Ennyi idő telik el a felsőoktatási rendszerbe történő jelentkezés és a felvételi pontszámok kihirdetése között. Azok kedvéért, akik véletlenül még nem voltak tanúi a nagyjából heti két alkalommal bekövetkező rendszeres hisztirohamomnak, ezúton elárulom, hogy a tárgya rendszerint ez az időtartam szokott lenni – meg esetleg az, hogy mindeközben hány alkalommal vagyok képes meggondolni magam, berezelni és mindenféle más módokon megkeseríteni tulajdon napjaimat. Mind a 152-t.

A legteljesebb mértékben tisztában vagyok azzal, hogy mostanában zajlanak az érettségik, és hogy azoknak mindenféleképpen meg kell várni az eredményét. Rendben, felfogtam. De július vége? Komolyan? De miért? És főleg miért kell már februárban jelentkezni? Mi olyan sürgős? Rengetegen jelentkeznek online, azon feldolgozni se kell szinte semmit! (Akinek a leghalványabb sejtése is van az okokról, ne tartsa magában, ossza már meg velem.)

Jelen pillanatban nem tudok mást, csak azt, hogy 225 állami és 72 költségtérítéses jelentkezővel vagyok versenyben (e két halmaznak vélhetőleg a metszete sem üres halmaz) az összesen legalább 30, legfeljebb 70 férőhelyért. Ez némely elkapkodott számítások után annyit jelent, hogy a felvételem esélye valahová 1:3,2 és 1:9,9 közé esik. Nem segít valami sokat.

Ez a bizonytalanság a legrosszabb az egészben, és az, hogy nagyon könnyen lehetne enyhíteni ezen a kínlódós időszakon. El is mesélem, hogy képzeltem el a rendszert.

Valami olyasmi jár a fejemben, mint mondjuk a tőzsdei árfolyamok. A jelentkezésedet ma ennyi és ennyi ponton jegyzik, vagy valami hasonló. Ilyesmik:

• A mai napon a kormány elfogadott egy ilyen és ilyen határozatot, ettől a sikeres felvételid esélyei 10%-ot estek.
• Nehéz volt az idén a matekérettségi, mivel te korábban érettségiztél, az esélyeid 2%-ot javultak.
• Jelen számításaink szerint elég kevés a pontszámod. Ideje volna szerezned egy-két felsőfokú nyelvvizsgát, különben megnézheted magad.
• A választott intézményben a felvételikért felelős ügyintéző allergiás a parlagfűre, és ponthatárok megállapításának idején nagyon rosszul fogja érezni magát. Az esélyeid 50%-ot romlottak.
• Azok közül, akik ugyanarra a szakra jelentkeztek, mint te, már 110-nek ismerjük a pontszámát. Ebből a tiéd a második leggyengébb úgyhogy kezdj el dolgozni a B terven, mert idén már nem veszünk föl.

És így tovább.

A lehetőségek száma végtelen. Annyiféle információt lehetne nyújtani ebben a túlságosan is hosszú időszakban, és annyira nem nyújtanak semmit! Én meg annyira, de annyira morcos és nyűgös vagyok, és annyira szeretnék már látni valamit abból, hogy mi a csoda lesz velem ezután. Nem mintha nem gondolnám azt, hogy micsoda ötlet volt tőlem jelentkezni egyáltalán, mégis mit gondoltam, mikor fogok én bejárni iskolába, amikor soha nem szerettem iskolába járni, és soha nem volt bennem semmiféle fegyelmezettség, és ki nem állhatom az embereket, és egyáltalán, hogy juthatott eszembe, és öreg vagyok én már ehhez. Meg az összes többi. És ha nem lenne elég, hogy magammal mennyi bajom van, nem kapaszkodhatok semmi másba, csak abba, hogy legjobb esetben is 4,2 ember közül egyet vesznek csak fel.

Ki hitte volna, hogy ennyien akarnak ugyanazok lenni, mint én. Komolyan senkinek nincs jobb ötlete? Oké, nekem nincs, de hogy másoknak se legyen, azt azért nehezemre esik elhinni.

Fene az egészbe.

Mostanában kicsit elegem van saját magamból.

Igazából nem csak mostanában, és nem is kicsit, de ebből semmi sem új. Fáraszt, hogy állandóan meg akarom váltani a világot, van a fejemben holmi mértéktelen bölcsességről tanúságot tévő felismerés, fel is jegyzem egy-két szóban, ha csak el nem veszítem a Fölöttébb Értékes Gondolatot, mire hazaérek (mert rendszerint gyaloglás és buszozás közben támadnak ezek a nagy megvilágosodások), és aztán várom az alkalmat, amikor megírom őket.

De minek?

Olyan kamasznak, olyan nevetségesnek, olyan szánalmasnak érzem magam, amikor kimondok valamit, amit rettentő jelentősnek találok, ám könnyen megeshet, hogy valójában banális. Minek igyekszem? Minek kapálózom? Hogy vegyetek már észre, értsetek meg, ismerjétek fel, hogy milyen nagyszerű és különleges és csodálatos vagyok és imádjatok? Minek? Ha valaki észrevesz, megért, és felismeri mindezen dolgokat, akkor úgyse hiszem el neki. Azért kapálózom, hogy magamat győzzem meg? Nevetséges. Én egyszerre hiszem el ezt is, meg ennek az ellenkezőjét is.

Nem vagyok én senki. Nem vagyok észosztóbajnok, nem is szeretnék az lenni (kivéve, amikor mégis, de nem ez a lényeg).

Akárhogy is, sorakoznak a fejemben és a jegyzeteimben a jobbnál jobb témák, amelyek közül nem egyet már milliószor átgondoltam, és némelyik még egy-egy átgondolás során értelmesnek is tűnt, de csak nem születnek belőlük bejegyzések. Néha azért, mert úgy érzem, ki se tudnám fejezni szavakkal azt, ami olyan izgalmas gondolat volt. Néha azért, mert nevetségesnek érzem az egészet. Néha azért, mert lusta vagyok, máskor meg azért, mert félek beleélni magam valamibe, és szabadon átengedni magam az érzelmeknek, amiket pedig erőnek erejével kizárok magamból. Néha… nem is tudom, mi van néha.

Máskor nem jelentős gondolatokról álmodozom, meg világmegváltó bejegyzésekről, csak úgy írnék valamit, valami vicceset, érdekeset, vagy bármit, ami történt velem, na nem mintha olyan sok minden történne.

Meséltem már azt, amikor a múlt héten elmentem kenyeret venni?

De mégis.

A valóságom hideg és érdektelen. A gondolataim banálisak. Én pedig unom, ezt az egészet mélységesen unom. Magamat a leginkább.

A hócipőm, ami tele van.

A dolgok, amiket nem uralok.

A parttalan viták a fejemben.

A sok dráma a nagy semmin.

A gondolatok, amik rossz helyre vezetnek.

A napok, amik nyomtalanul tűnnek el a süllyesztőben.

A sok szemét amit megígérek magamnak, pedig nem gondolom komolyan.

A hiábavaló reménykedés a dolgok jobbra fordulásában.