Nem állíthatnám, hogy amióta csak belekezdtem ebbe az izlandi prózás dologba, mindig minden a legteljesebb mértékben evidens volt, és érthető és tiszta. Illetve akár állíthatnám is, csak nem volna igaz. Igen gyakorta vagyok tanácstalan, de rendszerint mire eljutok odáig, hogy írnék a könyvről, van valami sejtésem róla, hogy mit is gondolok, és képes vagyok végigvinni egy komplett gondolatmenetet, aminek legalább marginálisan van köze a könyvhöz is.

Ezúttal azonban még ezt sem merem megígérni, mert nem vagyok benne biztos, hogy értem, mi történik. Pedig a terjedelem szokás szerint nem nagy, és a cselekmény sem olyan iszonyatosan elsöprő. Csak van valami a hangulatban, van valami a kontextusban, van valami ebben a világban, amelyikben játszódik, amit nem ismerek és nem értek. Sok helyütt magyarázatot vártam volna, úgy éreztem, hogy hiányzik valami esszenciális, valami olyasmi, ami kulcsot adhatna ahhoz, hogy rájöjjek, hogy ez meg mi volt.

Vicces módon egészen konkrétan meg tudnám mondani, hogy hol szerettem volna, ha megerősítenek: hogy hogyan működik egy taxiállomás, mit jelent az, hogy felakasztja valaki a számát, hová akasztja és miért. Hogy mi köze a szeszcsempészetnek a taxizáshoz, és hogy ez hogy működik, és honnan szerzik a taxisok az illegális töményet. Ezeket, meg ezekhez hasonló konkrétumokat szerettem volna, ha valaki szépen elmagyaráz, és nemcsak feltételezi, hogy úgyis értem. Mert természetesen értem, el bírom képzelni, meg abba is bele tudok nyugodni, hogyha valamit mégsem értek, hiszen teljesen mellékes, díszletbe illő dolog. De attól még nagyon szeretném, ha megmagyaráznák. Szeretem, ha a szöveg tisztességes, és nem hagy dolgokat a levegőben lógni.

Annyiban feltétlenül biztos vagyok, hogy ötvenes évek vannak, világháború utáni évek vannak, és mindenütt ott van az ellenséges és fenyegető Amerika: mindenki amerikai autót vezet, mindenki az amerikai támaszponton szolgáló amerikai katonák pénzéből él. Belső ellenség. Szesztilalom és szeszcsempészet, naiv szerelem, ilyesmi. Ha film lenne (ez nem jó megközelítés, mert volt belőle film, csak nekem nem volt hozzá szerencsém) az a fajta volna, ami elvileg fekete-fehér ugyan, de inkább fekete, esik az eső, minden nedvesen csillog és mindenki dohányzik. Ezt hívják noirnak? Azt hiszem, igen. Ami ráadásul mintha megint csak amerikai műfaj – vagy nem az? Jelen bejegyzés kedvéért az lesz, mert ettől még tudathasadásosabb, még furcsább ez a kis könyv.

Százhúsz oldal sötét és depresszió. Meg reménytelen, első pillanattól tragédiát ígérő szerelem: egy olyan nő, aki nagyon más súlycsoportban játszik, mint ez a mi kis szegény 79-es számú sofőrünk, ez a Ragnar. Hiszen van neki neve, de mégsem fontos az, ő csak egy a taxisofőrök közül, véletlenül pont a hetvenkilences számú, de ennek voltaképpen semmi jelentősége. Csak egy a tömegből. Ragnar ráadásul vidéki kisfiú, akkor is, ha szeszcsempész, akkor is, ha állása van és egzisztenciája, szerelmes és naiv. Gogó pedig kétségkívül nagyragadozó, férjes asszony, aki szeretőt tart, nagyvilági nő, mesteri manipulátor.

(kép innen)

Már az is árulkodó, ahogy megismerkednek: a 79-es egy késő éjszakai vagy kora hajnali fuvart vállal az amerikai bázisra Keflavíkba, és visszafelé jövet megpillant egy nőt és egy lefulladt autót. Kölcsönadja neki a tartalék ékszíját azzal, hogy majd ha visszaértek a civilizációba, akkor visszaadja. Mindenki nagy meglepetésére a nő már másnap jelentkezik a taxiállomáson, és azt javasolja, hogy Ragnar igazán meglátogatná személyesen, akkor lerendeznék a tartozásaikat. Itt kezdődik ez az egész, rendkívül furcsa és féloldalas romantikus história.

És ezután… hát, megmondom őszintén, nem értem igazán. Mármint a fiú szerelmes, és szinte odaköltözik a nőhöz, de hétvégenként el kell jönnie, és olyankor szenved. Néha úgy érzi, hogy bizonyítania kell az érzelmeit, és akkor nagy férfiasan elmegy vadászni, hogy aztán döglött madarakkal próbálja lenyűgözni a nőt. (Lehet, hogy azt sem értem, hogy működik a szerelem, ezért nem fogom fel a dolgot?)

Akárhogy is. Van ez a Ragnar, aki sodródik az életében, mondhatnánk, hogy elég céltalanul, egyik napról a másikra él, napi döntéseket hoz, és nem foglalkozik túl sokat se múlttal, se jövővel. A szülei írnak neki időnként, ő időnként válaszol is nekik, és a fejét csóválja, amikor azt olvassa, hogy a nagyanyja szeretne gyakrabban hallani felőle. Hiába, a nagymamák már csak ilyenek. Nem politizál, nem törődik sokat az amerikai katonákkal, amíg vannak, addig legalább százhetvenöt koronáért kap fuvarokat Keflavíkba és vissza. Tejet meg levest eszik a taxiállomás büféjében, Gudmundur barátjával sakkozik, időnként alkoholt árul, éjszakánként pedig Gogóval pajkoskodik.

Aztán egyszer csak kiderül, hogy ez az élet illúzió. Mondjuk. Vagy legalábbis kiderül, hogy Gogó a férjén és Ragnaron kívül esetleg még más vasakat is tarthat a tűzben, és hogy nem fog feleségül menni a taxisfiúhoz ha esetleg a nagybeteg férje mégis meghalna. Megromlik a viszony a sakkozópajtás Gudmundurral is, aki pont a fentiekre próbálta egyszer-kétszer korábban is figyelmeztetni Ragnart. Szóval ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a dolgot, a felszínes világról az első ütésre lepattogzik a festék, és rögtön kiderül, hogy nem volt alatta más, csak szappanbuborék.

És erre hogy reagál az ilyesmire egy fiatal vidéki fiú? Természetesen alaposan leissza magát, majd padlógáz, és irány haza, vidékre, a szüleihez. És aki azt hiszi, hogy ennek az autózásnak lehet jó vége, annak üzenem, hogy olvasson izlandi irodalmat, az majd kigyógyítja az ilyesmiből.

Na.

Indriði G. Þorsteinsson
A 79-es sofőr
(1955)
Magyarul: Európa, 1959
125 p.
Fordította: Bernáth István

Laxness vicces csávó. Ez a meglátásom. És valószínűleg volt valamiféle fejlövése arról, hogy a fiatal lányok elutaznak a nagyvárosba, ahonnan terhesen mennek haza, és különösebben még csak nem is szégyenkeznek a dolgon. De azt hiszem, ezzel véget is értek a hasonlóságok az A jó papkisasszony és Az északi lány, azaz Ugla között. (Igen, tényleg Uglának hívják a címszereplőt, legalábbis a magyar cím szerinti címszereplőt, és igen, tényleg baglyot jelent. És igen, beszélő név, amennyiben ő az egyetlen az egész regényben, aki lát a sötétben, és akinek van esze. És igen, ez a címszereplős egy rossz vicc volt a részemről, ami arra utal, hogy a regény eredeti címe jó közelítéssel Atomtámaszpont volna magyarra fordítva.)

Na de. Na de.

Mesélek kicsit Ugláról, az lesz a legjobb. Részint azért, mert ő regény narrátora, és mindent az ő szemén át látunk, részint meg azért, mert annak ellenére, hogy az ő szemén át látunk, ő az egyetlen figura, akiről egészen komplex képet kapunk. Adott tehát ez a lány, aki északról jött, faluról, egy egyszerű, kevéssé iskolázott, ámde annál élesebb eszű, tenyeres-talpas, de mégis vonzó teremtés, akinek, mint egy bekezdéssel ezelőtt említettem volt – a regényben egyedüliként – meglepően a helyén van az esze.

Ugla papájának az a rögeszméje van, hogy templomot kéne építeni ott a közelükben, ahol se templom nincs, se hívő emberek, és a körzeti képviselő végül mégis a templomépítés kampányígéretével jut be a parlamentbe. És Bui Arland, a képviselő háza lesz az, ahol Ugla cselédlányi állást kap, így beköltözhet a városba, világot láthat, tapasztalatot szerezhet, és megvalósíthatja álmát, hogy orgonálni tanuljon, így majd a megépült templomnak ő lehet a kántora. De mindaz, amit Reykjavíkban tapasztal, akár házon belül, akár házon kívül, a legnagyobb jóindulattal sem tekinthető normálisnak.

Laxness ismét előveszi a mókazsákot, és szórja belőle számolatlanul a karikatúrát: az infantilis, a Csengetett Mylord Poppyját idéző, hisztérikus, divatmajmoló anyát, a tehetetlen, töketlen, és minden gerincet nélkülöző apát, a lehetetlen becenevekre hallgató gyerekeket, a betépett filozófus orákulum Orgonistát és barátait, az isteneket, akik valamiféle maffiában tevékenykednek, a kéjnő Kleopátrát, a kommunista sejt tagjait, a boltoslányt, a rendőröket… mindenkit. Beleértve igazán mindenkit, aki nem Ugla.

(kép innen)

Eddig gyönyörűen úgy néz ki, mintha valami rettenetesen didaktikus, nevelő célzattal az emberiség elé jó példát állító erkölcsnemesítő olvasmány volna, ugye? De a látszat, mint oly sok másik esetben, most is csal.

A második világháború utáni Izlandon járunk, ahol az USA jó pénzért szeretne katonai támaszpontot, lehetőség szerint békeidőben és háborúban, defenzív és esetleg offenzív bevetésre is alkalmas atomtámaszpontot létesíteni. Az emberek az utcára vonulnak tüntetni, és a haza kiárusítását nehezményezik. A politikusok hazudnak. A vagyonos réteg semmiről sem vesz tudomást, fel se tűnik neki, hogy van odakinn egy világ, amelyikben közélet történik, túlságosan leköti őket a mindennapi életük fényűzése, a gépeik, a szenvedélyeik, a mulatozás és az alkohol. Ugla pedig ebben a világban jár-kel, gazdagéknál van napközben, esténként az Orgonistánál összegyűlő elmebeteg értelmiséggel cimborál és zenén kívül filozófiát tanul, időnként pedig a kommunista sejt ülésein találja magát, ahol nem nagyon tud mit kezdeni magával az unalomtól, és néha elszundít.

Az egész történet végtelenül abszurd, úgy egyébként, és végtelenül bizarr. Nem mindig világos, hogy mi történik és miért, hogy ki kicsoda, mi micsoda, és hogy Mi Ez Az Egész Úgy Egyáltalán. De az a mulatságos benne, hogy ez igazából nem zavaró. Maga a szöveg csupán szemléletes leképeződése annak a tarkabarka, átláthatatlan káosznak, ami elvileg a cselekményt ábrázolja.

Mesélhetnék a cselekményről, de nem is tudom, hol kezdjem: annál, amikor a rendőr hazakíséri Uglát, aki a kapuban jön rá, hogy nem találja a kulcsát, és hazamegy a rendőrrel, hogy vele töltse az éjszakát – és aztán reggel a kabátzsebében rábukkan a kulcsra? A ház asszonyánál, aki a földre veti magát és hisztériázva csapkodja a padlót, hogy Amerikába akar menni? Az költő hamvainál, amelyeket a hazaszeretet nevében elhozatunk Dániából és Izlandi földbe temetünk? Az isteneknél, akik Cadillackel járnak? A Didinek és Bubunak szólított gyerekeknél, akiket anyjuk távozása után más, nem kevésbé abszurd neveken szólítanak? A templomnál, ami megépül végül, és pontosan annyi ideig működik, amíg Ugla gyermekét megkeresztelik benne, aztán gondosan lelakatolják a kaput, mert tudják, hogy nem lesz rá többet szükség?

Remélem, nem kell megmagyaráznom, miért nem akarok ebbe nagyon mélyen belemenni. Akinek van agya, érti és látja, hogy a felfoghatatlan káosz és a valóság elől menekülés nem csupán az ötvenes évek sajátja volt, hogy az, hogy mi történik egy országgal, és a benyomás, hogy minél hangosabban mondják a nagypolitikában, hogy mennyire a haza érdekeit tartjuk szem előtt, annál valószínűbb, hogy pont ennek az ellenkezőjét teszik, nem feltétlenül izlandi specialitás. Szóval mindezt igazság szerint nem érzem nagyon úgy, hogy magyarázni kéne.

Amibe viszont mégis belemennék az maga Ugla. Ugla, a lány, aki annak ellenére is, hogy megtörténik vele a legrosszabb, ami hajadonnal történhet, hátasságon kívül teherbe esik a nagyvárosban, és leányanyává válik, nem lesz mégsem megesett nő, nem lesz mégsem reménytelen, tragikus hős. Egész végig a maga ura marad, nem hódol be, nem hagyja, hogy megmentsék, köszöni, nem kér a segítségből. Vele van a józan paraszti esze, vele van az ehhez tartozó erkölcsi érzéke, átlát a manipuláció pókhálóján, megteszi, amihez kedve van, és nem engedi ki a kezéből a gyeplőt egy pillanatra sem. Nem kell neki se pénz, se dicsőség, se menekvés, se hírnév. Köszöni szépen, de ő nem akar más lenni, mint Ugla, tenyeres-talpas északról jött parasztlány, aki tudja, hol a helye a világban, és aki majd akkor megy feleségül a gyereke apjához, amikor ő akarja, és nem akkor, amikor az beállít a pofátlanul nagy amerikai autón, dollárkötegeket lobogtatva, és azt ígéri, hogy majd ő mindent megold.

Mert ez a lényeg. Itt ez a lány – vagy itt ez az ország -, erős, kemény, eszes, két lábbal a földön álló, akit nem lehet zavarba hozni, nem lehet megszégyeníteni, nem lehet megvásárolni, nem lehet megalkuvásra kényszeríteni; aki a sagákból merítkezve mindig tudja, mi a helyes, és nem is fél megcselekedni. És bír mindezen tulajdonságokkal úgy, hogy közben nem válik egy sekélyes, hibátlan, fanfictionbe illő Mary Sue figurává, hanem emberi marad és esendő.

És ez nekem piszkosul tetszik.

Még akkor is, hogyha a könyv maga finoman fogalmazva is furcsa, a cselekmény finoman fogalmazva is hézagos, és ha a szereplők és a motivációik finoman fogalmazva is kiismerhetetlenek.

Ez a lány, ez az eszmeiség, ez a fajta iróniába, szatírába és gúnyba burkolt, mégis igazán őszinte hazafias kiáltvány, ez nekem bizony piszkosul tetszik.

Halldór Laxness
Északi lány
(1948)
Magyarul: Táncsics, 1959
212 p.
Fordította: Sárközy Elga

Van itt egy könyv. Olyan kis ártatlan, komoly, jólnevelt könyvecske, Európa kiadó, Modern Könyvtár, diszkrét, vékony, szürkés-zöldes borító, komoly cím, potenciálisan nehéz téma, a fülszöveg ígérete szerint komoly, mély társadalomkritikával. És mindezt alig száz oldalban! Mire számíthat itt az ember lánya? Hogy ez nem lesz móka és kacagás, az is biztos.

Pedig ártatlanul kezdődik ám a dolog: adott egy család: a papa esperes, a mama papné, és megajándékozta az Úr őket két leánygyermekkel: egy idősebbel, Thuriddal, aki könnyed és vidám, temperamentumos és világot akar látni; meg egy ifjabbal, Rannveiggel, akit a paplak napsugarának becéznek, és aki nem tör semmiféle babérokra, nem vágyik világgá, legjobban kézimunkázni szeret, boldoggá teszi az élet otthon, a halásztelepen, és tulajdonképp elégedett mindazzal, amije van. A fülszöveg nemes egyszerűséggel együgyűnek titulálja, ami szerintem erős túlzás, a könyv semmi ilyesmit nem említ, de szó, ami szó, valóban nem az az alkat ez a mi Rannveigünk, akitől nagy tetteket és világmegváltást várnánk.

Azonban ezzel a lánnyal mégis akad probléma, hiába a jó szíve, a jó kedélye és a kedves természete: akárhogy igyekszik is a családja, nem sikerült férjhez adni, noha már – minő borzalom – a harmincat is betöltötte. Így aztán nincs mit tenni, épp mint nővérét sok évvel korábban, el kell küldeni Koppenhágába, hogy… hát, nem is tudom. Hogy összeszedje magát? Hogy kívánatosabb parti legyen? Hogy bátran és megerősödve térjen vissza? Amikor pedig bedobják a lehetőséget, hogy esetleg tanulhatna kontinentális hímzést is dániai tartózkodása alatt, Rannveig beadja a derekát. Megkezdődik a heves készülődés, ruhavarratás, csomagolás, aprólékos gonddal összeállított mindenfélék, és az ifjú hölgy meg is érkezik az ismerős családhoz, akik majd gondját viselik.

Eleinte minden nap részletes, kimerítő és alapos leveleket ír tiszteletreméltó szorgalommal családjának, aztán ezeknek a beszámolóknak egyik napról a másikra, se szó, se beszéd vége szakad, és mindössze fél év távollét után Rannveig hazatér, “megerősödnie” pedig mindösszesen “derekának” sikerült, azaz, hogy ne közönségesen, de mégis lényegre törően fejezzem ki magam: megesett lányként utazik haza szüleihez. Innentől pedig színtiszta szürrealistásba csap át a történet: várunk egy vőlegényre, aki vagy létezik, vagy nem, vagy jegyese a papkisasszonynak, vagy nem, de az biztos, hogy Izlandra azzal a hajóval, amellyel érkeznie kellene, már csak a halálhíre fut be. Esküvő híján Rannveig nem tehet mást, lányként szüli meg gyermekét, ami egyébként a legkevésbé sem baj: ha ezek után hét évig tiszta életet él, és más baj nem történik, visszanyeri leányságát.

(kép innen)

Nem mesélem végig a történetet, egyrészt, mert egyre bizarrabb és bizarrabb fordulatokat vesz, másrészt azért, mert rövidke, és egy délután alatt elolvasható, harmadrészt meg azért, mert nincs is túl sok jelentősége. Történnek dolgok, például a gyereket rövid úton eltüntetik, a hétéves leányság-visszanyerési projekt is kudarcba fullad, meg ilyesmi. De nem ez a fontos, hanem az, hogy mindenféle dolgokon el kellett gondolkoznom, és mindjárt kétféle regiszterben is.

A fölső, felszíni regiszter az egyszerűbb, úgyhogy először beszélgessünk kicsit arról. Arról, hogy milyen mélységesen elkeserítő, amikor olyan fontos egy családnak, hogy megfeleljenek a társadalom elvárásainak, hogy egy jómódú leány feltétlenül töltsön időt külföldön (márpedig a külföld szinte feltétlenül egyenlő Koppenhágával, de ezt most hagyjuk is), hogy a legkevésbé sem érdekli őket, hogy ennek a szóban forgó jómódú leánynak ehhez, mindent összevetve a legcsekélyebb kedve sincs. Jó családból való lányok Koppenhágában töltenek pár évet, majd – nem derékban – megerősödve térnek haza, és jó alaposan férjhez mennek. Ez a világ rendje, és aki ezt magától nem képes követni, azt se szó, se beszéd, erőszakkal hajtjuk végig a pályán. Kerül, amibe kerül. Ha meg véletlenül úgy tűnik, hogy rossz vége lesz valaminek, akkor majd az aktuálisan felmerülő gubancot megoldjuk, a tűzoltás minden esetben kiváló stratégia, sokkal jobb, mint megelőző jelleggel hagyni a gyereket békén, és nem erőltetni, hogy mi az, hogy nem akar, hát játsszon már a gyufával.

Ez a része volt az a könyvnek, ami dühített, pont azért, amiért dühít az ilyesmi a valóságban, amiért dühít, amikor a társadalmi elvárásokat, normákat, akármiket megpróbálják az emberek egymásra erőltetni, meg magyarázatokat követelni, meg a jó ég tudja, mit csinálni; kérdőre vonni egymást azért, hogy hogyan is merészelünk azok lenni, akik vagyunk.

De van itt valami más is, ami miatt meg mégse utáltam ezt a könyvet, sőt. Ez az a bizonyos mélyebb rétege, és ez az, ami komplikáltabb, és pont ezért semmiféle garanciát nem merek rá vállalni, hogy sikerül értelmes szavakba öntenem a dolgot. De a lényeg a következő (és ha úgy tetszik, most jön a spoiler): ez a könyv rendkívüli módon vicces. Egyetlen sora sem komoly. És az a mód, ahogy szépen, lassan, fokozatosan rádöbbenti az embert, hogy ez kérem szépen egy vicc, ez szatíra, ez paródia, ez gúny, no hát az a zseniális – és pont ez lesz az, hogy mitől vicces a vicces, amit nem biztos, hogy el fogok tudni mesélni, úgyhogy elkezdem kicsit messzebbről.

Valamikor a kétezres évek elején, a délutáni műsorban, úgy négy óra körül, abban az időszakban, amikor hazaérkeztem az iskolából, és egy sonkás szendviccsel lerogytam agyatlan állapotban a tévé elé, adta a Cartoon Network a Powerpuff Girls című kiemelkedően mókás rajzfilmsorozatot. A PPG, azok kedvéért, akik túl öregek vagy túl fiatalok hozzá, három darab óvodás szuperhőst jelent, akik minden epizódban elpáholják a békés kisvárost fenyegető aznapi ellenséget. Nincs igazán komplex cselekmény (vagy őszintén, bármilyen), narratíva, vagy bármi. Poénok vannak, mégpedig olyan poénok, amiket a kamasz néző megért, a kisgyerek nem (és a kamaszt felsőbbrendűségének ilyesfajta bizonyítékai iszonyú boldoggá teszik). Mondjuk az az epizód, ami teljes terjedelmében Beatles dalszövegekből áll, és a négy főgonoszból összeálló szuperbanda terrorizálja benne a várost addig, amíg a frontemberük szerelmes nem lesz. Például. De vannak állandó gegek is, amik túlnyomórészt abból adódnak, hogy rámutatnak arra az igencsak abszurd paradoxonra, hogy valaki egy cuki óvodás kislány, és közben világot megmentő szuperhős.

De felnőtt részről nem övezte osztatlan lelkesedés az én PPG iránti lelkesedésemet, hiába játszottam ki még azt az ütőkártyámat is, hogy de hát angolul van (és akkoriban az angolom abban a fázisában járt, mint most a svédem, hogy írok és olvasok, de nem beszélek, és hacsak nem nagyon muszáj, akkor nem is hallok.) Az volt az általános vélekedés, hogy a verekedős-szuperhősös-világmegmentős rajzfilmek károsak, ostobák és reménytelenek, és elpusztítják az agyamat, és kulturáltabb elfoglaltságokat kellene találnom magamnak. És hiába játszottam ki a másik ütőkártyámat is, miszerint “na jó, de ez nem olyan rajzfilm, ez az olyan rajzfilmeknek a paródiája!” (és mivel kamasz voltam, kifejezetten ki is tudtam mondani, hogyha valamit kurziválva gondoltam.) Erre ugyanis az volt a válasz, hogy a paródia címke igazából csak menekülési útvonala annak a sznoboknak, akik nem akarják az igazi, és társadalmilag megvetendő és elítélendő dolgot fogyasztani, hanem azzal mutatják a felsőbbrendűségüket, hogy ők tulajdonképpen ezt a megvetendő és elítélendő dolgot kinevetik.

Tekintsünk most el attól a kérdéstől, hogy sznob vagyok-e (egyébként igen), és lelkes fogyasztója-e a szuperhősös rajzfilmeknek (így másfél évtized távlatából annyira már nem), mert ez annyira nem fontos. Sokkal inkább az a fontos, hogy bár ennek a kijelentésnek van valóságalapja, mégsem teljesen igaz, legalábbis szerintem. A paródia kizárólag attól vicces, hogy ismerjük az eredetit: minél jobban ismerjük, annál viccesebb. (Kivéve persze a rossz paródiát, de ez most megint más kérdés.) Azaz, hogy konkrét példát mondjak: a “Már megint egy…” kezdetű című filmeket csak azok találják mulatságosnak, akik felismerik benne az utalásokat, és aki nincs otthon az adott aktuális trendműfajban, annak semmit sem mond. És így tovább. (A viccről amúgy is az a sejtésem van, hogy ahányszor valamin nevetünk, igazából magunkon nevetünk, legalábbis a jó viccek esetén. A rossz viccek azok, amikor valaki más rovására, valaki más gyengeségein nevetünk, hogy ettől jobbnak érezzük magunkat. De ez megint teljesen más kérdés, és ebbe sem kéne most belemenni.) Szóval ami vicces, az csak a megfelelő kontextus ismeretében lesz vicces. Az ismeret azonban nem ekvivalens az önkéntes fogyasztással, a rajongással és a csodálattal. Vagy akár a helyesléssel. Azaz: lehet azért vicces a PowerPuff Girls mert látott már az ember életében világmegmentős-szuperhősös rajzfilmet, és ismeri a kliséket, és egyrészt mulat a kikarikírozott motívumokon, másrészt pedig magán, amiért ezekre ráismer.

És amikor az ember nekilát ennek a komoly külsejű kis könyvnek, ami A jó papkisasszony, akkor egy jó darabig nincs oka gyanakodni. A nagy, Nobel-díjas író, a komoly irodalmár, a komoly társadalomkritikai arzenált felvonultató mű… mígnem az olvasó egyre-másra megzavarodik. A jelek diszkrétek, de ott vannak. A kisregény nettó terjedelme száz oldal, mégpedig száz kicsi oldal. Ehhez képest van benne néhány egészen felfoghatatlanul terjedelmes felsorolás, mondjuk azoké a hímzésformáké, amelyeknek Rannveig ismerője; azoké a ruháké, amelyeket magával visz Koppenhágába, no meg ezeknek a ruháknak a története, szabása és varratásának körülményei, és a megrendelést megelőző döntések tételes jegyzéke; mindazon további poggyászoké, amelyek nem ruhák, de az utazóládába kerültek: könyvek, képek, ágynemű, meg nagyjából minden az ég világon. Olyasmi, amit az ember egy romantikus lányregényben várna, nem pedig a nagy és komoly író nagy és komoly kisregényében. Aztán jön ez az egész terhesség és leányanyaság dolog, az esküvői előkészületek gondos és alapos leírása, a menü felsorolása, a sütés-főzés leírása. Közben adott esetben több évnyi cselekmény fölött átsiklunk.

Rettenetesen szórakoztat, hogy lerakom a könyvet, és gondolkoznom kell rajta, hogy ez most komoly volt-e vagy sem, és hogy ez most mégis, mi a csoda volt. És fogalmam sincs róla, hogy eltaláltam-e a választ, vagy sem.

Laxness ugyanolyan hanyag eleganciával zárja le az utolsó oldalakon, hogy kivel mi történt, és ki mikor és hogyan halt meg, felsorolásos jelleggel, mint tette azt nyolcvan oldallal korábban az úti kelengyével. És valahol, itt a kis kötet során teszi meg valahol észrevétlenül azt is, hogy az elején még valódi, hús-vér, eleven és lélegző figurákat, akiket olyan nagy gonddal, olyan hihetően rajzolt meg, hirtelen képregénybe illő, legfeljebb két-, de inkább egydimenziós, elrajzolt karikatúrává egyszerűsíti.

Mégpedig bravúrosan.

Halldór Laxness
A jó papkisasszony
(1933)
Magyarul: Európa, 1959
108 p.
Fordította: G. Beke Margit

Valaki megölte a király hóhérját. Ez az egy biztos. A király hóhérja tudniillik halott, és utoljára élve az illuminált (és nem mellesleg elítélt) Jón Hreggvidsson társaságában látták, aki ráadásul, a helyzetet súlyosbítandó másnap reggel a halott hóhér kabátjában és lován került elő a mocsárból. Ez pedig bőségesen elégséges indok ahhoz, hogy Jón barátunkat pörbe fogják gyilkosságért, és ötszáz oldalon át számtalan alkalommal elítéljék és felmentsék, a korábbi döntéseket akárhányszor megfellebbezzék és felülbírálják, újra elővegyék, mindig az aktuális politikai áramlatoknak megfelelően.

Nem fogom elmesélni, mi történik ebben a terjedelmes könyvben. Nem mintha nem volna érdekes, mert egyébként az. Nem is pedagógiai célzattal, hogy mindenki olvassa csak el magának, bár vélhetőleg senkiben nem okozna maradandó kárt, ha megtenné. Leginkább azonban mégis azért járok el így, mert igazából ez a könyv – ez a három, egy testbe zsúfolt regény – nem a történetről szól, de még csak nem is a szereplőkről. Abban még nem vagyok teljesen biztos, hogy akkor viszont miről, de remélhetőleg a bejegyzés végére kialakul erről is valamiféle elképzelésem. (Hangsúlyos szó a mondatban: remélhetőleg.)

Utoljára talán akkor voltam ennyire összezavarodva könyvtől, amikor a Ne nyúlj hozzám!-ot olvastam, és próbáltam értelmezni egy történetet egy olyan világban, amelyet egyáltalán nem ismerek. Az a másik világ a Fülöp-szigetek volt, ráadásul egészen másik időben: Rizal hatvan-hetven évvel korábban írta a regényét, mint Laxness a magáét, és míg az övé eseményeit tekintve meglehetősen jelenidejű, addig izlandi kollégája még nála is egy bő száz évvel korábban kalandozik az időben, és ezzel jól összezavarja a szegény olvasót, aki vagyok. De azért mégis észlelhető olyan párhuzam is a kettő között, amely túlmutat az értelmi befogadóképességem korlátozott mivoltán: mindkettő jócskán olvasható függetlenségi kiáltványként, egy nép identitásának megteremtőjeként, az őket ért igaztalan csapások katalógusaként, és akár még cselekvésre való felszólításként is. Mindkettőre rá lehet húzni “a nemzet regénye” címkét, már ha feltétlenül akarunk ilyen címkékben gondolkozni. A különbség inkább ott jelentkezik, hogy Rizalt ezen az értelmezésen túl elég nehéz másként olvasni, mert ő leginkább röpiratot írt regény alakjában, igaz ennek ellenére sem lett nagyon rossz a könyv. Laxness ellenben… nem tudnám pontosan megmondani, hogy mit is írt regény alakjában. (Még az sincs kizárva amúgy, hogy pont regényt.)

Akárhogy is, a Fülöp-szigetek a spanyoloktól akarna nagyon megszabadulni és függetlenné válni, miközben Izland a dánoktól, és egyikünknek sem megy ez nagyon jól; valamelyest hasonló a két főszereplő is (és nem merném esetükben a “hős” szót használni, noha Crisostomo Ibarra azért jobban hasonlít hőshöz, mint Jón Hreggvidsson) merthogy egyikük sem készült szabadságharcosnak. Igaz, Crisostomo ha önkéntelenül is, pénze, befolyása, társadalmi helyzete és némely véletlenek folytán, ötleteinek köszönhetően mégis egy mozgalom élére áll, és elindít egy folyamatot, mégpedig egy olyan folyamatot, amely a valóságba átkerülvén szegény írója életébe került. Jón azonban mindezzel szemben egy percig sem ura a saját sorsának, vele csupán történnek dolgok, és ő nem tesz mást, csak igyekszik legjobb képessége szerint túlélni, és ebben bizony még egy több alkalommal is kimondott halálos ítélet sem feltétlenül akadályozza meg.

Szóval: miről van itt szó? Van három kisregény és három főszereplő; három motiváció és három történet, amelyek valamelyest összefüggnek, hiszen mindhárman motiváltak abban, hogy Jón Hreggvidsson pöre, amely voltaképp az első oldalon kezdődik, és az utolsón ér véget, kielégítően záruljon le, és hogy a lezárulás kielégítő mivolta melyikük számára melyik pillanatban pontosan miben is áll, azt inkább ne firtassuk.

(kép innen)

Elsőként mindjárt itt van Jón, akinek most már többet nem írom le a másik nevét, izlandi paraszt, zsinórtolvaj és potenciális gazember, a király hóhérjának megöléséért perbe fogott, végtelenül dacos, a világot nem csekély humorral szemlélő, és bármely szorult helyzetben régi Pontus-versek szavalásában kitörő fickó, egyszerű ember, a nép gyermeke.

Másodikként felbukkan Snaefrídur, a fényességes fehérszemély, Izland első emberének a lánya, gyönyörű félistennő, akit hol szerelem, hol bosszú, hol hirtelen ötletek vezérelnek, aki néha előhúzza és boldogan kijátssza a de hát én csak egy egyszerű nő vagyok, aki semmit sem ért ütőkártyáját, miközben ember legyen a talpán, aki kibogozza valódi terveit és motivációit. S. tudja, hogy mindennek ára van (amely ár nem szükségképpen mérhető pénzben) , és ezt az árat gondolkodás nélkül megfizeti, ha szükségesnek érzi, más esetekben pedig megfizetteti másokkal. És persze ő az, akinek mindent szabad, és aki ezzel a jogával egy pillanatig nem röstell élni.

Harmadikként pedig vonakodva előáll Arnas Arnaeus: a tudós hazafi, könyvgyűjtő, nemzeti képviselő, a dán király udvarának nagy tudású tanácsosa, váltakozó politikai és közéleti befolyással, váltakozó elmeállapotban, ámde többé-kevésbé rendíthetetlen erkölcsi érzékkel. (Ha valakit erőltetve még mindig párhuzamba akarnék állítani Crisostomo Ibarrával, hát ő volna erre a legalkalmasabb jelölt – hasonlóan valóságtól elrugaszkodott, álmodozó, távoli jövőbe tekintő figura mindkettő. De lassan tényleg elszakadok Délkelet-Ázsiától, és visszatérek az észak-atlanti térségbe meg Európába.)

Ők hárman tehát a szereplőgárdánk: az eltökélt de esélytelen hétköznapi fickó; a befolyásos taktikus asszony, és a naivan világmegváltásról álmodozó szobatudós. És hármójuk körül, bármennyire is meglepőnek és váratlannak tűnik, kibontakozik a mese, és megvallom őszintén, bármennyire szeretem is a szöveget, szeretem, amikor izgalmas, ahogy felépül az elbeszélés struktúrája, szeretem, mikor gondolkozni kell, hogy rájöjjek, mi a csoda is történik itt, és csak valamikor napokkal később, amikor éppen loholok a buszmegállóba, áll csak össze a fejemben, hogy ja hogy ezért volt ez így, de azért a legeslegjobban a mesét szeretem.

Ez pedig nagyon izgalmas mese, mert Laxness nem egyszerű észjárású ember, és úgy mesél el egy tizenhetedik század végi, tizennyolcadik század eleji históriát, hogy közben egy pillanatig nem téveszti szem elől, hogy egy nagyon is huszadik századi közönséghez szól, és nem röstell szórakozni ezzel a közönséggel. Provokál, félrevezet, ironizál, gúnyolódik, de sosem annyira, hogy eltávolítson a szereplőktől, és hogy már ne érdekeljen, mi lesz végül ennek a szerencsétlen Jónnak a sorsa, most lekaszabolják-e a fejét vagy sem (és hogy megölte egyáltalán aztán a hóhért), összejön-e végre valahára az a két másik szerencsétlen, akik egymásért epekednek (már ha egyáltalán volt köztük tényleg valaha is valami).

Időről időre teljesen váratlanul elhullanak szereplők, mindenféle különösebb magyarázat nélkül: van, aki vízbe fulladt, van, akit elvisz a pestis, vagy bármi ilyesmi, és néha teljesen jól jön egy haláleset a történetvezetés szempontjából, máskor meg teljesen értelmetlen, és az ember csak tanácstalanul vakarja a fejét, hogy de hát ez meg mi volt. De az életben maradó szereplők még félelmetesebbek, egymást érik ugyanis a váratlan erkölcsi húzások, a teljesen felfoghatatlan, érzelminek tűnő, de könnyen lehet, hogy racionális döntések; és olyan párbeszédeket folytatnak, amikből sokféle dolog kiderül ugyan, de az, hogy tulajdonképp mi történik, miről beszélnek, és most sikerült-e megegyezniük valamiben, az nem. Néha már-már pont olyan zavarba ejtő a helyzet, mint a valóságban a valódi emberek között.

Érdekes egy könyv, az egyszer biztos, mégpedig az érdekes szónak valamennyi jelentésében. Például úgy is, hogy minél többet gondolkozik rajta az ember, annál több dolgot talál benne, ami többször is megtörténik, csak máshogy, más szereplőkkel, néha nem is emberekkel, de valahogy mégis hasonlóan vagy akár teljesen ugyanúgy. Máskor meg mindösszesen a valóságnak felelget a szöveg, megint máskor meg tudja a halál, hogy éppen mi is történik. Mert ha az ember elkezd szimbólumokkal dolgozni, meg értelmezni, meg behelyettesíteni, akkor bizony nagyon úgy járhat, hogy egyszer csak semminek sincs többet értelme (no nem mintha ez a veszély nem állna fenn egyébiránt bármikor máskor is.)

Mert például itt van mindjárt Jón. Jón a kvintesszenciális izlandi, ő képvisel mindent, aminek az egész regény Izlandot láttatja: azt a fickót, akit bődületes büszkeséggel tölt el az anyja retkes matracában fellelt különlegesen értékes kézirat, noha két nappal korábban még mit se tudott róla, hogy értékes, csak morgott, hogy ezzel a vacak bőrrel se bocskort foltozni nem lehet, se megenni nem érdemes. Jón az, akiről soha nem derül ki, hogy csinált-e valami rosszat – azt be szokta ismerni, hogy egyszer lopott halászzsineget, de ki tudja, tényleg így volt-e -, de mégis meghurcolják, egyik börtönből a másikba vetik, átviszik Dániába, visszaviszik, felmentik, elítélik, egy szeszélyes kamaszlány viccből megszökteti, átmenekül fél Európán, ide csapódik, oda verődik, és nem akar mást, mint életben maradni – és szó ami szó, ebben egyébként elég tehetséges is. A sorsának soha az életben nem ura, de mindent túlél, amit csak emberileg lehetséges, és ha a dolgok rosszra fordulnak, hát rázendít egy régi Pontus-versre. Sose tudjuk meg, mennyi esze van ennek a fickónak, de gyanítom, hogy több, mint amennyi látszik rajta.

Aztán itt van a nő, Izland Napja, fényességes fehérszemély, a valaha volt legszebb nő, akit csak a sziget látott. Eltekeri az apjánál vendégeskedő tudós fejét, vagy a tudós tekeri el az övét? Ki tudja. De a lány szerelmes, és mivel származásánál és szépségénél fogva mindent megtehet, ettől kezdve meg is tesz. Ha úgy adódik, sorsot játszik: megszökteti Jónt a kivégzése előtti éjszakán, kihasználja, hogy az bármit meg fog tenni az életben maradásért, tehát kétségkívül vevő lesz arra a feladatra is, amivel Snaefrídur megbízza, még akkor is, ha ennek a banális küldetésnek nincs más célja, mint egy romantikus üzenetet eljuttatni Koppenhágába.

Akkor talán bizony a nő ábrázolná a gonoszt, aki kénye-kedve szerint játszik szegény, szerencsétlen Izland-Jónnal? Nem mondhatnám. Mert mit ad isten, S. feleségül megy Magnúshoz a részeges disznóhoz, akit vagy szeret, vagy nem szeret, hát ki érti ezt. Ő tehát halálos nyugalommal hímezgeti az oltárterítőit, miközben a férje néha dolgozik, de még gyakrabban eljár inni, és adósságokba verve, és néha amúgy is megverve tér haza. De ezzel még nincs semmi különösebb gond, legalábbis S. nem izgatja magát miatta. Csakhogy jön a pillanat, amikor Magnús eladja az asszonyt (de legalábbis néhány napra átengedi a használati jogát) két jöttmentnek egy hordó pálinkáért. Ami épp csak marginálisan emlékeztet arra, amikor Dánia királya megvételre kínálja Izlandot a hamburgi kereskedőknek. Eladni valamit, ami nem a miénk valami olyasmiért, amit nem fogunk tudni megtartani úgysem, csak a pillanat hevében buzgón felélünk. Akkor tehát Snaefrídur volna inkább Izland, és nem Jón? Hiszen ők ketten nagyon nem egyforma figurák. De akkor ki ábrázolja Izlandot?

Részint a nő is, azt gondolom. Amikor a harmadik kisregényben csuklyában, lóháton valamiféle szeszélyes isteneként száguldozik fel és alá Izlandon és Dániában is, nem tudtam teljes bizonyossággal eldönteni, hogy elment-e az esze vagy sem, de az biztos, hogy a bosszúállás és az igazság isteneként tesz mindent helyre, amit csak helyesnek és érdekében állónak lát, és senki, soha senki nem mer ellentmondani neki, hiába veszítette el mindenét a szépségén kívül.

És a tudós? Mi a helyzet a tudóssal, Arnassal? Ő ki ebben a történetben? Mondhatnám, hogy tudja a fene. Először lelkes könyvgyűjtő és kéziratvadász, aki a történelmet és a hagyományt akarja megőrizni az utókornak, még mielőtt örökké elveszne. Utóbb az igazság bajnoka lesz belőle, aki rendet akar tenni Izlandon (azaz: nem engedni meg olyan abszurditásokat, hogy Izland törvényei szerint Jón-Izlandot halálra lehessen ítélni), helytartó vagy valami hasonló pozícióban egyszerre csap le a dán kereskedőkre és a kukacos lisztjükre és a helyi arisztokráciára, miközben valamiféle távolról jött, európai szellemű igazságot akar bevezetni a bírósági ítélkezésbe. És két szék közt a pad alá hullva végül kiábrándul, és már könyveket se gyűjt, a  már összegyűjtött “történelmet” sem hajlandó megmenteni, amikor beüt Koppenhágában a tűzvész – de mégsem lesz bukott hőssé. Ő lesz ugyanis az, aki végül mégis meghiúsítja a dán király és a hamburgi kereskedők között Izland adásvételét.

No de akkor mi történik itt?

Nem vagyok benne teljesen biztos. Sok a szereplő, sok a szimbólum, és még több a bizonytalan pont, mert bizony a szöveg nem árulja el túl nagy hatásfokkal, hogy ami most történik, az igaz-e legalább a regény valóságán belül vagy még ott sem, és hogy ebből mi tartozik a történelmi “valódi” eseményei közé. Nehéz elkülöníteni, hogy mi miről szól. De egy biztos: jó kis komplex, odaszurkálós-gúnyolódos, tizenhét és fél különböző szinten olvasható történet ez. És nagyon megérdemelné, hogy egyszer-kétszer még nagyon alaposan átrágjam magam rajta. No, majd meglátjuk.

És hogy megölte-e Jón Hreggvidsson a király hóhérját? Hát, ez bizony egy nagyon jó kérdés, egy olyan kérdés, ami engem is jócskán foglalkoztatott, ám mégis csupán egy másik kérdéssel fogok válaszolni rá: Mit számít az?

Halldór Laxness
Izlandi pör
(1943-1946)
Magyarul: Európa, 1965
501 p.
Fordította: Bernáth István

Azzal kezdem, hogy megmagyarázom a címet, jó? Mármint nem a könyvét, hanem a bejegyzését. Egyszerűen képtelen vagyok ennek a könyvnek a címét megjegyezni, volt ez nálam mindenféle: kopogtassatok, bebocsáttatás, meg mindenféle más; számos permutációval sikerült előállnom, éppen csak azzal nem, amelyikkel a kedves magyar fordító ajándékozott meg bennünket. Ez az egyik ok: kínos lett volna mindig megnézni, hogy pontosan minek is hívják ezt a könyvet. A másik ok: szerintem egész végig nyitott kapukat döngetnek ezek a szereplők, amikor bebocsáttatást kérnek. Minden ajtó tárva-nyitva áll előttük.

És hogy mik ezek az ajtók? No jó, mesélek erről is. Csak messziről kezdem, de el fogok jutni az ajtókig, ígérem. (Remélem.)

Ez a könyv a következőket tudja: mindenki vagy jó benne, vagy rossz. Van olyan, aki megváltozik, de akkor egyszerűen egyikből a másik lesz gombnyomásra. Különösebb erőfeszítést sem igényel ezt megtudni, mert az elbeszélőnk van olyan jóindulatú, hogy mindig azonnal megmondja, hogy jó avagy rossz emberrel van-e dolgunk. Néha megpróbálja árnyalni a dolgot, és elmeséli, hogy ennek vagy annak a jó szereplőnek amúgy van egy rossz tulajdonsága, ami így és így jelentkezik, de valahogy két bekezdéssel későbbre kiderül, hogy voltaképpen ez a rossz tulajdonsága az ő jóságának igazában elidegeníthetetlen aspektusa. Ez tehát az egyik fő témánk, a jóság meg a gonoszság.

A másik fő témánk meg a bűnbocsánat, a vezeklés, a jóvátétel és a bizonyítás. Az a fajta bizonyítás, amikor az ember valamiféle bizonyságot szerez arról, hogy őt miféle fából is faragták, hogy ő valójában milyen ember, és hogy ez milyen jellemvonásokról tanúskodik az ő esetében. (Azt hiszem, erre van ennél sokkal jobb szó is, csak napok óta nem jut eszembe.)

Ha nagyon tágan értelmezzük a történetet, akkor szereplőink egy egész falu, vagy község, vagy közösség, szóval egy relatíve nagyobb társaság valamennyi tagja. Ha kicsit szűkebben nézzük, akkor összesen négy férfiról van szó: van egy apa, Örlygur, van neki két fia, egyikük jó (Ormárr) és másikuk rossz (Ketill), és van egy unokája, második Örlygur, akiről majd kiderül. Szívesen mondanám, hogy annyira azért nem egyszerű a történet, mint amennyire ebből a végletekig leegyszerűsített leírásból kitűnhet, de hazudni csúnya dolog: de bizony, a történet pont ennyire egyszerű.

És mégsem. És mégis. Komplikált ügy ez, mindenestül.

A könyv maga borzasztóan igyekszik meggyőzni arról, hogy ő mennyire realista regény, de igazán. Közben meg mégis kifejezetten naiv és szentimentális és olyasmi, amire a modern kor cinikus gyermeke, aki vagyok, gúnyos lenézéssel ráncolja össze homlokát, hogy “na de azért kedves Gunnar Gunnarson, szóval ez meg már meg mi volt ez?” (Például igencsak gyakori motívum a szívszakadás általi halál, hogy mást ne mondjak.) Csakhogy ez mégiscsak egy jó könyv, legalábbis abban az értelemben jó, hogy van egy története, amit elmesél, és ez a történet van annyira magával ragadó és bájosan kedves, hogy olvastatja magát, és még a modern kor cinikus gyermeke is, aki vagyok, szeretné tudni, hogyan jutnak nyugvópontra ezek a figurák.

Ez a négy férfiember, akik a főszereplőink, alkotják a Borg-nemzetség aktuális továbbvivőit. Borg pedig az az udvarház, amelyben a község “királyai” székelnek, akikhez, mint a mesebeli Mátyás királyhoz, bárki fordulhat nehézsége, panasza idején, és akin a szükség óráján segítenek. Mert, mondja első Örlygur, a gazdagsággal és vezető pozícióval bizony felelősség is jár. És Örlygur sosem habozik egy pillanatig sem, mielőtt magára vállalná a felelősséget, legyen az az öngyilkosság szélére kergetett, ellehetetlenült helyzetű paraszt gyermekkorú leányának magához vétele, az éhezők megsegítése, vagy egy érdekes ügylet folytán a közösség valamennyi lakójának a fűszeresnél felhalmozott hiteleinek kiegyenlítése. Meg ilyenek. Ő egy valódi Borg, egy valódi Borgnak pedig feladata adott esetben istent és megváltót is játszani.

Ormárr, az idősebbik fiú, úgy tűnik, hogy kitűnő folytatása lesz ennek a borgsági hagyománynak. Magának való, békés, csöndes gyerek, akinek szívét szétfeszíti a jóság és erkölcs. Szeret a legelőn éjszakázni a birkák között, szeret elmélyülni a gondolataiban, gyönyörködni a szépségben, és amikor nem bírja tovább a benne felgyülemlett érzelmeket, olyankor hegedül. A fiú ugyanis autodidakta zenei zseni, noha kottát olvasni nem tud, de mégis ösztönösen műveli a zenét – a zene márpedig olyasmi, amit az egyszerű izlandi paraszt bizony nem ért, csak legfeljebb érez, és ártalmatlan hobbinak talál. Ám pont a zene lesz az is, ami elviszi Ormárrt otthonról: Koppenhágába megy, hogy muzsikusnak tanuljon. Szárnyai alá veszi a kor legnagyobb mestere és tíz év alatt olyannyira kikupálja, hogy voltaképpen semmi sem állhat már a világhír és Ormárr közé. Semmi, csak éppen egy kis egzisztenciális válság, ami pontosan az első, mindent eldöntő fellépés közben sújt le szegény fiúra, aki eztán rögtön másnap fülét-farkát behúzva menekül vissza Izlandra, apuhoz.

És Örlygur-apu, ahogy az ilyen esetekben már csak lenni szokott, keblére öleli a tékozló fiút, aki pedig az elmúlt években egy hatalmas vagyont élt fel (amit utóbb egyébként megfizet, hiszen jó gyerek), és végül úgy döntött, nem teljesíti be az ígéreteket, nem váltja be a befektetést.

(Az érdekesség kedvéért elárulom, hogy Ormárr megcsinálja ugyanezt még egyszer: hajózási társaságot alapít, amely kiszámíthatóvá, megfizethetővé és tisztességessé teszi Izland és a környező országok közötti kereskedelmi és személyhajózást. Aztán, amikor ez kiépült, és a cég már menne szépen a maga útján, amikor elkezdene véglegessé válni a dolog, akkor visszalép, a vállalatot átengedi valaki másnak, és hazamegy apuhoz. Itt neki már nincs teendője, most már felépítette azt, amit fel akart építeni, a babérokat learatni, köszöni szépen, nem szeretné. Érdekes fickó.)

(kép innen)

Mi történik mindeközben Ketillel, a másik fiúval? Ígéretesnek tűnik ő is, papnak készül és szíve szerint a közösségért áldozná az életét. Csakhogy a papneveldében korrumpálódik elméje, a többi növendéken látja, hogy nem hisznek ők olyan komolyan a hivatásukban, mint ő hitte, hogy hisznek, nem tombol bennük a jóság iránti vágy, és szegény Ketill szívébe befészkeli magát a mohóság és a hatalomvágy. Ráadásul véletlenül még teherbe ejti odahaza azt a bizonyos fentebb említett befogadott nevelt leányt, majd Dániában villámsebesen feleségül vesz egy másik lányt, akinek viszont szép nagy hozománya van. Aztán hazatér, átveszi a helyi templomot, és éktelen csatározásba kezd apjával és Ormárral, mert… hát, itt nem egészen értem, hogy miért. Valószínűleg azért, mert szerinte ez az eszetlen jótékonyság, amit azok ketten művelnek, nem helyes. A birtokot meg a pénzt egyben kell tartani, és odaadni neki, Ketillnek. Mert csak. Hogy mindenki láthassa, hogy bizony Ketill a bizony gonosz szereplő.

Lesz nagy összecsapás és konfrontáció, bekövetkezik egy újabb szívfakadás általi haláleset, tisztázódik az ifjabb Örlygur apasága (még egyszer: Ketill ejtette teherbe idősebb Örlygur fogadott lányát, akit ezután Ormárr gyorsan feleségül vett, hogy mentse annak becsületét), egy asszony eszét veszíti, egyes félreértések és pletykák félreoszlanak, Ketill pedig nyomtalanul eltűnik, és mindenki úgy hiszi, hogy bűntudatában és szégyenében levetette magát egy szikláról, és lám, olyan gonosz volt, hogy a testét sosem vetette ki az óceán.

Most jön az a rész, amikor elárulom a csattanót: Ketill nem halt meg, hanem új életet kezdett, hogy vezekeljen bűneiért, és bocsánatot nyerjen. Hogy másként fogalmazzak: azon dolgozik, hogy kopogtasson, hátha bebocsátást nyer, és nem csupán a mennyek országába, hanem hogy visszafogadják családjába, hogy ne csak bebocsátást, hanem megbocsátást is nyerjen legalább másoktól, ha magának megbocsátani soha nem is fog tudni. Azt meg nem árulom el, hogy sikerül-e neki, végtére is eddig még csak annyit mondtam, hogy ez egy szentimentális és naiv könyv.

A húsz évben, amelyben Ketill ezzel foglalatoskodik, ifjabb Örlygur is felcseperedik, ígéretes, előítéletmentes, kötelességtudó fiúvá nő, és megpróbál együtt élni azzal a tudattal, hogy az apja a megvetett és gyűlölt Ketill volt, de azért ő mégis rendes, becsületes Borg lesz. Ugyanazt a meccset, amit Ormárr a zenei karrierrel és Ketill a papneveldében fölszedett becsvágyával vívott meg, ő kicsit másként, kicsit talán gyerekesebben rendezi meg, de azért megrendezi ő is. Neki is megadatik a maga, saját jellemének megfelelő beavatási rítusa, ő is felnőtté válik, leküzdi önnön démonait, és a könyv vége azt sugallja, hogy nála is eldőlt, hogy a jó és rossz közötti összetűzésben melyik oldalon is fog majd megállapodni.

Miért meséltem el ilyen hosszasan a történetet? Egyrészt azért, mert ez még mindig alaposan le van egyszerűsítve, másrészt azért, mert nem tudom, hogy tudnék erről a könyvről mindezen alapvető történések ismertetése nélkül beszélni. Harmadrészt pedig azért, mert nincs igazán sokkal több a könyvben az eseményeken kívül. Annyira szépen és magától értetődő természetességgel mesél, hogy fontoskodásnak érzem levonni a tanulságokat.

Bár kissé anakronisztikus a hasonlat, és csupán érzelmi síkon működik, stilárisan és szövegszerkezetileg a legkevésbé sem: engem bizony két íróra emlékeztetett. Az egyikük Szabó Magda, a másikuk Kurt Vonnegut. Mindketten, sőt, Gunnar barátunkat is beleszámítva mindhárman a következőket mondják: az ember olyan állat, amelyik mindenféle szörnyűségeket cselekszik. Nem azért tesz így, mert eredendően gonosz, nem azért, mert örömét leli benne, hanem azért, mert ember, és nem tehet mást. És azt is mondják, hogy mivel a többiek is emberek, ezért a szörnyűségek fájnak nekik, haragusznak miattuk, és akár még bosszút is esküsznek. De annak, aki a mindennapok fölött áll, aki nem részese közvetlenül az eseményeknek, legyen az narrátor (Szabó Magdánál), legyen az olvasó (Vonnegutnál), legyen akár maga az Isten (jelen esetben), nem lehet feladata ítélkezni. Ezeknek a személyeknek a feladata nem egyéb, mint ajtót nyitni, hogyha valaki kopogtat. Megbocsátani, hogyha valaki megbánta a tetteit, úrrá lett önmagán és szeretne jobb ember lenni.

Ez rém patetikusan hangzik, azt gondolom. De ez nem baj, mert ilyen maga a könyv is. Olyasfajta tapasztalat, hogy az ember olvassa, csak olvassa, és simogatja a lelkét, mert kedves, egyszerű, lineáris, jóindulatú és… szabad ilyet mondani? Hadd legyen szabad: cuki. Ez egy nagyon cuki könyv.

Gunnar Gunnarson
Kopogjatok és bebocsátást nyertek
(1912-1914)
Magyarul: Béta, 1944
342 p.
Fordította: Nádass József