Címke: költözés

A mai nap éppen megfelelő arra…

Közzétéve Szerző:
Válasz

Elmesélem, mi van, jó? Ülök az új házban az új szobámban az új asztalomnál az új laptopommal, szárad a hajam, és csodálkozom.

Már csak azon is, hogy milyen hihetetlenül semmitmondó módon sikerült elkezdenem ezt a bejegyzést. Pedig nagyot akartam. Epikusat. Nem hétköznapit. Aztán tessék.

Az ablakban karácsonyi fények, az ágyon frissen húzott, bár kétes tisztaságú ágynemű. Két új könyvespolcom már áll a négyből. Még üresek, de már így is impozáns.

A ház persze nem új. A nagymamám örökbefogadó szülei éltek itt – igaz, azóta két jelentősebb átalakításon esett át, és a második még nem fejeződött be. Vagy legalább is nem teljesen.

De a szobám például új. 1992 óta van róla szó, azaz tudatos életemnek mintegy 99,5%-ában tudtam róla, és vártam rá. Amikor születtem, ezen a helyen semmi sem volt. Lebegő tér.

Tavaly ilyenkor itt ugyanaz a lebegő teres semmi volt. (Vagy egy másik, ekvivalens űr.)

(Az asztal se új. Elsős korom óta használom. És jövőre lesz érettségi találkozóm. És soha nem ismételtem évet, elővigyázatosan csak félévkor buktam meg. A többit számolja ki mindenki maga.)

(Sok zárójelet használok ma este.)

Minden sárga és piros, cseresznyefa és vörösesre pácolt fenyő. Ablakpárkány. Elefántok körbe a falon. Ha jól emlékszem, huszonnégyen vannak. A többi elefántom még odalenn van, zsákokban, és a régi helyen, dobozban.

Gyűjtöm az elefántokat, tudtad?

A számítógépem szintén odalenn van, darabokban. Valamelyik nap majd összerakom, de nem sürgős. Van valami jó benne, hogy olyan üres még minden. Persze holnap majd beállítják a szekrényt, és az sajnos elég nagy helyet elfoglal majd, de hát semmi sem lehet tökéletes. Ma még jó.

Nagyon készültem ám a mai napra. Sok-sok-sok éve készültem már. Volt, amikor már feladtam a reményt is, bár én adtam fel utolsóként. És amikor úgy alakult, bennem ébredt fel újra először.

Sok mindent persze nem így képzeltem. Azt gondoltam, négyen költözünk majd ide, nem ketten. Nem gondoltam volna, hogy még akkor sem lesz kész, mikor idejövünk. Azt sem gondoltam soha, hogy amikor végre tényleg és igazán kész, akkor sem maradunk itt örökre.

Arra sem számítottam, hogy nem hozhatom magammal a macskámat. (Előbb-utóbb utánam jöhet majd, de addig a szívem szakad meg szegényért.)

De mindezekre most igyekszem nem gondolni. Mert ez most már az igazi, ez AZ. És ezt nagyon nehezemre esik elhinni. A fürdőszobát már kipróbáltam, kicsit liliputi méretű, alacsony a vécé, a mosdó és a kád is. Utóbbi rövid is kicsit.

Viszont van.

A konyhát még elborítják a dobozok és a zsákok.

A munkahelyen eluralkodott a káosz.

December van.

Még egy fia karácsonyi ajándékot sem vettem senkinek.

De mindez nem számít. Mert most kell kiélveznem a pillanatot.

A pillanatot, amit a karácsonyi izzók az ablakon és a laptop töltőjének a fénye világítanak meg.

Ez egy különleges nap – egy különleges alkalom. Igazából még nem egészen érzem át, bárhogy próbálkozom is. Most kicsit még olyan, mintha nyaralni lennénk, egy szép, flancos (és félkész) panzióban. De előbb-utóbb ki fog alakulni (majd amikor már minden nap közlekedni is fogok), és akkor már hihető lesz.

Most még csak nagyon izgalmas. Nem is tudom, hogyan fogok aludni. Majd azért megpróbálom.

Csak el ne felejtsem megszámolni a sarkokat.

Azt már nem

Közzétéve Szerző:
Válasz

Nem vesztem el, szó sincs róla, még át se alakultam különösebben. Csak másfelé jártam. Mondjuk.

Vagy maradjunk abban, hogy másfajta dolgokat csináltam.

Írtam például egy regényt. Bár még nem fejeztem be, de elég jó úton járok felé. És be is fogom fejezni, ezt egészen biztosan tudom.

Már csak azért is, mert a közeljövőben könnyen lehet, hogy hosszabb-rövidebb ideig net nélkül maradok.

Amíg be nem kötik az új helyre.

Költözünk. Állítólag most már tényleg. Még nem nagyon hiszem, majd csak ha látom. Elvileg reggel hétre jönnek a fiúk szétverni a szekrényeket. Majd ma már ott is alszunk, akkor talán elhiszem. Talán.

Vicces, hogy most már tényleg véges sokat fogok itt lakni. Mármint persze, eddig is nyilván véges sokáig kellett itt maradnom, de most már megszámlálhatóan kevés idő van innen vissza. És ez jó. El fog jönni a nap, amikor utoljára csukom be magam után a kaput, és soha többet nem fogok ide belépni. És lehet, hogy meg leszek hatódva és el leszek érzékenyülve, de boldog leszek.

Annyi mindenről lehetne írni, de nem megy. El is szoktam tőle, meg össze is akadnak az ujjaim. De most már ideje volt bejelentkeznem.

Már csak azért is, mert újra rám tört a terápia-igény. Leveleket is kell majd írnom. Mert most, ez a költözés meg ez a december, meg ez a munkahelyi dolog, meg ez a karácsony kicsit túl sok nekem, és úgy érzem, hogy maga alá temet a mindenség. Nem uralom a helyzetemet, ha így jobban hangzik. (Nem hangzik jobban.) Összecsaptak a fejem fölött a dolgok.

Olyan ez, mint amikor az ember nyaralni megy, és nagyon sokáig hurcolja a nagyon nehéz csomagját a szállásig, és amikor már ott van, és nyaral, és élvezi, akkor már nem emlékszik rá, hogy milyen hihetetlen hosszú volt az út a nehéz csomaggal. De amíg cipekedni kellett, na addig tényleg és igazán hosszú volt.

Most vagyok a nehéz és hosszú fázisban. Aztán, majd túl leszek rajta és jó lesz.

Még kell vennem függönyt. Fotelt. Ágybetétet. És könyvespolcot is, de azt nem venni kell, csak megrajzolni, és várni.

Még legalább egyet, és állítólag legfeljebb négyet kell aludni.

Ez azért izgi, nem? Hogy valami, ami 1992 óta húzódik egyszer csak lehet, hogy megoldódik.

Bizony, hogy izgi.

Juj.

Kinn, konyha

Közzétéve Szerző:
Válasz

Események, sorrendben: üldögélek kinn a Ház előtt – illetőleg mögött, a “kertbe” vezető ajtónál, ahol egyszer máskor majd a lámpák fognak ülni.* Süt a nap – na nem tűz vagy ilyesmi, éppen csak annyira elég, hogy nehezen lássak tőle. :) Sose hittem, hogy valaha is örülni fogok ilyesminek, de örülök. A napocska jó.

Sok más jót nem tudok felsorolni. Végignéztem, ahogy felszerelték a konyhabútort, és bár nagyon szépnek indult, és ha gondosan rakják össze, biztos nagyon klassz lett volna, de így számtalan helyen hihetetlen ronda. Gondatlan. Az egyenesek nem is mindig egyenesek, de amikor azok, akkor sem vízszintesek vagy függőlegesek. Nem is nagyon akarok gondolni rá. Csúnya.

Ja, és mielőtt befejezték volna, elrohantak a fenébe, hogy majd máskor visszajönnek.

Morc.

De a többi dolog jó. Tényleg. Alapvetően.

És akárhogy is vesszük, festékszag ide, fűrészporfellegek oda, azért jó ott sétálni fel-alá, ahol előbb-utóbb lakni fogok. Jó lesz.

*a szerkesztő jegyzete: a lámpák még így 2010 októberében sincsenek ott a lépcső mentén, ellenben a kábelek tavaly télen beáztak, és rendszeresen lecsapták a biztosítékot.

*a szerkesztő következő jegyzete (2011): már vannak lámpák. És égnek is. Hihi.

Köki és Bobi még egyszer

Közzétéve Szerző:
Válasz

Ki hitte volna, hogy még a kedvenc könyveivel is érhetik meglepetések az embert? Mivel a saját példányomat még mindig nem lelem, jobb híján belelapoztam a boltban az utolsó Kököjszi és Bobojszába. Meg akartam keresni a macskás részt, hogy lássam, mennyire jól emlékeztem (eléggé jól egyébként).

Ahogy átfutottam a tartalomjegyzéket (az “Andrist folyton megsértik a felnőttek” című fejezet volt az, amit kerestem, de erre persze nem emlékeztem pontosan, ezért bogarásztam hát a tartalomjegyzéket), és fokozatosan egyre mélyebb zavarba jöttem. Ebben a könyvben ugyanis olyan fejezetek is voltak, amik az enyémben egészen biztosan nem voltak benne. Persze annyira nem meglepő, hogyha figyelembe vesszük, hogy mikor jelent meg, de engem mégis sokkolt a dolog.

Megmondjam, mik ezek a fejezetek? Az egyikben Andris az angyalokat szórakoztatja, a másikban pedig, megismerkedik a Jó Istennel. Bizony. És Andris minden este, csak mint minden fejezetben szépen imádkozik lefekvés előtt. És nem is zavar ez engem különösebben, bár teljesen más színezetet ad az egész könyvnek. Lehet, hogy ha lesz gyerekem, én is azt a változatot olvasom majd, amelyikben nincs este imádkozás, mert nem biztos, hogy rá akarom kényszeríteni bármi ilyesmire.

De sajnos kénytelen voltam belátni, hogy nincs mit tenni, meg kell vennem a rendszerváltás utáni kiadást is, mert Kököjszi és Bobojszából kell rendelkeznem teljes változattal is.

Haj, de jó lenne, ha lenne annyi pénzem, amennyi könyvet venni akarok! És ha még annyi helyem is lenne, amennyit ezek elfoglalnak, akkor aztán hatalmas lenne a boldogságom. Talán, majd az új helyen.

Ha valaki nem tudná, egy új szoba lakberendezését a könyvespolccal kell kezdeni. Mert az a legeslegfontosabb bútor, és közvetlen azután következik csak az ágy. És a fotel. Mert ez a kettő alkalmas arra, hogy olvassanak benne. (Bár fotelom még nincs, de ha elköltöztünk, veszek.)

Azok a dolgok, amik hiányozni fognak, és azok, amik nem

Közzétéve Szerző:
Válasz

Nyolc és fél éve lakom olyan helyen, ahol gyűlölök lenni.

Nyolc és fél éve fizetünk lakbért egy olyan lakásért, aminek minden négyzetcentiméterét gyűlöljük.

Nyolc és fél éve élünk albérletben úgy, hogy az eredeti terv szerint “fél évről, legrosszabb esetben egyről” volt szó.

Nyolc és fél év után először kínálkozik rá lehetőség, valódi, reális esély, hogy elköltözzünk.

Hihetetlen és boldogító érzés azzal a gondolattal jönni “haza” (mert nincs rá jobb szó, hogy az ember valahonnan máshonnan arra a helyre megy, ahol lakik), hogy már csak véges sok alkalommal kell végigjönnöm ezeken a húgyszagú utcákon, hogy megszámlálhatóan sok alkalommal kell már csak végigjönnöm a bordó-aranyozott és felhő-freskós* lépcsőházon, és hogy minden egyes ajtónk elé ledobott szemét, romlott étel, döglött növény, virágcserép és egyéb hulladék csak eggyel közelebb visz bennünket a végéhez.

Persze igazából, számtanilag és logikusan már az 1999 szeptemberében történt költözés óta is minden egyes nappal közelebb kerültünk az elköltözéshez, de mégis más úgy várni a végét, hogy tudom, hogy már igazán közel van. Nagyon szeretném azt hinni, hogy ez volt az utolsó karácsonyunk itt. És az igazán vicces a dologban az, hogy van rá esély, hogy tényleg így legyen.

Hogyha valamire nagyon régóta vágysz – és jelen esetben a “nagyon régóta” behelyettesíthető a ” nagyjából 1992 óta”, vagy a “hatéves korom óta”, vagy “az életem több, mint kétharmadában” kifejezések bármelyikével -, és hirtelen elkezd valóra válni, még ha tizenöt év késéssel is, hihetetlen és izgalmas és félelmetes kilátásokkal ajándékoz meg. Hirtelen van mire várni. Van miben bízni.

Azt hiszem, annak idején én voltam az utolsó, aki feladta a reményt, de végül én is feladtam. Most, második nekifutásra is bennem támadt fel először újra. Ami, ha számtanilag és az eddigi tapasztalatok alapján azt mutatja csupán, hogy én fogok a legjobban pofára esni. Nem baj.

A lényeg ugyanis az, hogy el fogunk költözni. Belátható időn belül. És bár költözni mindig fárasztó és nehéz dolog, én mégis várom, repesek, és boldog vagyok tőle. Még ha tudom is, hogy nagyon sok minden meg fog változni. És hogy lesznek dolgok, amik hiányozni fognak, és lesznek, amik nem.

Eleinte nehéz volt olyan dolgokra gondolnom, amiktől nehéz lesz megválni. Mert csak arra tudtam gondolni, hogy soha többet ezen az utcán nem kell végigjönnöm. És hogy soha többet nem fogom beverni a fejem a plafonba.* Hogy senkit sem fog zavarni, hogyha ég nálam a lámpa. Hogy nem árasztanak a falak és a padló és minden más állandóan bűzt magukból. Hogy nem húz be majd többet a hideg a fürdőszobába a lyukas falon keresztül. Hogy lesz négy falam és egy ajtóm, amit magamra csukhatok, és valódi ablakom, amin bejön a fény és a levegő.

Nem fog hiányozni a lakás, a ház, a lakótársak. A ház ronda és hideg és rideg, a lakótársak kegyetlenek és gonoszak, és érzéketlenek. Gyűlölnek bennünket, pedig soha semmit sem tettünk ellenük. Mégsem fogadják a köszönésünket, elfordulnak, ha látnak bennünket, és belerúgnak a macskámba, ha tehetik. Nem fognak hiányozni az itáliai festőművész freskói, sem a töredezett lépcső, sem a nagy hangon folyosón telefonáló lakó az emeleten, sem a házmester. Nem fog hiányozni az utca, a környék, a szagok, az emberek, a zaj.

De hiányozni fog, hogy gyakorlatilag egész éjszaka jár a metró és a villamos a ház előtt, hiányozni fog az állatbolt a szomszédban, hiányozni fognak a bejáratott sétaútvonalaim, a Városliget és a Margitsziget. Hiányozni fog az a tudat, hogy minden és mindenki közel van. Az a tudat, hogy ha hajnali kettőkor éhes vagyok, kimehetek az éjjel-nappaliba, és kapok enni. Hiányozni fog, hogy ha kilenc előtt fél perccel ébredek fel, akkor is beérek fél tízre dolgozni. Hiányozni fog a gesztenyefa.

És mindenekfelett hiányozni fog a jég. De a pálya amúgy is bezár a hétvégén, és októberig nem is esedékes, hogy újra legyen. Fedett csarnok pedig innen sincs közelebb, mint onnan.

Tulajdonképpen ez egy elég érdektelen lista lett, belátom. De nekem fontos. Mert tudnom kell, hogy jó lesz. Hogy nem lesz szükségem Városligetre, mert csak kilépek az ajtón, és ott a kert. Hogy nincs szükségem éjjel-nappali közértre sem a sarkon, mert pont nulla alkalommal mentem el hajnali kettőkor kenyérért, már csak azért is, mert jobb éjszaka nem mászkálni egyedül az utcán.

És szeretek arra is gondolni, hogy ezek a rettenetes évek, amiket itt éltem meg, azok az évek, amikor nem volt otthonom, csak egy lakás, ahol lakhatunk, amikor nem tartoztam sehova és senkihez, ahol eddigi életem valamennyi gyűlöletes eseménye történt – hogy ezt mind magam mögött hagyhatom. Szeretek arra gondolni, hogy lesz egy olyan alkalom, amikor bezárom magam mögött az ajtót, és leszedem a kulcscsomómról a kulcsot, és földhöz vághatom. Vagy visszaadom a tulajdonosnak, mindegy. Hogy lesz egy olyan alkalom, amikor úgy megyek ki a lépcsőházból, hogy tudom, soha többet nem teszem be ide a lábam.

Szeretnék kiállni az udvarba az éjszakai hidegbe, és az arcába röhögni a háznak, és mindennek, amit csak jelentett az életemben. Pofán akarom röhögni, és azt mondani neki, hogy legyőztem, elmegyek, és soha többet nem jövök vissza, és soha többet nem is érhet utol, és nem árthat többet nekem. Szeretném beleordítani az éjszakába, hogy gyűlölöm ezt az egészet, úgy, ahogy van, és hogy milyen boldog vagyok, hogy új életet kezdhetek.

És lehet, hogy most valahol egy-két olvasó csóválja a fejét, hogy miféle csodákat várok én egy költözéstől. De aki a fejét csóválja, annak fogalma sincs semmiről. Nem tudja a felét sem annak, hogy micsoda terror és horror és lelki betegség nekem – nekünk – ez a hely.

És szívrepesve várom a napot, amikor beléphetek majd az otthonom ajtaján. Ahova tartozom.

*a szerkesztő jegyzete: Úgy hívtuk az olasz festőművész művét, hogy “felhőfingok”, de 2008 körül voltam annyira finomkodó, hogy ilyesmit nem mertem leírni. Ma meg már nincsenek ilyen aggályaim. A fejem viszont be tudom itt is verni a plafonba, csak nagyon igyekeznem kell, hogy sikerüljön.