Címke: kiss ottó

Békéscsaba retrospektív

Közzétéve Szerző:
Válasz

Arról már futólag tettem említést – a füzetembe irkált sok bölcsességet is megosztottam a néppel -, hogy a múlt hétvégén, vagy talán két héttel ezelőtt, szóval valamikor a közelmúltban nekivágtam a világnak, de legalábbis a MÁV Zrt. hathatós segítségét igénybe véve utaztam egyet.

Hogy ezt az utazást milyen megfontolásból ejtettem meg, nos, ezt egyelőre még fedje jótékony homály. Még kicsit lubickolok ugyanis az élményben. Ez az oka nagyrészt annak is, hogy eddig nem írtam róla. (A másik a lustaság.) Értek kisebb-nagyobb megrázkódtatások, történtek kalandok. Történt utólagos kompenzáció, és végeredményben nem elég, hogy alapvetően jól mulattam és meglehetősen jól éreztem magam, továbbá egy elefántnak elegendő boldogsághormon termelődött a szervezetemben, de még anyagilag se jöttem ki rosszul belőle (ugyanis a családi szeretet egy hirtelen fellángolásában valaki több pénzzel kívánt hozzájárulni a költségeimhez, mint amennyibe nekem az egész került.)

Szép, hosszas, barokkos körmondatot sikerült alkotnom. :)

Békéscsabáról az alábbi dolgot kell tudni: nagyon-nagyon erőlködött, hogy ne szeressem meg, hogy ne tegyen a kedvemre, de végül mégsem járt sikerrel. Pedig igazán igyekezett.

Békéscsaba az a fajta város, ahol az élet szombat délben megáll, és egészen hétfő reggelig nem indul újra. Nagyon nehéz nem szeretni egy olyan várost, amelyik így viselkedik. Nyilván sokkal jobban értékelném, ha ott laknék, mert nem volt kifejezetten turistabarát megoldás, de mindenképp értékeltem. Becsülendő.

Van a kihalt sétálóutcának némi bája. Továbbá vannak verebek is, amiket Pesten egyre ritkábban látni. A verebeket pedig egyszerűen imádom.

Isteni szobrokat is láttam, részint a sétálóutcában, részint a víz – nem merem megnevezni, mert fogalmam sincs, hogy Kőrös volt-e, és ha igen, akkor melyik, vagy valami holtág, vagy ki tudja, miféle víz folyik, vagy áll Békéscsabán – partján. A változatos állatvilágot a verebeken kívül még egy népes kacsakolónia és egy barátságos alaptermészetű kiscica képviselte.

Mégsem volt könnyű ezeknek a pozitív ingereknek örülni. Amint megfogalmaztam magamban valami szépet, mindig közbejött valami. Megvan az a rossz tulajdonságom, hogy fejben blogolok, még akkor is, hogyha az adott történést soha, de soha nem fogom leírni, de valószínűleg még elmesélni sem. Ahogy az olvasási szokásaimat kicsit megváltoztatta az, hogy listát vezetek az elolvasott könyvekről, illetve értékelem őket, és éppen emiatt sokszor már olvasás közben el kell döntenem, hogy tetszik-e nekem az adott könyv, vagy sem (és ha nem, akkor miért is olvasom végig); valahogy megváltoztatta a krónikálási kényszer és szokás azt is, ahogy az életemet élem. Mert fejben folyamatosan közvetítem a történteket. (És még el se meséltem, hogy micsoda perverz ötletem támadt a krónikákról… majd máskor.)

Szóval sétáltam, konzultáltam a térképemmel, ötszáz fok volt, ömlött a víz a hátamon, de én halált megvető bátorsággal trappoltam a kollégium felé, ahol szállást foglaltam. (A szállásról majd később). Már a vasútállomásnál kisebb konfrontáció ért, két veszekedő asszony termett előttem, és mintha azt kívánták volna, hogy tegyek közöttük igazságot, a két fülembe ordítoztak. Elmenekültem. Utána tettem azt a megfigyelést, hogy vannak verebek, és hogy minden bolt be van zárva, és hogy ezek a dolgok így együtt milyen kellemesek.

Aztán leszólított egy valamilyen jótékonysági csomagot, képeslapot, újságot, ki tudja mit áruló fiatalember, és mikor egy udvarias “köszönöm, nem”-mel elhárítottam a közeledését, válogatott gorombaságokat kiabált utánam.

“Jól van, te Békéscsaba” mondtam magamban. “Nem könnyíted meg a dolgom, de én juszt is szeretni foglak, mert ez egy jó kaland.”

Ezzel a meggyőződéssel utaztam ugyanis el, hogy ez egy Határozottan Jó Kaland lesz. És Jó Kis Fennforgás is, úgy mellesleg. Ám, sajnálatos módon mindezen dolgoknak a beigazolódása kicsit még váratott magára. Egészen annyit, ameddig minden cuccommal megterhelve végiggyalogoltam a városon, elhaladva Múzeum, Emlékház, Kórház, Csecsemőmentő Inkubátor, Benzinkút és mindenféle közigazgatási intézmények mellett, egészen addig a helynek, ahol a szállásomnak kellett (volna) lennie.

Igazából már a legelején gyanakodnom kellett volna. Meglehetősen sokféle helyre utaztam már pályafutásom során, többnyire hűséges Nyúlkutyám társaságában, és általában a szállást kiválasztani és lefoglalni minimális energiabefektetésbe került. De nem most! Többszöri telefonhívásomra sem reagált senki: mindösszesen egyszer sikerült élő, eleven embert telefonvégre kapnom, aki viszont azt mondta, hogy ő nem tud szállásügyben semmit sem mondani, de kapcsol valakit, aki igen – a kapcsolt mellék viszont foglalt volt. A további próbálkozásaim, csak úgy, mint az előbbiek azzal a kellemetlen esettel zárultak, hogy a kedves géphang biztosított róla, hogy senki, de senki nincs, aki ezt a telefont felvenné, ha akarom, billentyűzzem be a hívni kívánt mellék számát (de nem ajánlottak opciókat, így mindenféle kombinációkkal próbálkoztam), de legjobb lenne, ha inkább megpukkadnék, és békén hagynám őket.

Megpukkadás helyett írtam egy e-mailt, amire egy napon belül – igaz, több részletben – érkezett válasz, hogy a foglalásomat rögzítették, várnak szeretettel, ennyi pénzt kell majd fizetnem, és hogy jobban oda fognak figyelni a telefonra. Egy szóval nem említették a kerítést szögesdróttal a tetején, rajta a táblával, hogy “az iskolacentrum területére belépés csak engedéllyel”, se azt, hogy az ég világon senkit sem fogok ott találni, se azt, hogy van valami titkos jelszó, vagy egy titkos személy, vagy egy meghatározott napszak, amikor oda kellene érkeznem, hogy ne a kísértetvárost találjam ott.

Ilyet még egyikünk se pipált, se a Nyúlkutya, se én. Ugyanis ott bolyongtunk a világ végén, lesétáltunk a térképről is, és sehol senki. Néma csönd és hullaszag. Nem volt portás, úgyhogy egy darabig beóvakodtam az elkerített területre, de egyik épület se nézett ki úgy, mint amiben bárki tartózkodik. A recepció nem vette fel a telefont.

Úgyhogy, miután vagy fél órát ott töltöttem, a telefonomról csordogált el a pénz és az akkufeszültség, megelégeltem a dolgot, és visszatrappoltam a belvárosba, el a benzinkút, a közigazgatási intézmények, az inkubátor, a kórház, az emlékház és a múzeum mellett, el az összes templomok között, és néztem, hogy vajon van-e olyan hely, ahol elalhatok, vagy kénytelenség lesz a vasútállomáson csövezni.

Végül szállodában kaptam szobát, patkánylyuk éppen nem volt üres, de egyágyas szoba igen, volt zuhanyozó és ágy (sőt, másnap reggeli is), és akkor délután, megviselt idegállapotban, és átázott ruházatban pontosan erre a kettőre vágytam mindennél jobban. Még ha ezért a többszörösét is kellett fizetni annak, amennyit terveztem.

Viszont – Békéscsaba javára legyen mondva – ezzel a kalanddal a megpróbáltatásaimnak a végére értem. Innentől indultak a nagyon jó dolgok. Az első nagyon jó dolog az volt, hogy lefürödtem és aludtam egy órát, de az sincs kizárva, hogy kettőt. Aztán az este során még válogatott kiváló dolgok is történtek, de ezekről majd később*, mert, mint már korábban említettem volt, kicsit még lubickolok az élményekben.

És egyébként se volna tisztességes a kollégium balfogását a város számlájára írni. Kicsit bánt, hogy talán ők is tényleg vártak engem, de ha így is volt, nem egészen tették ezt világossá. Mindenesetre azt egy életre megjegyeztem, hogy szállást ennél okosabban és elővigyázatosabban kell foglalni. Például meg kell kérdezni, hogy mi a helyes eljárás, amennyiben szögesdrótba és belépést tiltó táblákba ütközöm.

Másnapra szerencsére elmúlt az éjjel tomboló vihar. A Nyúlkutya meg én úgy láttuk jónak, hogy elfogyasztjuk a szálloda kínálta reggelit – rajtam kívül még egyvalaki volt a nagyjából ötven emberre méretezett étkezőben, de únos-untalan összeütköztünk kínos nevetgélések közepette -, és aztán lelépünk. Reggel fél kilenc se volt még, és az első vonat, ami alkalmas volt a hazatérésre egy óra környékén indult. Gondoltam, pár órát csak eltapsolok különösebb nehézségek nélkül.

Tévedtem. Mindenféle helyeket találtam, ahol teljesen jól leülhettem volna elmélkedni, ha nem szakadt volna egész éjjel az eső, és nem lett volna minden csurom víz. Így kötöttem ki előbb egy cukrászdában, később pedig a Csaba Center nevű plázában, ami az egyik legnagyobb élményem volt egyébként. Nem azért, mert plázacica volnék, hanem azért, mert a Csaba Center pontosan olyan, amilyennek egy bevásárlóközpontnak lennie kell. A legtöbb bolt vasárnap vagy ki se nyitott, vagy bezárt délben, a fölső szinten Galéria üzemel, és civilizált vécék álltak rendelkezésre. Teljesen korrekt.

Esett az eső, úgyhogy odabenn üldögéltem, eszegettem az utolsó szendvicsemet, a csokoládémat, a meggyet, és egyszer csak elmúlt az idő. És akkor aztán fogtam magam, és hazajöttem.

Úgyhogy tessék figyelni, az idén már voltam nyaralni. És az új esőkabátomat csak itthon, a hazatérés másnapján tudtam csak felavatni.

*a szerkesztő jegyzete: úgy tűnik, ezt se mesélem el már soha. De attól azért nem félek, hogy elfelejteném.

Gyűjtőmunka

Közzétéve Szerző:
Válasz

Élménygyűjtő korszakomat élem. Elkezdtem szervezni-tervezni egy utazást a jövő hétvégére, a pontos okokat és indokokat egyelőre jobb, ha jótékony homály fedi (majd elárulom, ha összejött).

Mindenesetre felfokozott izgalmi állapotomban álmodtam egyet éjjel. A rendszeres Paul Simon-álmaim után ma éjjel először Kiss Ottót álmodtam. Csak amíg a Paul bácsi-álmok eddig, emlékeim szerint mindig nagyszerűek voltak, nos… ez meglehetősen kellemetlen Ottó-álom volt. Annyira kellemetlen volt, hogy még álmomban elkezdtem egy magyarázkodó-bocsánatkérő levelet fogalmazni. Aztán, mikor végre felébredtem, és rájöttem, hogy mégse kell megmagyarázni semmit, meglehetősen megkönnyebbültem.

Most aztán nem tudom, akarok-e még álmodni vele. Lehet, hogy előbb meg kéne próbálni valamelyik korcsolyázót, vagy esetleg Vonnegut-mestert.

Könyvhét a köbön

Közzétéve Szerző:
Válasz

Mindenféle könyvheti élményekre tettem szert. Csupa pozitívra, ami meglehetősen meglepő, már csak azért is, mert ma például meglehetősen pocsék idő volt.

Úgy esett, hogy kikerültem a Vörösmarty térre a standra árulni (amit sokan következetesen sátornak neveznek) az Ünnepi Könyvhéten (amit sokan következetesen könyvnapnak neveznek). A következetes máshogy nevezésnek egyébként van történelmi gyökere, amint azt a héten tanulmányozott szakirodalomból megtudtam. Megtudtam továbbá azt is, hogy a Könyvhét 80 éves történelmében kisebb-nagyobb változásokkal mindig is arról volt szó, hogy a kereskedők végtelenül hülyén viselkednek, a kiadók meg meggebednek. A variációk száma ugyanerre a témára hozzávetőleg nyolcvan.

Az időjárás, meg az időbeosztás nyilván olyan, amilyen. Egyik ellen se tudok sokat tenni. Hogy csütörtökön nagyjából mirelit lett belőlünk, ma meg pépesre áztunk, csaknem állandó összetevője ez a Könyvheteknek. Ez ilyen szabályszerűség, a Könyvhéten mindig esik.

A szombatot megkaptam szabadnapnak, amit természetesen a Vörösmarty téren töltöttem, csak éppen civilben. Hogy ki mindenki járult hozzá ahhoz, hogy a szombat annyira jó legyen, hogy az egész Könyvhetemet feldobja? A teljesség igénye nélkül néhány név és tétel: Bodor Ádám, Kovács András Ferenc, Csepregi Tamás, Tótfalusi István, Kányádi Sándor (“Sanyi bácsi itt van benn a standon, de tessék nyugodtan bejönni!”), számtalan ismerős, és ismeretlen kedves ember a különböző helyeken, két ajándékkönyv és kettő, amit direkt nekem hoztak, hogy megvehessem.

…és végül, de nem utolsó sorban – természetesen – Kiss Ottó. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az eddigi legjobb Kiss Ottó-élményben volt részem :) (És még bohócot se csináltam magamból.) Ezek márpedig jó dolgok.

Könyvfesztivál

Közzétéve Szerző:
Válasz

Kinn lebzseltem tegnap délután és ma is a Könyvfesztiválon. Mert Fesztiválra járni kell, az az év legjobb ünnepe, még második pontszámban talán nem veri a Könyvhetet, de összesítésben mindenképp, a karácsonyról meg ugye ne is beszéljünk, az sehol sincs ezekhez képest.

Mégis, évek óta kicsit egyre kevésbé élvezem a dolgot. Törtem már a fejem rajta egy ideje, hogy ez mitől lehet, kinőttem volna a Fesztiválozásból? Csak nem! Fáj a szívem a Kongresszusi Központ után, tudom, hogy azt rajtam kívül mindenki utálta, de akkor is. Idén viszont már nem utálom annyira a Millenárist. Ha itt is nőnének százszorszépek a parkban, mint a gesztenyésben, akkor lehet, hogy idővel még meg is szeretném.

De arra viszont rájöttem, miért lelem jelentősen kevesebb örömömet egy Fesztiválban, mint néhány évvel ezelőtt. Csakis és kizárólag azért, mert átalakult az olvasási módszerem. Most már az esetek döntő többségében előbb olvasok, és utána döntöm el, hogy vásárolok-e is. Különös, hogy mostanra teljesen elfeledkeztem arról, hogy régen úgy csináltam, hogy bementem a könyvesboltba, böngésztem, fizettem, hazamentem, elolvastam és örültem. És hogy a legtöbb normális ember úgy olvas könyveket, hogy megvásárolja őket, vagy kikölcsönzi, vagy kapja vagy elkéri.

Nekem az ablakpárkányomon sorakoznak a kupacok. A sajátjaim, amiket éppen olvasok, azok, amiket a boltból hoztam haza, az a kupac, amit a kötelezően olvasandó/lektorálandó könyvek tesznek ki, és a különböző könyvtárak állományából származó darabok további kupacokban. Még jó, hogy elég széles az ablakpárkány, feltéve, hogy keresztbe teszem rajta a könyveket.

Iszonyatosan el vagyok kényeztetve, ez jutott az eszembe. Olcsóbban veszem a könyveket – azokat, amiket tényleg megveszek – a bolti áruknál, mert ismerem a módjait, meg a megfelelő embereket. És erre, hogy el kellett gondolkoznom, mi változott a Fesztiválon, és azon, hogy mi lesz, ha elveszítem az állásomat, most jöttem csak rá.

Most már persze világos, hogy nekem ebben kell élnem, mert ez a közegem, ezt szeretem csinálni, így szeretek létezni. Különös, hogy ezt gimnazista koromban nem láttam, sőt, senki sem látta, mert senki sem mondta, hogy “figyelj, mi a fenéért nem mész könyvesnek?”

És ilyenkor, mikor rájövök, hogy milyen jó is nekem, harmincszor olyan fenyegető az a bizonyos L-betűs rém, ami mostanság mindannyiunk feje fölé magasodik. Pedig igazán jó fesztivál volt tegnap is, ma is, és remélem, vasárnap is jó lesz. Találkoztam emberekkel, ismerősökkel és nem ismerősökkel, kaptam ajándékba könyvet, amit pedig igazán ki is fizettem volna, megvettem egy olyat, amit elég régen meg akartam, de három másikat, amit terveztem, nem sikerült. Mondanám, hogy félsiker, de ez inkább csak 25% körüli, a negyedsiker meg elég bénán hangzik.

Szeretem ismerni ezeket az embereket. Szeretek közéjük tartozni, és szeretnék még jobban közéjük tartozni. Néha úgy érzem, hogy valamit pedig nem értek. Hogy talán nem ismerem a szabályokat, hogy hány percig helyénvaló protokollárisan beszélgetni, és mikor kell lelépnem, és mi a helyes formula. Néha azt érzem, hogy tiszta jelentéktelen vagyok, mert beszélgetek valakivel, akire hirtelen ráköszön valaki más (sosem rám, mert engem senki se ismer), és hirtelen, egy köszönés nélkül ejtve vagyok. Ma ilyen nem egyszer és nem kétszer fordult elő velem.

(És nem, nem az a baj, hogy engem nem ismernek fel. Egyszerűen csak kétségeim támadnak, hogy zavarok-e, rosszul csinálok-e valamit, vagy mi történik, de ez ma egy mintázat volt, meg ha jól belegondolok, a múltban szintúgy mintázat. És igazából tökre nem akartam ide kilyukadni, de sikerült. Pedig még csak nem is éreztem rosszul magam, mikor hazafelé tartottam, bár kóbor rossz érzéseim már voltak.)

A jó hír az, hogy volt Kiss Ottó-dedikálás, és örültem, mint majom a farkának, jól zavarba is jöttem az örömködéstől, aztán megismert, és még jobban örömködtem és marhaságokat beszéltem, és hülyét csináltam magamból jó szokásomhoz híven, de így is vagy tíz percig beszélt velem, ami kedves tőle. Főleg amilyen idétlenül viselkedtem. Aztán jött a következő ember, és megmenekült attól, hogy tovább kelljen szórakoztatnia. És aztán még idiótábban viselkedtem, és mondtam valamit – meg nem mondom mit -, amiről azt hittem, hogy vicces lesz, és nem lett az, és mint egy vert seregnyi idióta, úgy távoztam.

(Mondjuk elég gyakran járok úgy, hogy valamiről én azt gondolom, hogy vicces, és mások szerint nem az. Mondjuk valaki viccből mond nekem valamit, amit én érzékelek, de viccből úgy teszek, mintha komolyan venném, mire az illető nekiáll szabadkozni, hogy “de csak vicceltem”, mire én azt mondom, hogy “tudom, én is”, és azzal a bizonyos szánakozó nézéssel néznek, hogy szegény lúzer.)

De komolyan nem ezt akartam ma leírni, csak így sikerült. Akármilyen hihetetlen is, teljesen jó napom volt, megkoronázva egy eksztatikus Kiss Ottó-élménnyel, és kaptam ajándékba könyvet, és tényleg mindenki tök kedves volt velem (még akkor is, ha valószínűleg tényleg nem tudom, hogy kell viselkedni ilyen interperszonális szituációkban), beszéltem telefonon a Hosszúval, vasárnap elvileg összefutunk, meglátogattam hazafelé a Brekit, és, és, és…

Talán a hülye fejfájás tehet róla, hogy így elkalandoztam. (Hogy lehet a saját gondolataimtól elkalandozni?) Mostanában minden este beköszönt. Talán azért, mert nagyon korán lefeküdtem tegnap (a hülye fejfájás miatt), és korán is ébredtem (a korán lefekvés miatt), és mostanra elfáradtam, és megfájdult a fejem. Jaj, mit tudom én.

(Ha lenne bennem bármi jóérzés, józan ész, kritikai érzék, vagy ilyesmi, ezt a bejegyzést most nem tölteném fel. De legalábbis újraolvasnám és meghúznám. Legalább megpróbálhatnám megtalálni, hogy melyik volt az a pont, ahol valamibe – de mibe? – belerángattam magam. (Nem találtam meg.) Volt bennem jóérzés, ha nem is sok, és meghúztam. Meg kitettem a zárójeleket.)

Pedig ez egy pozitív bejegyzés volt. Én marha.

a szerkesztő jegyzete: Különösnek találom, hogy élénken emlékszem, miféle érzelmek támadtak fel bennem írás közben, de olvasás közben ennek semmi konkrét nyomát nem lelem fel a szövegben. Talán mégsem fejezem ki magam olyan érzékletesen, ahogy gondolni szoktam.