Állíthatnám, hogy minden simán és zökkenőmentesen zajlik, hogy minden olyan, ahogy a nagy könyvben meg van írva, és így tovább. De volna vajon bárki is, aki ezt elhinné nekem? Remélem, hogy nem: aki ismer annyira, hogy legalább a blogomat olvassa, az pontosan tudja, hogy ahova csak megyek, sorakoznak a buktatók. Na és? Ez így van rendjén.

Nem merném kijelenteni, hogy nem voltam lámpalázas, mikor elindultam a Könyvfesztiválra. Kicsit szerencse, hogy a vásárközpont nagyjából három perc sétára van csak a szállásomtól, ennyi idő ugyanis ahhoz sem elég, hogy megfutamodjak. De ami nyitás előtt öt perccel a vásárcsarnok előtt fogadott annyira megdöbbentett, hogy még fényképezni is elfelejtettem. A bejárat előtt hosszabb sor állt, mint annak idején három, vagy akárhány évvel ezelőtt a Harry Potter utolsó kötetének megjelenésekor. Ami azért nagy szó. Hű.

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy sokkal hamarabb elfogyott a sor, mint akkor, évekkel ezelőtt, pedig akkor se tartott szörnyen sokáig. A britek nagyon értenek nemcsak a sorban álláshoz, hanem a sorok hatékony feldolgozásához is, eltekintve attól, hogy engem például nem sikerült feldolgozniuk, ugyanis valami nem volt jó a belépőmmel. És nem, nem az, hogy “traslator” szerepelt rajta, hanem a vonalkóddal. Azt mondta a kedves fiatalember, hogy menjek csak be, és majd intézzem el.

Úgyhogy bementem, és annyi embert láttam, amennyit talán még soha életemben.

Ha ez nem volna rémisztő már önmagában is, akkor is rémisztő belegondolni, hogy ez a huszonháromezer ember (nyilván nem volt jelen mindenki első nap nyitáskor, de nem is ez a lényeg) mind a könyvszakmában dolgozik. Mindegyikük abból él, vagy abból akar élni, hogy könyveket ír, szerkeszt, fordít, ad ki és el. Mindannyian annak a nagyon nagy családnak a tagjai, mint én. Teljesen mindegy, hogy mennyire jelentős vagy jelentéktelen tagok. Ha nem lettem volna halálra rémülve a tömegtől és attól, hogy nekem most valamit csinálnom kéne, de mégis mit, azt hiszem, valami nagy megvilágosodás ért volna és feloldódom a mindenségben. Nem így történt, hanem gyorsan kitaláltam magamnak valami teendőt: megjavíttatni a kitűzőmön a vonalkódot.

Elég vicces egyébként, hogy mindenkin fel van tüntetve a neve, a pozíciója, az országa, és a vonalkódja. Kivéve rajtam, mert én elrejtettem a pulóverem szárnya alá a ‘traslator’ felirat miatt.

Hogy egy nem különösebben érdekes történetet rövidre fogjak, elmondom, potom öt ember megkérdezése és jelentős dadogás után nyomtattak nekem új kitűzőt, és mivel halálmegvető bátorsággal megkérdeztem, lehetne-e javítani az elütést, azon már ‘translator’ szerepel, és ez olyan boldoggá tett, hogy már nem takartam el a pulóveremmel. Továbbá a biztonsági őröket is boldoggá tette, mert ennek már jó volt a kódja is.

És itt álltam újra azzal a problémával, hogy akkor most mégis, mit csináljak? Nyilván beszélgetnem kellene emberekkel, de kikkel és miről? Hogyan szokás ilyenkor megközelíteni valakit? Mit kell mondani? Hogyan derítsem ki, mégis, mi a “legklasszabb könyv” az egész vásáron? Mi ennek a protokollja? Rájöttem, hogy fogalmam sincs, és hogy talán jó lenne odamenni valakihez – bárkihez – és megkérdezni tőle, hogyan és miként szokás ezt csinálni, és hogy ő mit művel itt, de ehhez természetesen nem volt bátorságom.

Többször körbesétáltam a terepet, mire nagyjából lett róla fogalmam, hogy mi hol van, hogy merre vannak azok a – jobb szó hiányában – termek, ahol azok a szemináriumok lesznek, amiket kinéztem magamnak. Megkerestem mindenféle híres cégeket: Penguin, Harper, az a másik H-betűs, amelyikbe a Hodder is tartozik, Bloomsbury, és most csak azért sem jut több az eszembe, megnéztem az egyetemi kiadókat, és így tovább. Megfigyeltem, hogy az ő pavilonjaik úgy festenek, hogy ki van téve ugyan mutatóba néhány könyv, de inkább plakátok vannak, valahol  főznek kávét, és sok-sok-sok-sok, de igazán rengeteg sok asztalnál ülnek emberek, és komoly képpel tárgyalnak.

A kisebb kiadók több könyvet vittek ki és kevesebb plakátot. És általában csak két-három asztaluk és emberük van. A könyvek elejére ragasztanak egy vonalkódot, és amikor valaki arról kérdez, azt szokták beolvasni, és onnan olvassák le, hogy melyik jogok szabadok, mik nem, meg ilyeneket. (Ezt kémkedéssel derítettem ki.)

És amikor ezt már mind tudtam, akkor rájöttem, hogy nekem ez mára bizony elég volt. Nem sok hasznosat végeztem, bár kaptam a kínaiaktól egy gyönyörű könyvjelzőt (kárpótlásul, amiért kis híján lekaratézott egy nyolcvanéves bácsi), és szert tettem egy LBF vászonszatyorra. Így aztán megkerestem a legközelebbi térképet, és elkezdtem vizsgálni, hol a kijárat. (Nem voltam benne biztos, hogy ki lehet-e menni a bejáraton vagy sem, de igen.)

És mi történt a térképnél? Na mi? Természetesen az, hogy nem fértem oda, mert ketten nagyon hevesen vitatkozva és mutogatva elállták az utat. Arról folyt a párbeszéd, hogy hol vannak az oroszok, lehet-e ennyire kicsi pavilonja a díszvendégeknek, és miért nincsenek ott, ahol a térkép mutatja. Ezt onnan tudom teljesen pontosan, mert magyarul beszéltek. Úgyhogy erőt vettem magamon, elkísértem őket az oroszokhoz, és út közben beszélgettünk egyet. Kicsit vicces volt, na.

És arra jutottam, hogy ez már csaknem hasznos dolog volt: olyan emberekkel találkoztam, akikkel talán még találkozom újra az életben.

Úgyhogy ezek után tényleg leléptem és otthagytam a könyvvásárt, azzal, hogy úgyis megyek majd még vissza.

Bár eszem ágában nincs felvágni, tény, hogy már mindenféle arcát láttam Londonnak. Ezt, amit most mutat, még soha. Tavasz van, minden virágba borult, pálmafák és tulipánok mindenütt. Néha egészen el kellett gondolkodnom, hogy most melyik országban is vagyok. Gyönyörű, szikrázó napsütés egész nap. Ha sikerült Londonban napszúrást kapnom, visongani fogok, annyira nevetségesnek találom.

Megfigyeltem egy másik fontos dolgot is Londonról: vasárnap egy csomó dolog zárva tart. Nem a parkok, természetesen, de például a nagy élelmiszerüzletek vagy ki se nyitnak, vagy 11-től délután 4-ig. Amikor reggel elindultam világot látni, sehol sem tudtam amerikai mogyorót venni a mókusoknak. És érdekesnek találom, hogy egy London kaliberű város ezt megengedheti magának, míg Budapesten megállna az élet a plázák nélkül, és hogy kedves kacarászással illik tudomásul venni a kereskedők szabad vasárnap utáni sóhajtozását. (Mogyorót venni aztán sikerült délután, igaz, nagyjából háromszor akkora csomagot, mint amekkorát szerettem volna, de ennél nagyobb bajom ne legyen. Mert a mókusokat mindenképp etetni kell, ez csak természetes és magától értetődő.)

Nem sok tervem volt, mikor reggel elindultam. Először azon agyaltam, hogy kipróbálom, mekkorák valójában a távolságok London egyes részei között, és sétálok. Sétáltam is jó sokat, alaposan lekoptattam a lábamat, és ez jelen esetben szó szerint értendő: mindkét zoknim kilyukadt. De azért azt valamikor déltájban beláttam, hogy a sétálás nem annyira célravezető, és beszereztem egy Oystert, ami jelen esetben nem osztriga, hanem egy kék mágneses kártya, ami metróbérletként funkcionál. Végtére is Londonban metrózni is jó.

Hogy merre jártam? Bejártam a zöldeket, ha nem is az összeset. Voltam a Hyde Parkban – rengeteg a madár, láttam mindenféle gémeket meg kacsákat meg egyebeket. Aztán a Kensington Gardenben is, ahol szintén madarakat láttam, bár többnyire galambokat, meg Pán Péter szobrot. Aztán jártam a St. James Parkban, ahol végre-valahára találkoztam mókusokkal is, igaz, talán ha hármat láttam összesen. Talán a sok ember rémítette meg őket, mert tényleg iszonyatos tömeg volt.

Ezúton is javaslom mindazoknak, akik magyar szót szeretnének hallani, hogy látogassanak el a St. James Parkba. Azt gondolom, hogy nem magyarok voltak ott a legtöbben – valami ifjúsági olimpia zajlik éppen, és mindenütt a mexikói delegációba botlottam -, de az biztos, hogy ők a leghangosabbak.

Ezen felül jártam még a belvárosban, Trafalgar tér (nem működnek a szökőkutak, pedig nyelvet akartam ölteni rájuk, bár hogy miért, az jobb, ha az én titkom marad – nem működött egyébiránt a Diana hercegnő emlékére épített szökőkút sem, bár arra azért nem öltögettem volna a nyelvem amúgy sem), Big Ben, és ami ide tartozik. De ott annyira rengetegen voltak, hogy sietősen elmenekültem. Félelmetesen sok ember. Brr.

Ha valaki olthatatlan vágyat érez ízléstelen Prince William + Catherine Middleton = Royal Wedding ajándéktárgyak birtoklására, szóljon bátran, minden sarkon van belőlük. Még rém ronda konyharuhát is láttam. Ellenben ha valaki ízléses ajándéktárgyakat szeretne ugyanezen témában, az legyen szíves és felejtse el sürgősen. Olyasmi nem létezik. Vagy ha mégis, akkor az már vagy mind elfogyott, vagy nagyon eldugták, vagy azért dugták el nagyon, mert megfizethetetlenül drága. De én azt gyanítom, hogy egyszerűen nem létezik, és kész.

Találkoztam még Paddington macival a Paddington pályaudvaron (el van dugva szegénykém, talán a pályaudvar felújítási munkálatai miatt), és nagyjából két órán át bolyongtam a Regent’s Parkban, amíg megtaláltam a Primrose Hillt, ahonnan elvileg kiváló kilátás nyílik a városra, és egyébként tényleg. Csak hát ott is iszonyatosan sokan voltak, én pedig már annyira fáradt voltam, hogy nem nagyon bírtam másra gondolni, csak arra, hogy milyen jót fogok aludni.

Eléggé aggódtam is, hogy megint olyan randalírozás lesz éjszaka, mint tegnap volt, de hála az égnek vagy csönd volt, vagy olyan fáradt voltam, hogy föl se ébredtem rá. Akárhogy is, kialudtam magam, mondjuk, megreggeliztem, és most még mérsékelt, de fokozódó lámpalázzal nézek a Könyvvásár elébe. Végtére is soha az életben nem voltam még ilyen helyen, és fogalmam sincs, mihez kellene kezdenem magammal… de azt gondolom, hogy mivel a helyszínt már megtaláltam tegnap, nagy baj nem lehet. Már csak arra kell rávennem magam, hogy bemerészkedjek, és akkor a nehezén már túl is leszek.

Délután pedig várnak a mókusok, vagy a National Portrait Gallery, vagy a Játékmúzeum vagy a Tate Modern. Vagy a Waterstones könyváruház kettőt fizet hármat kap akciója. Vagy valami egészen más. És azért az se lesz éppen rossz.

Kicsit úgy érzem, hogy London az enyém, hogy visszajöttem az én Londonomba. Ami valószínűleg kifelé, ha az ember nem én, nagyon önzőnek, sőt, egyenesen ostobának tűnhet. De szó sincs arról, hogy birtokolni akarnám a várost, egyszerűen csak magaménak érzem. Bámulok ki a szobám (hálókamrám) ablakán, egy teljesen érdektelen kis utcára, és nem győzök betelni vele.

London. Az enyém. Most egy pár napig mindenképp az enyém. Hamarosan neki is indulok, hogy meghódítsam, de egy kicsit még üldögélek itt. Nemrég reggeliztem, kicsit még emésztek. Na meg kitalálom, merre tovább.

Annyira hirtelen jött ez az egész utazás, hogy nem volt alkalmam mindent eltervezni. (Nemhogy mindent, igazából semmit.) Ami elvileg jó, mert spontán meg minden, de azért egy kicsit rossz is, hogy nem az én kezemben futott össze minden szál. De azért jó, alapvetően, természetesen nagyon is jó. Csak most nem tudom, mit csináljak.

Menjek el a Tate Modernbe és nézzem meg újra a Rothko-szobát? Az messze van, azzal egy fél napom elúszik, és nincs olyan sok szabadidőm. Ráadásul elvileg ma szép idő lesz, ha most még kicsit hűvös is van. Kimehetnék Greenwichbe, ami legalább kültéren van, de nagyon messze, az akár az egész napot igénybe veszi. És ott már voltam is, bár valóban remek. És kimehetnék az állatkertbe is, de ott most a tavaszi szünet miatt csúcsidőben jellemző jegyárak vannak, és annyi pénzem azért nincs. Elmehetnék a Portrait Galleryt megnézni, mert ott még nem voltam, és nincs is olyan messze. A játékmúzeumot meg akartam nézni legutóbb, és az nem is volna rossz, de nincs nyitva vasárnap. És megint csak a szép idő… talán nekiindulok a Hyde Parknak, lövöldözök mókusokra fényképezőgéppel, sétálok és örülök. Ez se volna rossz. Nem tudom, az útikönyvem se mond valami sok okosat.

Tegnap este, mikor megérkeztem, nem tudtam már semmit se kiélvezni. A fülem nagyon rosszul viseli a repülőzést, illetve leginkább a leszállást, fájt a fejem, szomjas voltam és leginkább nyűgös. Mindenféle nagyon okos gondolataim voltak az utazásról meg a repülésről, de ezek szerencsére azóta elvesztek valahol a fejem útvesztőjében. Nem gondolom, hogy nagy kár lenne értük. Akárhogy is, éppen csak bezuhantam az ágyba – nagy kráter van a közepén, úgyhogy elég rendesen bele lehet zuhanni -, aztán aludtam.

Egyszerre többnyire fél órát.

Nagyon hangos emberek laknak itt. Mindenféle idegen nyelveken ordítanak egész éjszaka. De nem baj, most már minden jobb. Most kicsit még rendet rakok (mindent vissza a bőröndbe leginkább), bezárom a laptopot a biztonságos szekrénybe, és megyek világot látni.

Így lesz a legjobb.