És akkor nekivágtam a világnak, és a világ azt mondta, hogy “Szia, hogy vagy?” és én kis gondolkozás után azt feleltem, hogy “Köszönöm, megvagyok”, és akkor ő csóválta egy kicsit a fejét, és megkérdezte, hogy “Mit szólnál hozzá, ha azt a ‘megvagyok’-ot feljavítanánk egy ‘egész jól’-ra?” és én azt mondtam, hogy “Részemről mehet.”
És akkor ekképpen cselekedtünk.
Arra lettem figyelmes, ahogy a mai napot az elmémbe zárt bambulással töltöttem, hogy mindenféle remek dolgok köthetők a Könyvhéthez, holott sok-sok évig meggyőződéssel állítottam, hogy a Könyvfesztivál sokkal jobb ünnep, mint a Könyvhét. Nem tudom pontosan, hogy ez mikor fordult meg nálam, és azt sem, hogy miért, bár meglehet, hogy a remek dolgoknak is van hozzá némi köze, meg annak is, hogy a Könyvfesztivál a Kongresszusi Központból a Millenárisra költözött. Akárhogy is:
A 2005-ös Könyvhéten ismerkedtem meg azzal a kiadóval, akiknek azóta fordítok. Akkor dolgoztunk először együtt – pénztárgépet püföltem, ez volt az első munkaköröm -, és annak ellenére, hogy mennyi eszem volt akkoriban (nem sok), még mindig szóba állunk.
A 2006-os Könyvhéten tettem szert az első dedikált Kiss Ottó kötetemre, ami egyébként a Javrik könyve volt. És akkor még nem is voltam benne biztos, hogy ez a könyv nekem kelleni fog.
És végezetül a 2010-es, tavalyi Könyvhéten lettem munkanélküli. Csütörtökön dolgoztam utoljára, és pénteken léptem ki. Ha Könyvhétben számolunk, most volt tegnap egy éve, hogy otthagytam őket. Ha ragaszkodunk a dátumokhoz akkor csak ma. Igazság szerint talán mérleget kellene állítanom, és megfigyelni, hogy érdemes volt-e, de ma jobb, ha nem mérlegelek semmit.
És ha az lenne a célom, fel tudnék idézni mindenféle emlékeket mindenféle másik Könyvhetekről is, de az nem olyan fontos, csak nekem. Ezek azért érdekesek, mert első alkalmak, mindegyik valaminek a kezdete volt, valami olyasminek, ami alapvetően pozitív (a munkanélküliség nem, de az anélkül a munka nélkül lét igen) és még mindig tart. De ám legyen, a rend kedvéért. Ezek nem évfordulók, nem jelentős, sorfordító események, csupán emlékek:
A 2003-as Könvhéten ismertem fel először, hogy a Könyvhétre az olvasni szerető emberek járnak, és hogy ez egy olyan közösség, ahova beletartozom, és hogy valahová tartozni jó.
A 2004-es Könyvhéten érettségi felkészülés helyett csöveztem, és talán akkor voltam kinn először egyedül, de ebben bizony nem vagyok teljesen biztos.
A 2006-os Könyvhéten randiztam a Hosszúval, akit akkoriban A Magas Jóképűként aposztrofáltam, és aki ráutaló magatartást tanúsított. Később cukrászdáztunk és metróztunk is, amelyek közül az utóbbit a mai napig rendszeresen űzzük. Összességében elég kellemes volt.
A 2007-es és a 2008-as Könyvhetekről alig őriz valamit a krónika, ugyanis végigdolgoztam őket. És nem ám kinn valamelyik standon, hanem benn a boltban. Biztos, hogy legalább kinéztem egy-egy napra (valószínűleg hétfőn), de nagy találkozásokra nem volt alkalom.
A 2009-es Könyvhéten történt először, hogy a régi munkahelyemen komolyan vettek annyira, hogy kiküldtek árulni a standra.
És azt tudjátok-e, hogy az idei a 82. Ünnepi Könyvhét, és hogy nekem a 82 a kedvenc számom?
Azt hiszem, több nincs. Mind a három teljesen jó dolog. Önmagában bármelyik feldobná bármelyik napomat. Sőt.
Most tessék elképzelni ehhez azt a helyzetet, hogy a mai napomat még együttvéve sem tudták igazán feldobni.
Kevés dologtól érzem mostanában jól magam. Ez itt pont egy ilyen dolog, ásító néni ide vagy oda.
Van egy olyan meglehetősen erős sejtésem, hogy az én év végi (év eleji) statisztikáim az ég világon senkit sem érdekelnek rajtam kívül, de ez, szokás szerint nem gátol meg abban, hogy le is írjam őket. A helyzet az, hogy ha az ilyesmi elegendő volna ahhoz, hogy eltántorítson, akkor még kevesebbet írnék, mint egyébként. Az meg aztán kinek jó? Azoknak, akiket úgysem érdekel, úgyis mindegy, nekem pedig rosszabb. Így.
A helyzet az, hogy tavaly is összeolvastam mindenféle dolgokat. Olyasmiket is, amikre már abszolút nem is emlékszem. Még akkor sem feltétlenül, mikor elolvasom, hogy milyen jegyzeteket fűztem melléjük. 2009-re finomítottam kicsit a táblázatomon, már nemcsak nyelv és terjedelem szerint vannak csoportosítva, hanem bontottam műfaj szerint is (próza, vers, non-fiction), illetve a szerző nemzetisége szerint szintén. Újdonság továbbá, hogy az év elején 10-es skálán osztályoztam minden könyvet, de mikor sokallni kezdtem a lehetőségeket, váltottam az Amazonon is használt ötös skálára (Loved it, Liked it, It was OK, Didn’t like it, Hated it). Új dolog volt még továbbá, hogy nyitottam új irányokba is, nevezetesen a kortárs (és nem kortárs) magyar irodalom, a nem angol-vagy-amerikai irodalom, a nem-ifjúsági irodalom, és a novellák felé, és igyekeztem a non-fiction (tudományos / ismeretterjesztő / dokumentum) arányát növelni az elmúlt évekhez képest. Ehhez tegyük még hozzá azt az adatot is, hogy a munkahelyre való ingázás a napi szűk egy óráról napi bő két és fél órára növekedett, és azt is, hogy nem csak a buszon szoktam olvasni.
Így kaptam azt a megdöbbentő számadatot, hogy a 2009-es évben 40692 oldal nyomtatott szöveget olvastam, és ebben nincs benne mindaz, amit nem fejeztem be, és ezért nem került bele a nyilvántartásba (kapásból három ilyen jut eszembe, de lehet, hogy van több is – Melissa Anelli: Harry, a history – Szomory Dezső: Gyuri – Angela Brazil: The youngest girl on Fifth – nyugodtan hozzá is adhatnánk tehát még nagyjából 200-at az egyenleghez, csak éppen az már nem oszt, nem szoroz). Nem tudom, hogy mi az országos átlag, de nem tudom, hogy a napi átlagos 112 oldal (legalacsonyabb novemberben: 18,9 – legmagasabb augusztusban: 175,6) elolvasása mennyire számít normálisnak, soknak vagy kevésnek. Ezt az oldalszámot 146 regény, 23 non-fiction könyv, 12 verseskötet és 441 novella tette ki (ennek túnyomó része 19 kötetben, meg néhány másik elszórtan).
Új fejlemény: a 181 monográfiából kereken 150 olyan, amit nem olvastam még korábban, és a novelláskötetek közül is csak egyet (Kurt Vonnegut: Majomház).
Ami még bizarr: az idei 200 könyvből 46 esik abba a kategóriába, amit úgy nevezek, hogy “meghalós könyv”, azaz a fő témája vagy a halál, vagy a főszereplő meghal benne, vagy a főszereplőhöz egy nagyon közel álló valaki meghal benne, vagy a cselekménye a haldoklás, esetleg a halál utáni élet. Ez durván minden negyedik könyvet jelenti arról nem is beszélve, hogy közben írtam is egy ilyent, amiből le lehetne vonni azt a következtetést, hogy ezért vagyok ennyire depressziós mostanában, de ez a következtetés hibás, ugyanis imádom a meghalós könyveket.
Az idei kedvenc (legtöbbet olvasott) szerzőim a következők: Kiss Ottó (11 kötet, két ismétléssel) Meg Cabot (8 kötet), Astrid Lindgren (7 kötet). A dobogóról lemaradtak Madeleine L’Engle, Henning Mankell és Raana Raas (4-4), hatan állnak holtversenyben ötödikként 3 kötettel, és húszan osztoznak a 2 pontot érő hatodik helyen. Ha valakit érdekelnek a pontos nevek, keressen meg, és szívesen megosztom vele.
Oldalszámok tekintetében az összesített rangsor kicsit változik, a TOP 10 a következőképpen fest: Meg Cabot (1851), Raana Raas (1651), Kurt Vonnegut (992), Madeleine L’Engle (980), Astrid Lindgren (942), Darvasi László (902), Kiss Ottó (868), Henning Mankell (815), Berg Judit (789) és C. D. Payne (785). A 11. helyen álló Takami Kósun azért méltó említésre, mert ő ezt a 738 oldalt, az egyetlen Battle Royale kötetével érte el, ami – nem meglepetésre – a leghosszabb könyvem volt az idén. Az utolsó helyezést egyébként Molnár Ferenc érte el, összesen 1 oldallal :) Az ominózus oldal a Könyvember c. novelláskötetben szerepelt, cím nélküli töredék.
A regények átlagosan 201 oldal hosszúak voltak, a novellák pedig 9.
Novellát, tárcát, és egyéb kisprózát legtöbbet az idén Darvasi Lászlótól/Szív Ernőtől sikerült (3+34 db), a következő versenyző Kosztolányi Dezső (28), Kurt Vonnegut (26), P. G. Wodehouse (20), Kiss Ottó (16), Thury Zoltán, aki számomra az idei év egyik legnagyobb felfedezése (15), Karinthy Frigyes (12), és megosztottan Heltai Jenő, Márai Sándor és Móricz Zsigmond (10).
Nemzeti hovatartozás szerint 59 könyv származott az Egyesült Államokból, 48 volt magyar, 30 brit (beleértve az ír és skót szerzőket is, walesivel nem volt idén dolgom), 12 svéd, 8 német, 5 ausztrál és 5 norvég, 4 kanadai és 4 francia, 2 japán, és egy-egy finn, olasz, dél-amerikai és svájci. Amennyiben tudok összeadni ez összesen 181 tétel. A novelláskötetek csaknem mind magyarok, eltekintve három amerikaitól (Vonnegut, Bradbury és egy antológia) és három brittől (két Wodehouse és egy Wilde).
Magyarul 147 könyvet olvastam, angolul 34-et. Az angolok átlagosan 8 oldallal voltak hosszabbak, mint a magyarok. Négy olyan szerző volt, akit két nyelven is olvastam: Meg Cabot, Astrid Lindgren, Kurt Vonnegut és Nick Hornby.
A 181 cím közül 23 volt non-fiction, témájukat tekintve az alábbiak: könyvekről, irodalomról, írásról és olvasásról szólt 9, életrajz, útleírás vagy napló volt 6, ebből az egyik egy macskáról szólt, nemzetszociológia 3, az Antarktiszról 2, a fennmaradó három tétel pedig fizika, pszichológia és halál. A versek között nincs ennyi variáció: valamennyi kortárs magyar gyereklíra volt.
A leghosszabb könyv az idén, mint említettem volt, Takami Kósun: Battle Royale (738) volt, a leghosszabb angol nyelvű Meg Cabot: The Princess Diaries 10 (384), és a leghosszabb non-fiction Mark Twain: Önéletrajz (398). A legrövidebb az idén Kiss Ottó: Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután (32), angolul Astrid Lindgren: Lotta says ‘no’! (56), a legrövidebb non-fiction pedig Dobos Éva: José Rizal – írói arckép (48). A leghosszabb novella (kisregény?) Szív Ernő: A berlini fekete füzet volt (78), a második leghosszabb pedig Déry Tibor: Vidám temetés (54). A legrövidebb a már korábban említett egyoldalas Molnár Ferenc.
A novellákat három fokozaton osztályoztam, (vagy semmi, vagy + vagy ++), a komplett könyveket pedig egyszer egy 10-es skálán, később pedig 5-ösön. Az év végi átlag 7,75 és 4,05 volt, azaz összességében a legtöbb könyv tetszett. És, ami a legszebb, hogy ha ezt az adatot súlyozzuk az oldalszámokkal, akkor is 7,73 illetve 4,12 az eredmény, azaz elég egyenletesen, hossztól független is szeretem, vagy utálom a könyveket.
Mára végezetül álljon itt a lista azokról a novellákról, amik ++ minősítést kaptak, és azokról a regényekről, amik az egyik skálán 10, a másik skálán 5 pontot értek el, ezek ugyanis olyanok, amiket tényleg szívből tudok ajánlani bárkinek, igaz, egy részüket csak azoknak, akik szeretik a “meghalós regényeket”:
A novellák
A regények