152 nap után

Szóval szépen lassan eltelt az a bizonyos 152 nap. Hihetetlen módon felvettek, és még hihetetlenebb módon tegnap be is iratkoztam. Maholnap iskolás leszek.

Órákra fogok járni, meg ilyenek.

Elég hülye képzet. Meg elég ijesztő is, ezért is igyekszem nem gondolni rá túl sokat.

Valahogy tegnapig ez az egész “egyetemre fogok járni” dolog távoli volt és meseszerű, és mindenestül is olyan valószerűtlen. De tegnap, ahogy baktattam az épületek között, emeleteket másztam meg, nyomtatványokat töltöttem ki, emberek között ültem egy hatalmas előadóban, és aláírtam, hogy eladom a lelkemet, hirtelen nagyon is igazi lett.

Nagyon hamar el fog jönni a nap, hogy órarendem lesz, meg óráim, meg tanulni fogok, meg évfolyamtársaim lesznek, meg hogy minden nap emberek közé fogok menni. És a leghaloványabb elképzelésem sincs arról, hogy hogyan is kerültem ebbe a helyzetbe. Mit gondoltam vajon?

Még egy hét, aztán kezdődik. Nem mintha halálra volnék rémülve, vagy ilyesmi. Csak úgy megszámoltam a napokat.

Eger először (másodszor)

Mit mondjak?

Életemben másodszor is beírakoztam ugyanarra a főiskolára. Igaz, a tandíjat még nem fizettem be, úgyhogy még mindig van lehetőségem kihátrálni, de… nem fogok. Azt hiszem legalábbis, hogy nem fogok.

Hogy örülök-e, nem tudom. És kalandvágy van-e? Talán van. Akár lehet is. Az biztos, hogy ez két nagyon hosszú nap áll mögöttem; a tegnap hajnali három órás felkeléstől a mai este fél tíz utáni hazaérkezésig eltelt idő körülbelül egy hétnek tűnt.

Alapvetően pozitív benyomást tett rám minden, eltekintve az apróbb hibáktól és fennakadásoktól (például nincs főépület és nem élnek a telefonszámok, és nincsen minden megszervezve), no de a praxisomban sosem akadt még semmi, ami zökkenőmentesen alakult volna. (Vagy ha mégis, akkor azt úgyse hittem el.)

Kisebb csapásként éltem meg – most lehet hülyének nézni -, hogy a csoportnak nagyjából a kétharmada inkább informatikus, mint könyvtáros beállítottságú. Erre egyrészt nem számítottam, másrészt valami hanyag eleganciával átsiklottam az “informatikus” előtag fölött. Hiszen értem én, hogy a könyvtárhoz manapság már hozzátartozik az informatika is, ez rendben is van, na de… hát, valahogy nem merült fel bennem, hogy ezek mondjuk a tantárgyak számában mérve egyforma súllyal esnének latba. (Szerencsére alapesetben nem is, csak egyes szakirányokon.) Hiszen informatika van könyvtárszak nélkül, lehet azt máshogy is tanulni, könyvtárszak meg nincs informatika nélkül.

Nem arról van szó, hogy ne lenne az informatika is érdekes. Csak közel sem annyira, mint a könyvtár. Bár nem hinném, hogy megártana, hogyha kicsit mással is foglalkozom, már jó pár éve nagyon beszűkült az érdeklődésem. Csak szomorkodom kicsit, mert azt vártam, hogy most végre hasonszőrűek közé kerülök, talán egy olyan helyre, ahol nem lógok ki a sorból, talán úgy, mint a Könyvesiskolában volt.

Na mondjuk amennyit találkozni fogunk, voltaképp mindegy is.

Évente nagyjából két hét az egész. Félévente kétszer néhány nap. Nem jelentős. Gondolom, hogy valamiféle kapcsolattartás, információcsere meg ilyesmi kialakul, sokan sokat mondták, hogy egymásra leszünk utalva, de hogy pontosan mennyire, az majd kiderül út közben.

Mindenesetre eltökélt célom nem marni el magam mellől az embereket. Igyekszem nem lenni utálatos. Vagy antiszociális. Vagy tudálékos. Vagy agresszív. Vagy kioktató. Vagy fölényes. Vagy bármilyen egyéb módon ellenszenves. Szóval megkísérlek nem lenni olyan, amilyen vagyok.

A tantárgyak elég érdekesnek ígérkeznek, bár persze igyekszem semmit sem elkiabálni. A lényeg az, hogy jelen pillanatban nem tűnik se unalmasnak, se lehetetlennek. Gondoltam, ezt jobb, ha  írásba fektetem, így mikor kételyeim támadnak, az orrom alá lehet majd dörgölni.

Ezen felül?

Azt a megfigyelést tettem, hogy a kollégiumi portás utálatos. De amikor jobban belegondoltam, rájöttem, hogy valószínűleg egy középiskolai fiúkollégium (ott találtam szállást, na és?) portásának munkaköri kötelessége utálatosnak lenni. Szóval gond egy szál se. Azt már nem tudom, hogy miután ezt elfogadtam, tényleg kedvesebb lett-e, vagy csak képzeltem.

És a főiskolai büfében nagyon kedvesen felöntötték a porlevesemet forró vízzel. És nem is röhögtek ki. Ezért hatalmas piros pont dukál.

Ennyit tudtam most összeszedni picike kimerült agyacskámmal. Fáradt vagyok. Ha kipihentem magam, majd megpróbálok kidolgozni egy tervet arra vonatkozóan, hogy miként fogom besűríteni az életembe a főiskolát, a fordítóiskolát, a munkákat és a NaNoWriMót.

Izgi lesz. Lassacskán bekapcsolom a biztonsági övemet.

Hogyan lettem mégis…

Az én történeteim mindig úgy kezdődnek, hogy “az úgy volt” és folytatódnak valami teljesen abszurd ellentmondással. Például, ha megkérdezik, hogyan kezdtem fordítani, a válaszom a következő: “Az úgy volt, hogy mikor hetedik osztályban újraosztották az angolcsoportokat az iskolában és az erősebbikbe kerültem ugyan, de nálam húzták meg a ponthatárt, én voltam a leggyengébb a társaságban.” Aztán persze folytatódik a mese, és lassacskán kiderül, hogyan bontakozott ki ebből a valószínűtlen helyzetből a nem kevésbé valószínűtlen jelen.

Hogy végül mégis kikötök (talán) a felsőoktatásban, hasonlóképpen zavarba ejtő történet, annyiban különbözik csak a fentitől, hogy még magam sem értem az összefüggéseket, talán csak évek múlva bontakoznak ki, vagy még akkor sem.

Az ugyanis úgy volt, hogy szilárdan elhatároztam, én márpedig nem megyek egyetemre, nem akarok diplomát. Ha úgyis mindenkinek van, nekem bizony nem kell. Egyébként is, nagyon jólesik megbotránkoztatni régi tanárokat, mikor megkérdezik, mit végeztem, és megmondom, hogy én aztán semmit. Öregnek is érzem már magam ahhoz, hogy iskolába járjak, órákat hallgassak, készüljek, okos, érdeklődő képet vágjak, vizsgázzak, adminisztráljak és ügyet intézzek. Játsszon ilyesmit az, aki akar.

Az meg már csak a hab a tortán, hogy január-februárban, amikor rendszerint jelentkezni kell, olyan pocsék hangulatom szokott lenni és annyira utálom a világot, hogy felőlem aztán nyugodtan megdögölhet mindenki, diplomás és nem diplomás egyaránt.

Aztán idén nyár végén valami másként történt. Nem februárban, hanem augusztusban: idén annak is lehetett pótfelvételizni, aki a rendes eljárásban nem jelentkezett sehová. Hoppá! És még a hangok is megszólaltak (tudod, ugyanazok a hangok, amik másfél évvel ezelőtt azt mondták, hogy nyugodtan hagyjam csak ott a munkahelyemet, majd találok valami sokkal jobbat; azok a hangok, amikre akkor is érdemes volt hallgatnom, hiszen majdnem igazuk lett), hogy most, vagy soha. És ebből a két változatból, mint rendszerint, ezúttal is kicsit jobbnak tűnt a most, mint a soha.

Közrejátszott az is, hogy létezik a távoktatás. Nem kell iskolába járni. Tanulni persze kell, de azt lehet itthonról, nyugiban, magamban. Nem kell emberek közé menni. Ez mindenképp jelentős előny. És az sem elhanyagolható szempont, hogy ez a verzió létezik könyvtárszakon is. Igen, úgy tűnik, hogy ha nagy leszek, könyvtáros (végzettségű) leszek.

Tegye fel a kezét mindenki, aki nincs meglepve. És tegye fel a kezét az is, aki az előző bekezdés olvastán valami olyasmit gondolt, hogy “Bizony, mindig is tudtam én, hogy a poggi előbb vagy utóbb könyvtárosnak fog állni, lévén ez az egyetlen logikus út a számára”. Köszönöm. Most pedig mindazok, akiknek fenn van a keze, legyenek szívesek beszámolni róla, hogyha ők ennyire okosak, akkor az elmúlt években miért is nem szóltak nekem is a jövőmet érintő tudásukról.

Persze még semmi sem biztos. Semmi sem dőlt el, legfeljebb annyi, hogy holnap hajnalban elutazom Egerbe, és meghallgatom, mit tudnak mondani nekem. Jócskán vannak fenntartásaim. Kicsit drága zsákbamacska ez így: kiadok félévente látatlanban egy kisebb vagyont valamire, és igazából senki sem tudja megmondani, hogy mire. Úgyhogy ha nagyon nem tetszik az egész, nem iratkozom be. Az aggályaim nem hagynák.

De – mert itt jön a de – nem ez a valószínű. Ugyanis feléledt bennem a makacs kisördög, aki csakazértis megmutatja. Ő az, aki sikítani tud, mikor az egyetemista ismerősök siránkoznak az iskolai feladatok mennyiségén és határidején, és akik másról se bírnak beszélni, csak a tanulmányaikról és arról, hogy milyen lehetetlen dolog is ez, és miért nekik a legrosszabb a világon. Ő az, aki meg akarja mutatni, hogyan kell nem siránkozni. (Ő, és nem én.)

Ő mondja azt is, hogy nálam sokkal kevésbé okos embereknek is van diplomájuk, és akkor ugyan nekem miért ne lehetne? Ő tartja észben azt is, hogy ha nem is nyitja meg előttem új világok kapuját egy esetleges diploma, legalább nem csapja az orromra azokat az ajtókat, amiket viszont néha szoktak. És az is ő, aki azt kérdezi, hogy “Ugyan már, mennyire lehet nehéz?” Ő vette meg a vonatjegyeket és ő foglalta le a szállást is.

Én a magam részéről leginkább lapítanék. Egyes-egyedül azért engedem a működni a kisördögöt, mert így kaphatok három év haladékot. Három évet, amíg nem kell agyalnom, hogy ki vagyok én, mihez kezdjek, mire vagyok jó. Három év, amíg fel vagyok mentve a pályaválasztási pánik alól. Három olyan év, ami az életem során jobb időpontban helyezkedik el, mintha érettségi utánra ütemeztem volna: most egy kicsit több az eszem, mint akkor volt.

És hogy végül mi lesz belőle? Ördög tudja. Majd referálok.

Kipusztulás fenyegeti

Rohamosan eltűnőben van egy világ, amit egyszer régen ismertem. A körülmények nem olyan lényegesek, legyen elég annyi, hogy ismételten múltidézőset játszottam. Olyan díszletek közé látogattam el, ahol jártam ugyan néhány alkalommal azóta is, hogy nincs már ott semmi keresnivalóm, de hivatásszerűen utoljára megközelítőleg egy évtizeddel ezelőtt volt ott dolgom.

Azzal kellett szembesülnöm, hogy tíz év hosszú idő.

Tíz év alatt egy iskola kétszer is nevet válthat, és össze is vonhatják egy másikkal. Az épülete lepusztulhat, a belső beosztását átépítik, az idősebb dolgozókat nyugdíjazzák. Egyes tanárok elmennek, és akik megmaradnak, azok is megváltoznak.

Most még nyomokban fellelhető mindaz, amire emlékszem, egy-egy sarokban megállt az idő. De látom, hogy nagyon gyorsan csusszan ki ez a kevés is az ujjaim közül. Most épp azt hiszem, hogy már nem akarok utánakapni. Nagyszerű volt átélni, hogy ez egy olyan hely, ahová már nem tartozom. Hamarabb is rájöhettem volna, de csak most sikerült felismernem, hogy azok a dolgok sem örökkévalók, amik egyszer időtlennek tűntek.