Ottó, Márió és Emese

Három nevet sorba tenni nagyjából hat különböző módon lehet. Amelyikre a választásom esett nem udvarias, viszont időrendi és fontossági szempontból is helytálló. De erről majd később.

Meg kell, hogy valljam, nem vagyok nagy versolvasó, és ehhez a beismeréshez nem kevés bátorságra van szükségem, hiszen a legkedvesebb barátaim között akad a műfajnak lelkes és tehetséges művelője. Középiskolás koromban a kötelező verselemzésekkel elég jól meg tudtam birkózni, de ezzel nagyjából véget is ért számomra a líra, mint műfaj.

Bár már csaknem egy hónapja József Attila-díjas szerzőről van szó, élek a gyanúval, hogy sokan még nem hallottak Kiss Ottóról. Akik nem, azok három percig tessenek szégyenkezni. Megvolt? Akkor annyit mondok, hogy írt már verset gyerekeknek és felnőtteknek, és regényt is gyerekeknek meg felnőtteknek, és még novellákat is. És mindegyiket jól csinálja.

Tessék rákeresni, tele van az internet jobbnál jobb interjúkkal.

Az első találkozásom Ottóval és az ő verseivel, mint a legtöbb jó dolog a világon, meglehetősen véletlenszerűen történt. A Csillagszedő Márió, ami a 2003-as évben az Év Könyve lett, a megjelenése körüli időszakban elkerülte a figyelmemet, hiszen verseskötet volt, ráadásul nem is túl szép. Évek teltek el, amíg valaki felhívta rá a figyelmemet. 2006-ot írtunk, amikor elkezdtem Kiss Ottót olvasni. Először a prózáit, aztán később verseket is. Úgy esett, hogy a Máriót, a “híres” kötetét csak tavaly nyáron sikerült megszereznem, nagy nehézségek árán. (Idén tavasszal egyébként utánnyomták, szép, kék kis kötet lett belőle, de nekem még ez a bordó van meg).

A Csillagszedő Márió és az Emese almája gyerekvers-kötetek, a svéd típusból. Mindkettőnek van egy narrátora: a Márióé egy névtelen kislány, az Emeséé pedig egy névtelen kisfiú. Egyesek hajlamosak feltételezni, hogy a névtelen kislány Emese, és a névtelen kisfiú Márió, de ezt a feltételezést én elutasítom. Számomra az övék két külön világ.

Az Emese almája bír egy hangzatos alcímmel: Szép Szó Tár. És tényleg, szép szavak sorakoznak benne, ábécében. Abc-től Zsebkönyvig, útba ejtve a Bandarint és a Puszilózást is, meg mind a négy évszakot. A háttérben szelíden meghúzódik egy történet, egy barátságé, sok vidámságé, a családtagoké. Kulcsszavak köré szervezett versek, kedvesek, viccesek, gyerekszájasak, néha kicsit többek is ennél.

A Csillagszedő Márió esetében ennyire nem egyszerű, nem tagolható a képlet. Nemcsak azért, mert a verseknek nincs címük, hanem azért sem, mert én abban sem vagyok biztos, hogy ezek külön versek, nem pedig egyetlen hosszú. A Máriónak több arca van ugyanis; bárhol fel lehet ütni, biztosan kedves, bájos sorokba botlik az olvasó. Hiszen van itt is vidámság, csak kicsit finomabb, visszafogottabb. De ha az első oldalon nyitom fel, és végigolvasom, akkor kirajzolódik a történet, a kislányé, akinek darabjaira hullott a világa. Felkavaró és megható.

Kicsit azt hiszem, jobban szeretem Máriót Emesénél. Talán azért van így, mert a Márió a lányos kötet, az Emese pedig a fiús. Talán azért, mert az Emese a napsütéses, a Márió a borús-felhős kötet. Talán azért, mert az én szüleim is szétmentek, igaz, én sokkal idősebb voltam akkor, mint az elbeszélő.

Rengeteg dolog közös persze a két kis könyvben. Kapásból, mind a kettő fájdalmasan vékony – persze ki tudja, lehetne-e fokozni az élményt, ha még kettő, vagy öt, vagy tíz, vagy harminc másik vers lenne köztük?

Mindkettőnek talán legfőbb témája a szeretet, a barátság, az összetartozás érzése. Az, hogy valahol a világon van valaki, aki fontos nekem. Az egyiknek Márió, aki lehozza a csillagokat az égről, a másiknak Emese, aki almát ad ajándékba.

Bármelyiket emelem is le a polcról és olvasom végig, ölelkezni támad hangulatom. Az Emesét olvasva azért, mert olyan boldog, napsugaras és életvidám leszek tőle, hogy muszáj megosztanom valakivel. A Máriótól azért, mert annyira mélyen érint – a szó legjobb értelmében -, hogy szükségem van egy alapos ölelésre.

De a legfontosabb még csak nem is ez, hanem a következő: mind a kettő kötet tele van gyöngyszemekkel. Gyanútlanul belelapozol, és megfacsarja a szívedet, vagy csak megfricskázza az orrodat. Akárhogy is, megérint.

Ottó, Márió és Emese a nagy trió. Ebben a sorrendben, mert ebben a sorrendben szeretem őket – de mindhármukat nagyon.

Olvassátok őket. Bármilyen sorrendben.

Hihetetlen, de igaz

Megkaptam az ölelésemet. Csak így. Megvallottam, hogy – bár közös megegyezés alapján – kinőttem már a nevezett kötet célközönségéből, nekem mégis ilyen ölelkezős vágyaim támadnak tőle. És azt mondta, hogy csak rajta.

Vittem ugyan fényképezőgépet, de fotó nem készült. Ennyire én se lehetek mohó. Most ölelés. Fénykép majd legközelebb.

Hihi.

Híres emberek

Köszönöm a kérdést, kezdek egyenesbe jönni. Már (csaknem) pontosan úgy étkezem, mint huszonkét éves koromban. (A konklúzió az, hogy még csak alig egy hete vagyok huszonhárom, de eddig nem volt túl jó.) A nadrágméretem viszont kisebb. Nyilván minden rosszban van valami jó, és a felhőknek is ezüstös a szegélye, meg minden.

Annak azért örülök, hogy csak három napot kellett dolgoznom a betegállomány meg a szabadság között. Még ezt is elég nehezen bírtam végig (és arról, amikor ténylegesen nem bírtam végig, nem is beszélünk.)

Tegnap mozdultam ki először úgy igazán. Azt is csak azért, mert áramszünetet ígértek, és hát mégis, mit csináljak itthon, amikor nem tudok se írni, se sellőket nézni a tévében, de még kaját melegíteni se? Ráadásul adva volt a Gyermekirodalmi Fesztivál a Millenárison, és oda szerveztem magamnak egy randevút. Na semmi komoly, csak kis szakmai jellegű kiruccanás. A Millenárison szembesültem először egy programfüzettel, és mikor kinyitottam, az első oldal közepén egy nem annyira jellegzetes, de számomra nagyon is fontos nevet pillantottam meg: Kiss Ottóét. (A fényképét, ha olyan felbontásban nézitek az oldalt, amelyikben én, akkor a bal fölső sarokban, Nick Hornby* mellett lehet megtekinteni.*) Azt írták a programfüzetben, hogy a mai napon 11 órától beszélgetés lesz Kiss Ottóval és Boldizsár Ildikóval. Így aztán megszületett a terv, hogy ma is megyek a Millenárisra.

Tegnap este kimozdultam még egyszer. Amennyiben ugyanazt a felbontást nézzük, akkor a jobb felső sarokban lakó Guy Siner* mellett tanyázik egy szerb-bosnyák fejű göndör hajú fazon, úgy hívják, hogy Goran Bregovic*. Na, őt néztem meg tegnap este. Félelmetes egy pojáca, egy bájgúnár és egy hisztérika, szemérmetlenül újrahasznosítja a népzenét, és a saját korábbi szerzeményeit is újra meg újra eladja, de ez mind nem számít, mert baromi jól csinálja. És mi nagyon szeretjük. Szóval néztük, ahogy a Művészetek Palotája Nemzeti Hangversenytermében, amelyet egyáltalán nem balkáni bulizásra terveztek, mégis valami ahhoz nagyon hasonlónak adott otthont. Hihi.

Hangos volt.

És voltak olyan dalok, amiket még nem ismertünk. De azok nem voltak igazán jók. Na nem is volt sok. :) Elég rutinos Brega-koncert látogatók vagyunk, erre jöttem még rá. Már minden szövegét és poénját hallottuk, amiket elsütött. És a vicces az, hogy még így is nagyon jó volt. Sok rosszat el lehet mondani erről a Bregáról, de azért én nagyon szeretem.

Az meg szerintem határozottan vicces, hogy minden promóciós anyagban, weblapon és programfüzeten kábé tíz évvel korábbi fotói vannak. Most, hogy már hatvan év körül van, már felvállalja az ötvenéves fotóit. Pár éve még negyvenéves kori képeit lehetett látni mindenütt.

És azért az se utolsó, hogy van egy igen szép hapsi a zenekarában. Úgy hívják, hogy Alen Ademovic. Kár, hogy kicsit túl fiatal, még hozzám is. De nagyon szép példány, igazán. Még akkor is, hogyha két szám között egy óriási pelenkával törölgette az arcát. :)

Elég jó hangulatban buszoztunk haza, a járművek is jobban jöttek, mint odafelé. Itthon meg örömködtem, hogy egyik este egy Brega, következő délelőtt meg egy Kiss Ottó.

Kiss Ottóról az alábbi dolgokat kell tudni: írt már regényt gyerekeknek, és néhány másikat felnőtteknek, írt verseket gyerekeknek és néhány másikat felnőtteknek is, és emellett elég sok novellát. Meg mindenféle mást. Mert mondjuk újságíró is volt elég sokáig. Felnőttverseit és újságcikkeit még nem olvastam, de a többi nagyon jó. Valahogy olyan jó, hogy olvasgatom, és rám tör a vágy, hogy azonnal elrohanjak Gyulára, és megöleljem. Ennyire jó.

Kicsit mint Paul Simon*. Akit szintén nagyon meg tudnék ölelni. És akibe szintén kicsit halálosan szerelmes vagyok. Na nem úgy, mint valaki igaziba, de mégis. De ez mégsem olyanfajta szerelem. Ez csak olyan megölelős dolog.

Vonneguttal* is akartam ölelkezni.

Most pedig itt volt az alkalom. Na nem az ölelkezésre, mert arra nem is számítottam. De a találkozásra.

Pedig az intő jelek ott voltak. Ma reggelre például a gonosz UPC elvette a VH1 Classic tévét, ami igazán mindennek a teteje, hol fogok ettől kezdve végtelenül ciki 60-70-80-as évekből származó videókat nézni? Jó, tudom, a YouTube-on, de az azért nem az igazi.

Aztán ott volt a második jel: szakadt az eső és sütött a nap, és fújt a szél. Ez nem normális időjárás. És a busz se akart jönni, és fáztam a megállóban, és még azt a vonatot se értem el, amelyiket el akartam. Még jó, hogy megvariálták a menetrendet, és jött egy másik tíz perccel később.

A harmadik jel később érkezett: a vonaton jöttem csak rá, hogy nem vittem magammal a fényképezőgépemet. Ilyesmi nem történik ok nélkül.

Így is ott voltam fél tizenegy körül a Millenárison.

Tizenegy után tíz perccel elkezdődött a beszélgetés. Boldizsár Ildikóval. Jó, érdekes volt. Komolyan. Örülök, hogy ott voltam, és hallottam. Arra jutottam, hogy mivel kettő írót iktattak be erre az egy órára, Kiss Ottó jön majd fél tizenkettőre. Nem jött. Háromnegyedkor se jött, és mikor negyed tizenkettőkor vége lett az – egyébként nagyon is érdekes – beszélgetésnek, erőt vettem magamon, és rákérdeztem.

Igen, lemondta. Legalább nem a vacak időjárásra való tekintettel, mint tavaly nyáron Paul Simon Kismartonban. Na meg, akkor nem is volt esőnap. Most meg azt ígérték, hogy holnap délután ott lesz.

Úgyhogy holnap délután megint megyek a Millenárisra. Nem mintha annyira közel lenne. De azért megyek. Pedig igazán nem tudom, mit strapálom magam. Nem tudok mit mondani neki. A legutóbbi alkalommal sem tudtam. Kimmie Meissnernek* se tudtam mit mondani tavaly ilyenkor. Paul Simonnak pláne nem tudnék. De még nincs minden Kiss Ottó-könyvem dedikálva, úgyhogy kettőt elviszek magammal. Még így is marad a Könyvfesztiválra és a Könyvhétre, hogyha esetleg úgy döntene, hogy ott is felbukkan. Miért is ne?

Az az igazság, hogy nem tudom, ilyen helyzetekben mit lehet mondani. Határozottan hülyének érzem magam egyszerűen csak attól, hogy az illető híres emberrel, akivel találkozom sokkal többet tudok, mint ő rólam. Hiszen olvastam vele interjúkat, olvastam a regényeit meg a verseit (vagy láttam korcsolyázni, vagy tudom fejből az összes dalszövegét, mindegy). És egyébként is, igazából nem is akarok mást, csak jól megölelni.

De hát mi mást lehet tenni valakivel, aki képes ilyeneket leírni?

“Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.

Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.”

*a szerkesztő jegyzete: Nick Hornby most éppen a középső sorban foglal helyet, és kopasz. Kiss Ottó ezúttal nem mellette van, hanem lólépésben lefelé és jobbra, kalapban. Tőle jobbra található Goran Bregovic, de Guy Siner Gruber hadnagy szerepében még mindig jobbra található, igaz, nem a sarokban, hanem a széléről második. A sarokban ugyanis Kurt Vonnegut van. Kimmie Meissner a korcsolyák alatt ül a fűben. Paul Simont meg nem mutatom meg, tessék megtalálni egyedül mind a kettőt. Kihagytam volna valakit?

Könyvhét meg ilyesmi

Vannak dolgok, amiket egyszerűen képtelen vagyok elhinni. Azt hiszem, az elmúlt nap is közéjük tartozik. Csak annyit mondhatok róla, hogy bőven összefér a hangulatommal, hogy a Perfect Dayt hallgassam Lou Reed bácsi előadásában ha nem is egész, de fél éjszaka mindenképpen. És nem kell géniusznak lenni ahhoz, hogy beláthassuk: ez tényleg elég hihetetlen.

Vásároltam termékeket. Ugyanis ha hiszed, ha nem, szabad szombatom volt ma. Bizony. Ilyent nem sokat látott még a világtörténelem, legalábbis legutóbbi munkaviszonyom kezdete óta nem. Azt hiszem, hogy ez volt a harmadik alkalom. (A második pedig múlt héten volt, úgy mellesleg. Az első meg februárban, szerintem tévedésből.) Szóval vásároltam termékeket, például két farmernadrágot. Darabját 201, azaz kettőszázegy forintért. Az egyiket le fogom vágni valamennyire rövidnadrágnak. Azt még nem tudom, hogy 3/4-esre vagy térdig érő fazonra, de azt hiszem, hogy olyanra, amilyenre sikerül majd. Igaz, hogy 40-es, és ezáltal evés után kicsit szűk derékban, de jön a nyár, és a bikiniszezonra úgyis fogyni kell pár centit pocakról. És a 42-es nadrág amúgy is leesik rólam. Emellett beruháztam 500 Ft értékben (azazhogy 494 Ft értékben) 6, azaz hat pár harisnyanadrágra. Ez sem rossz teljesítmény, ugye? Szerintem nagyon hatékony voltam. Arról nem is beszélve, hogy alkalmasint végre rendelkezem megfelelő harisnyamennyiségre a nincs-túl-meleg-se-túl-hideg-de-szoknyát-akarok-felvenni napokra. Amely harisnyák, fontos megjegyezni, jelenleg még sehol sem lyukasak.

Persze mindez a vásárlás-dolog igazából tök mellékes. Ugyanis Könyvhét van. Ami tudod, mit jelent? Azt jelenti, hogy ki kell venni egy zsák pénzt a bankból (még jó, hogy tegnap megjött a fizetés, és a zsák pénz bankból kivevése nem ütközik komoly akadályokba), és mind elkölteni. Emellett nem árt szocializálódni sem kicsit, és beszerezni a rendszeres ajándékkönyvet az Animustól :)

Nagyon érdekes véletlen egybeesés folytán összefutottam a magas jóképűvel a könyvhéten. Ez már csak azért is meglepő, mert csütörtökön beszélgettünk róla, hogy mindkettőnknek csak a mai nap alkalmas könyvhetelésre. Ja, és érdekes módon, tiszta merő véletlenségből az Osiris standjától nem messze futottunk össze, ki tudja, mi okból, nem sokkal az után, hogy Hankiss Elemér pont ott dedikált. Nahát. Mik nem történnek :) Még jó, hogy nem hiszek a véletlenekben. Vagy a magas jóképű véletlenül várta meg a szeszélyes időjárás elől egy kapualjba húzódva, amíg én kibarátkoztam magam az Animus-stábbal, és kitöltöttem két Harry Potter tesztet? (90 és 95%-ot értem el rajtuk, szégyen és gyalázat!)

Cipeltük a könyveinket (pedig nekem akkor még nem is volt sok), fogyasztottunk édespiari termékeket a Jégbüfében, metróztunk, majdnem eláztunk a szakadó esőben, csak aztán a szakadó eső meggondolta magát. És megbeszéltük, hogy holnap találkozunk. Naná, fél 10 körül valahol az öltöző és a konyha között :)

Amikor visszatértem a Vörösmarty térre, még nem tudtam egészen biztosan, hogy mit is kezdjek azzal a szentistvános bankóval, amivel megkönnyítettem a bankszámlámat. Bár három könyv volt már nálam, de abból egyet tegnap vettem még a boltban, és ma dedikáltatni akartam, egyet tegnap éjjel találtam meg (és teljesen meglepődtem rajta, mert azt hittem, hogy azt csak meg akartam venni évekkel ezelőtt, de sose vettem meg, aztán olvasás közben rájöttem, hogy még olvastam is, de addigra már mindegy volt) és egy olyan, amit ajándékba kaptam, tehát a pénzem még érintetlen volt. Na nem sokáig. Tetszettek tudni, hogy a vonneguti életmű-gyűjteményemből hiányzó két kötetéből egyet kiadtak most a könyvhétre? Én se tudtam. A régi címe az volt, hogy Utópia, a még korábbi kiadásban Utópia 14. Az új kiadás címe Gépzongora, új fordításban és nagyon guszta köntösben adta ki a Mecénás, aminek a nevét meg se próbálom leírni latinul, mert tuti, hogy belezavarodok az ae-kbe vagy ea-kba. Másrészt a Szent István Társulat végre újra kiadta az “Az élet játéka” című csodálatosan bárgyú és szeretnivaló regényt. Ami nagyon rövidke, ennek ellenére vontatott és még szájbarágósan megmondós is, viszont pont ezáltal nagyon kedves. Úgyhogy beszereztem azt is. Ja, és megvettem egy csomó olyan könyvet, amit már olvastam bolti kölcsönzésből (Neveletlen hercegnő 7, Biff evangéliuma, Hová mennek a kacsák?) de úgy éreztem, hogy birtokolni is kéne. Na meg az sem volt utolsó szempont, hogy Tokaji Zsolt dedikált, és úgy éreztem, hogy ennyit már akkor megér a Kacsák. Tokaji Zsolt kedves volt, és nem hiába rettegtem, hogy megkérdezi, hogy mi a véleményem a Brad Pittes könyvéről, mert meg is kérdezte. De amikor bevallottam, hogy belenéztem, de nem csigázott fel különösebben, nem sértődött meg. A biztonság kedvéért azért megdicsértem, hogy nagyon jó cím a Hova mennek a kacsák (az is!), és ennek láthatóan örült. Aztán gondolkoztam, hogy ha én lennék az író, örülnék-e, ha elmondanák nekem, hogy azért volt pár dolog, ami nem tetszett a könyvben, és rájöttem, hogy nem. Úgyhogy nem mondtam el, hogy szerintem Virág meg a barátnője, akinek már nem emlékszem a nevére, túl sokáig törik a fejüket azon, hogy hova mennek a kacsák. Azt az ember vagy tudja, vagy nem tudja, de nem fog két oldal töprengés után egyszer csak rájönni.

Emellett beszélgettem Kiss Ottóval is, ő is dedikált, és ő is nagyon kedves volt, meg szimpatikus. Megkérdezte, hogy akkor tulajdonképpen állíthatjuk-e azt, hogy én olvasom őt. Mondtam, hogy tulajdonképpen állíthatjuk :) Ennek örült. Mondta, hogy rúgdossam meg a Mórát, hogy nyomassák újra a Csillagszedő Máriót, és megmondtam, hogy már megrúgdostam őket.

Aztán már leszakadt a hátam a hátizsákomba gyömöszölt, ha jól számolom, 10 könyvtől. Úgyhogy felültem a földalattira, és hazadöcögtem. És ettem krumplilevest, és léleküdítő beszélgetést folytattam egy szívemnek nagyon kedves személlyel. Aztán este lett, és főztem kakaót, és leültem és írtam blogot, és meghallgattam nagyjából száz alkalommal a Perfect Dayt. Mert rájöttem, hogy minden szép és jó. Hogy a mai napom minden összejött. Jól. :) És hogy egy olyan nap is lehet végtelenül hosszú, olyan hosszú, hogy este már nem emlékszem a reggelre, amikor nem dolgozom.

És már csak úgy amolyan utóiratként említem meg, mert tulajdonképpen csak amolyan függelék-jellegű: nagyjából egy évvel ezelőtt voltam felvételizni egy angliai egyetemre, Creative Writing szakra, amely terv aztán több okból is meghiúsult, és nem tagadom, hogy e sok ok közül az egyik legjelentősebb valóban az volt, hogy letettem róla. Hogy miért is lett volna olyan jó dolog elmenni Angliába egyetemre? És pont CW-t tanulni? Mert egy jó ideje már írni szerettem volna tanulni, és mert idehaza ilyen képzés nem létezik, hiszen a kommunikációs szak az egyetemeken inkább a médiához tartozik, nem a szépíráshoz. És úgy tűnik, hogy végre nem én vagyok az egyetlen, akinek ez feltűnt. Mit mondhatnék? Nekem ennél több nem kell. Majd hétfőn audenciát kérek, és meglátjuk, mi lesz.

Most pedig meghallgatom még egyszer a Perfect Dayt, aztán elmegyek aludni.

Csudaszép az élet. Még az enyém is. Szerelmes vagyok. A szerelmem tárgya kétségkívül ráutaló magatartást tanusít. Van egy nagy kupac vadiúj könyvem. Kellemesen, morcoskodás nélkül töltöttem egy egész napot. Van színes, vidám Rothko-naptárom, számításaim szerint 58 színes oldallal. És egy ölelésen kívül semmi másra nem vágyom. Hát ilyen is van. Azt hiszem, újra megtanultam boldognak lenni. Ki hitte volna?