Nem állítanám, hogy kifogástalan lelkiállapotban lennék. Nem baj. Decemberben nem is várja el senki. Csak azért egy kicsit jó lett volna, ha ma mondjuk azok is kedvesebbek lettek volna, legalább egy kicsivel, akik kifejezetten nem voltak azok, pedig semmi okuk nem volt rá, hogy ne legyenek. Na, akkor ez is kinn van. Pont.

A pályán pedig jó lenni, csak jó lenne, ha végre találnék valakit, aki néha korcsolyázik velem, uram bocsá’, segít kicsit tanulni is. De tudod mit? A kutya sem jön velem korcsolyázni. Senki. És aki meg is ígéri, az is majd egyszer, majd januárban, majd jövőre, majd máskor, majd ha nem fáj se a térde se a bokája se a dereka, de főleg most nem.

Oké, beismerem hogy ez a korcsolya-dolog egy kicsit már beteges. Tényleg az. Tudom, úgyhogy nem kell magyarázni senkinek semmit. Minden szabadnapomat és szabad délelőttömet a jégen töltöm, itthon pedig a Grand Prix versenyeket nézem, és korcsolyaoldalakat olvasgatok. Talán elmúlik, talán nem. Nem tudom, de az biztos, hogy most élvezem.

És az az igazság, hogy olyan nyomorultul magányos vagyok, hogy most aztán mindenképp be akarok pasizni. De mégis, honnan szedjek magamnak pasit, amikor a munkahelyen gyakorlatilag egy alkalmas egyed a legkevésbé sem érdeklődik irántam, sőt, a jégen pedig soha nincs senki más sem, amikor én kinn vagyok, vagy ha mégis vannak, mások akkor se mennek egyedül? A netes ismerkedéssel pedig már nem nagyon szeretnék próbálkozni. Nem mondom, hogy nem voltak szép dolgok, de most már szeretnék egyszer hagyományos módon ismerkedni. De hol, mikor, kivel?

Szeretnék kézen fogva korcsolyázni valakivel. Nem lehetne? Nem is akarok mást karácsonyra, meg egyáltalán. Olyan nagy kívánság, hogy találkozzam valakivel, aki képes szeretni, akit én is képes vagyok szeretni, és aki mondjuk még fizikailag és morálisan is alkalmas rá, hogy velem legyen, tehát nem házas, nem Pápua Új-Guineában él fűszoknyában rohangászva, nem idősebb nálam harminc évvel, stb? Az a rémes érzésem van, hogy senkim nincs az ég világon. Persze, hogy itthon ülök, és regényt írok, és kiborulok még munka közben is – és még csak nem is a vevőktől, pedig annak lenne értelme, hanem a kollégáktól. A vevőnek minden joga megvan hülyének lenni, de a kollégának kéne, hogy legyen esze.

Most komolyan, hol ismerkednek manapság a normális emberek? A filmekben, meg a könyvekben is mindig vagy iskola- vagy munkatárs, vagy közös baráti kör tagjai, de nekem még baráti köröm sincs! Vagy neten ismerkednek, amit én nem akarok többet, vagy véletlenül éppen lakótársak, vagy szomszédok, vagy együtt nőttek fel, vagy a volt pasi bátyja, vagy a legjobb barátnő bátyja, vagy ilyesmi. Nekem ilyenek miért nincsenek? Ennyire egész egyszerűen nem lehetek kiállhatatlan. Nem hiszem el, hogy ne lehessen elviselni. Ennyire ronda sem lehetek, buta sem, azt hiszem. Mégis úgy tűnik, hogy soha nem lesz senkim. Tudom, hogy nem kell pánikba esni húszévesen, hogy örökre egyedül maradunk, de valahogy mégis mindenki pánikba esik tőle.

De megmondom én, hogy miért. Mert el akarok költözni, mert családot akarok alapítani, férjhez akarok menni, otthont teremteni és gyerekeket szülni, és nem bánnám, ha ezt olyan 25-26 éves korom körül el is kezdhetném, mert nem szeretnék harmincsok éves koromban szülni először. De ahhoz viszont az kell, hogy ismerjek valakit annyira már évek óta, hogy feleségül is merjen kérni, és hozzá is merjek menni, de ahhoz, hogy 25-26 éves koromra valakit már évek óta ismerjek, ahhoz gyakorlatilag vagy már most ismernem kéne, vagy mostanában kéne megismerkednem vele. És ez viszont igenis nagyon ijesztő és fenyegető dolog, mert bár nem tudom, hogy van-e reinkarnáció, meg hogy ez az egész túlvilágosdi hogy működik, de előfordulhat, hogy csak ez az egy életem van, és nem akarom elcseszni.

És egy pasit akarok. Aki szeret. Akit szerethetek. Akit mondjuk, legrosszabb esetben is felhívhatok ilyenkor este, amikor el vagyok keseredve, amikor olyan jó lenne, ha megölelne valaki. Hát, ez van.

Nem baj, éreztem én már kora délután, hogy ez egy olyan nap lesz, amikor előbb-utóbb ki kell sírnom magam, és csak remélni tudtam, hogy erre csak munkaidőn kívül kerül sor. A munkaidőnek szerencsére már vége, csak lassan aludni kéne mennem, mert nem fogok tudni felkelni reggel. Pedig, azt hiszem, képes lennék egy egész napot átaludni.

Hm, vajon egyszer képes leszek személyesen is elmondani, amit gondolok? Nem vagyok benne biztos, pedig néha úgy érzem, hogy nagyon is jó lenne. De hát ha egyszer ilyen gyáva vagyok, akkor gyáva vagyok.

De most tényleg, ennyire nem lehet engem komolyan venni? Igen, nagyon vékony a határvonal a még vicces és a már nem vicces dolgok között, de igyekszem vigyázni erre a határvonalra, és a jó oldalán maradni, és szerintem egészen jól sikerül is. És nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ha valaki csúnyán megbánt, akkor úgy kell tennem, mintha mi sem történt volna, mert igenis, hogy tudja meg a másik, hogy ő átlépte azt a határvonalat. De ennyire nem lehet nehéz természetem, ennyire nem lehetek elviselhetetlen, idétlen, vagy akármilyen. Nem hiszem el, hogy engem nem lehet szeretni. Hogy engem ennyire kell utálni.

Talán csak a rossz környezetben, rossz emberek között mozgok, de hát hova menjek, kik közé, és mégis, mikor? Nincs időm élni, egyszerűen nincs. Ha nem lennék ilyen gyáva, fognám a macskámat, és elköltöznék. Ja igen, ha nem lennék ilyen csóró is, természetesen. Vagy ha lenne bárki, akivel együtt ki tudnék venni egy lakást. Mert egyedül persze, hogy nem megy. Ebből a fizetésből nem biztos, hogy olyan könnyedén, vagy egyáltalán fenn tudnám tartani magam. Cs. teóriája szerint az életünket úgy választottuk meg, hogy előre felvállaltuk a kihívásokat, a nehézségeket, és hogy előbb-utóbb meg is birkózunk velük. A Hetedik Mennyországban azt mondják, hogy az Úr nem tesz ránk nagyobb terheket, mint amekkorát elbírunk. Szerintem meg, ha így lenne, bármelyik felfogásban is, akkor soha senki nem roppanna össze az élete nehézségeiben. Nekem pedig jön a tél, és érzem, hogy közeleg a depresszió, és hogy megőrizzem a józan eszem maradékát, nem tehetek mást, mint hogy blogolok kitartóan, és eljárok korcsolyázni. És talán közben marad még időm dolgozni is, mert néha azt is kell.

Szívem szerint nyüszögnék, hogy haza akarok menni, de az a szomorú igazság, hogy ennél a helynél sajnos nincs semmi, ami inkább az otthonom lenne. Itt viszont nem vagyok otthon, és nem is tudom, hogy lesz-e rá valaha is esélyem, hogy otthonra találjak. Dorka akarok lenni az Ozból, vagy a Téli tücsök, akik a végén, miután minden megpróbáltatáson túl vannak, hazajutnak, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Csak valahogy annyi derékba tört életet látok, és annyira nincsenek reményeim semmiben, hogy hirtelen már nem is hiszek a tündérmesékben.

Miért van az, hogy amikor a dolgok már majdnem teljesen jól működnek, akkor hipp-hopp valami mindig elromlik? Még írni sincs se kedvem se erőm. Vicces módon ehhez a máskor túléléshez nélkülözhetetlen folyamatra is erőnek erejével kell rákényszerítenem magam, abban a reményben, hogy ettől esetleg jobb lesz – pedig nem látok rá sok reményt.

Az elsődleges problémám az, hogy nem is egészen tudom, hogy pontosan mi a bajom, és az az érzésem van, hogy ha most elkezdenék okokat keresni, akkor vagy elterelném a saját gyanakvásomat némi ügyesen kitalált ürüggyel és kifogással, vagy pedig valami olyasmire bukkannék, amit nem szívesen látnék be. Úgyhogy kínlódom és utálatos vagyok, mert ilyen a természetem. Pfuj. Nem mondom, hogy utálom magam, mert egyrészt túlságosan is divatos mostanában ilyesmit mondani, másrészt pedig nem lenne igaz. De az azért igaz, hogy undorítónak és idétlennek találom a viselkedésemet. Ezt azért szabad, szerintem. Talán pont aktuális az ehavi bömbölés, amit azt hiszem minden nőnek, de ha nem is mindegyiknek, akkor az olyan lelki alkatúaknak, mint én, kötelezővé kéne tenni. Jót tesz. Csak annyira még nem érzem magam nyomorultul.

Tulajdonképp egy csomó minden történt a héten. Munka is volt, bár nem túl sok, szabadidőm meg tényleg nagyon kevés. Azt máris elmesélem, hogy egy hét kihagyás után is gyilkos dolog visszatérni az űrhajó fedélzetére. Nem elég, hogy néha sokkal kisebbnek, néha pedig sokkal nagyobbnak tűnik a tér, mind amilyenre emlékszem, idegen és különös textúrájú is, ráadásul egy ideig olyan, mintha csak álmomban jártam volna még arra, és a légkonditól például teljesen jól elszoktam. Meg a kollégáktól. Meg a vevőktől. Meg az ilyesfajta sorsnehezítő dolgoktól. Na nem mintha nem rázódtam volna vissza, épp csak idő kellett hozzá, és tulajdonképpen zökkenőmentesen történt. Eltekintve néhány hisztirohamtól.

Ami meglepett. Nem hisztispicsaként ismertem magam. Ami viszont méginkább meglepett, az az, hogy hisztizéssel sokkal több mindent el lehet érni, mintha szép szóval kérek. Ha józanul azt mondom, hogy ez meg ez nem jó, akkor arra rábólintanak, és kész. Ha hisztizek, visítok, csapkodok és indulatoskodom, akkor azonnal kerül valami megoldás. Fene se érti ezt. Olyan helyzet, mint amikor a nagyon hisztis és dühös vevőnek teszünk engedményeket, csak nehogy beleírjon a panaszkönyvbe, viszont a kedves, józan és udvarias vevőnek nem adjuk meg ugyanazokat a lehetőségeket. Whatever.

Szóval nem volt jó visszazökkenni a pletykás és munkaimitáló hétköznapokba. De hát túléltem, mert ilyen strapabíró és erős személyiségnek mutatom magam. Hátha valaki beveszi. [Kéne valami jobb, estibb zenét keresni, de most fogadalmat tettem, hogy összesen 15 szám mehet végig, és azokat mind meghallgatom végig, és utána megyek aludni. Nem mintha lenne egy ilyen fogadalomnak értelme, de akkor is – az ígéret, az ígéret. Bár tulajdonképpen ez sem rossz, csak mondjuk inkább hallgatnám napközben melóhelyen, és akkor nem aludnánk el tőle. De itthon, hajnali fél 1 körül nem a legjobb. (Megjegyzem, a Könyvesbolt-mix 2 egyáltalán nem lett olyan ütős, mint az 1, pedig tök büszke voltam rá, amíg fel nem avattuk. Kár érte.) Szóval. A pletykás kollégák a világraszóló kíváncsiságukkal kitesznek magukért, és az őrületbe kergetnek. Meg szerintem legalább ketten össze is esküdtek ellenem, és direkt olyan spontánnak tűnő kijelentéseket tesznek, amiket nagyon megbántanak. Talán paranoiás vagyok, de az említett érintett kollégákból simán kinézem.

Miért van az, hogy együtt aludni valakivel annyira jó? Nem, nem virágnyelv ez, konkrétan az együtt alvásra gondolok. Annyira vágyom valakinek a testi közelségére… és nem egy bizonyos Valakiről van most szó, hanem tényleg “csak” egy valakiről. Aki hajlandó lenne együtt aludni velem. Az a vicces, hogy olyanok kapcsán is feltámad bennem a vágy az együtt alvásra, akikkel soha semmiféle közelebbi testi kontaktusba nem lépnék egyébként. pedig az együtt alvás tulajdonképpen elég intim aktus, és mégis. Fene se érti, de az biztos, hogy nagyon jó volna most már egyszer valakivel menni aludni. Valakivel, aki nem a macskám. Ő is remek hálótárs, de azért mégiscsak… hát, csak más faj. Összebújva akarok aludni valakivel. És nem úgy, mint a Jóbarátokban, ahogy Ross “átforgatja” Rachelt. Hanem úgy tényleg. Úgy együtt együtt.

Fruzsika visszatért hozzám. Na nem ma, hanem lassan egy hete. A bébicsősz-egércsősz kedves természetű Hosszú belátogatott a boltba, egyik kezében egy egérbefőttel, a másikban egy kék-narancssárga (“kék és narancssárga színekbe öltözik…”) ketreccel. Én pedig amint jelét vettem az érkezésének, szárnyra kaptam, és a nyakába repültem. Amivel nem tudom, melyikünket hoztam nagyobb zavarba, de előfordulhat, hogy mégiscsak saját magamat. Mondjuk az volt a szerencse, hogy bár mindenki tette a megjegyzéseket, hogy “nézd a Pankát, hogy örül”, a jelenséget – remélem – teljességgel betudták az egeremnek. Nem mintha nem örültem volna nagyon szegény Fruzsimadárnak is. Tényleg. Csak éppen annyira örültem, és annyira zavarba is jöttem, és annyira hülyének éreztem magam, hogy nem nagyon tudtam mást csinálni, mint vigyorogni mint a vadalma, és mert bőgni lett volna kedvem, meg az ég világon mindent elmondani, addig beszélni, amíg csak élek, vagy bármit csinálni, csak hogy az a pillanat örökké tartson. Aztán amikor mégsem tartott örökké, akkor kedvem lett volna elbújni és ehelyett örökké bőgni, de büszkén állíthatom, hogy megálltam, és kibírtam. És még beszélgettünk is. Na nem sokat.
– Na jó, kapsz egy puszit, hogy ne legyél…
– Még jobban?
*mosoly* (a világ legszebb mosolya…)

Jó kis beszélgetés, mi? Ej, szánalmas, tizenkevés éves, rózsaszínregény-főszereplő kiscsajnak érzem magam. Csak éppen a tizenkevés éveseknek szóló rózsaszínregényekben mindig tudom, hogy lesz hepiend. Jelen esetben viszont fogalmam sincs róla. És ez bizony nem túl kellemes. Sőt.

Most már bevallhatom, miért is ne? Ez az epizód volt, amit valamiképpen meg is akartam örökíteni, de féltem, hogy nem menne, és hogy valami olyan szentimentális zagyvaság sülne ki belőle, ami tényleg ki is sült, és hogy pont ugyanúgy elérzékenyülnék csak a puszta emlékezéstől is, ahogyan el is érzékenyültem. Franc már belém.

Tartottam barátnős napot is. Meg World Jup Dayt is. Mindkettőt egyszerre. Majd rövidesen kiderül, hogy a WJD sikeres volt-e. A barátnő-nap az volt. Néztünk mozit, dögös Johnny Deppet lábujjakkal a nyakában, és Orlando Bloom meztelen felsőtestét, meg Keira Knightley-t, aki olyan buta, hogy nem tudja a két dögös pasi közül a dögösebbet választani. Nem mondom, hogy Orlando Bloom nem jó hapsi, de hát hol van ő egy Johnny Depphez képest? A film jó. Teljesen zagyva, nincs benne semmi különösebb történet, tele van logikátlan eseményekkel, nincsenek összefüggések és értelmes dolgoknak is híján van. De látványos, a zene szenzációs (még mindig) és Johnny Depp dögös. Mi kell még egy jó filmhez? Az a vicces, hogy az első Karib-tenger 2003-ban volt (most néztem meg az IMDbn), pedig úgy rémlik, mintha most lett volna nemrég. De hát jó ideje nem működik már az időérzékem. Az viszont biztos, hogy meg fogom nézni a 3. részt is, mert bár tudom, hogy Johnny Depp természetesen visszakerül a világ végéről a Gyönggyel együtt, azt azért látni akarom, hogy kik és hogyan és milyen zenére kardoznak érte. És úgy egyébként, nem utolsó sorban, hallani akarom még néhányszor, hogy “Oh, bugger!”

És volt strandolós nap is. Például ma. Meg holnap is az lesz. De erről most nem nagyon tudok meg nem is nagyon akarok mesélni. Mert vannak egyes bizonytalan pontok, amiknek van közük a pillanatnyi kritikán aluli hangulatomhoz. Bár tulajdonképpen nem is a strandolásnak. Addig minden oké volt. Tényleg. A víz is, a nap is, a társaság is, és még az is, hogy hűtlennek éreztem magam, holott jelen kontextusban nincs is értelme a hűségnek. Akkor is. Semmi sem stimmel körülöttem, jobb lenne talán, ha ezt lassan megszoknám. De mi van, ha soha nem fogom tudni megszokni? Mi van, ha soha nem leszek képes beletörődni, hogy nekem kell a saját testembe bezárva végigélni ezt az életet??

Nekikezdtem újra a 15-dalos tesztnek. Talán annak az eredményei is igazolják, hogy mennyire nem vagyok beszámítható. Nem is merek eredményeket mutatni. Vagy merjek? Nem merek. De, merek. De nem. Mert nem. Mert olyan csalás az egész. Az egyetlen jó, aminek örülök, az az, hogy a szerelmi életem éppen valami jó irányt vett (I’m into something good). De ami az életvitelemet illeti, ott már semmi jóval nem kecsegtetnek, állítólag álmodozom (Your current theme song is “Daydream beleiver”), a temetésem pedig teljességgel mindennapi esemény (They shall play “Everyday” on your funeral). A többi hasznavehetetlen dologról meg tényleg nem is érdemes szót ejteni. Az életemre vonatkozó legjobb tanács az, hogy citromfa (“Lemon tree” is a good advice for you) és az életemmel legjobb volna, ha nem is tudom mit kezdenék, talán halandzsáznék. (You should do “Do wah diddy” with your life). Ja és a hülye pasikat szeretem. (Something stupid). Ezt legalább tudtam. Klassz? Odavagyok.

Menjen mindenki a fenébe. Én meg megyek aludni.

Megmondjam, hogy milyen állatfaj ez a Narancssárga? Ez, kérem szépen, egy Rettenetes Hitvány Nyöszörgény. Remélhetőleg fajtája egyetlen példánya, ezáltal ugyanis védett, és ezért soha nem fogok szíjat hasítani a hátából. Remélem.

Nagyon csúnyán elaludtam reggel. Nem is tudom, miféle védőszent ölelt a szárnyai alá (vagy éppen repített velük), mert tény, hogy minimális késéssel beértem. Ahhoz képest, hogy 9 előtt alig néhány pillanattal estem ki az ágyból, elég szép teljesítmény. A nap további részében viszont nem nyújtottam különösebben elismerésre méltó teljesítményt. Az elmúlt a reggellel. Bár gyanúm szerint ma mindenféle menedékhelyről, menhelyről, nevelőotthonból és elmeintézetből kiengedtek mindenkit, más magyarázatot nem látok erre az elmebeteg-invázióra. Ma elöntötték a boltot, és felszipkázták minden filantróp érzelmemet és türelmemet. Pfuj. Rémes alakok voltak, de tényleg. Úgy értem, a szokásosnál is rémesebbek. Már 11-re tele volt a hócipőm, pedig alig egy órája voltunk csak nyitva. Nem akarok most már emberekkel találkozni, még akkor se, hogyha ez egy “majdnem jó” szombat lesz. A szombatok még akkor is rettenetesek, hogyha “jó” szombatok…

Emellett olyan látványosan és szemérmetlenül kerültem a munkát és loptam a napot…! Bár igazából valószínűleg nem, kivéve a zárás előtti egy órát. De mégis úgy éreztem. Majd holnap hű de aktivizálni fogom magam, és akkor talán helyreáll a lelkiismeretem. Bár valószínűleg nem arra születtem, hogy valaha is teljesen rendben legyen, de hát mit van mit tenni: igyekszem, ahogy lehet.

Említettem már ugye, hogy úgy volt, hogy kapok rendes munkapólót. Hát, mára már az van, hogy mindenki kapott, engem kivéve. Én annak idején kértem női S-t, amit aztán közfelkiáltással módosítottunk női M-re. Ezek után megrendeltek a központtól egy női L-t. És mit kaptam? Na mit kaptam? Természetesen férfi L-t, ami akkora, mint egy hálóing. Ezer szerencsém, hogy nem férfi XXL-t kaptam, ami akkora, mint egy sátor. Kardigánból szintén S-t kértem, kaptam egy M-t. És most tényleg nem csak hiúsági kérdés, vagy ilyesmi. Egyszerűen arról van csak szó, hogy tényleg sokat ront a munkamorálomon, hogy egy krumplis zsákba öltözve kell rohangásznom. És gyűlölöm azt a két pólót, amit a szerződéskötéskor kaptam, egyrészt azért, mert kétszer, de talán két és félszer is beleférek, másrészt pedig azért, mert mindkettőnek hámlott már a hátán a felirat, tehát nyilván hordták már előttem másik emberek. Akikről fogalmam sincs, hogy kik voltak! Ez nem olyan, mint a turkáló, mert ott tudom, hogy az használt ruha, és el tudom dönteni, hogy tetszik-e annyira, és van-e annyira olcsó, hogy így is megérje. De ez egy munkaruha, amit kötelező a hét 40 órájában hordanom! És nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ekkora adminisztrációs nehézséget okozna kiutalni nekem három darab női M-es munkapólót és egy S-es kardigánt. És nem nyöszörgök attól, hogy mondjuk nem kapok olyan névtáblát, ami nem horpadt és karcos, vagy ilyesmi. De legalább a pólóm, ami igenis számít, mert ilyen felszínes kis liba vagyok, hogy nem mindegy, mibe öltöztetnek, legalább az legyen normális. Ha mire visszaérek a szabadságomból, nem rendeződik ez az egész, akkor az lesz, amit a Hosszú javasolt – és én teljesen igazat adok neki: a kezembe fogom venni a dolgot. És először csak telefonálni fogok a központba, és ha az nem elég, akkor bemegyek, és valakinek az asztalára csapok. (Amit meg fogok tenni akkor is, hogyha azt a rettenetes plakátot nem alakítják át valami egyértelmű jelöléssel úgy, hogy ne kelljen napjában 78 alkalommal elmondanom, hogy a sikerkönyvek 30% engedménnyel felirat az Ulpius-ház minden könyvét jelenti, a sikereseket és a nem sikereseket egyaránt, viszont másik kiadók bármekkora sikerrel is bíró könyveit nem. Aki marketinges meg dekoratőr, és ez a szakmája, miért is nem képes kitalálni egy egyértelmű plakátot? És miért is én legyek az, aki megszívja?

Na, hát ezért. A Rettenetes Hitvány Nyöszörgény meg igazán befoghatná.

Jól elfáradtam. Elég szoros napirendet állítottam fel magamnak, és bár nem értem mindennek a végére (pedig ki se mozdultam a lakásból, és tényleg igyekeztem!) nem érzem úgy, hogy haszontalan napot zártam. Na nem, hasznosnak sem érzem magam, de azért mégis jó, hogy nem üresen telt el… érted. Még akkor is, hogyha néhány apróság holnapra meg vasárnapra maradt.

Na jó, annyira nem apróságok. De nem az a lényeg. Nem is tudom, mi a lényeg. Talán az, hogy nem rettegtem a holnaptól egész nap, csak most kezdtem el. Pedig hát van, aki férjhez megy holnap, meg van, aki államvizsgázik. Mi nekem ehhez képest egy “rossz” szombat (ami időtlen idők óta nem volt már, és milyen jól kibírtam volna nélküle még egy darabig) egy félkarácsonnyal megspékelve? Ezért még igazán nem kéne pánikolnom. Rémes alak vagyok. Tudom. De ettől még nem pánikolok kevésbé.

Már érzem, hogy nem fogom kialudni magam, de nem bánom. Vagyis bánom, mert tudom, hogy így is ingerült, de legalábbis ingerlékeny leszek holnapra, tudom, hogy már megint műsor lesz, hogy nyilatkozzak mikor fogok ebédelni, hogy tudom is én. És még akikre ilyen napokon számítani szoktam, azok sem lesznek benn. Ejj. Nembaj, erős leszek és megbízható és határozott, és nem hagyom magam. Remélem.

És viszek Rudit a magas jóképűnek. Hogy valaminek tudjak örülni egész nap. Mert ha elképzelem, hogy örül majd vasárnap reggel, akkor én is örülni fogok. Juszt is. Nem akarok ideges lenni! Úgyhogy most elmegyek aludni. Az alvás jó, mert megkímél néhány órányi tudatos léttől, amibe beleférnek az aggályok, a kételyek és az aggodalmak. Amikre most igazán nincs szükségem. Pozitív energiákat kell sugároznom a házasulandónak meg az államvizsgázónak is, és mindezt úgy, hogy még nekem is maradjon belőle. Bárki beláthatja, hogy ehhez szükség van némi kipihentségre.

(Egyébként tegnap volt két éve, hogy érettségiztem. És egy hete volt egy éve, hogy letettem a szakmai vizsgát. Az előbbi olyan, mintha vagy tíz éve lett volna, az utóbbi meg mintha csak pár hete. Ami azért vicces, mert a néhány hónapos munkaviszonyom meg olyan, mintha már időtlen idők óta tartana. De hát, mint tudjuk, az időérzékem eléggé pontatlan. Mindenesetre érett is vagyok, szakmám is van és munkám is, és még csak férjhez se megyek holnap, és nem is diplomázom. Tulajdonképpen miért is panaszkodom?)