Meg az időpontot. Meg ilyenek.

Kis kitérő következik. A Harry Potter filmek újranézését érdekes mellékletként ékíti, hogyha túl sokszor hallgattuk meg Paint “Harry Potter in 99 seconds” című videóját. Ebben az esetben ugyanis a legváratlanabb pillanatokban, a film dramaturgiájának legkevésbé sem megfelelő pillanatokban jut eszünkbe, hogy “Dragons and mermaids, oh no, Edward Cullen gets slayed, he’s back!” Elég vicces.

Egy a lényeg: nem hagytam fel se az újraolvasással, se a gondolkodással, se az újraolvasásról blogot írással. Csak kicsit lassú vagyok. Hiszen még mindig nem jutottam el odáig se, hogy az új Rowling könyvet elolvassam, de most már komolyan tervezem, szerintem jövő hét végén, vagy esetleg karácsony körül fogok rászánni egy-két napot, amennyi kell rá.

A figyelmeztetések pedig a szokásosak: nem elemzés, nem ismertető, csak olvasónapló, vagy furcsa kérdések, az egész tele spoilerekkel az adott kötetre és a többi hatra vonatkozóan, véletlenszerűen használt angol és magyar terminológiákkal. Csak annyi változott, hogy most már azt gondolom, hogy nem hagyom abba. Három kötetet letudván elmegyek most már hétig. Bizony.

Ami most nincs: nem elemzem, hogy milyen viszonyban voltam ezzel a kötettel, leginkább azért, mert nem nagyon emlékszem. Azt gondolom, hogy meglehetősen kedveltem, és a kedvenceim közé tartozott (kedvenceim: első, harmadik, hatodik). De azt se tudom, hogy angolul vagy magyarul olvastam-e előbb. Lehet, hogy ezt magyarul, mert elbátortalanodtam a második után? Nincs kizárva. Úgy rémlik, hogy ez sokáig állt a polcomon angolul, és csak jócskán a harmadik magyar, és könnyen lehet, hogy a negyedik angol után szántam rá magam. Szóval nem emlékszem.

Csak arra emlékszem, hogy nem értettem, mi ez a nagy felhajtás Sirius körül, miért van tőle mindenki úgy oda – mármint az olvasók. Lupin szerintem sokkal jobb fej, ha már itt tartunk. És akkor jöjjön a szokásos lista:

1. Mi történt Marge nénivel? Az most varázslat volt, vagy sem? Olyan varázslat volt, mint a gyerekkori furcsaságok a visszanövesztett hajjal meg az összemenesztett pulóverrel meg a tetőre ugrással? Mert akkor, hogyha Harry nem tudta volna megállni, nem tehetett róla, akkor mi a csodáért is kellett volna kicsapni érte? (Ha meg szándékos volt, akkor az egészet nem értem.)

2. Tulajdonképpen kik és mik őrzik Azkabant? Oké, hogy dementorok. De mennyi van belőlük, hogy mindenhová jut, őrjáratozni az iskolában és a faluban és őrizni a többi foglyokat is? Hiszen szaporodni csak az ötödik és a hatodik könyv közötti nyáron kezdenek el, amikor mindent belep a köd (pfuj). Arról nem is beszélve, hogy az Azkaban őrei beszámoltak Fudge-nak arról, hogy Sirius mit beszélt álmában… a dementorok tudnak beszélni? Értik az emberi szót? Vagy vannak olyan emberek, akiknek lehet annyit fizetni, hogy ott dolgozzanak emberi börtönőrként ezek között? És ha már itt tartunk, vajon mivel veszik rá a dementorokat, hogy ott maradjanak őrködni?

3. Mr. Weasley az egyetlen, aki szerint Harrynek joga van tudni a dolgokról, amik őt érintik. Senki más. Nemhogy Mrs. Weasley vagy McGonagall vagy akár a nyamvadék Fudge, akitől nem is várnék mást, de még Lupin se. Dumbledore meg a legkevésbé, de ő persze más tészta.

4. Újabb elrejtett apróság, a Sneakoscope amit Ron hozott Harrynek ajándékba. Természetesen tökéletesen jól működik, csak a szereplőknek majdnem sikerül elhitetni velünk, hogy gagyi és meghibásodott. Azért csak majdnem, mert lévén rutinos Harry Potter-olvasó, már tudjuk, hogy nem minden az, aminek látszik, sőt, alapvetően egészen a hatodik kötetig semmi sem az, aminek látszik, és ha valaki gyanús, akkor nem vele van a gond.

5. Hogy a csodába zajlik ez a Kviddics-bajnokság? Nincsenek tartalékosok a csapatokban? Amikor Harry  a csapatkapitány a hatodik évben, akkor vannak. És az ötödikben is be tud Angelina állítani embereket Harry és az ikrek helyére… mekkora marhaság már az, hogy Malfoy sérült(et játszik), és ezért másik ház csapata ellen játszanak? És a Hufflepuff csapatával szemben mennyire korrekt, hogyha alig néhány nappal előre szólnak nekik, hogy ők játszanak a hétvégén? Ó, és mennyire lehet fontos Malfoynak az a hülye sport, hogyha két meccset is kihagy a háromból, amit játszanak?

6. Nem teljesen világos a Fidelius bűbáj működése. Oké, valakinek a lelkében elrejtik egy bizonyos hely elérhetőségét, és csak ő tudja elárulni vagy nem elárulni, hogy hogy lehet eljutni oda. Eddig értem. Azt is értem, hogy Dumbledore maga végezte a varázslatot (bár elvileg Flitwick a bűbáj-specialista, de Dumbledore meg az évszázad legnagyobb géniusza, úgyhogy ám legyen.) De ha így történt, akkor Dumbledore nem kellene, hogy tudja, hogy ki volt a titok őrzője? Hogy nem Sirius volt, hanem Pettigrew?

7. És amikor Sirius és Lupin a kis patkány orra alá dörgölik, hogy inkább meg kellett volna halnia, minthogy elárulja Tudjukkinek hol rejtőznek Potterék… az segített volna? Ha jól emlékszem, valami fura történik a Grimmauld téri házzal is, aminek ugye Dumbledore volt az őrzője. (És azt a varázslatot akkor vajon ki végezte? És kinek a megbízásából? Az furcsamód egy olyan varázslatnak tűnik, amikor Dumbledore a saját megbízásából a saját lelkében rejtette el saját maga a titkát. Érdekes.) És egyébként is, pontosan mi történik a varázslatokkal, hogyha meghal a varázsló? Hiszen amikor Dumbledore hal meg, akkor az a varázslat, amivel Harryt bénította meg, feloldódik. Akkor Dumbledore elpusztításával Potterék ugyanúgy védtelenné váltak volna, nem? Oké, őt annyira nem lett volna egyszerű megölni. De akkor is. Hogy van ez?

8. Ha Hermionénak ott a nyakában az időnyerő, akkor hogy a csodába maradhatott le arról az egy darab bűbájtan óráról, amikor véletlenül elaludt? Elvileg ő korának legokosabb boszorkánya, akkor hogy nem jutott eszébe ébredés után visszatekerni az időt? És egyébként is, hogyha korlátlan idő áll a rendelkezésére, akkor miért nincs elég ideje aludni és mindent megtanulni? És mindez két óra miatt? Hiszen a végén leadja a Jóslástant meg a Mugliismereteket, és hirtelenjében már kezelhető lesz az órarendje. Két tantárgy miatt szereztek neki ilyen szupertitkos és nagyon veszélyes csodakütyüt? Kicsit kivételezünk a Gryffindorosokkal, nemdebár? Továbbá, ha egy kicsit utánaszámolunk, akkor Hermione, aki amúgy is majdnem egy évvel idősebb volt a két fiúnál (ő szeptemberi születésű, Ron márciusi, Harry júliusi), most meg még legalább egy-két hónapot rátett. Naná, hogy ennyivel érettebb és több esze van náluk! :)

9. Nem fér a fejembe, hogy vajon nem lett volna-e arra mód, hogy a kis patkányt elkapják valamikor. Miért nem zárták kalitkába patkány formájában, vagy valami? Akkor nem tud átváltozni, és nincs gond.

10. Egy olyan rutinos és tapasztalt vén róka, akarom mondani vén vérfarkas, mint Lupin mégis, hogy feledkezhet el a bájitaláról? Komolyan. Melyik cukros felejti el az inzulinját? Egyébként meg végképp nem értem, hogy mire föl a nagy felhajtás a vérfarkasok körül. Olyan állapotról van szó, ami havonta egyetlen egy éjszaka érinti őket, nem? Oké, esetleg utána is egy-két napig, hogyha gyengélkednek, mint Lupin akkor, amikor nem tud tanítani, és Snape helyettesíti. (De nappal miért nem tud tanítani? Oké, éjszaka farkasolt egyet békésen összekucorodva az ágyában. És? Hacsak nem olyan kora reggeli óra volt, amikor még nem ment le a hold. De akkor meg miért nincs ilyen gyakrabban? Vagy máskor mindig hétvégére esik a telihold?)

11. Tegyünk említést a könyv legviccesebb jelenetéről! Amikor Snape elkobozza a térképet Harrytől, és a térkép elkezdi sértegetni. És hogy ez miért olyan vicces? Mert Snape pontosan tudja, hogy ki az a Moony, Wormtail, Padfoot és Prongs! Hiszen ezek voltak olyan arrogánsak, hogy hangosan is így szólították egymást, hallottuk abban a bizonyos emlékben, két kötettel később! Azaz amikor Snape odarángatja Lupint, hogy nézze meg ezt a Rettenetesen Nagyon Gonosz Fekete Mágiával Átitatott Pergament, akkor Snape tudja, és Lupin is tudja, hogy Snape tudja, és Snape tudja, hogy Lupin tudja, hogy ő tudja, és így tovább. Mindenki tud mindent, csak Harry nem ért az egészből semmit, poggi pedig hanyatt vágja magát az ágyán, és visongva röhög.

12. Snape, a nyomorult. Levágja azt a kis helyes hisztirohamot a könyv végén, és igaza van és mégis mindenki lekezeli. Pontosan tudja, hogy Potter keze benne van Sirius szökésében, és nem tudja bebizonyítani. Ezt a jelenetet azért nagyon megnéztem volna, hogyha benne van a filmben is, de hát az ember ne akarjon túl sokat. (Csak elképzelni tudom, miféle beszédet tartott neki Dumbledore zárt ajtók mögött…) Igen boldogtalan élete van annak a fickónak is, mindent összevetve.

13. Dumbledore elejtett vicce, hogy “ki hitte volna, Trelawney professzor igazi jóslatai száma kettőre emelkedett”. Ehhez nem is tudok mit hozzáfűzni.

A filmről meg csak annyit, hogy bár kibírtam volna, hogyha pár perccel kevesebbet röpköd Harry Buckbeak hátán, és hogyha a film végén nem repül bele a kamerába a vadi új nagyszerű Fireboltján, alapvetően a hármas azért egy jól sikerült film. Nagyon szépek a képei is, jól van összevágva, kellemes nézni. Nagyon szórakoztató az is, ahogy a madarak sose tanulnak a verekedős fát illetően.

Szóval azt gondolom, hogy a filmnézést itt fogom abbahagyni, mert a negyedik filmet egyszerűen rühellem. Vagy ki tudja, talán megnézem úgy, ahogy a legutóbbi alkalommal, azaz hogy áttekerem a három próbát meg a temetős jelenet unalmas akciós részét, és akkor fennmaradó 15 percnyi film nézhető. Majd még kitalálom

Már olyan régen olvastam legutóbb is ezt a könyvet – jó hat hete -, hogy már megint kezdem elfelejteni. Aztán csak rászántam magam, és megnéztem ma a filmet, igaz, elég hosszú szünetekkel, mert nagyon sok dolog idegesített benne, így végeredményben nagyjából öt órán át tartott. De elértem a végéig, és közben kicsit felelevenítettem mindent.

A figyelmeztetések most is ugyanazok, mint legutóbb voltak, azaz: végeredményben nem lesz ez se mélyreható elemzés, se ismertető. Csupán olvasónapló, véletlenszerű gondolatok, és olyasmi, ami közben eszembe jut. Nyilvánvalóan lesznek spoilerek nemcsak az aktuális kötetre, hanem a teljes sorozatra vonatkozólag is. És könnyen lehet, hogy össze-vissza fogom keverni a magyar és az angol neveket. És még az is lehet, hogy ez után a könyv után megelégelem a dolgot, és már nem akarok majd írni a többiről.

A Titkok Kamrájával nem volt zökkenőmentes a viszonyunk. Először is, ez volt életemben az első rendes könyv (nem könnyített olvasmányos füzetke), amit angolul olvastam el. Persze, a Bölcsek Kövét is elolvastam angolul, de azt csak akkor, mikor a magyart már betéve tudtam, és így nem okozott különösebb nehézséget. A Titkok Kamrája? Na, hát az okozott. Nem is keveset. Milliószámra akadtak olyan dolgok, amiket nem egészen sikerült megértenem. Például azt a jelentéktelen apróságot, hogy mi is volt Ginny szerepe ebben az egész kamranyitogatási buliban. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy kicsit lassan állt össze számomra ez a történet, nagyjából akkor, amikor már megjelent a magyar fordítás is.

Ebben a könyvben kevesebb radikális rácsodálkozás ért, mint az elsőben, talán azért is, mert a stílus és a humor, az a két dolog, amit a legkönnyebb volt számomra elfelejteni, itt is ugyanaz, mint volt. De ezt a könyvet az elsővel ellentétben nem tűzdeltem tele könyvjelzőkkel. Akárhogy is, a következő dolgokról állapítottam meg örömmel, hogy léteznek:

1. Az egész kígyós história. Mindannyian tudtuk, hogy igen, Harry beszélni tud a kígyókkal, vagy legalábbis azzal az egy boa constrictorral az állatkertben. És valahogy pont ugyanúgy lerendeztük egy legyintéssel, mint ő: hiszen ez egy mese, ha beszélnek az állatokkal, hát beszélnek. Biztos ez is olyasvalami, ami a varázsvilágban így működik, és kész. Aztán itt egyszer csak kiderül, hogy nem, ez nem mesei elem volt, hanem szerepe van, fontos, jelentőségteljes és nem általános. És hány ilyen van a sorozatban! James köpenye, amiről számát se tudom, hányszor jegyzik meg, hogy nem olyan, mint az általában kapható láthatatlanná tevő köpönyegek, különleges és másmilyen – és odafigyeltem rá egyszer is? Gyanakodtam rá akár csak egyszer is, hogy esetleg tényleg másmilyen és különleges? Na ugye.

2. És ha már a felbukkanó dolgoknál tartunk: az a jelenet Borgin és Burkes urak boltjában egyszerűen tobzódik a később fontossá váló tárgyakban. Ott van mindjárt a szekrény, amelyikben Harry elbújik – és még ugyanebben a könyvben felbukkan a párja is, az a bizonyos nagyon értékes vanishing cabinet, amit Peeves, Félig Fej Nélküli Nick javaslatára pontosan a gondnoki iroda előtt hullajt le (és aminek a romjait a használaton kívüli kacatokkal együtt boldogan elnyeli a Szükség Szobája az eljövendő nagyjából négy évre). Mindkettő csupán díszletelem, egy poén, aminek semmi jelentősége nincs, nem igaz? (De nem ám!) És ott van még a boltban egy bizonyos elátkozott nyaklánc, ami már tizenhét mugli életét követelte, és a kéz, amelybe ha gyertyát tesznek, csak a kezet tartónak ad világosságot. És akkor arról a bizonyos naplóról még nem is beszéltünk, se arról a másik horcruxról, amiről már ebben a könyvben egyre nyilvánvalóbb, hogy Harry maga az. Nocsak.

3. És ha már a Burgin és Borkes és környéke a téma, akkor ejtsünk szót Hagridról is, akit ebben a könyvben majdhogynem sikerül gyanúsnak feltüntetni. Kapásból ott sétikál a Knockturn Alley-n, ahová jóérzésű varázsló nem teszi be a lábát, ráadásul olyasmit mond, hogy húsevő meztelencsiga-riasztót keres, mert tönkreteszik a káposztaágyást, és ugyan, melyik húsevő meztelencsiga enne káposztát? Aztán ott ez az egész félreértés Aragog körül, és az ember szinte elhiszi, hogy Hagrid nem akart semmi rosszat, csak cukinak találta, azért kereste meg azt a híres szörnyeteget, ő csak pátyolgatni és nevelgetni akarta… Ügyes húzás.

4. És Dobby! Dobby teljesen eszelős! Azt pedig nem tudom, figyelitek-e, hogy bár Harry határozottan megkéri, hogy ígérje meg, nem próbálja meg többet megmenteni az életét, Dobby nem ígéri meg. Vigyorog, hogyne, de nem ígéri meg. (És milyen jól is teszi, nem hinném, hogy egy Dobby képes lenne megszegni a szavát.) Szegény kicsi dilis Dobby.

5. Lucius Malfoy mi a csodát tervezhetett azzal a naplóval? Tudnia kellett, hogy micsoda, bár nem tudom, hogy mennyire tudta pontosan. Valószínűleg tudta, hogy az a Titkok Kamrájának kulcsa. De hogy mit akart elérni vele? Azt, amire Dumbledore utal a könyv végén, hogy ha Arthur Weasley lányát rajtakapnák, hogy mugli származású varázslókat gyilkol, akkor nehezebben fogadnák el a Weasley-féle muglivédelmi indítványt? Vagy egyszerűen csak el akarja távolítani Dumbledore-t az igazgatói posztról? Akármelyik legyen is az igazság, az kiderült, hogy Lucius Malfoy nem az eszéről híres.

6. Sőt, Voldemort sem az eszéről híres. Az emlékezete nem az igazi. Hát nem elfeledkezett a főnixek könnyéről? Vagy éppen arról a bizonyos ősi mágiáról?

7. Aztán újabb bizonyságot kaptunk Cornelius Fudge inkompetenciájáról. Beállít Hagridhoz azzal, hogy micsoda nyomás nehezedik most őrá, és Hagridnak be kell látnia, hogy valamit tenni kell, még akkor is, hogyha ez a valami Hagrid bebörtönzése? És mégis, amikor majd az ötödik kötetben Fudge még jobban megkergül, mint korábban bármikor, meglepetésként ér, hogy tényleg ennyire ostoba tud lenni valaki. Pedig de.

8. Van Harry legkedvesebb varázslata, ugye tudjuk, hogy melyik? Az Expelliarmus, természetesen. És tudjuk, hogy kitől tanulta? Mert én tudom! A Lockhart-féle párbajszakkörön mutatták be – és nem Lockhart, hanem Snape. Bizony ám!

9. Lockhart… Te jó ég. Nagyon kitalált figura, az egyszer biztos. És nagyon vicces is, ahogy mindenki átlát rajta, de ezt ő maga nem veszi észre. És mekkora móka már, hogy szerencsétlen Harrynek büntetésből segítenie kell megválaszolnia Bongyorka rajongói leveleit? :)

10. És ha már Lockhartról beszélünk, beszéljünk Ron pálcájáról is. Azt azért egy kicsit furcsállom, hogy egyetlen tanár sem teszi szóvá, hogy Ronnak kéne egy új pálca. Mibe került volna írni egy levelet, hogy “Kedves Weasley szülők, a gyermekük felszerelése életveszélyessé vált, kérem pótolják!” Néha az az érzésem, hogy Hogwarts amolyan túlélőtábor, aki élve kihúzza a végéig, az valóban kvalifikált tagja lehet a varázslótársadalomnak.

11. És ha már Ron: Ron is kemény gyerek. Nagyon élénken élt bennem az, ahogy féltékeny kisebb és nagyobb kamaszként idétlenkedett, és elfeledkeztem róla, hogy azért ő se kispályás. Pedig a legkevésbé sem az. Hermione kővé válva, Dumbledore ki tudja, hogy hol, Hagrid Azkabanban, és neki nincs más lehetősége, mint követni a pókokat. És mit csinál? Követi a pókokat. (És a filmmel ellentétben a könyvben nem rinyál, hanem megy.) És amikor mindennek tetejébe még Ginnyt is halottnak hiszi, akkor talán bebújik a sarokba zokogni? Fenéket. Fogja a törött pálcáját, és megy megmenteni a világot, mit sem törődve beszámíthatatlan gyáva Lockhartokkal, beomló folyosókkal, visszatérésre éhes Voldemortokkal.

Azt hiszem, nagyjából ennyi. Összességében ez nekem nem olyan jó könyv, mint az első, vagy a harmadik vagy a hatodik. Nagyon sok mindent felépít előre, nagyon sok benne a jel, és ez jó. De nem igazán érdekes – bár úgy emlékszem, most jobban szórakoztatott, mint régebben.

A filmről meg csak annyit tennék hozzá, hogy ez ugyan nem nézhetetlen, de azért messze nem is jó. Kicsit most is sok volt az akció és a látvány az én ízlésemnek. A gyerekszínészekre pedig itt még nagyon ráfér, hogy felnőjenek kicsit. És azt is megmondom őszintén, bár érzem, hogy ezért a fejemet fogják venni: bármennyire csípem is Alan Rickmant, ebben a filmben nekem nem volt meggyőző. Valahogy kapkodósabb, pattogósabb volt ez a Snape, mint az a másik a fejemben; egy fokozattal hisztérikusabb. Úgy rémlik, a későbbi filmekben ez némiképp javult. Ellentétben szegény Richard Harrissel, aki szerintem tökéletes Dumbledore volt, tökéletesen eltalált temperamentummal, akit nem sikerült jól pótolni. És a film fénypontja? Természetesen Kenneth Branagh.

Azt egyébként meg tudná mondani nekem valaki, hogy a film végén egészen pontosan miért is tapsolnak mindannyian, idült bárgyú mosollyal a képükön Hagridnak?

És akkor most összekapom magam, és hamarosan átrágom végre magam a negyedik könyvön is. Csak valahogy nem szeretném, hogyha Voldi megint visszatérne. :) Nem baj, majd rendszeresen emlékeztetem magam rá, hogy ez az egész nem végleges, és hogy el fog múlni.

Eredendően csak azt terveztem, hogy újraolvasom az egész sorozatot. Volt, hogy csak eldöntöttem, volt, hogy megígértem magamnak, volt, hogy megvesztegettem magam vele. De leginkább csak újra akartam olvasni a komplett Harry Pottert, mert sok-sok éve nem tettem már, és – bár ezt akkor még nem tudtam – kezdtem alaposan el is felejteni. Ó, nem a történetet, a főbb csomópontok megvannak a fejemben, és talán meg is maradnak most már örökre. Másféle dolgok voltak azok, amikről elfeledkeztem, és amikre ha emlékszem, talán kevésbé habozok.

Ugyanis mégsem kezdtem neki, még akkor sem, amikor már meg kellett volna tartani az ígéreteimet. Hogy miért? Mert féltem, hogy mi lesz velem akkor, hogyha már nem tetszik, hogyha elmúlt, hogyha kinőttem, és hogyha most egyszer és mindenkorra megölöm az agyamban a Harry Potter központot, és értelmét veszti az a hét és fél év az életemből, amikor olyan őrülten fontos volt, és esetleg kénytelen leszek rádöbbenni, hogy az a valami, ami akkor az egész világgal összekapcsolt, igazából… humbug.

Egyedüli állandó csak egy volt: a tervben soha nem szerepelt, hogy blogot fogok írni az újraolvasásról, sem menet közben, sem akkor, hogyha vége az egésznek.

Most valahogy mégis úgy alakult, hogy kedvem lett hozzá. Az olvasáshoz és az íráshoz is. Talán azért, mert szeptember végén jön az új Rowling regény. Talán másért. Talán azért, mert próbálom újra felfedezni az örömöt, amit az olvasás jelentett nekem. Talán azért, mert visszavágyom Potterlandbe.

Végeredményben nem lesz ez se mélyreható elemzés, se ismertető. Csupán olvasónapló, véletlenszerű gondolatok, és olyasmi, ami közben eszembe jut. Nyilvánvalóan lesznek spoilerek nemcsak az aktuális kötetre, hanem a teljes sorozatra vonatkozólag is. És könnyen lehet, hogy össze-vissza fogom keverni a magyar és az angol neveket. És még az is lehet, hogy az első könyv után már nem is akarok majd írni a többiről.

A Harryvel közös történetünk 1999 karácsonyára nyúlik vissza, amikor megkaptam ajándékba az első könyvet, ami akkoriban jelent meg magyarul, és ami akkoriban a legkevésbé sem érdekelt. Láttam a hirdetéseket, tudtam, hogy sorozat lesz, varázslós meg ilyesmi, és ez egyáltalán nem az én világom, szóval kösz, de nem kösz. Aztán csak megkaptam ajándékba, és mert udvarias és jól nevelt gyerek voltam (annyira azért nem), nekiláttam olvasni, ott, a karácsonyfa alatt fekve, a tarka izzók fényénél. És véletlenül nem sikerült abbahagynom. Ó, néha megálltam, például amikor kimentem a konyhába megtölteni a tányéromat mézeskaláccsal. Vagy amikor már kényelmetlen volt a szőnyegen, és kimentem a konyhaasztalhoz, ahol mégiscsak közelebb voltak a mézeskalácsos dobozok. Aztán valamikor le is feküdtem, és ágyban olvastam tovább, egészen hajnalig. Az utolsó oldalig. Aztán aludtam. És mikor reggel fölébredtem, elkezdtem újra az elejéről, és elolvastam újra. És megint újra. És a téli szünetből hátralevő nagyjából tíz napban folyamatosan újra.

Fontosnak tartom leszögezni, hogy előtte is olvastam, mégpedig rengeteget. De volt valami abban a rút zöld könyvben, ami nagyon mélyen megragadott, és különleges volt és csodálatos, és olyasmi, ami semmi máshoz hasonlított, amivel valaha is találkoztam korábban – és soha nem tudtam megmondani, mi is ez a valami.

Nos, a teljesség igénye nélkül álljon itt egy lista azon dolgokról, amikre most az újraolvasás közben csodálkoztam rá, és amiket már többé-kevésbé elfelejtettem, és amik adott esetben fantasztikusak is:

1. Ez a könyv irtózatosan vicces, mégpedig úgy vicces, ahogy én szeretem a vicceset. Nem erőlködős, nem minden mondatba belezsúfol egy poént vicces, hanem sziporkázóan szellemes. Vagy valami ilyesmi. Nem emlékeztem rá, hogy ilyen jókat nevetgéltem volna rajta régebben, talán azért, mert túlságosan is lefoglalt a történet ahhoz, hogy észrevegyem. De nagyon vicces.

2. Harry abszolút vagány kiskölyök! Kis nyeszlett, nyomorult tökmagnak emlékeztem rá, és egyáltalán nem az. Olyan bátran szájal vissza Dursleyéknek, hogy öröm olvasni. Tetszik nekem, nagyon jó szövege van. És sokáig nem értettem ezt az egész Gryffindoros bátorságos témát sem, na de ha az éjszaka közepén betöri az ajtót egy csapzott óriás, össze-vissza beszél, és utána azt mondja, hogy menjél vele… hát, ahhoz kell némi bátorság, sőt, vakmerőség, hogy engedelmeskedjél neki.

3. Nagyon okosan van megírva az egész regény. Kapásból az első fejezet, amelyik Vernon Dursleyt követi, annyira érzékletes, hogy kénytelen vagyok szimpatizálni vele, és átérezni a rettegését, hogy mi lesz akkor, hogyha a fura rokonok véletlenül felbukkannának a küszöbön. A fura rokonok minél messzebb vannak, annál jobbak, ezt bárki beláthatja.

4. Kifejezetten tetszik, ahogy épít arra, hogy az ember nem csak egyszer olvassa el se azt a bizonyos könyvet, se a sorozatot. Számít az újraolvasókra. Nyilván vannak azok az apróságok, amik azért már feltűntek korábban is, például hogy Sirius Black adta kölcsön Hagridnak a motorkerékpárt, vagy hogy Hagridot eltanácsolták az iskolából, vagy hogy Cornelius Fudge egy idióta. De vannak másik dolgok, amik csak most tűntek fel először. Például amikor ülnek a vonaton, és Fred és George bejelentik, hogy elmennek megnézni Lee Jordan óriás tarantuláját, Ron csak motyog valamit maga elé – és itt eddig mindig tudomásul vettem, hogy Ron zavarban van, és egyáltalán, szeretné, ha békén hagynák végre. De nem erről van szó, hanem arról, hogy Ron ki nem állhatja a pókokat! És a karácsonyi fejezetben? Amikor az ikrek meghógolyózzák Voldemortot? Ott le kellett tennem a könyvet, és szélesen vigyorognom, és az egekig magasztalni Rowlingot, amiért ilyen poénokat el mer sütni. Persze, a Weasley ikrek most éppen azért kerültek büntetésbe, mert megbűvöltek néhány hógolyót, hogy hátulról sorozza meg Quirrell professzor turbánját. Milyen elegánsan feltűnésmentes húzás!

5. Neville sem tévedésből került a bátrak közé a Gryffindorba: hát nem nekiment egymaga annak a két monstrumnak, Crabbe-nek és Goyle-nak? Imádom azt a gyereket, és erről az epizódról mégis megfeledkeztem. Arra emlékeztem, hogy megpróbálja megállítani azt a három idiótát, amikor elindulnak Bölcsek Kövére vadászni (amit ha békén hagynának, akkor soha nem lenne semmi gond, mert Quirrellmort egyedül nem tudná kiszedni a tükörből), de erre nem. Neville is kemény gyerek, bizony.

6. Snape tényleg iszonyú tetű. Talán a sok kevésbé remek fanfiction tehet róla, hogy erről elfeledkeztem. Kicsinyes, rosszindulatú, hirtelen haragú, igazságtalan, indulatos. Tényleg semmi jót nem lehet elmondani róla. Remekül van ő is megrajzolva, na. Egyáltalán nem csoda, hogy a gyerekek gyárilag is rá gyanakszanak, mint gonoszra. Hiszen ez egy mesekönyv, nem? A gyerekek rájönnek, hogy ki a gonosz, és leleplezik, megállítják, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak, nem igaz?

7. És ez igazán egyedi, vagy legalábbis egyedi volt a kilencvenes évek végén: a gyerekek rosszul fejtik meg a rejtélyt, rossz emberre gyanakszanak, és butaságot csinálnak. Ezen tudom, hogy nagyon meg voltam lepődve már elsőre is, mert olvastam már korábban klasszikus krimit, és ott tudtam, hogy törni kell a fejem, hogy mi a titkos megoldás, de egy gyerekregénynél minek törném a fejem ilyesmin? Ez komoly újdonság volt, jeleket hagyni el a könyvben, olyan jeleket, amik akár csak öt-hat évvel, három-négy könyvvel később nyernek csak értelmet. Zseniális.

8. Hagrid nagyon jól nyomja a non-verbális mágiát. Nyilván rá van szorulva, hiszen elvileg nem szabad varázsolni, és bőven volt ideje jól megtanulni (vagy csak nagyon halkan suttog), de ezt azért alapvetően nem  néztem volna ki belőle. Nem egészen az az alkat, aki képes befogni a száját :)

9. Van itt valami, amit nem értek. Amikor beállnak a sakkpályára, Ron mi a csodáért nem választja a királyt? A királyt nem ütik le, vagy ha mégis, akkor úgyis mindegy, mert veszett a játszma. De ha nem magát, akkor legalább valamelyik másikat beállíthatta volna oda, nem? És közben én nem tudok sakkozni, Ron meg igen.

10. Az egész akadálypálya, ami a Bölcsek Kövéhez vezet, úgy van felépítve, hogy át lehessen jutni rajta. Azt hinné az ember, hogy amikor valami ennyire veszélyes, és ennyire meg kell védelmezni, akkor a terv az, hogy ne lehessen hozzájutni. Ehhez képest a szárnyas kulcsoknál több seprű is ki van helyezve, pedig ha nem lennének seprűk, akkor sokkal nagyobb biztonságban lenne az a hülye kő. És a bájitalok, amik átvisznek a tűzön? Azok újratermelődnek? Vagy Quirrell szándékosan hagyott egy kortyot arra az esetre, ha valaki utána jönne? Dumbledore elég pontosan tudja, legalábbis ebben a könyvben tudja, hogy mit művelnek ezek hárman. És hagyja. Miért hagyja? Hosszú távon terve volt, hogy a Követ megsemmisítsék, és Flamel barátja elpatkoljon? Az a Flamel, aki már 600 évig elég ügyesen meg tudta őrizni a Követ. Népszerű elmélet, hogy oda akarta csalni Voldit az iskolába, de ugyan miért? Nyilván belátja, hogy elkerülhetetlen, hogy Voldi előbb-utóbb visszatérjen, és akkor már inkább legyünk túl rajta hamar? Szóval ez nekem fura.

11. És azt a tendenciát figyelitek, hogy az első könyvben hárman indultak a gonosz ellen, a másodikban és a harmadikban már csak ketten-ketten, és a negyedikre Harry annyira felnőtt, hogy egyedül néz szembe mindennel. És az ötödikben? Az ötödikben meg már van annyira felnőtt, hogy megtanulta, nem tud egyedül elérni mindent, és ezért magával visz egy egész nagy csapatot. Ezt se vettem eddig észre…

Nos, nagyjából így. Az olvasás befejeztével elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem a filmet. (Kár volt.) Látványosnak látványos éppen, de nem tudom, hogy ez volt-e annyira fontos, hogy maga a film ennyire üres legyen. Egyedül annyit tudok mondani védelmére, hogy a három gyerek nagyon kicsi, és nagyon cuki. És filmen sokkal inkább érzékelem, hogy mennyire kicsi is egy tíz-tizenegy éves kölyök. (Nagyon.) De ez a film, hát, ez bizony kár volt.

Előbb-utóbb majd jelentkezem a második könyvvel.

(A második film megnézésére még mindig nem tudtam rászánni magam, – a harmadikról nem is beszélve, bár az egészen jónak rémlik a mezőnyben – pedig már vagy egy hónapja befejeztem az olvasását. Az egyébként jelenleg, mint oldalt a mellékelt ábrán is látható, a Goblet of Fire elejénél akadt meg. Már éppen elkezdődött volna a kviddics világkupa döntője, amikor rádöbbentem, hogy ez az egész, ami most jön, a halálfalókkal, Viktor Krummal, bállal és tusával és láthatatlan gonosz emberekkel, nem igazán hoz lázba. De azért majd folytatom. A negyedik és ötödik könyv soha nem volt igazán kedves nekem.)