Címke: iskola

The past revisited

Közzétéve Szerző:
Válasz

Papíron, statisztikusan kimutatható eredményt ma sem tudok felmutatni, de azt biztosan tudom, hogy ez nem volt elvesztegetett nap. Nagyon korán keltem fel, sokkal korábban, mint ahogy szeretek. Még egészen hűvös volt odakinn, annyira korán. Ugyanis volt egy tervem. Hogy ostoba terv volt-e vagy sem, nem tudom megítélni, mégis tartottam magam hozzá.

Október óta készültem rá. Ma jött el a napja, hogy sikerült is rászánnom magam. Látogatást tettem egyszer volt általános iskolámba. “Egyszer volt” azért is, mert most volt tíz éve, hogy elballagtam onnan, “egyszer volt” azért is, mert már nem is az a neve, ami régen volt, pedig már az én pályafutásom alatt is két neve volt, és “egyszer volt” azért is, mert összevonták egy másik iskolával is, és ezért alkalmasint tele van olyan tanárokkal is, akiket nem ismertem soha, és nem is szeretnék már megismerni (persze miért is kellene?)

Világéletemben az a fajta ember akartam lenni, akit senki sem jegyez meg, akire nem emlékeznek. Amikor reggel jelentéskor már harmadjára számoljuk meg az osztályt, és csak azt tudjuk, hogy valaki hiányzik, de nem jövünk rá, hogy ki lehet az a valaki – az akartam lenni. Szürke akartam lenni és beleolvadni a tömegbe, nem kilátszani, nem lenni más, nem lenni különleges. Éppen olyan lenni, mint a többiek: nem mint valaki konkrét, hanem összességében. Feloldódni a mindenségben, eltűnni a kollektívában. Valószínűleg van benne igazság, hogy arra vágyakozunk, amit soha nem kaphatunk meg.

Olyannyira nem sikerült ezt az állapotot elérnem, hogy hiába telt el tíz év, híztam tizenöt kilót (nagyon sovány voltam akkoriban), nőttem pár centit, a hajamból viszont hiányzik nagyjából hatvan, szóval mintha mi sem történt volna, mindenki, még az olyan tanárok is, akik soha nem is tanítottak, vagy az “új” igazgatónő, aki hetedikes koromban került oda, és egyáltalán nem is kellett volna ismernie, szóval tényleg mindenki felismert, már messziről odaintegetett nekem, köszönt, mosolyogtak, örültek. Hihetetlen élmény volt, hihetetlen a szónak eredeti jelentésében, miszerint olyasmi, amit nem lehet elhinni.

Mindenki kíváncsi volt rám, egytől egyig. Nagyon különleges, és nem hétköznapi élmény ha egy nap tucatnyi embernek kell elmondani nagyjából másfél percben, hogy mi történt veled az elmúlt tíz évben. Igen, el lehet mondani, és pszichológiai-önismereti gyakorlatnak sem utolsó. Arról az apróságról nem is beszélve, hogy nagyon másfajta perspektívába helyez mindent. Tíz év telt el azóta, hogy a kis fehér kalapomban, tarka nyakkendőmben, a virágaimmal és a lufimmal álltam az egész iskola előtt, és hallgattam, hogy méltatják tanulmányi eredményeimet és más kiválóságaimat, és nevem bejegyzésre került az iskola dicsőségkönyvébe. Nagyon hosszú tíz év volt.

Közben a világ, amilyennek tizennégy évesen ismertem nemcsak egyszerűen darabjaira hullott, hanem atomjaira zuhant szét, felmorzsolódott, porrá égett és megszűnt létezni. Az egész. Mindenestül. És aztán, fokozatosan és lassan, de felépült valami más, valami új. Az, ami most az életem. Nem valami csillogó, nem dicsőségtáblára kínálkozó, nem csak kicsit sárga és nagyon savanyú, de az enyém.

Hogy ezt az apróságot elmulasztottam megemlíteni? Hogy amikor még általános iskolás voltam, minden rendben volt velem? Jó, nem minden, értelemszerűen. De nem voltam nagyon zűrös kiskamasz, a problémáim abban maximálódtak, hogy kiszekáltak a világból az osztálytársaim, és gyűlöltem őket.

(Akkor is nagyon sokat beszéltem és nagyon sokat agyaltam, sokszor ostobaságokról és ostobaságokon. De ez nem változott olyan sokat.)

De egyébként én voltam a kiskakas a szemétdombon, a lábaim előtt hevert a világ, és felfelé ívelni látszott a karrierem. És kár volna tagadni, nagyon jó dolog olyan emberekkel találkozni, akik akkor ismertek, amikor még normális voltam. Sőt, mi több, nem egyszerűen normális, hanem egyenesen ígéretes. Ez persze most azzal járt, hogy alkalmasint sokkolnom kellett mindenkit például azzal, hogy nem mentem egyetemre… de hát ez van. Nem nagy ár azért az érzelmi dózisért, amit ma begyűjtöttem.

Mert annyira könnyű őszintének lenni azokkal az emberekkel, akik akkor ismertek és akkor szerettek, amikor esetlen, csupa kéz, csupa láb és csupa nagy ötlet kiskamasz voltam, mert nekik már nem lehet csalódást okozni. Ők azok, akik láttak akkor is, amikor olyan voltam, amíg nem szívesen vállalok föl még ma sem. A szemük előtt vészeltem át olyan (akkor hatalmasnak tűnő) érzelmi viharokat, amikhez akkor még nem találtam a szavakat. És az ő arcuk az, amiről tökéletesen le tudom olvasni, hogy mit gondolnak, mikor elmondom nekik, hogy mi lett belőlem, hol állok most, és merre tartok. Ők azok, akiknek meg lehet vallani az igazságot a rémséges időről, ami a lámpaoltás és az elalvás között köszönt be, amikor a rossz gondolatok jönnek és a nagy kérdések, arról, hogy ki vagyok, mi vagyok, hova megyek, és mire vagyok jó azon kívül, hogy semmire.

Azt hiszem, jó üzletet kötöttem, mikor felső tagozatos koromban az osztálytársaim helyett az iskolához és a tanárokhoz kötődtem inkább. Akkor ők is éppen olyan ostoba gyerekek voltak, mint én, és most, vélhetőleg éppen olyan ostoba fiatalok, mint én. De a felnőttek már akkor is felnőttek voltak, és most is azok, és mellettük érzem és látom magamon a változást.

Nem tudom, van-e nagyobb élmény annál, mint egy tizenakárhány évre visszamenő félreértést egyszer csak tisztázni. Mert most már ismerem a szavakat azokhoz a régi érzésekhez, amikor csak vágyakoztam, gondoltam nagyokat, és vártam, hogy valaki felismerje ezeket a vágyakat. És mikor ezeket a régi, kimondatlan feszültségeket egy pár mondattal fel lehet oldani, az olyan, de olyan jó érzés, hogy amellett még a feloldást csaknem törvényszerűen követő ölelkezés is eltörpül, pedig ölelkezni jó.

Hogy került a tányér az erdőbe?

Közzétéve Szerző:
Válasz

Még igen régen, középiskolás éveimben történt az eset, és nem tudnám megmondani, miről jutott eszembe. Akárhogy is, volt egy osztálytársnőm, aki pszichológusnak készült (legjobb tudomásom szerint mostanában jó úton jár afelé, hogy az is legyen), és már sok évvel ezelőtt is komoly hajlandóságot mutatott többé-kevésbé komoly tesztek végzésére.

Egy szép napon elmesélt néhányunknak egy történetet, amelynek egyes pontjain meg kellett válaszolnunk egy-egy kérdést. Ha jól emlékszem, még a szemünket is be kellett csuknunk, hogy kellőképp el tudjuk képzelni a környezetet. Nem emlékszem már részletekre, de azt tudom, hogy egy erdőben sétáltattak gondolatban, le kellett írnom az erdőt, az ösvényt, amin haladtam, aztán kellett találkoznom egy fallal, amit szintén el kellett mesélni, aztán valami víz is volt, el kellett dönteni, hogy miféle vízhez értem, forráshoz vagy tengerhez, tóhoz vagy patakhoz, tengerszemhez vagy folyóhoz.

Ha valaki most kérdezne, az erdőben nedves, de kellemesen langyos idő volna, átszűrődne a lombok között a fény, rendes, hagyományos honos tölgyfák volnának, az ösvény többé-kevésbé beláthatóan terjeszkedne előttem, valószínűleg lennének hegyek és völgyek is, bár talán csak azért, mert többnyire ilyen erdőkben jártam eddig. Eljátszanék a gondolattal, hogy letérek az ösvényről, és a magam útját járom, de igazából sosem tenném meg, mert tartanék tőle, hogy eltévedek és nem találok vissza (és mi értelme letérni az ösvényről, ha azért mindig szem előtt akarom tartani), vagy hogy a hajamba akadnának az ágak, és összetörném magam, mikor orra esek egy alattomos gyökérben. Ha akadályba ütköznék, az se fal volna, legfeljebb drótkerítés, az a fajta, amelyik a természetvédelmi területeket szokta elkeríteni, és létrán át lehet mászni fölöttük. A tisztáson napsütés volna, meg zöld fű, ahova simán leülök, de előbb körülnézek, hogy nincsenek-e hangyák a közelben. A víz, gondolom forrás volna (az való egy erdőbe) és így tovább. Hogy ezekből milyen következtetéseket lehet levonni, nem tudom, nem emlékszem már rá.

(Nyilván elég evidens, az erdő a világ, az ösvény az életvezetés, a fal a nehézségekkel való megküzdés stratégiája, a víz a távlatok és a magabiztosság, stb. Mindegy is, nem szeretnék elemzésekbe bocsátkozni.)

A lényeg a következő: az osztálytársnőm egyszer csak, a tisztás után, de még a víz előtt közölte, hogy találok egy tányért az erdőben, írjam le, hogy miféle az a tányér.

Emlékszem a képre, mintha csak most látnám, hogy egy egyszerű, tiszta, fehér, kék-sárga virágos porcelántányér lebeg az út közepén. (Lehetett volna éppen egy cserép is a földön, vagy egy eldobott papírtányér, tudom is én, de az enyém, az bizony lebegett.) És nem bírtam másra gondolni, mint arra, hogy mégis, mi a csodát csinál egy tányér – egy lebegő, tökéletes tányér, ami egy középosztálybeli család konyhájába való – az erdőben, az én erdőmben. Mi keresnivalója van itt egy tányérnak? Hogy került egyáltalán ide?

Mint kiderült, a tányér a párkapcsolatokat szimbolizálja (azaz az ismeretlen befogadását a saját lényünkbe és környezetünkbe). Nekem akkoriban volt meglehetősen stabilnak mondható szerelmi kapcsolatom, már amennyire egy középiskolás szerelem stabilnak mondható. És muszáj volt elgondolkodnom ezen a tüneten. Ez a fiú nem az én életembe való? Vagy egyszerűen csak annyira nagyszerű, hogy magam se hiszem el, hogy itt van? Óvatosan kerülgetem csak, nehogy kárt tegyek ebben a tökéletességben?

Ma is az a meglátásom, hogy egy tányérnak semmi, de semmi keresnivalója nincs az erdőben. Lehet, hogy csak a teszt bugyuta, de az is lehet, hogy az én világról alkotott képembe nem fér bele. Nem tudom, mi a végkövetkeztetés. Egyszerűen csak eszembe jutott, hogy talán nem is kell addig tányérokkal törődnöm, amíg nem merek letérni az ösvényekről, és amíg a kerítésen csak akkor merek átmászni, ha valaki odakészített nekem egy létrát. Talán nem véletlen volt a sorrendiség, előbb az erdő, aztán az ösvény, aztán az akadály, aztán a tisztás, aztán a tányér, és a végén a víz. Talán csak akkor jött el a pillanat tisztázni a végső lépcsőket, ha az elsőkön már felmásztunk.

Egyszer, máskor

Közzétéve Szerző:
Válasz

Általános iskolás koromban, felső tagozatban halálosan bele voltam szerelmesedve a történelemtanáromba. (Nem volt ez persze szerelem, de akkor azt gondoltam, hogy az.) Szegény. Azt hiszem, nem szolgált rá.

Arra sem szolgált rá, hogy mostanság mindenért őt okolom. Szerintem ő a prototípusa azoknak a hapsiknak, akik a mai napig bejönnek nekem. A magas, vékony, és közmegegyezés szerint jóképűnek talán nem nevezhető, de szerintem szívdöglesztően szép hapsiknak.

Ettől a felismeréstől persze mi sem változik, nekem viszont van egy bűnbakom. És továbbra is imádom a magas, vékony és (szerintem) jóképű hapsikat, akiken látszik az intelligencia.

Osztályidegen elem

Közzétéve Szerző:
Válasz

Arra jöttem rá, hogy a macskám lenéz engem. Időről időre megsemmisítő pillantásokkal méreget, hol az ablakpárkányról, hol a fotel alól, hol az ágyneműtartóból, néha az ölemből, néha pedig azt se tudom, hogy honnan, de a hátam közepén érzem, hogy néz. Megsemmisítőn. Tulajdonképp nincs nagyon miért felnéznie rám, persze, hacsak azért nem, mert magasabbra nőttem nála – ez a fajaink eltérésével egyébként elég jól magyarázható amúgy is.

De arra is rá kellett, hogy jöjjek, hogy nem a macska az egyetlen, aki így van ezzel, miszerint lenéz, és persze a többieket még csak nem is etetem, vagy tartom el, vagy ilyesmi, tehát még annyi okuk sincs rá, hogy valamire tartsanak (kutyába vegyenek?), mint ennek a háládatlan állatjószágnak. Szóval akár meg se kellene lepődnöm.

Mégis meglepődtem, vagy ha azt nem is, némiképp megütődtem. Érettségi találkozóm volt, az ötéves. Nekem nagyjából két évnek tűnt legfeljebb, de azt mondták, öt, és én elhittem. Rossz érzéseim voltak, egy csomó, nosztalgikusnak nem egészen nevezhető emlékem támadt fel. Aztán kibújt belőlem az idealista (igen, van idealista oldalam is, csak a rendszeres csalódások miatt igen visszahúzódóan viselkedik), és valamiért azt hittem, hogy bár a középiskolás éveink során kategorikusan elutasítottam, hogy bármiben közösséget vállaljak az osztályommal, majd öt éven át ignoráltuk egymás létezését, hirtelen boldogan egymás nyakába fogunk borulni.

És hát nem. Illetve de, a szó szerinti értelemben igen, mert szerintem négy év alatt összesen ennyi ölelést és puszit nem váltottam az osztálytársaimmal, mint ezen az egy estén. És az első öt perc meglehetősen érdekes volt, mert mindenki megváltozott, legalább úgy ránézésre, és mert olyan komoly embereknek néztek ki, (és csak egy olyan volt, akit nem ismertem fel – igen, tudom, hogy ciki, na és) és mert valami elfogódottsághoz hasonló dolog kezdett elönteni.

Sajnos vagy szerencsére, nem tudom, melyik a helytállóbb, meglehetősen zajos helyszínen kötöttünk ki, nem volt ilyen mindenki feláll és elmondja, milyen az élete jellegű kerekasztal-beszélgetés. Persze talán az is jobb lett volna, mert legalább csak egyszer kellett volna szembesülnöm vele, hogy én vagyok a kudarc-történet.

Ami azért vicces, mert a társulat legnagyobb része iskolás, diplomázni készül a közeli vagy távoli jövőben, és azt hiszi, hogy utána majd a Kánaán és az örök boldogság és jólét következik. Kívánom, legyen igazuk. Csak úgy láttam, hogy az életünk eléggé különböző fázisában járunk, és ezt nagyon nehéz szinkronizálni. Talán majd öt év múlva kicsit jobban látszódnak a dolgok.

A másik vicces meglátásom a következő: két és fél év után részlegvezető lettem (igen, különleges körülmények között, meg minden, de az a kimenetel szempontjából végső soron mindegy), amit sokan 20 év munkaviszony után se érnek el; megjelent három könyvem, amit én fordítottam; örökbe fogadtam (szponzorálok) két Fülöp-szigeteki gyermeket. Ja, és keresek annyit, hogy megélek, és hogy évek óta nem kellett pénzt kérnem a szüleimtől, továbbá én adok nekik, ha úgy adódik (és nem “kajáért, pénzért meg tiszta ruháért” járok haza, a “mamahotelbe”, ahogy ezt nagyjából harminc különböző szájból halottam).

Ezek közül szerintem egyik sem kifejezetten kudarc.

És mégis azok. Mert abban a dimenzióban ahol ők élnek, ezek a dolgok nem léteznek, nem megfogható, nem tárgyi, nem valóságos tények. A szigorlatok, ZH-k és kreditek, minor szakok és ki tudja még micsodák között más a világ perspektívája.

Ennek ellenére nem esett volna feltétlenül rosszul, hogyha esetleg úgy érzem, hogy emberszámba vesznek. Az est fénypontja egyértelműen az volt, amikor valaki leült mellém, gyakorlatilag rendőrségi kihallgatásnak vetett alá, egészen olyan kérdésekig menően, hogy “és egyébként boldog vagyok-e”, majd potom hat-hét perc múltán mondat közepén elfordult és valaki sokkal fontosabbal kezdett beszélgetni.

Világéletemben azt mondták rám mindenféle okos felnőttek, hogy különleges vagyok. Azt felejtették csak el megmondani, hogy a különleges csupán egy szép szó a devianciára. Nem tudom, érdemes volt-e elcserélni a beosztásomat azért, hogy így öt év után újra érezhessem, hogy nem vagyok olyan, mint ők, mint a többiek, mint a normálisak. Azok, akik az elit gimnáziumból kisétálva beültek az autójukba, és áthajtottak az egyetemre.

Hogy nekem miért nem jött össze a három nekifutásból egyszer sem, az is mindegy. Az sem fontos, hogy utána miért nem futottam neki újra. Szintén mindegy. Én tudom, több jó okom is van rá. Számukra pedig nem számít, hiszen én dolgozom (“Komolyan? Juj, az nagyon szar lehet!”), következésképpen én vagyok a Kudarc.

És a legrosszabb az volt, hogy elhittem nekik. Mert ha harmincan azt mondják, hogy te vagy a hülye, akkor lehet, hogy nekik van igazuk. Úgyhogy eljöttem korán, és kibőgtem magam hazafelé a buszon.

2006.08.28.

Közzétéve Szerző:
Válasz

A mai napnak az a tanulságos eseménye van, hogy főiskolás lettem. Vagy egyetemista. Ahogy jobban tetszik. Merthogy most már nincs különbség, ugye. Túlságosan is korán kellett kelni, túlságosan is korán indulni, túlságosan is szakadt az eső, és ettől igencsak nyomasztó volt az autózás. Ellenben még éppen időben odaértem.

Megfigyelésem szerint minden egyetemi épület túl nagy. Vastagok a falak, hatalmasak az ajtók, és iszonyatosan kicsinek és elveszettnek érzed magad közöttük. Mint az óvodás a felnőttek világában. Na, hát ez alól a szabály alól – természetesen – az EKF sem kivétel, minő meglepetés. Ráadásul eddig csak a leveleket küldözgették, meg játszottam a Neptunnal meg ilyesmi, eddig egész vicces volt. De most oda kellett menni, mindenféle papírokat kitölteni, meg csupa ilyesmi dolgot csinálni, és az egész túlságosan igazi lett. Ezzel még nem barátkoztam meg.

Úgy tűnik, hogy a homlokomra van írva, hogy tőlem kell kérdezni, mert az eljövendő évfolyamtársak mind ezt tették. Nem mintha bántam volna, legalább egészen sokat szocializálódtam. Főleg magamhoz képest. Szóval annyira nem reménytelen talán a helyzet. Legalábbis ez a része.

Azzal még szintén nem barátkoztam meg, hogy ezentúl én is bölcsész leszek, nem viselhetek “Hála Istennek, hogy nem vagyok bölcsész!” feliratos pólót, és egyáltalán. Amivel még kevésbé barátkoztam meg, az ez a egész tantárgy-felvevősdi-kreditesdi-baromságosdi. A helyzet a következő (és aki ért hozzá, magyarázza már meg!): azt mondják, 180 kreditet kell teljesíteni a három év alatt, azaz az a helyes eljárás, ha félévente mondjuk 30-at betermelsz. Eddig egyértelmű. De akkor az első félévre miért van összesen 8 tanegység meghirdetve, fejenként 2-2 kreditért, és ezek közül miért csak egyet lehet felvenni? Ez még legjobb esetben is csak 16 lenne, de mivel a 8 tanegység közül kettő már betelt (hahó, hogy a fenébe vehettem volna fel korábban, ha eddig azt se tudtam, hogy mit kellene felvenni…?) egyre pedig feliratkoztam ugyan, de a Neptunon szereplő dátumok nem egyeznek meg azokkal a dátumokkal, amikről konzultációs papírt kaptam ma. Ami egyébként nem egyezik meg azzal, amit a weboldalról le lehet tölteni. De szerencsére mindkét változat előírja, hogy egyszerre legyek két helyen. Szóval mindkettő bűzlik. A kérdésem ezek után már tényleg csak az, hogy akkor mégis, hogyan vegyek fel magamnak 30 kreditnyi tantárgyat erre a félévre, ha összesen nincs is annyi? Ja, és tulajdonképpen mitől is levelező a levelező, ha állandóan Egerben kell lógnom? Minden héten? Nem arról van szó, hogy megkapom a cuccost itthon (levelezve), aztán elintézem? Vagy? Nincs nekem ennyi pénzem vonatra.

De ha meg a heti egy nap alatt kell annyi mindent meghallgatnom, mint a nappalisoknak egy hét alatt, akkor hova lesz a különbözet? Mert senki egy szót se szólt tankönyvekről, jegyzetekről, akármikről. Hogy a csodában legyek így évfolyamelső? Semmit sem értek ebből az egész őrületből…

Mert tartottak ám nekünk eligazítást. Abban elmesélték (legalább háromszor), hogy 180 kreditet kell teljesíteni, és a harmadik félév végére mindenképp meg kell lennie 45-nek, és hogy legyünk szívesek minden tantárgyat felvenni, amit csak ajánlanak, és hogy nézzük meg a TIK oldalát (csak tudnám, miért kell pont TIK-nek hívni. Mondjuk lassan tikelni fogok tőle, de ezen kívül…) Azt is részletesen elmesélték, hogy a döntésünkben, hogy az EKF-re jelentkeztünk, szerepet játszott Eger iskolai múltja, fekvése, csodálatos látványosságai és az oktatás hírneves színvonala. Ők már csak tudják. És én még azt hittem, hogy a Budapesttől való távolsága volt a kulcsmotívum, de akár tévedhetek is.

Valaki csináljon valamit a Neptunnal. Csináljon nekem tantárgyakat. Válaszolja meg a kérdéseimet (mert van néhány, azokon kívül is, amiket most itt felvetettem). És ez a valaki legyen szíves úgy intézni, hogy ha én most lefekszem aludni, ezek a dolgok oldódjanak meg, mire felkelek. Kösz.